Kung Fu Panda 3.

Megmosolyogtam, amikor a moziban egy ugrabugráló Po jelent meg a DreamWorks logóján, mivel mára vitán felül a stúdió zászlóshajója lett ez a franchise. Sejtettem, hogy a 3. rész tónusa - mint a Halálos fegyver trilógiánál - visszaszelídül az 1. rész szintjére. És szintén a pakliban volt, hogy érintetlenül hagyják az első két sikermozi formuláját: a szeleburdi pandaharcos meg kell, hogy tanuljon valamit magáról és színpompás világáról, a kudarc rémét pedig egy gonosz harcos testesíti meg, akit csak a Sárkányharcos képes legyőzni.

Shifu mester bejelenti visszavonulását, utódául pedig Pót jelöli meg. Váratlanul a városban találkozik rég elveszettnek hitt apjával, Li Shan-nal, aki elinvitálja őt a panda nép titkos hegyi városába. Miközben Po és Li távol vannak, egy Kai nevű szellemharcos visszatér a halandó világba 500 év után, és sorra elveszi Kína minden kung fu mesterének chi-jét. Po-nak szintén a chi, a lelkierő/életerő mesterévé kell válnia, hogy megállítsa Kai-t, de hogy e tudás miként lehetne az övé, azt senki sem tudja.

Elégedett vagyok a zárófejezettel. Sikerült szívvel megtölteni és érdemben továbbszőni: úgy éreztem, hogy valóban Po élettörténete, vagy legalábbis életének önkereső szakasza teljesedik ki. Kiszámítható volt ugyan a menete, de nem elcsépelt, érdekes jelenetek sorozata tartotta fenn a figyelmemet. A szereplők is maradtak, akik voltak, de nem felejtették el a múltat. A visszatérő szálak nem önismétlők, ténylegesen hozzászövik a 3. részt elődeihez.

Po énkeresése új szakasza két feladatot rak a vállaira: meg kell tanulni tanítani, illetve az életerő-adás ősi technikáját. Amiként Shifu Po tanításával vált a mesterré, akinek Oogway akarta, most a zabagép pandán a sor, hogy megtegye ugyanezt a lépést. Ez lehetőséget ad arra is, hogy Po megint balfékeskedjen kicsit anélkül, hogy a karakter idiótának tűnne. Hiába lett azóta profi harcművész, mások edzése merőben új feladat, és az Őrjöngő Ötös éppúgy kiborul tőle, mint amikor még beilleszkedni próbált közéjük..

Nem tartom elcsépeltnek azt az új információt sem, miszerint Oogway (és Kai) a régi idők pandáitól tanulta hajdan a chi-adást. Ebben nemcsak a forgatókönyvírók élik ki erőltetett predesztinálási hajlamukat, hogy "bezáruljon a kör" a sztoriban. Maguk a pandák - mint kiderül - már nem emlékeznek az ősi tudásra, hisz a 2. rész szerint szabályos irtóhadjáratot folytatott ellenük Shen, a pávavezér. Po nemcsak azért lett Sárkányharcos, hogy legyőzze anyja gyilkosát, hanem hogy egy új kort nyisson az életükben: előbb kung-fu-ra tanítja meg őket, majd velük egyszerre fedezi fel a chi-adás művészetét, amit végül a lerombolt, majd újjáépített templomban adnak tovább a tömegeknek. 

A készítők helyesen ismerték fel, hogy a humort az érdekesség is táplálja. Mr. Ping, Po lúd nevelőapja féltékeny Li Shanra, de ez a szál is kimanőverezi az elcsépeltség szakadékát. Li Shan segít Pónak megtalálni önmagát azzal, hogy a faluban bevezeti a pandák szokásaiba, de elhallgatja, hogy másik fő célját, a chi-adás módszerét egyikük sem ismeri.
Szép jelenet, amikor Ping és Li Shan Po csalódottságáról beszélnek. "Én 20 évig hazudtam Pónak arról, hogy kicsoda, és mégis megbocsátott." Kissé számítónak tartom, hogy Ping ezzel vigasztalja őt, de így is megható, ahogy Po és anyja közös képe fölé helyezi a nem rég készült rajzot hármójukról. "Szüksége van mind a két apjára." És a maga morbid módján humoros belegondolni, hogy egy lúd 20 évig egy panda faterjának tudja hazudni magát.


Az ismerős látványvilág kreativitása és sokrétűsége mit sem csorbult, ahogy Hans Zimmer zenekari és tradicionális keleti dallamokat vegyítő zenéje is fülbemászó. A harcok jópofák, lendületesek; az emberi testtartású szereplők mozdulatai hihetőek. A "chi", azaz lelkierő/életerő finom áramlása, illetve a panda nép chi-jéből létrejött sárkányalakú aura Po körül kimondottan tetszetősek. A jadeit-zombik szórakoztatóan vad ötletek egy animációs mesében: ha elveszik a chi-det, a tested zöld koronggá változik, amiből bármikor előpattanhatsz lélek nélküli zombi alakjában...

A film fájó Achilles-sarka számomra Kai. Személyiség alig szorult belé, csak egy felbőszült bika, harmatgyenge motivációval. Csak azon jár az esze, hogy Oogway örökségét lerombolja a világban, és minél több mester chi-jét harácsolja össze - ami még szánalmasabb cél annak tükrében, hogy Po a végső harcban "túltölti" őt vadonatúj chi-készleteivel. "Végre... Nem! Ez túl sok! Ez így túl sok...!" 
Valahol érzékelhető itt, hogy az írók miféle ellentétpárokban gondolkodnak:

1. Tai Lung Shifu ügyes bukott tanítványa, szemben az elsőre ügyetlen sikeres tanítvánnyal (aki ugye Po). 
2. Shen a nagy nemezis, a gonosz bajnok a jószívű bajnokkal szemben (aki ugye Po). 
3. Most Oogway ellentéte, a rég elfeledett nagymester elpusztítaná a helyet, mely a mostani önmagává tette őt, szemben a talán-majdani nagymesterrel, aki mégcsak most keresi önmagát (aki ugye Po).

Tudom, hogy a Dreamworks biztosra akart menni, ezért ilyen matekszerűen kiszámított a dramaturgia. Ezért kapott Kai ilyen anakin-skywalker-es hátteret, hogy Oogway egykori harcostársa, aki a pandák tanítását chi-rablásra használta, ezért Oogway száműzte, és most gyűlöli az emlékét. De ez így csak rámagyarázás, ha az egész lénye kimerül abban, hogy minél jobban degeszre tömje magát chi-vel.

Po karakterfejlődését nagyrészt sikerült kerekké tenni, nem csak úgy bedobtak valami szerencsesüti-tanulságot a gyerekeknek. Mikor Tigris, az Ötök egyetlen túlélője hírül viszi Oogway templomának pusztulását, Po a többi panda felkészítésében találja meg a megoldást. Míg az Ötök edzéséhez nem voltak világos elképzelései, itt rájön, mi a kapocs a harcművészet tanítása és a "tudd, ki vagy"-duma között: az önkifejezés. Tanítsd meg, miként fedezzék fel önmagukat, és abból, annak mentén fejlődjenek tovább. Felkészítésük Pót is előremozdítja a mostani leckéi megtanulásában. 

A sztorinak ezen a fertáján éreztem még, hogy erősen lötyög valami. Zavaros, hogy a chi-adásnak mi a módja. Hogyan kapcsolódik ez a "tananyag" a másik kettőhöz, a harctanításhoz és az önismerethez? Tigris, Ping a pandák a chi-jüket egyik percről a másikra képesek átadományozni Pónak... mert hálásak neki a kung-fu-leckékért??? Az életerő irányított használata attól függ, hogy mennyire vagy önmagad, és mi mindent adsz másoknak? Tudom, hogy kicsit röhejes azon hergelni magam, hogy logikát keresek egy mesefilmben. Csakhát ebben a felállásban igenis megvolna a logika, kirajzolódik egy világos gondolatmenet - kivéve azt a részt, ami a chi-adásról szól. 

A Kung Fu Panda 3.-ra 4/5-öt adok. Kortól függetlenül bárkinek ajánlom, nemcsak. éppoly szerethető, okos és változatos harcművész-monda mint elődei, de tisztes zárófejezete a trilógiának. A főgonosz és a fontosabb tanulságok egyike zsengébb a kelleténél, ez azonban nem siklatja ki az összértékét.     

A séf

Jon Favreau végre magára talált. Nemcsak olyan művet írt és rendezett, melyben végre kreatív szabadsággal dolgozhatott, de most először tette ezt úgy, hogy a főszereplőt is magára osztotta. Lehet valami a mondásban, miszerint a jó filmek nem a várt irányból szoktak érkezni. Márpedig A séf egy szívderítő, örömtápláló, szeretnivaló vígjátékdarab. Szexvideó-szintű barmulás helyett egy sokrétűen összeállított, életszagú és ízlésesen tálalt családi vígjátékot köszönthettem, amely újra és újra felvidított - nevettetéssel vagy megindító közjázékkal - anélkül, hogy utána becsapva éreztem volna magamat.

Carl Casper profi éttermi szakács és elvált családapa. Egy napon kimondottan sértő kritikát kap a főztjére, miután főnöke utasította őt a megszokott menüsor elkészítésére. 10 éves fia, Percy felregisztráltatja őt a Twitterre, ahol a férfi valóságos kommentháborúba keveredik az  online kritikussal. Munkanélküli lesz, ám az exneje exférje kerít neki egy rozsdás lakókocsit, amivel talán kezdhet valamit. Ezt Carl, Percy és egy 3. ismerős pár hét alatt a partvidék legfelkapottabb vándorbüféjévé tupírozzák.

Humor terén az ősz filmje A séf, ezt már most ki merem jelenteni. Nem holmi filléres toalet- vagy szexpoénkodással, hanem értelmes könnyedséggel kelti jókedvre a nézőt. Nos jó: 1-2 olyan fajta poén futólag előfordul, de azok sem alpáriak. "Te púderezed a töködet?" Carl beszélgetései a haverokkal vagy nőivel sem kínosak, töltése van a szövegsoroknak. A menetközben adódó helyzetek is viccesek, idétlenkedés nélkül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára moziban 6 éven aluliaknak nem ajánlott mozit, ami ennyire lekötötte a figyelmemet.
És bár személy szerint ellenszenvvel viseltetek a legújabb telekommunikációs árucikkek felé, az Iphone-ok használata és a közösségi oldalak is okosan lettek hozzászőve a hús-vér komikumhoz. Nem érződik ál-modernségnek vagy termékreklámnak, mikor az emberek a mobiljaikat kattintgatják. A vírusvideó, a közösségi háló mindennapisága csupán a korra emlékeztet, amelyben élünk: Percy egyszekundumos röpclipekből vágja össze azt a videóját, melyet apjának is átküld az utazásukról. De ezek nem furakodnak előre, sosem foglalják fölösen a helyet a szereplőktől. Ez ma sajnos bravúrnak számít a filmeknél.




Abszolút kedvencem Carl dühös kálváriája az étteremben, mikor is személyesen találkozik véleményezőjével, Ramsey Michellel. "(...) És míg a külseje teljesen megfő, a belseje FOLYÓSsá válik! Ez folyós, látja?! Kibaszottul folyik, maga seggdugasz! (...)" Komolyan mondom, Nickolas Cage filmes kifakadásai nem szórakoztattak úgy, mint ez! A már felmondott séf kertelés nélkül, önérzetesen arcába vágja a kritikusnak, mennyire lövése sincs a szakmájáról, sőt: indoklás közben a vendégek ételéből is markol 1-2 ételdarabot a szemléltetés kedvéért.
Favreau karakterét cseppet sem volt nehéz megkedvelnem, de éppen itt, a legviccesebb jelenésekor éreztem át súlyozottan a helyzetét. Éveken át szívvel-lélekkel dolgozott, kifogástalanul gyártva le mindenféle ínyenc-különlegességet, és koordinálta a konyhai személyzetet. Erre egy önelégült online firkász úgy alázza porig a 2 keze munkáját, hogy fikarcnyit sem érdeklik a körülmények. Rokonszenvet kelt, ahogy egy normális felnőtt férfi megvédi az alapméltóságát. Nem nagyigényű, de pontosan tudja, mit ér szakmailag és magánemberként. "Nekem nem pénz kell, hanem állás!"

Rengeteg vígjáték hülyéskedi el a szülő-gyerek kapcsolatot, de itt erről szó sincs. Ugyan ez most részrehajlás tőlem, de Carl kicsit a saját apámra is emlékeztet: nem az az idealizált apafigura, de szívből törődik a fiával, sőt: tanítani próbálja. Az élelmiszerek ismerete, a főzés és a berendezések tisztítása mind olyan dolgok, amiben egy férfi legalábbis hasznos, ha rutinra tesz szert. Cserébe Percy Internet-ügyekben segíti ki a faterját. Hogy vajon tényleg magát az ételkészítést szerette-e meg az elmúlt hetekben, vagy csak örült a sok-sok közös programnak, azt lehet találgatni.

Lelkesítő a csapatmunka. Carl éttermi haverja, Martin is elszánja magát, hogy Carllal tartson, és attól kezdve városról városra utaznak, főleg kubai szendvicseket sütnek, és hála Percy netes feltöltéseinek, csakhamar sorokban állnak a vendégek a kocsijuk előtt. "Oké: te felelsz a marketingért." Azt már kicsit túlzásnak tartom, hogy a legvégére még maga Michel is üzleti lehetőséget lát Carlék vállalkozásában. "Ez a "csóka" az új társunk." Favreau-tól meg is kérdezték interjún, hogy Ramsey Michel nem a rendező véleményét tükrözi-e Hollywood filmkritikusairól. Engem ez nem zavart, a film eleve bíztató, életszerető hangulatra törekszik, különösen a zenei összeállításában.

Az már inkább zavart, hogy nincs befejezése, csak utolsó jelenete a filmnek, Casperék ünnepségével. A rendező olyan hirtelen vágja be a movie-t, mint a séf vágja le a húst a konyhaasztalon, és az ember csak lassan fogja fel: ennyi, ez a vége. Némi vigaszt azért nyújtott, hogy előtte Carl és Percy tisztesen átbeszélték, mi legyen iskolakezdés után, akar-e a fiú és milyen gyakran segédkezni a későbbiekben az édesapjának.

Nők terén Favreau sajnos nem sokat okosodott a két Vasembere óta. Sofia Vergara és Scarlett Johansson irtó dögös színésznők, de inkább pozíciószerepet kaptak, mintsem mély egyéniséget. Johansson Molly-ja ráadásul félúton eltűnik a történetből, miután a munkanélküli Carlnak azt tanácsolja, lépjen tovább, tekintsen a twitteres botrányra új lehetőségként. "Azt akarom, hogy boldog legyél. Itt nem leszel az." Ha jól értem, akkor ők inkább csak kellemes társaság voltak egymásnak. Akkor pedig a nő elengedte Carlt, tudván, hogy így végre a maga ura lehet, azt csinálhatja, amihez ért és amit szeret.

Megijedtem, hogy Percy mamája, Inez mennyire szembeszökően néz úgy ki, mint egy milfes latin plázacica! Nem kényeskedett vagy lett sértően ostoba nőszemély, de engem akkor is kicsit irritált. Hogy lett ebből a dívából olyan pasi neje, mint Casper? Felteszem, a konyhai tudásával fogta meg őt is, ahogy válásuk után Mollyt. Az se kizárt, hogy Favreau ezzel is azt jelzi, milyen sok spanyol ajkú él a térségben (mint a munkások, akiket Martin anyanyelvükön kér meg, hogy segítsen nekik berakodni). Nekem mégis gyanús, hogy a rendező a hiúságát legyezgeti a 2 színésznővel az oldalán.

Dustin Hoffman és Robert Downey Jr. és pedig a kisujjukból kirázzák a rájuk osztott csekélyke szerepeket. Hozzátenném, hogy egyikük sem unalmas figura, és - 1 kivétellel - mindegyikük illik a ráosztott szerepkörbe.

A film nemcsak annyiban érinti a gasztronómiát, hogy a címszereplő egy séf. Hosszú montázsok ecsetelik, ahogy Carl a különböző alapanyagokat főzi, beszerzi vagy tálalja. Én csak 1-2 folyékony dolgot tudok főzni, és a filmbéli ételek többségét úgy kéne lenyomni a torkomon, mégis megkapó, tetszetős volt az a változatosság és odafigyelés, amivel az ételek készültek. A fényképezés mellett a frappáns vágás, olykor pluszba a dallamütem is rajtatartotta a figyelmemet, hogy mi zajlik. Sosem untam, ahogy a séf hagymát szeletel, megforgatja, vagy épp lecsöpögteti a sistergő folyadékot egy edényből. Favreau maga vett gyorskurzust a mesterszakácsok működéséből, ami azért jelzi, hogy szívből dolgozott - akárcsak az általa megformált szereplő. 
 

Rendkívül élveztem Jon Favreau dráma-komédiáját, amely nem egy bereklámozott "komoly" művet vert el az idei mozimenüből. Nemcsak megnevettetnie sikerült nagyon sokszor, de elgondolkodtatnia is sikerült:

• a kedvenc ételeinkről,
• hogy mit jelent lelkesedni a munkáért,
• illetve mások munkáját minősíteni. 

Különösen ez utóbbi az, amit egy magamfajta bloggernek nem árt észben tartania.

Az ételkritikus 2 csillagot adott Carl Casper összeállítására. 
Én Jon Favreau filmjének ugyanennyit vonok le a tökéletes 10-ből. De nem többet. 
5-ös skálán ez:

Dick Tracy

Dick Tracy talán a legismertebb amerikai detektívfigura, aki nem szuperhős. Alig néhány évvel idősebb Superman-nél, képregényfolyama évtizedekig a legolvasottabbak közé számított. Élőszereplős változata az 1989-ban indult hullámmal érkezett a mozikba: "divat", azaz potenciálisan jövedelmező lett a képregények megfilmesítése.

Egyenes átiratra kell itt számítani, amilyen a 300 vagy a Sin City. Erősen stilizált, rajzfilm-szerű városképet tár elénk a 30-as évek Chicagójáról, akárcsak New York Az Árnyékban. A movie tisztában van a gyökereivel, annak stílusát és vizuális atmoszféráját törekszik megeleveníteni. Kerek karakterek helyett archetípusokkal dolgozik, karikatúra-szerű külső és belső vonásokkal ruházza fel őket, egy olyan világban, ahol mindig akad felbolydulás, ám 1-1 "zűrös ügy" végén mindig minden visszaáll a régi kerékvágásba. 

Soha nem fordult meg Dick Tracy-képregény a kezeim között. Épp ezért nincs miért elfogult legyek. Döcögve működik a szememben ez az alkotás, nem tudott igazán beszippantani a maga univerzumába. Látványvilágának megvan a maga jól felismerhető stílusa: a világválság utáni Amerika, dúsított kolorral. "Dúsított" alatt értem, hogy a színkavalkád már-már annyira rikító, ami már bántó a retinának. Olyan mértékben még elfogadható lenne a színezés, mint mondjuk A Maszkban. Apropó: gyanítom, hogy Tracy jellegzetes sárga kabátja és kalapja legalábbis támpont lehetett a zöld arcú klubruhájához.



A krimiszál éppen csak tűrhető, egy őszintén légből kapott csavarral a végén. A címszereplő viszont szimpatikus fickó. Ahogy  pártfogásába fog egy Kölyök becenevű fiút, láthatjuk, hogy nem elvakult kopó, hanem csak szereti az életben az átláthatóságot. Természetesen nem lehet megvesztegetni. Barátnőjével, Tess-szel amolyan "se veled, se nélküled" típusú kapcsolatot él, annak ellenére, hogy mindketten felnőtt emberek, és volna kedvük a dologhoz. Azért halogatják mégis, amiért Tracy nem akar íróasztal-munkát: mert az életveszély része az igazi zsaru melójának.
A kölyök meglepő módon szintén nem olyan idegesítő, mint számítottam rá. Szemfüles és  nem fél a veszélytől. Szokványos klisé utat jár be a filmben: a szutykos hétköznapi utcagyerek csavarog, mivel az árvaház voltaképp börtön, jön egy idegen, és rászokatja a csöppet elfogadhatóbb viselkedésre. Leginkább olyan, mint egy sidekick, illetőleg mikor Tess-szel hármasban vannak, családias illúziót keltenek.




A kötelező sablonparádé pedig valósággal cementként keményszik rá a történetre és a szereplőkre (egyikükre szó szerint). Tracyt leszámítva mindegyikükből hiányzik a karizma, dacára az olyan húzóneveknek, mint Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Dick Van Dyke. A gengszterek gyatrák, sőt kimondottan gyengeelméjűek. Tudom, hogy itt papírszereplőket kell várni, és hogy ez a világ görbe tükre a miénknek, így a benne élőknek ez a bizarrság a "normális" (akárcsak pl. Az utolsó akcióhősben). De attól még igen erős hiányérzetet hagynak maguk után.

A zenéről szinte azonnal felismertem Danny Elfman keze nyomát. A főtéma leginkább a Villám című, rövid életű TV-sorozat intro-jára emlékeztetett, ugyanebből az évből. 

Összegezve: teljesen az átlagos-szintre hajtó mű. Könnyen biflázható cselekménymenettel, agyilag lerobbant rosszfiúkkal, valamint tucatnyi unalmas átvezető jelenettel. És mégis: viszonylag sokat hoz ki olyasvalamiből, ami elvileg nem is működhetne mozifilmként - vagy legalábbis nem volna több egy színes-szagos fetisiszta borzalomtól.

A Dick Tracy-t 2 pontra könyvelem el az 5-ből.

Kitörés (Vírus)

A 1995-ös Vírus talán a legismertebb alkotás a kórházi, tömegbetegségekről szóló katasztrófafilmek szubzsánerében. Ismérve, hogy külön hatásfokozó eszközök (sötétített képek, hangulatfestő zenetéma, flashback-ek, etc.) nélkül, tisztán az jól megírt forgatókönyve és A-listás színészei által teremti meg mindazt a feszültséget, amit egy ebola-szerű kórokozó teremthet. És bár - pl. a Fertőzéssel szemben - még túlnyomórészt az Egyesült Államokban gondolkodik a konfliktus színtereként, a világjárvány kitörése végig ott lóg a levegőben. Szó szerint.

Az a különös helyzet állt elő, hogy nem nagyon találok pro és kontra érveket az Outbreak kapcsán. Amikor néhány évente megtekintem a televízióban, időről időre ugyanazt a benyomást kelti: tempós, üresjárat-mentes. Annyira folyamatosan áramlik az egész cselekmény lefutását 2 óra alatt, mint kevés mozidarab esetében, fennakadások nélkül. Tudom, hogy nem a legnagyobb mozivívmányok egyike, kategóriájának viszont egyik legjobban sikerült darabja.

A benne szereplő karakterek hátteréről épp csak annyit tudunk, aminek relevanciája van a mostani eseményekkel:

1. hogy Sam Daniels a hadsereg tiszti orvoskutatója,
2. hogy fő szövetségese az exneje, Robby, aki feledékeny, lézengő alaknak tartja Samet.
3. vagy hogy közvetlen felettese, Billy Ford többé-kevésbé baráti viszonyban áll vele.

Mindenki profin alakít egy megfogható egyéniséget, akik belesimulnak az események sodrásába. Igaz, hogy nem túl mély a személyiségrajzuk, és motivációik egyetlen szemléleti ponttal leírhatóak. Ugyanakkor kritikus pillanatban új arcukat képesek mutatni, és tetteik radikalizálódásával sem válnak ostobává vagy pánikolóvá a döntéseik.

Milicisták kritizálták a movie-t, hogy öncélúan romlottnak mutatja be őket a fő negatív szereplő, McClintock vezérőrnagyon keresztül. McClintok szerintem inkább szélsőséges eset, mintsem burkolt jellemzés a tisztikarról (nem is egyedüli tiszt a főszereplők között). Ő és Ford tudják, hogy a Cedar Creek-ben megjelent kórokozó megegyezik azzal, amelyik 30 éve egy zaire-i falut pusztított ki. Mivel nem Amerikában történt az eset, a hadsereg még úgy gondolkodik, hogy a potenciális biofegyvert látja a Motaba-vírusban, nem az elképzelhető legnagyobb veszélyt.

McClintock tényleg a legrosszabb arcát mutatja a milíciának. Pozicionista, mindent és mindenkit feláldozhatónak tart, és aki ellenszegül neki, azt kemény szankciókkal illeti. Mégse tudom archetípusnak leminősíteni, mert annyira feszültségkeltő az a higgadt, de arrogáns eltökéltség, amivel intézkedik: ahogy Danielst üldözi és üldözteti, miután az orvos a parancsa ellenére keresni kezdi a mindkét vírusfajtát hordozó majmot. 

Ahogy az események kibontakoznak, a feszültség forrása már nemcsak a kór. Az eredeti vírus mutáción esik át, ami levegőben is terjedni tud, és így persze a hadsereg saját, kísérletinek hazudott ellenszéruma nem működik. Tipikus mi-történik-ha-egy-tisztségviselő-kezébe-túl-sok-hatalom-kerül-helyzet: McClintok a város elpusztítására ad parancsot, hogy a járvány ne tudjon továbbterjedni. Négyszeresen is kompromittálja magát:

1. az ottani emberek miatt, akiket "háborús áldozatnak" nevez;
2. fontos bizonyítékok eltüntetése és az elnök félrevezetése;
3. kihasználja a kórokozó miatti rendkívüli állapotot, holott részben ő tehet a létrejöttéről.
4. és hogy a bombázás elrendelésekor már tud a

Forszírozottnak mondható a végén a bombázási parancs megismétlése. Miután Sam utolsó rimánkodásaira a bombát szállító kadétok direkt "mellélőnek", McClintok kapásból új támadást parancsol. Súrolva, de talán még belefér: egy alantas ember ilyetén viselkedése, elnöki felhatalmazást bírva nem szürreális, hanem alaphangon is fenyegető.
Ford képviseli vele szemben a katonai szabályzati szigor igazi arcát. Korábban ő is a szabályzat betartására utasította Danielst, elfogatást rendelt el ellene parancsszegéskor. Inkább kötelező fordulatnak, semmint drámainak éreztem, mikor a végén elrendeli felettese letartóztatását. Ha a főnökünk már éppoly kártékonnyá válik a döntéseiben, mint maga a krízishelyzet, pusztán, hogy a saját sarát takargassa, akkor a kötelességtétel iránya értelemszerűen megfordul. Egy olyan lélektani háromszög jön létre a Daniels-Ford-McClintok hármas között, hatásosan megjelenítve.

Az ellenszérum kinyerési sebessége még az, ami nagyobb kihágásként fölróható a sztoriban. Még egy fiktív kisvárosba  is literszámra kellene az ottaniaknak gyártani a szert, egyetlen kisállat véréből, mindössze néhány óra alatt. Nem tudjuk meg pontosan, hányakat nem sikerült megmenteni a fertőzöttek közül. Csak azt tudjuk biztosra venni, hogy a két főszereplő megúszta.

A legérzelmesebb percek akkor következnek, mikor Robby is infektálódik az albínó-vírussal. Maga a fertőződés pillanata nehezen lenyelhető a számomra: a közös barátjuk rohamot kap, és felszakítja a nő védőruháját. Nem banális kicsit, hogy ez történik? Érdekesebb és korrektebb megoldás lett volna, ha valami miatt terepen vagy valamilyen speicális laboratóriumban kénytelenek felvenni a védőruhát, és úgy rongálódik meg.

Rene Russo és Dustin Hoffman párosa is a "megfelel"-szintig eljut elvált házastársakként. Valójában a legtöbb aspektusa a történetnek ilyen: stabilan jó, bár semmi extra. Miközben Robby elkezdi észlelni magán a tüneteket, Sam fejvesztett sietséggel keresi azt az 1 bizonyos majmot, nyilvános tévéadásba betörve, hogy leírást közöljön a kinézetéről.

A szál működik, csak nem mentes az érzelgősségtől. A beteg nő mellett ülő férfi látványa megindító közjáték. De hogy Sam direkt leveszi a védőöltözetet, hogy bátorítsa ex-nejét, az már túlcsorduló melodráma. Ellenszérum ide vagy oda, legalábbis meggondolatlanság ekkora kockázatot vállalni potyára, pusztán azért, hogy szolidaritást mutassunk. Főleg egy olyan kórnál, ami szó szerint felzabálja a test sejtjeit, majd szerveit.

Tudom, hogy 2011-ben a Fertőzés kapcsán sokan példálóztak pont ezzel az alkotással. Hogy mennyire nem ér ennek a nyomába. Nekem őszintén szólva egálban van a 2 film értéke: másmilyenek, más a hibáik természete. A Vírus egy határozott, régi vágású film, ami elég komolyan veszi magát, hogy sokkolni tudjon. És egészen elképesztő véletlen, hogy egy valódi ebolajárvány tört ki alig pár hónappal a mozipremier után, szintén Zairéban.

Kung Fu Panda 2.

"Szerintem te vonzod a kalandokat, a veszélyes helyzeteket. Úgy értem, körülötted mindig történik valami."
"Azt hiszem, igazad van..."

(A kicsi kocsi újra száguld)

  

A Kung Fu Panda 2.-nek egy némiképp sötétebb tónust sikerült megütnie elődjéhez képest, ám azzal így is egyenértékű alkotás. Hasonlóképp, mint a Beverly Hills-i zsaru komikusabb 1. részével egyenrangú a már komorabb folytatása. Ugyan humoros pillanatból kevesebbet kapunk, helyette a főhős múltját övező dráma - helyenkénti körkörössége ellenére - maradéktalanul kitölti a helyét. Amellett, hogy Po eredettörténete kellően hatásos, erőltetettség érzete nélkül egészíti ki azt, amit eddig tudtunk a Sárkányharcos történetéről.

Messze nem én mondom először, hogy ha egy protagonista, aki a küldetése elvárható paramétereinek híján próbálkozik, eleve könnyebben esik át vicces szituációkon és/vagy karakterfejlődésen. Meg kellett felelnie egy számára teljes új élethelyzetben, egy nagyobb formátumú hivatásban, de kedvelhető bolondos egyénisége megtartásával. Po esetében mindkettőre sor került, ezért működött a stílusos látványvilág mellett a sztori is az előző részben. Ugyan rendezőváltásra került sor, Jennifer Yuh Nelson kompetens direktor, és többnyire ügyesen összetartja alkotását.

Ahogy a Ping-Pong c. paródia cselekménye, ezé a rajzfilmé is a régi harcművész-filmekben kedvelt sémát használ: egy gonosz hadúrnak megjósolják, hogy egy panda buktatja meg hatalmát, ezért mészárlást rendez a világ azon részén a pandák között. A vak Sors persze kivételt tesz a Kiválasztottal, midőn egy szegény fickó rátalált és felnevelte. És a fiú felnővén megküzd a főgonosszal, hogy felszabadítsa a gonosz alávetettjeit. Ismerős történetformula, ugye? Azt meg, hogy Po hogyan lett a környék hivatalos védelmezője, már tudjuk az előzményből. 

