Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

Bigyó felügyelő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer (valamikor a 80-as években) egy TV-sorozat, a Bigyó Felügyelő. Gyermeteg volt a köbön, de legalább nem taszító. Aztán a vad kísérletezések korszakában (valamikor a 90-es években) elkészült élőszereplős változata, egy rendezővel, kinek neve egy zabpehelymárkáéhoz hasonló.
Utóbbi legfeljebb maréknyi ember életét gazdagíthatta nagy élménnyel. 

John Brown-t, a szétszórt, naiv biztonsági őrt szolgálat közben felrobbantják. Egy új kutatóprogram alanyaként félig robot testet kap régi szerelmétől, a kutatónő Brendától, bár az új bigyók csak szóparancsra jönnek elő. Ám aki majdnem megölte őt, a milliárdos Stanton Scolex, alias Kampó úgy dönt: ezúttal nemcsak végez vele, de le is járatja a reputációját, egy gonosz hasonmás robotfelügyelőt építve.

Egy dolog a gyerekeknek szánt, kedveskedő mesefilm, és megint más a túljátszott, debil, retardáltaknak szánt szutyokkomédia. Kertelés nélkül kijelentem: értelmes reakciót vagy gondolatot mikroszkóp alatt lehet csak lelni ebben a nem-szándékos Robotzsaru-paródiában. Főhősünket a már infantilis "jámborsága", a bemesélt szolgálatkészsége, majd a vele történt tragédia dacára is a roncstelepre kívánjuk. „De ez már nem én vagyok! Ez egy szerszámraktár!”

Mintha az írás mellett a látvány elemeit is ovisok állították volna össze: kezdve a tökéletesen haszontalan, random bizsu cuccokkal, amiket a "felügyelő" a kezén és a testében tárol. Gyűlöltem a Chris Tuckerrel vetekedő Bigyómobilt: az összes ripacs szövege alatt aknavetőt képzeltem a kezem ügyébe! Mindenki karikatúra, a hímek totál hülyék, ha meg még rosszfiúk is, akkor fültépően harsányak. 

A rajzfilm ugyan az én gyerekkoromból kimaradt, ám így is feltűnt, hogy Penny csak kolonc a történetben. Ő ugye Bigyó elvileg szőke unokahúga, aki folyton kihúzza nagybátyját a komoly pácból: itt egy jellegtelen, befont hajú kis mosolygép, akit körülötte keringtet a szkript. 

Brenda se jobb: állítólag "hű-de-szívén" hordja apja életművét és kampecét,  de az egész valója csak ürügy, hogy a filmnek legyen egy szó szerint is lefröcskölhető szerelmi szála. Kiderül többet közt, hogy a barátnői csókja még egy gépembert is újjáéleszt, holott az chip nélkül elvileg nem tudna működni. Üres aggyal nem is csoda...

Ész nélkül összedobált, halva született humorú és bájú, idétlen szemétrakás a Bigyó felügyelő, melyet joggal taksál a köztudat a legrosszabb átiratok egyikeként TV-show-ról mozira. 

Ennek a filmbigyónak tényleg a hulladékzúzóban van a helye. 

Minizsenik - Egyperces kritika

60

A gonosz Kathleen Turner azt kutatja, vajon a csecsemők saját nyelvükkel bíró zsenik-e 2 éves korukig, erre a fő tesztalany meglép, és felkészül társai kimentésére. Mintha ennyi idősek írták volna a Baby Geniuses-t is: a történet faviccnek is béna, a szereplők poros agyú hülyék, a bébipoénok meg - főleg a pelenkáról szólók - ocsmány ökörségek. 

30

Gusztustalanul bánnak a kicsikkel a felnőtt alakok, holott a film 1 ép ötletet nem közvetít róla, hogyan is láthatják gyerekek a modern világot. Emellé jönnek olyan agyrém képek, mint 

• a Bee Gees-re diszkózó bébi,
• vagy a horrorba illő óriásrobotok a cég kiállításán. 

Ez a film maga is egy túlhasznált pelus; senki ne kotorja elő a kukából!

A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem. 

800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából.