Űrgolyók

"A tied éppen akkora, mint az enyém."

"Sajnálom, kapitány; fogalmam sincs, mi történhetett...!"

"Hogy lehetsz ennyire hülye, azt mondd meg nekem?!"

(Bűnvadászok)

Spaceballs-nak hívják a Star Wars máig leghíresebb parodizációját. Aki látta, bármikor fel tudja idézni Rick Moranis mikrobi Darth Vader-karikatúráját, Dark Helmet-et. A cselekménygerincről lehetetlen nem ráismerni az Új reményre, illetve beazonosítani a többi torztükör elé állított művet - legyen az sci-fi- vagy nem-sci-fi.

Az még nem garancia egy jó spoof-movie-ra, ha sok művet figuráz ki. De az Űrgolyók a pozitív példák egyike. Nekem ehhez a produkcióhoz megintcsak nem fűződik gyerekkori emlékem. Nem érzem úgy, hogy megváltotta volna a világot vagy a szubzsánert. Azt azonban kijelenthetem, hogy típusának egyik legjobban sikerült darabja. Ez egy nevettető produkció, sok frappáns vizuális, kevesebb frappáns szóbeli viccel, és korrekt helyzetkomikummal. Nem mindig működik a viccek ötlete és időzítése, de ha igen, akkor nagyon.

Mikor megismertem a mű korabeli bírálatait, egyszerűen nevetségesnek találtam a leggyakoribb ellenérvet. Eszerint az Űrgolyhók "túl későn készült", mert "ma nincs sok aktualitása egy Star Wars-paródiának". Rossz duma. Mi; 4 évvel A Jedi visszatér után?? De mégha úgy is lenne: a premier időzítése a legutolsó tényező, ami megtolja a hangulat vagy a humor szekerét egy vígjátékban, vagy bármely másik műfajnál, ha már itt tartunk.

Ben Hur: legendás retroszinema, mely premierje 50. évfordulójára kapott egy álmos, szétfakult tévés remake-et, a legretardáltabb ifjú harcoshőssel Anakin Skywalker óta.

A cselekmény döntően a IV. Epizód variálása: Skroob elnök elküldi Dark Helmetet és Sandurz parancsnokot a Spaceball-1-gyel, hogy szívják és hozzák el a Druida bolygó minden levegőjét halódó hazájuknak, az "Űrgolyónak". Tervük részeként Vespa hercegnő elrablásával akarják kizsarolni a helyiek együttműködését. A lány apja ezért felbérli Lone Starr kapitányt és segédjét Barfot, hogy vigyázzanak a nem kicsit beképzelt hölgyre. Közben találkoznak egy remetével, aki Starrt kiokítja a misztikus "Schwarz" használatára, hogy üldözőiket legyőzhessék.

A nevek kiválasztása nyilvánvalóan kiforgatás: a Sith "Sötét Nagyúr" sisakja, termete és örökké fedett arca a vicc tárgya "Sötét Sisak" figuráján. Lone Starr kapitány az Han Solo és Luke Skywalker keresztezése. "Pizza, the Hutt" a Pizza Hot és tudjátokki összemosva. A "Schwarz" ugyebár a Force (Erő) helyi megfelelője; talán ezzel Schwarzenegger nevére is asszociálnak, akinek filmjeiben "az Erő" kicsit mást szokott jelenteni. A gonosz szereplők otthona "az Űrgolyó bolygó"... Ha valaki ezt a nevet így csillagászati témában hangosan elismétli, előbb-utóbb biztos, hogy elcsuklik majd a hangja. :)

Yogurt az, akiről csak sejtésem van, miért hívják így. Külsőre Obi-wan és Yoda antiimidzse, de a neve nem tudom, mire utalhat. Esetleg a Yoghurt (Joghurt) szóra, mert az árucikk, és ő a film marketingtermékeit mutogatja egy jelenetben Starréknak? Amellett, hogy homályos a képtársítás, nagyon megfáradt maga a poénötlet, hogy egy filmet a benne szereplő karakter is filmnek nevezzen.

Ahelyett, hogy tovább majmolnám a wikipediát, hogy mi mit jelent vagy gúnyol ki, inkább leírom a tapasztalataimat a filmmel. Jól összeszedett és változatos, a casting-je pedig éppcsak annyira sztárpakolt, hogy 1-2 más híres TV-műsorból ráismerjünk a főbb színészekre. Bill Pullman remek B-kategóriás Han Solo-klón, ám John Candy látványa se semmi: egy nagy, félig ember, félig szőrmók másodpilóta. Különös módon bennem nem annyira Csukabbát idézte meg a kinézete. Hanem inkább a kutyájával összeolvadt Szaddamot.

Daphne Zuniga a Melrose Place-ből teljes meglepetés volt az itteni Leia-klón szerepében, mikor 10-15 év után újranéztem a produkciót. A druidaiak hercegnőjeként komfortorientált, ragaszkodik hozzá, hogy kiszemeltje csakis egy jóképű, de hercegi rangú férfi lehet. Starr kapitány és ő ugyanazt az utat járják be gyorsítva, mint Leia és Han: utálják, tűrik, majd kedvelik egymást.

Több, azóta ikonikussá vált képet lehet felidézni ebből az alkotásból. Mint pl. ahogy Dark Helmeték egy monitoron nézik magukat: az Incepciót megszégyeníti, mennyi "kép a képben" másukat nézhetik az űrgolyóiak. "Most vagyunk a mostban!" Starr kapitány és Helmet párbaja szintén a legvelősebb tréfák egyike.  Még a pengék színe is burkoltan üzen valamit George Lucas-nak:

1. a gonosz nagyúrnak nem kell mindig feltétlenül vörös szablyával vívnia,
2. egyszer a Jedi-szerű főszereplő kaphatna talán végre sárgát is,
3. és már 1976-ban gondolhattál volna rá, hogy energikusabbra koreografáltasd a párbaj-jeleneteket!

John Hurt a legnagyobb húzónév a filmben. Egyperces cameója nekem nem sokat tett hozzá az összképhez, de rendben volt. Nem semmi lehetett megcsinálni, hogy a Kane-ből kikelt alien-bébi-utánzat felálljon, és elkezdjen táncikálni. (Ezt a poént ismételte el később A Maszk fia című hulladékhegy.)

Igazából egymástól független pillanatok nevettetik a nézőt. Helmet babázós jeleneténél az egész utcában hallani lehetett a saját kacagásomat.  Mégis, úgy kerek egésszé mégsem egészen áll össze. Az írói munka nem annyira kiváló, mint azt szerettem volna látni. Hogy ez mitől fontos? Mert úgy hiszem, a koherencia igenis segíti, hogy egy nevetségesítő történet folyamatosabb legyen, és jobban beolvadjanak a poénok a humor áramába, lendületébe. Nem mondom azt, hogy leült volna a film, csak néhol érezhetően megtorpant, akadozott.

Két visszatérően látott karaktert teljesen fölöslegesnek tartok, mivel egyszer sem nevettetőek, nincs jelentős szerepük; csak foglalják a helyet a többiektől:

1. Egyikük Pizza The Hutt. Viszolyogtam tőle, negatív értelemben. Értem én, hogy a névhasonlóság nem elég: Jabba nyálasságát és tohonyaságát próbálják kifigurázni, de ez a geg teljesen visszafelé sült el nekem. 
2. A másik Scroob elnök, aki a Császár helyett szereplő vezetője a gonosz erőknek. Ez az ürge olyan, mintha a Rózsaszín Párcuc 5.-be menet eltévedt volna: egyetlen poénján nem nevettem, koloncként csüngött Helmeten és a parancsnokon, egész amíg a Spaceballs-1 feje le nem zuhant.

Apropó: a Szabadság-szobor alakú űrhajó ötlete önmagában passzol a sci-fi-paródiába, mivel - legalábbis én így látom - a régebbi sci-fik még merészebbek voltak az űrhajók méreteinek ábrázolásában. Még ehhez pluszpont, hogy A majmok bolygója-viccet az űrhajó-fejjel is sikerült ízlésesen elsütni.

Michael Winslow ugyanazt csinálja itt, mint Richard Crenna a Nagy Durranás 2.-ben: kifigurázza egyik korábbi filmes szereplését. A Rendőrakadémia-utalás Larvell Jones-szal egyetlen okból szerepel: a régi sci-fikre jellemző, cifra géphangokat hivatott kifigurázni. Mert hát ki lenne alkalmasabb erre, mint Hollywood legtehetségesebb hangutánzója?

Szóval, mit is kaptam az Űrgolyóktól? Sok nevetést, némi izgalmat és látványosságot. Mindezt tisztes keretbe fogva, többnyire jópofa karakterekkel, illetve változó szintű szellemességgel a párbeszédeikben. És egy olyan happy endet, ami olyan erőltetett, hogy az már önmagában kiad egy ütős csattanót még a végére. Ez egy kifejezetten ügyes kiforgató vígjáték.

█ Transformers 3. - A Hold sötétje █

Michael "Anti-Nolan" Bay megint ugyanazt nyújtja, mint az első Transformers-szel. Ezúttal viszont már A bukottak bosszúja akut idiotizmusa és Megan Fox nélkül, aki nyilvánosan Hitlerhez hasonlította a rendezőt. Ehhez képest a cammogó TMNT-projekt kapcsán ismét kibékültek: a hírek szerint Fox játszhatja April O'Neil karakterét. Ehhez csak annyit fűznék: mindkét embert a mozivilág bugyraiba kívánom, kicsavart hátgerinccel!

A kérdés igazából az: meg tud-e lepni minket valami pozitív újítással a Transformers-franchise?
Nemleges.


Az effektek és a panorámatervezés adják ki azt a minimumot, ami egy pénznyelő látványfilmtől elvárható. Ez a legfőbb vonzereje a három film bármelyikének: a képélesség megfelelő, és a színezés sem pupillatipró. Minden más komponens ismételtem bóvli szinten mozog. A legnagyobb teatralitást továbbra is az Autobotok és Álcák közti küzdelmek, illetve az Álcák aktuális csodafegyvere kapják. Koreográfia vagy stílus továbbra sem lelhető fel a transzformerek küzdelmeiben: mindegy ugyanolyan primitív zúzófeszt, mint eddig.

Bay és készítőgárdája egyetlen dologban tanult, és ez a viccek számának korlátozása. Ez azonban még nem teszi jóvá, hogy nincsenek karakterek, csak visszatérő nevek és arcok tünedeznek fel kisebb-rövidebb ideig.

A forgatókönyv leginkább olyan, mintha fognánk egy letölthető Super Mario Brothers-játékot, és  megdúsítanánk szteroidokkal. Az Autobotok ma ENSZ-békefenntartók, Sam Witwicky pedig dolgozó polgár, új barátnővel. Mindkettőt támadás éri, így előbb-utóbb össze kell futniuk. Van egy áruló Autobot, Sentinel, aki 50 éve a Holdra zuhant és kómába esett. Miután a gyanútlan Optimus feltámasztotta, az Álca-haverjaival összerakja régi szuperfegyverét, az "űrhidat", ami térhajlítással a Föld közelébe transzportálja Kibertront. A cél a szokásos:

1. Világuralom és az emberiség leigázása: PIPA
2. Autobotok száműzése és kisöprése: PIPA

Elképesztő már megint az a kapkodás, amivel a sztori egy amerikanista összeesküvés-elméletet próbál feltornyozni a movie első felében. Ennek építőköveit néhány olyan híres történelmi esemény képezi, amik már régóta klisészámba mennek Hollywood-ban:

1. Kennedy az Apollo 11-et Sentinel Holdra zuhant hajója miatt indította el;
2. A történelem emberpilótás űrprogramjaiból azért volt kevés máig, mert évtizedek óta Álca-ügynökök konspirálgattak ellenünk;
3. A Csernobili atomkatasztrófa azért volt, mer az "űrhíd" egy energiaparcellájával kísérleteztek az erőműben;
4. Testet ölt a világ szeme előtt a csillagászok által feltételezett Nemezis "társcsillag", azaz valójában a Kibertron bolygó, hogy 1 év alatt beteljesedjék az ősi maják 2012-es a világvége próféciája.

Vicceltem. :)

De a film által vázolt, hanta koncepcióba tökéletesen illene egy világvége-jóslat. A Transformers 3. tartja magát a minél nagyobb robaj, minél monumentálisabb méretek elvéhez, anélkül, hogy gondolkozna, mit sző bele a cselekmény tartalmába. Az effektek és a látképek: KIZÁRÓLAG ez a két dolog ér benne valamit, a többi komponense hulladék. Sosem teremti meg azt a feszültséget, amit maga a téma jelentene: hatékony idegen hódítók ismét fenyegetik sokmillió ember életét. Az még nem megzáró, ha csak úgy lerombolják mondjuk egész Chicagót, és passz. Tudjuk, hogy hamis! Tudjuk, hogy nincs okunk a szívünkhöz engedni! Nemrég láttam, amint a Kobrák ugyanezt megteszik Londonnal, és ott is rögtön a krízishelyzet után ünnepeltek!

Karakterfronton kizárólag személycseréről lehet beszélni. A régi szereplők ugyanúgy nem bírnak értékelhető személyiséggel. Optimus optimális erejű vezér a csatamezőn. Sam maradt a jámbor, teszetosza fickó, aki volt. Egyedül ott mutat szálkányi érést, mikor mostani kedvese, Carly veszélyben van. Nem lett okosabb, érdekesebb vagy bármilyenebb karakter; egyszerűen csak picit kevésbé tenyérbemászó a srác, mióta felnőtt.
Carly pedig szintén ugyanennyicskével jobb női társ, mint Mikaela: sikeres a munkában, vannak önálló gondolatai, és egy fokkal talán bájosabb is. Énszerintem - valamikor a 2 film ideje között - Sam rájöhetett, hogy eddig nem a legjobb társaság vette körül az életében, és elkezdett kérdéseket feltenni magának. Nagy nyálgép voltam? Dilisek a szüleim? A barinőm talán egy szexéhes lotyó?

Az Autobotok népe meglátásom szerint kacagtatóan naiv, az emberiség pedig kétségbeejtően szolgalelkű népség. Legalábbis: az itteni portréjuk erről árulkodik. Ami pedig az Űrhíd teleportációs elgondolását illeti, szintén légből kapott kifogás, hogy Kibertron valahogy elérhetőbb legyen a mai kor emberének. Révén, hogy az általuk észlelhető univerzumon kívül található a háború sújtotta planéta.

A legkomikusabb vonzata ennek a csodafegyvernek mégis az, ahogy feltalálója elbukik. Megatron megöli, féltékenységből. Az előző részben feltámasztott vezér úgy érzi, háttérbe szorul a nagy terv megvalósulása közepette. Kisebbségi komplexusa támad, hogy Sentinel mintha nagyobb befolyással bírna az Álcákra, mint ő. És nem elég, hogy mindezzel éppen Carly, egy földlakó szembesíti Megatront, de miközben Sentinellel cívódnak, Optimus szépen mindkettejüket lenullázza. Nevetnék, ha nem lenne ennyire szánalmas.

Tudom, hogy pusztán a kalibere és extravaganciája rimánkodik a pontokért. De az olyan produkció, és olyan rendező, aki sorozatosan hülyének nézi a közönséget, raktárnyi lyukat halmozva már a premissza kigondolásakor, azt nincs okunk becsülni! Soha nem próbál körülnézni a maga kreálta világban, vizsgálni a felvetődő érzéseket, gondolatokat, ötleteket. Az emberek újfent puszta statiszták a gépek mellett, akik pedig nem hatnak fenyegetőnek: inkább mint egy elszabadult mecha-állatkert.

Ahogy két elődjére, a Transformers 3.-ra is 5-ből 1 pontot adok. Lélektelen és agyatlan munkadarab, mely kizárólag könnyű tárcaszivattyúként hivatott funkcionálni.

Dick Tracy

Dick Tracy talán a legismertebb amerikai detektívfigura, aki nem szuperhős. Alig néhány évvel idősebb Superman-nél, képregényfolyama évtizedekig a legolvasottabbak közé számított. Élőszereplős változata az 1989-ban indult hullámmal érkezett a mozikba: "divat", azaz potenciálisan jövedelmező lett a képregények megfilmesítése.

Egyenes átiratra kell itt számítani, amilyen a 300 vagy a Sin City. Erősen stilizált, rajzfilm-szerű városképet tár elénk a 30-as évek Chicagójáról, akárcsak New York Az Árnyékban. A movie tisztában van a gyökereivel, annak stílusát és vizuális atmoszféráját törekszik megeleveníteni. Kerek karakterek helyett archetípusokkal dolgozik, karikatúra-szerű külső és belső vonásokkal ruházza fel őket, egy olyan világban, ahol mindig akad felbolydulás, ám 1-1 "zűrös ügy" végén mindig minden visszaáll a régi kerékvágásba. 

Soha nem fordult meg Dick Tracy-képregény a kezeim között. Épp ezért nincs miért elfogult legyek. Döcögve működik a szememben ez az alkotás, nem tudott igazán beszippantani a maga univerzumába. Látványvilágának megvan a maga jól felismerhető stílusa: a világválság utáni Amerika, dúsított kolorral. "Dúsított" alatt értem, hogy a színkavalkád már-már annyira rikító, ami már bántó a retinának. Olyan mértékben még elfogadható lenne a színezés, mint mondjuk A Maszkban. Apropó: gyanítom, hogy Tracy jellegzetes sárga kabátja és kalapja legalábbis támpont lehetett a zöld arcú klubruhájához.



A krimiszál éppen csak tűrhető, egy őszintén légből kapott csavarral a végén. A címszereplő viszont szimpatikus fickó. Ahogy  pártfogásába fog egy Kölyök becenevű fiút, láthatjuk, hogy nem elvakult kopó, hanem csak szereti az életben az átláthatóságot. Természetesen nem lehet megvesztegetni. Barátnőjével, Tess-szel amolyan "se veled, se nélküled" típusú kapcsolatot él, annak ellenére, hogy mindketten felnőtt emberek, és volna kedvük a dologhoz. Azért halogatják mégis, amiért Tracy nem akar íróasztal-munkát: mert az életveszély része az igazi zsaru melójának.
A kölyök meglepő módon szintén nem olyan idegesítő, mint számítottam rá. Szemfüles és  nem fél a veszélytől. Szokványos klisé utat jár be a filmben: a szutykos hétköznapi utcagyerek csavarog, mivel az árvaház voltaképp börtön, jön egy idegen, és rászokatja a csöppet elfogadhatóbb viselkedésre. Leginkább olyan, mint egy sidekick, illetőleg mikor Tess-szel hármasban vannak, családias illúziót keltenek.




A kötelező sablonparádé pedig valósággal cementként keményszik rá a történetre és a szereplőkre (egyikükre szó szerint). Tracyt leszámítva mindegyikükből hiányzik a karizma, dacára az olyan húzóneveknek, mint Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Dick Van Dyke. A gengszterek gyatrák, sőt kimondottan gyengeelméjűek. Tudom, hogy itt papírszereplőket kell várni, és hogy ez a világ görbe tükre a miénknek, így a benne élőknek ez a bizarrság a "normális" (akárcsak pl. Az utolsó akcióhősben). De attól még igen erős hiányérzetet hagynak maguk után.

A zenéről szinte azonnal felismertem Danny Elfman keze nyomát. A főtéma leginkább a Villám című, rövid életű TV-sorozat intro-jára emlékeztetett, ugyanebből az évből. 

Összegezve: teljesen az átlagos-szintre hajtó mű. Könnyen biflázható cselekménymenettel, agyilag lerobbant rosszfiúkkal, valamint tucatnyi unalmas átvezető jelenettel. És mégis: viszonylag sokat hoz ki olyasvalamiből, ami elvileg nem is működhetne mozifilmként - vagy legalábbis nem volna több egy színes-szagos fetisiszta borzalomtól.

A Dick Tracy-t 2 pontra könyvelem el az 5-ből.

127 óra

 

Aron Ralston rutinos hegymászó karját egy leomló szikla beszorítja, és több napi fogság után, távol a civilizációtól dönteni kényszerül: mit hajlandó feláldozni érte, hogy tovább élhessen.

A 127 óra egyértelműen nem a konstrukciójával akar kitűnni. Nem óriási, bonyolult cselekményszerkezettel, minél bővebb hátterű karakterek összehangolt mozgatásával, vagy más modern sztorialkotó eszközökkel törekszik levenni minket a lábunkról. Ismerős kellékei ugyan fellelhetőek (pl. flashback-ek és látomások használata, közeli kameraszögek), de egyáltalán nem ezeken van a hangsúly. Ez a mű közvetlenül a tapasztalásra épít. Egyetlen hosszú élménynotesz. Egyetlen karakter kálváriáját kíséri végig, aki olyan helyzetbe sodorja magát, melyből látszólag márcsak a halálba lehet továbbjutni.

"Még amikor meteor volt. Több milliárd éve."

Tudvalévő, hogy igyekszem nem nézni a film kategóriáját, mikor mérlegelem. Igaz ugyan, hogy a túlélőmozik csoportja adta néhány legkatarikusabb moziélményemet. És örülök, hogy - amilyen elavult a mai besorolási rendszer Hollywood-ban, - még mindig vállalja néhány mű a vérességet, ritkábban még intelligensen is felhasználva azt. Mindez persze bejátszik a megítélésembe. De próbálok nem kivételezni, csak mert elsőre lenyűgöz valami új.
Megértem, akik nem tudnak úgy feloldódni a 127 óra atmoszférájában. Mikor másfél éve először láttam laptopon, még nekem sem ütött akkorát, mint mikor nemrégiben újranéztem. Evidens, hogy egy direkt "one-man-show"-t is lehet okosan megcsinálni. De mennyire érdemes egy ilyen minimalista mű - melynek túlnyomó részén egy ágrólszakadt hapsit bámulunk közelről -, hogy ne csak elismerjük, hanem méltassuk, neadjisten magasztaljuk? Olyan korban, mikor a mozgalmasság alapvető ingerigény, és nélküle sok fiatal néző rendre ásítozik a nagyvászon előtt?




Mostani cikkalanyom azonban nemcsak kellemes csalódást okozott, de a személyes kedvenceim közé verekedte be magát. A Jég Veled!-hez hasonlóan ez is olyan darab, ami elsőre kicsinek tűnik (ma 2 + 1/4 óra az átlag); nem nézné ki az ember, hogy mennyi mondanivaló szorult bele. Száraznak látszik kívülről, holott csak nem idealizáló. Az is igaz, hogy egyes mozgóképekről ordít, hogy nem boncolgatva, hanem osztatlan egészében javasolt kritikát megfogalmazni róluk. De ha egy ilyen movie harmadszorra is szíven üti az embert, tökéletes összecsengéssel, ami kerüli a hatásvadászatot, akkor nem csapja be magát a vizsgálódó, ha enged az élménynek.

