A Védelmező 2.

Picit más arányokkal, de Antoine Fuqua és Denzel Washington ugyanazt adta elő a második, mint az első Védelmezővel. Kőkemény akció, de kiszámítható fordulatok. Ráérzős felvezetésű, de egyúttal szétszórt és terjengős is. Emberi mellékszereplőket prezentál, de a történetük öncélú melodrámába fordul a narratíva rovására.

A cselekmény röviden: Robert McCall csendes életet él sofőrként, de időnként harci tudását kamatoztatva átlagembereket ment ki a bűn karmai közül. Egykori kollégája, Susan Plummer látszólag rablógyilkosság áldozatául esik, de a szálak felfejtése végül Robert régi partneréhez, Dave York-hoz vezetnek, aki Robert hivatalos halála óta bérgyilkos lett. York és cinkosai elrabolják McCall szomszédját, a művészsulis Miles-t, tálcán kínálva McCall-nak alkalmat, hogy leszámoljon az egész bandával.

Homlokára van tetoválva ennek a filmnek, hogy átlagos. Eredetiséget nagyítóval se találni benne: Washington közelharc-jelenetei még mindig ütősek, de attól még tipikus bosszútörténettel van dolgunk, aminek a rutinos mozizó kívülről fújja a sémáját. A visszavonult profit visszarántja múltjába egy áruló kolléga, aki megöli főhősünk régi barátját, és mikor amaz a nyomára bukkan, elrabol egy jelenlegi, nem-olyan-régi barátot – csalétekként a főhősnek és ürügynek a filmbéli tetőponthoz. Nevetségesen egydimenziós a főgonosz, hidegen hagyott a nyomozás menete.

McCall védjegye, a stopperóra csak a bevezetőben van ott, mikor egy török vonatról kiment egy anyjától elrabolt kislányt. Erős forgatókönyvnél ez akár sejtetőelem is lehetne: az új veszély, amivel a főhős szembekerül, nagyobb és kiszámíthatatlanabb, és a bevett módszerei most nem biztos, hogy beválnak. Itt viszont csak azt jelzi, hogy Fuquának nem volt fontos az időbeli feszesség: legalább ¾ órát kell várni, mire beindul a fő szál, addig meg hosszan időzünk Robert fuvarozott ismerőseivel. Ez egy pontig ad ugyan némi emberséget az amúgy pofonegyszerű thrillernek, de túl sokáig húzzák vele az időt.

Miles életszerű, de kétdimenziós karakter: az érző, külvárosi srác, aki anyját próbálja eltartani, és ezért a helyi gengszterek vonzáskörébe kerül. Egyértelmű, hogy McCall a saját, gyilkolással teli életútjától tereli el Miles-t, mikor a bűntanyán provokálja, hogy őt lője le elsőként, amit ugye nem tud megtenni. McCall már rég elveszítette az élete párját, Miles pedig később egy lány iskolatársának mesél a rajzáról, amin egy szuperhőst mintáz McCall-ról.

Tulajdonképp egy vezeklési folyamat leegyszerűsített vázlatát kapjuk meg:

1. a magányos gyilkos vadidegen életeket ment, lelkiismeretének törlesztve a véres múltjáért;
2. felesége után most egy jóbarátját is elveszíti, ráadásul egy rossz útra tért másik fegyvertárs miatt;
3. ugyanakkor egy másik életet, aki épp most készül rossz útra térni, fizikailag és morálisan is megment.
4. A film zárójelentén pedig már némán, megnyugvással nézi a tengert a régi házából.

A Védelmező 2.-re egy közepes értékelést adok. Ezerszer látott önbíráskodó história, akárcsak az első rész. De van annyi önfegyelme, hogy mindig megőrizze komolyságát, és a maga miliőjén minden szál elvarrására gondol – akárcsak a főszereplője.

A függetlenség napja 2. - Feltámadás

A függetlenség napja 2. - Feltámadás 2 dologban bizonyosan gyengébben muzsikál, mint amúgy szintén szórakozott előzménye:

1. Hiányzik belőle az a természetesség, ami a humort és a szereplők reakcióit áthatotta;
2. Felborult benne a valós díszletek és a CGI aránya, amitől stílusa és bája volt az egésznek.

Az eredmény olyan, mint mikor egy csóró házi szeánszon feltámasztják a holtat zombiként. A Feltámadás a híres elődjén élősködve próbál lábra támolyogni, zajong egy kiadósat, majd a leglehangolóbb módon összebicsaklik. Nem köntörfalazok: teljes katasztrófa a története, karakterei siralmasak, dramaturgia pedig a megrögzött Amerika-pátosz hiányában gyakorlatilag nem létezik.