Utólag hozzákölteni egy eredetsztorit a főhős múltjához könnyen lerombolhat már bejárt jellemfejlődési utakat. Itt viszont az eredetsztori működik, mert a Po múltjának több homályos foltját betömi, miközben kerek egészet alkot a korábbi eseményekkel. Tudtuk, hogy Shifu bukott tanítványa, Tailung hitte magát a Sárkányharcosnak, és az igazi végül leiskolázta őt. De hogy a Sárkányharcos desztinációja mire is irányul; mi az, ami csak ő tehet meg, és ami vélhetően az ő életét teljesíti majd ki, az nem került tisztázásra (maradt helyette a közhelyes "a titkos összetevő te magad vagy"-frázis.)

A korábbi hangszínészek ugyanúgy remekelnek, mint eddig, az újak közül pedig Gary Oldman a legjobb Shen, a gonosz pávavezér szerepében. Shen közel állt ahhoz, hogy teljesen kikerekített karakter legyen, de mégse nőtt odáig. Felismerhető a stílusa: egy fennhéjázó diktátorjelölt - szó szerint páváskodó alkat - akinek tollai akár a dobótőrök. Tudjuk, a hátterét: szülei uralkodtak a kínai Gonmen fölött, és száműzték fiukat a pandák elleni vérengzéséért.
Shen egyértelműen másféle gonosz, mint Tailung, bár ő is ért valamennyire a harchoz. Egy kicsit Jaffarra emlékeztet engem: aljas és tántoríthatatlan, ugyanakkor igényes, kényelmeskedő személy, 1-2 zsengén komikus pillanattal (pl. ahogy minél előkelőbben próbál bemutatkozni Po előtt). Illeszkedik a Kung Fu Panda világába stilisztikailag és a történetbe is. Kettős motivációjának az érthetőbbik fele, hogy a szülei uralta Gonment visszaszerzi, és azon a trónon ülhet, ami gyerekként is várt rá.

A másik, ám végül el nem ért célja a "kung-fu eltörlése" egész Kínából. Ezt a visszatérő terminust használja majd' mindegyik főszereplő. Kissé bizonytalan az a kifejezés előttem, hogy "a kung-fu végét jelentheti". Szóval azért akarja Shen megszüntetni a kung-fut, mert veszélyes eszméket tanít? Vagy mert aki a kung-fu mestere, az hatalmára automatikusan fenyegetést jelent? Felteszem, erről lehet szó. Annyi biztos, hogy Shen kivégzi a Gonment védelméért felelős őrharcost, és hőseinknek el kell utazni a távoli városba.

Po múltjának feltárása köré épül az egész cselekmény. A film elején, mikor Po az Őrjöngő Öttel megfékez egy farkasbandát, egyikükön meglát egy jelet, ami emlékfoszlányt mozdít meg benne édesanyjáról. Apja, Ping felfedi előtte a - valljuk be: nyilvánvaló - igazságot: adoptált gyerek. És miután Gonmenben szembekerül Shennel, őrajta is felfedezi ugyanazt a szimbólumot.
Pingen egyébként képtelenség nem észrevenni az elkeseredést. Míg Po kiképzése büszkeséggel töltötte el, addig mostani missziója félelmet: hogy elveszíti vagy mert Po esetleg nem jár sikerrel, vagy ami még rosszabb: hogy már nem érzi őt többé valódi apának:
"Ha nem teszem meg, mégis ki lennék?"
"Az én fiam. Vagy nem...? 
"Mennem kell..."

Po esendősége az egyik oka annak, hogy szerethető fickó, ezt könnyű belátni. Eltúlozzák viszont a naivitását, mikor a múltjáról faggatja Shent. Egy ártó szándékú, különösen veszélyes gyilkost faggat kérlelően és harc közben, hogy ismeri-e őt és a múltját. Shen azt hazudja: nem szerették a szülei, ezért eldobták. Nyilvánvalóan látszik a páván, hogy csak össze akarja zavarni, hogy sebezhetőbb legyen. Se nem vicces, se nem drámai az, hogy Po épp attól vár választ, akinek a legkevésbé bízhat a szavában.

Egész ügyes párhuzam bontakozik ki Po és Shen között, ahogy haladunk előre a történetben. Bár kétségkívül Shen tehet minden szörnyűségről, ami a csecsemő Póval történt, tisztán kivehető a múltjaik között az átfedés. Mindketten megszenvedték a maguk módján a hajdani tragédiát: Po eredeti szülei meghaltak, Shent pedig a saját szülei elűzték, elhagyták. Vagyis lényegében azt hazudja oda Pónak, ami saját magával történt.
Ezek ketten tökéletes ellentétpárt alkotnak: az egyik őszinte humorral és rendkívüli toleranciával közelít mások felé, míg a másik hatalomittas és minden akadályozó tényezőt ki akar iktatni. Erejük és eszközeik is teljesen másak: Po a pusztakezes harcban és a Shifutól tanult "belső béke"-tanában hisz, bár még nem érti azt. Shen a kézi fegyverekben hisz, főként különleges harcászati ágyúiban, amik ellen a harcművészet kb. annyit ér, mint az ima.


Bármennyire lehet tudni, hová szövik a cselekményt, a feltárt emlékek tálalása igazán felnőttes. Az emlékképek Po lángoló szülőfalujáról, és ahogy kifáradt anyja elhagyja, hogy az őket üldöző farkasoknak feláldozza magát, szívbemarkoló pillanatok. Nem sinkófálták el annak mutatását sem, ahogy maga Po is megsebesül Shen ágyújától. Ez a mese a család minden korosztályának akar nyújtani valamit, nemcsak a gyerekeknek. Az elején Shifu egy vízcsepp mozgatásával bemutatta Pónak, mire képes a "belső béke" állapotában egy kung-fu-mester.
Később, mikor Po ismét kiáll Shen ágyúi ellen, hogy kiszabadítsa az Ötöket, ugyanazt csinálja meg... az ágyúk lövedékeivel. Könnyű átlátni a logikáját, miként vált képessé erre. Átfedés a 2 movie között, hogy a panda megosztja a főgonosszal a felfedezett tanulságot: a jövő számít, nem a múlt. Ha tényleg csak ennyi lenne a tanulság, mint amit a protagonista kinyilatkozik, csalódott lettem volna, hogy megint közhelyet nyomnak le a torkunkon a DreamWorks-től. 