Ezer bocs, ha túlmagyaráztam a dolgot...

 

A 127 óra sok tulajdonsága hasonlítható más művekéhez, miközben egész másmilyen azoktól:

• Egyszemélyes rémtúra, mint a Számkivetett vagy a Burried, de a kijutás módja olyan kegyetlen, amire a legtöbb ember képtelen volna önként rászánni magát.
• Nincs meg benne pl. a The Grey kötelező depressziója, mégis megborzongtató a hangulata. És mint a The Grey-ben Ottway, Aron is bizonyítja a befejezéskor, hogy még mindig, az elmúlt napok minden szörnyűsége után is tovább akar küzdeni az életéért. 
• Nem találni A passió nyilvánvaló és kihangsúlyozott drámaiságát. Szerény a hangvétele, s ennek ellenére érezzük drámainak a kálváriát. Itt is fellelhető a finom szürrealitás, és hogy a szenvedése során, utólag ismerjük meg a múltja egynémely mozzanatát. 
• Néhol tablókép-szerű a vágás, mint egy másik zsánerből a V mint Vérbosszú. Viszont itt nincsenek rosszul kidolgozott és hamis mellékszálak, azok hiánya pedig nem kelti lustaság vagy az igény hiányának benyomását. A jelképes záróképsor sem lóg ki bántóan a mű addigi tónusából.
• És igaz, hogy szerepel egy öncsonkításos jelenet, de ez nem az az öncélú trancsírmatiné, amit a Fűrész-szériától megkaphatunk. Az a pillanat nincs mesterségesen kiemelve, csak részletezve. Mindössze annyira emelkedik ki mégis az eseményláncból, amennyire az élethelyzet szíven üti az átlagpolgárt. Ilyen sérülékenyek vagyunk.

"Igaz, hogy annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egy kurva nagy hős vagy, senkinek sem mondtad el, hogy hová mész?"

Megtörtént esetről lévén szó, az eredeti Aron Ralston a projekt részleteiről végig értesítve volt. Az ő visszaemlékező könyve volt a forrásanyag, és a film befejező 2-3 percében személyesen is felbukkan, feleségével és gyerekükkel együtt. Ez azt jelzi, amiként Ralstont a balesete után jutalmazta a sors: nemcsak folytatta aktív, sportos életvitelét, de 3 évvel az eset után ismerte meg későbbi feleségét, akitől a premier évében fia született.

Danny Boyle, a Gettó Milliomos rendezője minél őszintébb ábrázolásra törekedett, bármilyen reklámjelleg és glorifikáció nélkül. Ez alapból stresszes, ahol majdnem a teljes cselekmény 1 emberrel, egyetlen szűk helyszínen játszódik. Nemcsak klausztrofób érzetet okoz; így sokkal kisebb eszköztár áll a direktor rendelkezésére. Az illusztrisságon és a mondandó tálalásán áll vagy bukik, hogy nemcsak egy zsáner vagy divatos trend jobban sikerült darabja, hanem időtálló alkotás hozható-e létre. Túlnőve a konkrét eseten, amit elmesél. 

Nem mondhatnám, hogy Boyle szégyellős volna. Ha kiválaszt egy módszert, akkor nem tesze-toszán használja, és végig érzékletesen ügyel a keltendő illúzióra. A videóklip-szerű beállítás dacára a cselekmény végig folytonosan halad, a fogság testi és lélektani vonzatai mentén. A kameraállások extraközeliek: a kőzethasadékok közti mászás, Aron csapdába esése, a sorra vett tárgyak a hátizsákjából (digitális óra, kulacs, mobil, kézikamera, etc.), a végtag amputációjának menete, meg a többi. A hallucinációk, a realitás elmosódása tényleg álomszerűnek, hovatovább lebegtetőnek hatnak. Mégse válnak tolakodóvá, nem próbálnak mindenáron szimbolizálni valamit.

"Én döntöttem így."

Aron karaktere ugyanúgy nem bonyolult, mint a története. Adrenalinfüggő, az extrém sportokban tud önmaga lenni. Szinte semmit nem tudunk róla, mikor nekivág az útnak, ezt pótolják némileg az emlékképek rokonairól vagy barátairól. És valahogy mégse találom sablonos szereplőnek. Ralston minden apró cselekvése jellemzi pillanatnyi állapotát a szikla foglyaként.
Ez nem egy humortalan film, és Aron nem tekinti magát áldozatnak. Mégis valahogy részvétkeltő, amint a 2. napon kézikamerájával eljátssza, hogy egy talkshow meghívott vendége. Érzi, hogy élve már nem találnak rá, s ettől mi még inkább szorítunk azért, hogy a srác túlélje. Aztán elfogy a vize, saját vizeletét issza: erről tagadom, hogy itt klisének hatna! És alig 15 perc napsütés óvja attól, hogy kihűljön a hideg sivatagi éjszaka miatt.

A fogságig vezető negyedóra szintén töltelékidőnek tűnik elsőre. Pedig van szerepe. Szoktatja a nézőt, hogy bő órán át "egy helyben kuporog" majd. A 2 túristalány utbaigazítása és a vízbe ugrálás a párbeszéd és interakció várásáról szoktat le minket (kb. mint egy drogfüggőt). Folyamatosan csökken a mobilitás: nem egyből mászni látjuk Aront, hanem előbb kocsival, majd kerékpáron, aztán gyalogosan halad, míg végül a hasadékban köt ki. A végén pedig kétféle értelemben is otthagy magából egy darabot:

1. egyrészt az örökre elvesztett alkarját,
2. másrészt a sapkája, amit addig viselt, szintén ott marad a megpróbáltatásai helyszínén.

"Ez a szikla... Ez a szikla egész életemben rám várt."

James Franco karrierje egyik legerősebb alakításával büszkélkedhet itt. Ugyanúgy megadtam volna neki az Oscart, mint Rooney Marának A tetovált lány címszerepére. Kitűnően érzékelteti a fogság fázisait: mikor milyen érzés vagy érzéki csalódás tör rá, hogyan hat a sportemberre a frissen összezúzott végtag. Hogy még ezután is milyen pokoli kín leválasztania azt a testéről, érszorítóként használva egy darab kötelet, illetve saját csontjait készakarva törve el. A sminkesek nagy gondot fektettek rá, hogy anatómiailag hiteles legyen a kar belseje. És mégegyszer mondom: nem próbálják túlfokozni akár a vér, akár a kilátszó szövetek látványát, mint egy késő esti horrorműsornál.



A befejező 3 perc maga a tökéletes katarzis. Aron csonka karral botorkál a lakatlan vidéken, míg  egy turistacsalád rátalál, akik ott maradnak vele, míg megjön a mentőhelikopter. A zenetéma dinamikus és buzdító tónusú, akárha egy olimpiai ceremónián lennénk. Valami hasonló következik: rövid montázsokban látjuk Aron utóéletét, hogy mennyire sikerült teljes értékű emberként folytatnia életútját. Fenomenális az összhatás.

Ez az a rész, ahol a produkció már kockáztatja a szimbolizálgatást: az úszó Aron előtt ülő ismeretségi köre, és ahogy az élő Aron Ralston a feleségével a kamerába néznek, szembe a közönséggel. Ha a sziklát metaforaként fogjuk föl a korlátainkra, úgy ez a képsor az ellentétpárja: az ön-meghaladás. A puszta életösztön olyan teljesítményekhez segíthet hozzá, amivel nyomot hagyhatunk a világban a többieknek. Szerintem ennyi hatásvadászat még belefér, és újabb flashback-ek betoloncolása nélkül nem tudom, hogy lehetett volna szolidabban kifejezni az üzenetet.