Lapult ott a fiók mélyén egy vázlat, amit Roland Emmerich egy emberöltővel később fedett fel a világ előtt. Eszerint az idegenek egy újabb kolóniája, királynőjükkel az élen visszavágóra készül. Az emberiség közben átvette a tőlük kunyerált technológiát, így most virágkorát éli. Ám amikor ellenségeink egy óceán méretű cirkálót szabadítanak a Földre, az kontinensnyi területet rombol le az északi félgömbön, és a kék bolygó mágneses magja a következő célpont...

Igazolta várakozásaimat a folytatásrész:

• az akció az egyetlen, nem túl elsöprő hajtóerő a cselekménynek; 
• a túltolt CGI-behatás miatt steril effekthalommá olvad össze a látványvilág;
• és szent igaz, hogy az új szereplők a visszatérő régiekhez képest is haloványak. 

Ragasztóköltemény a szereplők háttere: hogy kik az újak, hogy a visszatérőkkel mi történt 20 év alatt, és hogy miért nincs újra itt néhányuk. Jeff Goldblum, Judd Hirsch, Bill Pullman és Brent Spiner is visszarázódott papírmasé karakterébe, mint David, Julius, Whitmore és dr. Okun. Három sablonháttér rendel: Davidből kutatási igazgató lett, Whitmoore gyengélkedő ex-elnökként látomásokkal küzd a visszatérő idegenekről, dr. Okun-ról pedig kiderül, hogy csak tetszhalálba került, de az új invázió előjeleként feléled a kórházi ágyon. David apjának hátterét most így fejből nem rémlik, hogy hol szórták el...

De a kedvencem Hiller kapitány hiányának kimagyarázása volt. Will Smith 50 millát kért a visszatérésért, nemleges válasz után pedig pár sorban elintézték, hogy meghalt, és nevelt fia, Dylen kvázi a klónjává nőtt föl, mint az új Hiller rajparancsnok. Egyszerűen egy nagy semmi az ő karaktere (is)! Jobban megmaradt bennem az afrikai néger harcos, aki pengével aprítja föl az egyik alien-t az 51-es körzet bázisán, mint akármelyik jelenet az ifjabb Hiller kapitánnyal.

Whitmore lánya, aki az előző részben még ugye kislány volt, szintén apja karrierjébe szerelmesedve szintén vadászpilóta lett - persze amellett, hogy a Fehér Házban asszisztens (kitalálják a rajongók, hogy ezzel kit helyettesít...?). Patrica Whitmore éppolyan gyengus a kemény-de-cuki-kis-csaj kliséjeként, mint Abi Whistler a Penge 3.-ból. Az új nemzedék egyik oszlopos tagja kellene, hogy legyen, de aztán valahogy a történet nagyon hamar összekötő kapoccsá fokozza le több másik főszereplők között. Akik érdekesmód kivétel nélkül férfiak...

A lányt két dolog határozza meg: hogy a másik ifjú pilótaszereplő (nem Hiller!) barátnője, és hogy nemzeti hős apját pesztrálja. Annyi telik tőle, hogy miután az ex-elnök drámaian vállalja a légi csapásban való részvételt, Miss Whitmore azért dorbézol, hogy be ne engedjék apját a pilótafülkébe. Maika Monroe is érezhette valahol, hogyha túlzottan átéli szerepét, ilyen vacak szkript mellett csak nevetségessé válna: direkt halványan játszik. És sokatmondó, hogy az eredeti színésznő, Mae Whitman állítólag azért nem kapta meg újra a szerepet, mert felnőtt nőként már nem volt elég szemrevaló. Ha ez igaz, akkor Emmerich nemcsak kontár rendező-író, még szexista is.

A mű súrolja egy olyan téma felületét, amit a kritikusok szóvá is tettek, mikor '94-ben kijött az eredeti darab. Nevezetesen, hogy az eltelt évtizedek alatt mennyit fejlődött a technika. Okun szerint az első űrhajót a 60-as évek vége óta bütykölték, mégis dettó ugyanaz volt az inváziókor az űrlények technológiája 40 év után. 

Nos, nekik ez újabb 20 év után is ugyanaz maradt. De nekünk azért már nem. Szánkba rágják az elején, hogy az idegenektől átvett fejlesztések mekkora lökést adtak a műszaki fejlettségünknek. Érdekes lehetett volna, hogy az idegenek épp ezt aknázzák ki a támadásukkor, többször megbénítva vagy irányításuk alá vonva az ő szisztémájukon alapuló vadászgépeket. De mint minden más ebben a produkcióban, ez sem fut ki sehová. 