Illetve, talán mégse akkora közhely... Úgy vélem, Po nem a múltjától félt igazán, hanem az igazságtól. Talán tényleg nem kellett a szüleinek. És talán jogosan neheztel rá Tigris, amiért több kritikus helyzetben bénázott, csak mert emlékek piszkálják az agyát. Tigris Póval szemben mindig határozott és acélos (mint mondja: 20 éve vasat ütve edzi a testét). Póból ez a nagyfokú önfegyelem hiányzik: hogy félre tudja tenni vészhelyzetben, ami nyomasztja. Sose jellemezték a karaktert elfojtott frusztrációk, így kezelni se tanulta meg azokat. Ez egy újfajta konfliktus a számára. 
A dramaturgia tehát nem kevés házi feladatot ad ki a protagonistának. Az 1. film önmaga becsüléséről szólt, míg a 2. a belső konfliktuskezelésről. Azzal, hogy Pónak sikerül a múltjára egyetlen összefüggő láncban visszaemlékeznie, elhárítja a fő akadályt saját "belső békéje" útjából. Onnantól pedig már csak alkalmaznia kell a tanultakat - részben Shifutól - a mostani ágyús esetre.

A vizualitás cseppet sem romlott az eredeti Kung Fu Pandához viszonyítva. Ahhoz képest még intenzívebb látványelemekkel is kockáztat a mese. Po nagyobbakat zuhan a hegyekben, mint eddig valaha. Kiválasztott vagy sem, tutira kitörné a nyakát, ha madár-társa az Ötökből nem fogná meg mindig, éppcsak a talaj fölött. A vizuális panorámát a Kung Fu Pandában egyértelműen 3D-re méretezték, viszont nincs agyontömve szín- vagy mozgáskavalkáddal. Gazdagon és sokrétűen alkalmazzák, de ugyanakkor átgondoltan is, nem bántja a szemet.

Végül rátérnék a humorkészletre, mivel mindenek előtt vígjátékról van szó - mégha egy komorabb fajtáról is. Továbbra is Po alkata + étvágya a humor fő forrása, de már a csetlő-botló aspektus nélkül. Újkeletű flashback-jei miatt se "bénázik" hanem mintegy pszichésen megbénítódik, leblokkol (megértem a szituációját, mivel jómagam az idegen nyelvtanulás közben nem egyszer megtapasztaltam ugyanezt az érzést).

A 2 legjobb viccsor talán a barlangnál hangzik el az elején:

"Amikor téged Sárkányharcossá neveztek meg, az volt életem legrusnyább napja. Messze."

"Ne aggódj, Shifu; végzek, és nyomatom a belső békét...!"

Ha szabad ezt mondanom, valamilyen szinten még büszke is vagyok erre a rajzfilmre. Folytatásfilm, mese, 3D-t használ és ronggyá használt panelekből építkezik, és mind a 4 típusban elkerülte az ellaposodást. Egy szórakoztató, érzelmes és tanulságos mondát adott ki a számomra, tartva az első rész által megkezdett revitalizáló hatást a hollywood-i animációs mozikra. Nem különösebben formaújító, de érett alkotás.

Erős négyest kap.

Kung Fu Panda

"Már azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok más, mint egy... elfuserált, szerencsétlen flótás. És erre ez történik."

(A kicsi kocsi kalandjai)

Az ezredforduló óta készült animációs filmek sokszor kiborítóan fantáziátlanok. Függetlenül attól, hogy drámai vagy gegcentrikus, a DreamWorks stúdiónak sokáig sosem sikerült összeszedni a merszet az újhoz, a bejáratlanhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb rajzfilm grafikastílusa - pl. a Jégkorszak-tetralógiáé - taszító, gnómszerű alakokkal teli, akiket a 3D-animáció sem tesz vonzóbbá. Épp ezért nem szeretem a Cápamesét, vagy a felhozott Jégkorszakot sem.

A Kung Fu Pandában viszont kellemesen csalódtam, és megértem azokat, akik számára friss levegő volt az animációs filmek palettáján. Igaz, ez a movie is használ témájából fakadó, előírásos motívumokat, mint

• a keleti harcművészet dogmái,
• az esetlen kiválasztott figurája,
• szeszélyes tanár,
• bukott sötét tanítvány,

stb.

Mégse jön le elcsépeltnek az, ahogy a szkript ismert zsánerpanelekből összegyúr egy történetet. A több korosztálynak is kielégítő szórakoztatás a célja, és ezt - legalábbis szerintem - valóban teljesíti. Történetelemei összeérnek, üresjárat nem nagyon jellemzi, nincsenek benne nyálas melodrámák, a szereplők pedig egyenlőtlen jellemrajzzal is kedvelhetőek. Az Őrjöngő Ötösről például semmi lényegeset nem tudunk azonkívül, hogy Shifu, a mentorfigura képezte őket harcosokká. A cselekmény pedig nem támaszt relevanciát arra, hogy többet kelljen tudnunk.

A panda mint protagonista ötlete ügyes fogás: legtöbbünk szelíd, béketűrő és társaságkedvelő lényként gondol rá, részben mivel mai napig a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. Pedig erős és kitartó állat, robosztussága mellett is gyorsan tud mozogni.
Po karaktere is ehhez hasonló, persze vicces átiratban. Sokan a Beverly Hills-i ninja rajzfilm-verzióját látják bennem, és A legtöbb poén tárgya a főszereplő tohonyasága. Pót az elé állított próbák és gyakorlatok lefárasztják. Szimpla, óvatos humor, de működik. És ami még fontos: a viccek sosem válnak agresszívvé vagy sértővé a kövér emberek felé.

Megpróbálom nem ismételni magam: a stílusos grafika és működő humor felmentenek a kiszámíthatóság alól.  Ebből mindhárom megtalálható. A vizuális világ sokrétű; nemcsak hogy reklámmal együtt 2 oku ("százmillió" japánul) $-t ráköltöttek, de már a premier másnapján megrendelték a folytatást.
Ezúttal megérte az igyekezet: nincsenek kockás vagy elfolyó körvonalak, gazdagon használnak színeket, ám azok nem tolakodóak vagy ízléstelenek. Mikor az idős teknőcbölcs, Oogway elhalálozik, az őt körülölelő szirmok sziluettje vetekszik a Pocahontas hasonló képsoraival.