 


 



"Mindíg szól valakinek arról, hogy hová megy."

Tesztvetítésein a 127 óra elsöprő hatást ért el, és az amerikai premier idején több városban is rosszul lettek a csonkolásos jelenetnél. Ennek ellenére nézők és kritikusok egyaránt méltatták; a néhai Roger Ebert "az évtized egyik legjobb alkotásaként" bírálta el.
Könnyen lehet mind ők, mind én túlbecsülöm az értékét. Azt sem ecsetelem, kinek mennyire lehet vonzó vagy befogadható, vagy mennyire spirituális beállítottságú az illető. De az én számomra a 127 óra egy átütően érzelemszító, mégis szófukar és dicsszegény magánkrónika az élni akarásról. Arról, hogy bármilyen csapást szenvedjünk is el, mialatt a teljességet hajszoltuk, mindig érdemes marad továbbhaladni. 

Így a 127 órára megadom a maximumot: 5/5 pontot. Törpegyémánt.

Spy Hard

Nincs mégegy hollywood-i ikon, akit annyiszor bíráltak volna egy-egy komikus átiratában, mint James Bond-ot. Miután maga is a paródia műfajára szakosodott, Leslie Nielsen mindenképpen ki akarta próbálni magát, mint az angol szuperkém ferde tükre. Meg kell hagyni, egész ügyesen boldogult a szereppel a Drágám, add az életed!-ben. Mégha a film nem is nagyon nő föl a kiadós nevetésre vágyó néző elvárásaihoz.

 

Ha a film egészét nézem, akkor Nielsen Dick Steele-e a vezérhangya a humorbolyban. Ő a dupla 0-ás ügynök, a nőbálvány profi, akivel az ügynökségi titkárnő szinte "Dugj meg!"-cetlivel felérően  flörtöl. Szabiról hívják be, mikor régi ellensége, a félkarú Rancor új világuralmi terv előkészületeibe fog. Az ügyben Dick mellé szegődik a dögös femme-fatale, Veronique, akivel - a szüntelen nyomozás, menekülés és balfácánkodás közben - tipikus "bondos" románcba keveredik.

Nielsen poénjai - akár verbális, akár tettleges - nem ütnek olyan gyakran és akkora erővel itt, mint azt szeretném, de legalább van stílusa a különböző viccszituációknak. Dick csak annyira kelekótya fickó, ami még felismerhetővé teszi rajta, melyik karakter lejáratása ő. Nemcsak úgy nyersen idétlen vagy barmoltan hülye, mint pölö Austin Powers. Amaz a karakter azért nem működött mind Bond-karikatúra, mert az eredeti embert túltorzították, a pontos ellentétévé, aki ugyan nevetséget tud kelteni, de önmagában nézve nem több egy gyengeelméjű, taszító gnómfiguránál.

Steele-en kívül kívül még aki mulatságos karakter, az az ügynökség igazgatója, akinek mániája, hogy mindig álcázza magát, munkán kívül és belül. Pont mint Clusoe felügyelő A rózsaszín párducból. 2 roppant felvidító jelenést idéznék itt, amelyben szerepel: egyik a belépője Dick szellentésekor, másik mikor egy röntgen-szemüveg tesztelésekor egy hájas férfi melltartóját látja meg vele:

1.

"Gratulálok, Döglesz. A feleségem ügyvédje egy hónap alatt se tudott rám találni. Isten hozta, WC-00!"

2.

"Ha itt beállítunk egy bizonyos kombinációt, akkor a táska robban, igaz?"

"Nem. Ez egy zár. Arra szolgál, hogy csak én tudjam kinyitni a táskámat."

"Bámulatos; hogy mit ki nem találnak manapság."

"Oh, a szemüveg, hehe..."

Nemcsak Bond-paródiát kapunk; már maga az eredeti cím is bökdösés a Die Hardnak. Ugyanúgy karikizálja ez a vígjáték pl. Whoopy Goldberg Apácashow-ját, vagy a Jurassic Parkot. Dick és Veronique egyik segítője egy szőke kölyök, aki Macauley Culkin Kevinjét reprezentálja a Home Alone-ból. És Rancor egyik embere nem más, mint Hulk Hogan. Ezek közül az Apácashow- és  Kevin-utalások az én szememben nem illenek egy komikus kémtörténetbe. De az utóbbi semmiképpen!
A Jurassic Park-parodizálása viszont nem volt rossz húzás az alkotóktól. Egy őrült tábornok rezidenciájához remekül illik a prehisztorikus szörnyek világa, mintha szabadidejében a megalomán Rancor tábornok kihalt fajok felélesztgetésével ütné el az időt.

Nem tartom jó vígjátéknak a Spy Hardot, de vannak kimondottan humoros részletei, és mozgalmas. Azonkívül kerüli a gyomorforgató vécés poénokat, a toaletthumort. Azt is lehet jól felhasználni (pl. Ace Ventura), de jóval nehezebb nevettetővé tenni, mint mondjuk egy profi akcióhős különleges felszerelését. A befejezést - ahol a főgonoszt kilövik a nukleáris rakétával együtt - szintén nem tartom olyan stílusosnak, mint mondjuk a Hot Shots vagy Naked Gun zárását.

Egy Elégségest adok rá. Gyenge, de vállalható kikapcsolódás.

Ítéletnap

Az Ítéletnap valószínűleg az a Schwarzenegger-film, ami valaha is a legközelebb jut a vallás témájához. Elérni azonban ez sem tudja, minden darkosság és vallási teória ellenére, ami jellemző a szubzsánerre. Ehelyett kapunk egy ostoba és teljesen érdektelen kimenetelű fogócskát, tucatnyi olcsó robbanással és pár anagrammanevű sablonkarakterrel. Résztvevők: Arnold aktuális figurája vs. talán az egyetlen lény, akivel az osztrák színész még nem harcolt a filmjeiben. Az Ördöggel.

Kezdem inkább azzal a néhány aprósággal, amit eredetinek vagy izgalmasnak találtam a filmben. Nem sok ilyenhez volt szerencsém ebben a movie-ban:

1. Az ördög első megjelenési formája, a láthatatlan vízköpő-sárkány.
2. Az alapötlet, hogy egy közönséges halandó minden idegszálával küzdeni próbáljon egy démonalakkal.

Merő zagyvaságnak tartom már az Ítéletnap premisszáját: megjövendölték, hogy 1979-ben megszületik az Antikrisztus anyja, akinek friss kígyóvért kell a szájára kenni. És lőn. '99-ben eljön majd érte a Pokol Ura - lényegében hogy párzzon vele -, és megkezdődik az Apokalipszis. A Christie nevű lány azért célpont, mert állítólag születésekor "a csillagok pont jól voltak elrendeződve". Egyedüli támaszául pedig egy Jericho nevű kiégett zsaru szegődik, akinek természetesen nulla köze van bármiféle keresztény vagy természetfölötti témakörhöz.

Majd ehhez jönnek még hozzá olyan apróságok, minthogy "666" sosem létezett, mint biblikus szám. János Evangéliumából a 666-ost álmában látta az író, tehát fejjel lefelé kell olvasni. Így az jön ki: 999, azaz 1999 éve. Hát ennél csigolyatörésesebb álmagyarázat bajosan akadna rá, hogy miért a premier évében játszódik a cselekmény is! Ez ugyanaz a toloncolt, béna számmisztifikáció, ami a 23-as szám c. filmet jellemzi. Azt látunk a számokba és jelekbe, amit akarunk, amíg az kicsit is logikusnak hangzik.

Gabriel Byrne karizmatikus színész, de a tehetségét eltékozolja a mű. Mintha Az ördög ügyvédjéből Al Pacino-t utánozná: én Sátánnak ilyen csapongó, püromániás verziójával még nem találkoztam. Nem is érdekli egyáltalán az emberek pszichéje, érzései; nem próbál taktikázni, manipulálni és megrontani lelkeket. Egyszerűen előtrappol a semmiből, dörmög, rombolást kelt, majd odébbáll; útját pedig itt-ott néhány nevesincs hulla kíséri. 

Mindezek mellett: ha valóban ő a Pokolmélyi Sátán, akkor hatalma Istenével közel azonos kellene, hogy legyen. Mi szüksége rá, hogy testőröket fogadjon maga mellé? Netán a papi szekta miatt, akik Christine-t is meg akarják ölni, megakadályozandó a világvégét? És később többször nyíltan konfrontálódik a főhőssel, de sosem végez vele. Na jó: egyszer kifeszíti egy keresztre, de ezzel kifújt.  Tényleg úgy jött le nekem, hogy John Miltont idomították egy átlagos Arnold-mozi stílusához. Még a Kommandó egyik híres jelenetét is újra megkapjuk, ahol a főhős feltankol fegyverből és lőszerből (ami persze csak a radikális papok ellen ér majd valamit).

Nemcsak az ördögöt érzem áthallásnak egy másik műből. Jericho az első jeleneteiben mintha Martin Riggs-et utánozná: depressziós ex-zsaru, akinek a neje (+ a gyermekük) meghalt, sötétített és rumlis szobában tengeti napjait, és töltött pisztolyt szegez a homlokához, de nem meri meghúzni a ravaszt. Amellett pedig, hogy nincs valódi személyisége, Jericho nem is tanul semmit az ördög elleni hadakozásból. Végigküszködi, de nem változik semmilyen téren, vagy ismer fel bármilyen tanulságot. Majd külön leírom, miként is végzi.

Nevetséges pillanatok tömkelege tarkítja a 2 órás műsoridőt. Inkább csak az 5 legnevetségesebb pillanatot írom le, amit az Ítéletnap fel tud ajánlani:

1. A merénylő pap, akit Jericho megállít, legalább 30 emeletet zuhan 1 megakadással, keresztül egy kis épület üvegzetén, és rögtön elrohan onnét, mint akinek semmi baja. Az ördög alighanem képes lehet erre, de egy mezei atya?
2. Christine 1. filmbéli látomása, ami megkísérti őt. Lát a metrón egy embert, amint vihogva az ördög jöttére figyelmezteti őt: "Eljön érted. Eljön érted Christine!" "Honnan tudja a nevem?" "Meg fog dugni! Meg fog dugni, Christine!"  Sajnálom, de az ilyen dialógusok számomra a Csonthülye színvonalát képviselik: "Vissza kell hozd a fiamat, Csonti! Tüstént hozd vissza!" 
3. Még ugyanennél a jelenetnél: ahogy Christine a férfit megérinti, az széttörik darabjaira, és akkor riad fel a látomásából. Ezeket a látomásokat még metaforaként sem tudom komolyan venni: ezek nem többek puszta látványtrükk-morzsáknál.
4. Jericho egy kórházban azt találja, hogy valaki egy embert felszegezett a plafonhoz, és végzett vele. Egy helyi zsaru képes azt mondani erre: "Lehet, hogy ő maga csinálta." De ami igazán kiakasztó, hogy mikor a hullán véres üzenetet olvasnak, az feléled, dulakodni kezd, és végül le kell lőni, hogy visszahaljon. Tiszta röhej.
5. Jericho egyik támadója éppen Christine nevelőanyja, aki előbb összeveri a volt rendőrt, majd nekinyom egy asztalt, próbálva megölni őt. Nagynehezen sikerül leállítani, miközben tesze-tosza lánya végig csak néz. Ha valaki annyira lemoshatatlanul akciósztár, mint Schwarzenegger, úgy egy ilyen jelenet láttán a hiénakacaj kerülgeti az embert.

A papok ábrázolását sértően butának tartom ebben a filmben. Még úgy is, ha kiveszem a 999-es szám körüli halandzsát. Nincs érdemi kommunikáció pap és pap, illetve főhős és pap között, ha ugyan az utóbbi egyáltalán méltóztatik beszélni. A felkentekre végig jellemző a sznob, lekezelő, mellébeszélő modor; elsősorban, ha az ördög kerül szóba. Kívülálló úgyse értené meg! Úgy gondolom, Hollywood nem tud, és nem is akar életet vinni a katolicizmus témájába, ezért ennyire unott és klisételjes minden a papsággal kapcsolatban.

Utoljára még a befejezésről. Miután Jericho és Christine egy - valamiért teljesen kihalt - metróval elgázolták az ácsorgó ördögöt, Jericho a templomba menekül imádkozni. Azt várja, hogy Isten pont az utolsó pillanatban fog beavatkozni?
Nos, nem teszi, hanem helyette az ördög ölti fel végre igazi formáját, egy szárnyas tűzsárkányt. Mire várt addig? Talán az elején még nem volt ereje teljében? Nem számít, mert meglevő erejével is iszonyú fölényben volt. Talán Jerichóra, hogy mellé álljon? Ez megint kizárva. Hiába süti el a szokásos "állj-mellém-és-visszakapod-a-szerettedet"-típusú ajánlatot, de többet meg se próbál érvelni. Helyette megszállja Jericho testét, hogy megkapja Christine-t. Átlátszó trükk. Azt meg végképp nem értem, hogy tűzsárkányként hogy bírja 10 méterre felöklelni Jerichót, és a férfinek egy csontja se törik.


Jericho pedig úgy győzi le, hogy míg öntudatánál van, ráugrik egy szobor kardpengéjére, és ettől valahogy... kidöglik belőle egy lángnyelvben az ördög. Jericho jutalma pedig az lesz, hogy haldoklás közben még láthatja halott nejét és gyerekét. Vége.




Állandó erősséget nem tudnék megnevezni az Ítéletnapból. A toprongy történet mellett az akció és a látvány is elcsépelt. Nem tudja sokkolni, megrémíteni vagy legalább picit gondolkodtatni a nézőt. Az érintőlegesen felhozott világvége-téma csak kifogás. Arnold Schwarzenegger ismét egy újfajta témájú produkcióban próbálja ki magát, de igényesség hiányában ez is csak az elvetélt bevállalásai számát gyarapítja.

Indiana Jones: Az elveszett frigyláda fosztogatói

Harrison Ford két legismertebb szerepében hasonlóság, hogy kiosztásuk előtt nagyon bizonytalan lábakon állt a sztár karrierje. Kezdő színészből a világhírnévbe csöppent Han Solo karakterével, a skatulyából pedig Indiana Jones megformálása révén tudott kitörni, miután a szerepet Tom Selleck a Magnum TV-sorozatból visszautasította (hál'Istennek!). George Lucas annak idején azért nem szívesen casting-olta Fordot, mert:

1. nem akarta "kabalaszínészévé" tenni Fordot, és minden produkciójában őt szerepeltetni;
2. félt, hogy a moziközönség továbbra is Han Solo-t látja majd Fordban, amint a sivatagban akrobatikázik, erőlködve, hogy... ne tűnjön Han Solo-nak. 