Szóval Po az a fajta fiatal lúzer, aki sosem nő föl teljesen. Lelkes híve a kung-fu-nak, amolyan fanboy. Már az nevetség tárgya lehetne, ahogy Oogway kiválasztja őt, hogy ő a régóta várt Sárkányharcos. Természetes, hogy mikor elmegy a templomba, a helyiek nyílt szkepticizmussal fogadják.
Különösen Oogway saját növendéke, Shifu, akire halála után örökül száll a vezetői poszt. Nem nehéz rájönni, hogy a film végére ő és Po tanítványtársai, az Őrjöngő Ötök is megkedvelik a pandasrácot. Hihetően van elővezetve, a rengeteg szürreális ugrabugra és szuperpofon nem teszi érdektelenné az események alakulását.

A szereplők harci mozdulatsorai jól követhető koreográfiát követnek, és rendszerint többről szólnak, mint, hogy mikor kiknek van kedve összeverekedni. A Mortal Kombat-ban a történet jobbára csak vázlattekercsként funkcionált, melyet kiterítve "itt a harcos, hol az ellen"-t játszhatunk, különböző videójáték-figurákkal.
Persze, sok a szándékosan és erősen túlzó mozzanat bennük (annyira, hogy némelyiket egy Superman-filmben se hinném el), de ettől még szórakoztatóak, és aránytalanság mellett sem lógnak ki a sztoriból. Az ilyen jeleneteket (pl. Tai Lung és Tigris harca a függőhídon) egyrészt nem nyújtják túl, másrészt az elsőre kapkodósnak tűnő kamerabeállítások sem teszik fárasztóvá vagy össze-visszássá őket.

Potenciálisan tehát adott a terep a velős viccekhez. Nincsenek paródiaszerű kiutalások, önirónikusnak szánt kikacsintások más művek felé. Po karakterével könnyű azonosulni a nézőnek, mivel semmi előnyös vonása nincs, kivéve lelkesedését és a helyén levő szívét. Csetlései és botlásai, lazának szánt szópoénjai is gyakran megnevettettek; mikor nem, akkor sem éreztem rátelepedőnek a vicceket.

Most pedig tessék; az 5 kedvenc dialógusrészlet, ami tőle vagy róla elhangzanak a filmben:

1. "A legnehezebb: feltakarítani utána!"
2. "Az ember azt hinné, hogy Oogway mester olyat választ, aki tud kungfuzni." "Vagy megérinteni a lábujját." "Vagy egyáltalán látja a lábait..."
3. "Milyen voltam?" "Mostantól létezik a Zéró-szint."
4. "Panda; nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnyek Tavába!"
5. "Többet szívtam ma, mint bárki a kung-fu történetében."

Tai Lung egy korrekt ellenség, amennyire meg tudom állapítani. Agresszív, destruktív hajlammal, másrészt büszke és egyenes jellem. El tudom hinni róla, hogy Shifu, aki kölyökkora óta nevelte, szomorúságot érez miatta. Bebörtönzése előtt Tai Lung is az ő tanonca volt, és önmagával együtt őt is félrevezette, azt várva, hogy Oogway őt nevezi meg Sárkányharcosnak. Kivételes tehetség, akit mégis száműzni kellett, mert indulatait rosszra használta.

Shifu e felállásban olyan kissé, mint Obi-wan Kenobi és Szecs'ka egybegyúrva:

1. Szecs'kára hasonlít fegyelmezett, akaratos, de olykor szeszélyes tanítási módszere miatt. Felismerve, hogy a kaja ösztönzi Pót, szabályos pálcika-csatát vív vele egyszer a szabadban.
2. Ugyanakkor jól ismert a kapocs a bukott tanítvánnyval. Az önhitt mester növendékét kiválasztottként neveli föl, de az dicsvágya miatt elbukik, szembekerül vele és legyőzi. Majd az általa mentorolt új kiválasztott is szembekerül vele, beteljesítendő a sorsát.

Szeretem, mikor 2, önmagában jellegzetes karakter éles kontrasztot alkotva kerül össze. Segít ébren tartani a figyelmet, bármennyire sejtjük, hová lyukad ki a mese. Tudjuk, hogy lesz végső összecsapás (ha másért nem, mert mondják), de Po és Tai egyénisége annyira más, hogy furcsának tűnik a harcuk. Félő, hogy Po győzelme összecsapottá, veresége túl komorrá tenné a párbajt.
Ezt hangsúlyozza ki Tai Lung hitetlenkedése is, mikor először látja Pót, amint bemutatkozik neki Sárkányharcosként. Azt hitte évekig, hogy ő lesz az. Erre most higgye el, hogy ez a tohonya senki? És vígjátékhoz híven Pót egy máskor poénként kezelt jellegzetessége segíti a harc során győzelemhez: a hája.
"Te csak egy hájas panda vagy...!"
"Nem egy nagy hájas panda. Hanem A Nagy Hájas Panda!"
Erről szinte azonnal az alábbi szövegrészlet jutott eszembe:
"Én vagyok a Nagy Fehér Ninja."

2 dolog van, amivel többszöri megtekintés után sem sikerült kibékülnöm:

Az egyik a fő bölcs, Oogway prédikációi. Bosszantóan szenilis karakter az övé. A dialógusain szinte mindig a révelgés, a figyelem elkalandozását hallani ki. Értem, hogy úgy érzi, közeleg számára az - úgy is mondhatjuk - elragadtatás. De attól még idegesítő, ahogy ilyen sorokat adnak a szájába, hogy:

"Nincsenek véletlenek." "Menjek, ne-menjek... leves, nem-leves..." "...de a holnap még rejtelem, de a ma adomány." Ha Tai Lungot is ilyen szöveggel kábította, megértem, hogy amaz ámokfutóvá lett!

A másik a tanulság csökevényessége. Mikor Tai Lung ellopja a Sárkánytekercset, amit grálként őriznek, a papíron nem talál írást. Po viszont érti; apja leves-receptje kapcsán ugyanezt a tanulságot ismerhette föl: "Ha valami különlegeset akarsz, csak el kell hinned, hogy különleges." Ez nem elég jó bölcsesség, uraim. Ez olyan, mintha én azt mondanám a gyerekemnek: "kicsim, ha elég különlegesnek hiszed magad, erősebb lehetsz, mint egy lokomotív."
Arra célozhattak ezzel az alkotók, hogy fogadd el magadat, ne akarj egy ideálképet kergetni. De a megfogalmazás valahol félresiklott.

Mindent összevetve a Kung-Fu Panda jópofa, jól végigvezetett, bár együgyű filozófiájú harcművész-komédia, amin őszintén tudtam hahotázni. Megkockáztatom, hogy 2000-es évtizedből még ez az egyik a legjobbra sikeredett nyugati mozi-rajzfilm.