Azért ezzel kezdem a mostani irományomat, mert szerintem Spielberg és Lucas 2 véglet között mozgatják az Indiana Jones-movie-k stílusát. És részben ezért korántsem ugyanaz a színvonaluk. (Mint a mesebeli angyalka és kisördög az ember 2 vállán.) Spielberg az illusztrisabb, a groteszkitást sem megvető képi ábrázolás híve, míg Lucas-é a szolidabb, akcióorientáltabb, R-kategóriát távol tartani igyekvő álláspont. (Ugye a "PG-13" még nem létezett.) Eltérő volt már az is, ahogy eredetileg elképzelték Indiana karakterét: Lucas egyfajta Bond-szerű tanárt akart, míg Spielberg egy italproblémával cifrázott régészkalandort. Aztán melyik epizódnál melyikük elképzeléseérvényesült jobban.

Itt, az első Indy-filmnél tökéletes az egyensúly. Amellett, hogy izgalmakban bő + egy átgondoltan fordulatos forgatókönyv mentén halad, az ügy nem kicsit érinti a címszereplő múltját - akárcsak Az utolsó keresztes lovagban. A frigyláda hatalma és a náci férfiak elrothadása éppolyan brutális képsor, mint az emberáldozati ceremónia A végzet templomából. A női főszereplő itt a legszimpatikusabb, noha Marion Ravenwood-ot A kristálykoponya királyságában majd viszontlátjuk.

Szóval Indiana Jones elindul megkeresni az ótestamentumi frigyládát, az amerikai hírszerzés megbízásából. Míg régi riválisa, Rene Belloq a nácik csatlósaként kutatja ugyanezt a tárgyat. Jones mellé szegődik két másik régi ismerőse: a helyi ásató Sallah, és gyerekkori szerelme Marion, aki hajdani professzorának a lánya is egyben. És a tét nem egyszerűen egy überhíres relikvia. Ahogy Marcus karaktere ecseteli: a láda a legendák szerint természetfeletti tulajdonságokkal bír. Ha Berlinben csodafegyverként hasznosítani tudják, beláthatatlan szörnyűségeket okozhat.

Mindamellett, hogy utánaolvasáskor direkt kicseleztem bármilyen méltató röp-leírást, 2 dolog így is megragadta a figyelmemet, azzal kapcsolatban, hogy milyen filmtörténeti visszhangja volt az első Indy-movie-nak.

1. Egyik az, hogy a közönség felteszem éppoly magától értetődően tekinti kultóriásnak, mint a Star Wars-trilógiát. Ugyanis mindössze 1 magyar internetes honlapon találtam analízist vagy részletező írást róla (persze lehet, hogy én nem kutakodtam eleget). Puszta tetszésindexe tehát az egeken túlra szökik.
2. 1999-ban nem kisebb tekintély ismerte el Spielbergék művét, mint az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára, „kulturálisan, történelmileg vagy esztétikailag jelentős” műnek ítélve meg Az elveszett frigyláda fosztogatóit. Gyakorlatilag irodalmi értékűnek mondták ki.

Jöhet a keresztkérdés: megérdemli-e?

Több, mint valószínű. A frigyláda hatalmának vizuális külleme ugyan nagyrészt képzelettermék, de se bóvlinak, se imidzsfosztónak nem nevezhető. Pazarul kigondolt! Legalább egyvalaki az alkotók közül olvasott történelmi feljegyzéseket a tárgyról, amitől "Jericho falai ledőltek", és amely "villámokat szór".
Ebben a verziójában a frigyláda inkább kísérteteket tárol, és erős sugárzása lemállasztja az emberi húst, az összes vérével együtt. Mikor először láttam, ahogy a náci ereklyevadászok a láda erejétől elpusztulnak, még elég hatásvadásznak és rajzfilm-szerűnek tűnt. Főleg azt nézve, hogy valami idegbénító hatása is lehet: a felnyitásakor odanéző emberek képtelenek elfordítani róla a tekintetüket. Ezért is utasítja Indy Mariont, hogy történjék bármi, ne nyissa ki a szemét.


És a frigyláda megtalálásának módja is roppant szellemgazdag: Marion medalionjában a csúcsdísz, ami Rá pálcájára téve betájolja a láda rejtekhelyét egy makett-térképen, valahol a nemrég feltárt Tanis városában. Nem tudom, mennyi ebből a fikció, de az elrejtési technika méltóan cseles egy fejlett ókori civilizációhoz. Mint a matematikában, egy kis hiba is téves eredményt hoz; ezért is ásatnak először rossz helyen a nemzetiszocialisták.

Marion kivívta a tetszésemet, úgy nőiesség, mint személyiség tekintetében. Magabiztos, edzett lelkű, viszont anélkül, hogy hebrencs lenne, vagy fuldokolna a saját egójában. Amikor köszönetet mond Sallah-nak a segítségéért, vagy a sebesült Indyt istápolja, abban őszinte kedvességet látok, nem a kötelező klisét, hogy romantikus beütést csiholjanak a történetnek.
Amelyik döntéssel nem értek egyet: Indy otthagyja Mariont a náci sátorban. Azóta sok kalandfilmben játszották el, hogy a főhős végül mégse menti meg a lányt, hanem ilyen-olyan meggondolásból otthagyja. Itt nem érződik hamisnak Indy döntése, de én mégis logikai bakinak tartom. Náci fogságban hagyni azt a lányt, akiről azt hitte, egy felrobbanó kocsiban veszett? Olyan alakok mellett, mint az utált Belloq, vagy a korcslelkű Toht? Nem: ilyen életveszélynek még taktikából sem szabad kitenni valakit, ha kicsit is törődünk vele.


Marion és Indy között pazar az interakció. Marion először még indulattal gondol Indyre, amiért évekkel korábban szakítottak. Kicsit zavaros ez a része a múltjuknak, de megértem a lány viselkedését. Aztán mikor egy Toht nevű náci nyomozó betör hozzájuk, a kocsma leég. És mert mind néhai apja, mind most Indy ugyanazt a rejtélyt kutatja, minden oka megvan a kalapos régésszel tartani a Közel-Keletre. Valódi karaktert látok átvergődni a veszélyhelyzeteken, nemcsak azt, hogy a sok morbid szarság után már nehezebben tud pánikba esni. (Lásd: Willie Scott.)



Belloq az egyetlen negatív figura, akibe személyiség is szorult. Ő is kalandor régész, mint Indy, de ő nem válogatja a megbízói közt. Ahogy a kocsmai találkozásuknál is ecseteli Jones-nak: bármennyire is utálja őt, nem különböznek annyira. Belloqban leginkább az tetszik, hogy nemcsak a leletekhez van jó szeme, hanem az emberekhez is. Amikor Jones a frigyláda szétlövésével fenyegeti a nácikat, ha nem adják át neki Mariont, ő leleplezi, hogy csak blöfföl.
De nem a megbízói kiléte, hanem a módszerei az, ami igazán különbséget emel kettejük közé. Már az elején azt látjuk, hogy egy alig megszerzett bálványt kicsal Indytől, ellene fordítva a helyi bennszülötteket. És annak ellenére, hogy elbűvöli a fogságba esett Marion, és vacsorára invitálja őt, némi hezitálás után mégiscsak hagyja, hogy Jones-szal együtt halljon meg egy templomromban, tele mérgeskígyókkal. Neki én Lucas helyében  nem halált írtam volna neki a frigyláda által. Inkább mondjuk, hogy egy korábbi haragosa vagy átvertje végez vele, esetleg hogy Washingtonban törvényszék elé állítják, nem feltétlenül csak mert kollaborált egy totalitárius országgal (1936-ban mégcsak térségi szinten hordozott külpolitikai veszélyt a hitleri Németország.)



Nácik... kezdem megszokni, hogy mindig faarcú, fahumorú, faállású és olykor bizony fatökű tulkoknak ábrázolják őket. Dietrich megjegyezhetetlenül szürke alak, időrablásnak éreztem minden szövegsorát. Olybá tűnik nekem, hogy Spielbergék már elejétől arra készültek, hogy őt és minden beosztottját majd odavessék a vizuális effektnek, mikor is a frigyláda ereje szétrothasztja őket. Szinte művészien iszonyatos látvány.
Toht-ról már többet lehet mondani. Hát ő sem az a háromdimenziós fajta szereplő. Olyan benyomást kelt az egész ember, mintha valami szökött pedofil volna egy zsenge horrorfilmből. Beszédstílusa, meg az a perverz, vigyorgó ábrázat az arcán szadista hajlamra utal. Nemcsak a foglalkozása az, hogy hadifoglyokat vallat. Szinte lesi az alkalmat, hogy a benne rejlő alantasságnak teret engedhessen. Mellesleg: a fő helyszínhez illő nevet adtak neki Lucas-ék, mivel az "o" és "h" megcserélése egy egyiptomi isten görög nevét adja ki: "Thot".


A frigyláda utáni hajsza megbonyolításában mindössze pár dolog zavart. Kalandfilm révén talán el se hagyható sablon, hogy túl sokszor és túl sokáig tartják fogságban a két főszereplőt. Mintha tradíció lenne kímélni a foglyokat, jóllehet a világ nem tud semmit az ügyről, és kutyát sem érdekelné, ha megkínoznák vagy megcsonkítanák, esetleg kivégeznék őket.
Aztán: a lőfegyverek használatával szintén fukarkodnak a német katonák. Német földön bizonyára azonnal lelőnék az ellenszegülőket. Nem pedig ököltusát vállalnának be ellenük, mint az a vasgyúró, akivel Jones potyára megverekszik. Kíváncsi lennék továbbá, hogy egy olyan lány, akit egy majom leplez le, hogy a kosárba bújt a piactéren, hogyan menekült meg arról a gépjárműről, amit Jones felrobbanni látott.


Az eredeti szkriptből kihagyott jelenetek egy részét a folytatásokban pótolták, miután a movie sikeresnek bizonyult. Mint a shanghaji kaszinó A végzet temploma elején, vagy Indy gyerekkora Az utolsó keresztes lovagból. Ezeket én nem is hiányoltam az első alkotásból.
Ami egy pici hiányérzetet okozott, hogy egyáltalán nincs jelenet Németországban. Minthogy a láda utáni hajsza sosem igényli Berlin közvetlen felügyeletét vagy beavatkozását. Ez egy expedíció okkult relikviák után, és köztudottan a világ számtalan pontjára indítottak ilyet Hitler megbízottjai. De egészen a legvégéig - mikor is Jonest a hírszerzés biztosítja a láda szakszerű vizsgálatáról - nem látom, hogy a sztori túlnőne egy sima versenynél, egzotikus tájakon és jellegzetes ruhájú emberalakokkal.



Végül, nem beszélhetünk Indiana Jones-moziról a csapdák felhozatala nélkül. A bevezetésben a bálványtemplomnál Jones ügyesen cselezi ki a beépített szerkezeteket. Ahogy kikerüli a lábnyomokat, amik a tűlövegeket aktiválná (futáskor bezzeg pont 1 se sebzi meg súlyosan), illetve az elemelt bálványt hasontömegű tárggyal helyettesíteni. A tömegével tekergő áspiskígyók a veremben ideális halálhozók, mégha valahogy sikerül is időben felégetni mind az ezret. Végül, maga a frigyláda is csapda azoknak, akik felnyitják. És bár Jones nemigen hisz a természetfelettiben, van annyira elővigyázatos, hogy ne akarjon elpusztulni - mint az összes többi férfi ott.

Zárósorok: a "Legjobb régész-kalandfilm" címkét egyelőre A frigyládának adnám. Ford 5 legnagyobb filmjének egyike, és egy szubzsáner alapkőletétele, a maga kényelmes megoldásaival együtt is nagyszerű moziélmény.

Bújj bújj, ördög!

Miután sorra megnéztem őket, be kell látnom, hogy Leslie Nielsen paródiái soha meg sem közelítették a Csupasz Pisztoly-trilógia színvonalát. Vagy középszerűek, vagy bűnrosszak; utóbbi esetben mintha egy régi telegrammhoz hasonlóan STOP jelzést kellene ékelnünk, hogy tudjuk, mikor kellene nevetnünk. Csak "STOP" helyett inkább a "SHIT" szó illene a szövegsorok közé.

A Bújj bújj ördög sokkolóan rossz mű. SHIT Teljesen megjátszott, kasztrált poénokkal terhelt, szellemtelen és néhol gyomorkavaró is a tetejébe. SHIT Pár kósza poént sikerül jól elsütnie, de ennyi. SHIT 
Egy ördögűzés köré épül a cselekmény, amelyet a két pap közül az idősebbik már elvégzett 17 éve ugyanazon a nőn. SHIT Most a Sátán visszatér, és ezúttal már az idős tiszteletes is a célpontja.

Döntően két filmre ismerek rá a kifigurázásokból: Az ördögűzés Emily Rose üdvéért, a másik az eredeti Rémálom az Elm utcában. SHIT A testbirtoklás szenvedő alanyát Nancynek hívják, és tinédzserként a külseje emlékeztet is a horrorklasszikus női főszereplőjére. SHIT
Maga a test birtokba vétele meglepően komolykodóan néz ki: a démon minden megjelenésével romlik porhüvelyének az állapota, pusztul személyisége, míg végül már egyfolytában a szörny van jelen, eltorzítva és szörnyszerűvé téve Nancy vonásait. SHIT A megszállt nő sminkje kellően meggyőző; könnyű elképzelnem, hogy nem vígjáték horrorfilmként jobban működne a film. SHIT Így viszont végig teljesen egykedvű és hullaszagú. 

Döntően kétféle feltételezett forrása lehetne itt a nevetésnek: SHIT Egy az, hogy a megszállt Nancy obszcénül beszél környezetével, és obszcén riposztokat is kap ellenfelétől, az idős paptől. SHIT Ez egyszerűen nem működik; éppolyan elcsépelt vicctechnika itt, mint pl. az Állj, vagy lő a mamám!-ban, ahol az idős anya laza szöveggel próbált jópofa lenni. SHIT 

A másik meg az, hogy egy svindler prédikátor élő show-műsort csinál a szertartásból, miközben egyre bizarrabb dolgok történnek. SHIT Visszatérő és szintén kikopott geg, hogy vagy az ördög, vagy a pap rókázik valakire. SHIT Charlie Sheen Hot Shots-ában ezt a poént ügyesen időzítve használták, itt viszont a zöld folyadék spriccolása simán csak visszataszító.

3 kifejezetten nevettető poént találtam, ami mégidézi a Zucker-korszakot Nielsen karrierjéből:

1. Az öreg prédkátornak pózoló hallgatólány. "Öö, kisasszony, lejjebb húzná kicsit a ruháját?" "Hogyne..." "H! Föl!"
2. Amikor Nancyék tévéjében az megy, hogy egy jégkorong-bajnokságon a ballerinák megverik a hokisok csapatát. (És szó szerint értem azt, hogy "megverik.")
3. Az úrvacsorán a fiatal atya a kelyhet úgy tárolja, hogy beteszi a többi mosatlanhoz a sütőbe a szószéknél.

Nem tudom, mit lenne még érdemes kiemelnem: nonszensz, sivatagos, jóformán teljesen derűidegen vígjátékot búcsúztatok, ami még a katolikus hitbuzgalomból sem tud humort facsarni, nemhogy a természetfelettiből. SHIT 

A Bújj bújj, ördögre 1 pontot adok.