Komolyan mondom: pornófétis az, ami látványosság jogcímén zajlik a cselekmény nagy részén! Emmerich-et csak a pusztításmaraton érdekli: miután a gubancos mellékszálhalmaz lefutotta köreit, a robbanások, a kékeszöld lézerfények és a lövöldözés lesznek az igazi főszereplők. A minden eddiginél nagyobb csodafegyver ötlete nekem már a Star Wars VII. Epizódjában is határeset volt, de itt tényleg teljesen súlytalan és fantáziaszegény sztorielem. Nem elég, hogy a vásznon semmi feszültség nem jön át az invázióból, a szereplők is mind fapofával reagálják le, hogy 20 év után ismét tíz- meg százmilliók pusztultak el 36 óra alatt. 

Meggy a tortahabon az, ahogy Emmerich megágyaz egy reménybeli 3. felvonásnak. Kiderül, hogy a rovarszerű idegenek ellen más földönkívüli fajok már hosszú ideje harcolnak a kozmoszban. Lefordítva: az 1. részben már összefogtak a Föld nemzetei, most egy még nagyobb volumenű összefogástól kell, hogy belelkesüljünk. Az egyik faj utolsó túlélője, egy fehér lebegő gömbtest olyan perspektívát vázol fel kamerán kívül Okunnak, ami "évezredekkel túlmutat" mai tudásukon. Fordítás: a 3. részre már totálisan átmegy Star Wars-ba a történetfonal, és az emberiség egy intergalaktikus szövetség éllovasaként harcolhat a gonosz Alien-klónok faja ellen. Jobban nem lovagolhatnád meg a Lucasfilm reneszánszát, Emmerich?

Az első Függetlenség napja egy pihent agyú, magától elszállt, de legalább stílusos akció-sci-fiként foglal helyet az emlékeim között. Ezer sebből vérzett, mégis képes volt tétet és energiát csepegtetni fordulataiba. A "folytatás" sokkal inkább utánzat, gelyvás a tartalom és a karakterfelhozatal. A "body count" (="hullák száma, hullaszámláló") idei rekordja mellett sem érezni, hogy hús-vér emberek élete-halála dőlne el a nagy visszavágó alatt. És ez azért is elkeserítő, mert száz-francot-érdekel-hány millió $-ból ugyanazt a lenyomatot hagyja a nézőben, mintha egy Asylum-trashmozit bámultunk volna végig. 

A függetlenség napja - Feltámadás 1/5-öt kap tőlem. Olyan unalomdús, hogy fegyver készíthető belőle.

Amerikai Ultra (BeSZERvezve)

A teljesen szabálytalan akciókomédia imád véletlenszerűnek tűnő dolgokat egymáshoz passzintani, mégis képes - nagyrészt - működtetni azokat. Abszurdnak hangozna, mégis komolyan vesszük, hogy egy eszelős CIA-kisfőnök hajtóvadászatot indít egy emberi selejtnek tűnő eladófiú ellen. Így szedi szét az American Ultra észrevétlenül a hollywood-i kémmítoszt. Könnyedén, lazán köpi arcon a titkosszolgálat mozis hírnevét - egy intézményét, mely a színfalak mögött időről időre manipulál és likvidál átlagembereket, mikor milyen érdekből és ürüggyel.

Mike (Jesse Eisenberg) a virginiai Limon legjelentéktelenebb polgára: lassú felfogású, szétesett drogos, aki csaját, Phoebe-t (Kristen Stewart) kivéve teljesen egyedül él. Mike nem tudja, de egy olyan balsikerű kísérlet részese volt, melyet a gátlástalan Adrian Yates (Topher Grace) most mindenáron próbál eltüntetni. A CIA-s Victoria Lasseter (Connie Britton) egy este fura kódsorral aktiválja a Mike-ban szunnyadó képességeket, épp mielőtt az életére törnének. Ettől kezdve a fiú összezavarodva menekül a kiiktatására küldött titkos ügynökök elől. Közben egyre több nyomát felfedezve, hogy egyszer a múltban valakik valamire beprogramozták a tudatát...

Csak örülni tudok egy alkotásnak, amely állandóan próbál friss, merész és kiszámíthatatlan maradni, mégsem veszíti el emberségét a stílus javára. Érzésem szerint ez történt az American Ultrával: saját vad stílusa a fejére nőtt. Valahol félúton ez a szokatlan, cikk-cakkban építkező alkotás megszűnt kémfilm-klisék provokatív szatírájaként lüktetni, és öncélú virtuskodás lett. Díjaztam, ahogy a mai, divatos összeesküvés-sablont szinte minden 5. percben kigúnyolja, kifacsarja. De valahol középtájt kifakult az emberi tényező a történetből, és a befejezés - ahol a főszereplő és kedvese immár hivatásos CIA-sek - cseppet sem fizette meg számomra az addigi odafigyelésemet.

A színészi játék tűrhető. Kiemelkedőt senki nem teljesít, de így is jobbat, mint amire számítottam. Bill Pullmannek szerintem kimondottan jól áll, ha mindössze mellékszereplő: érdekes pikantéria, hogy a háttér-informátor, aki a Mike-ot hajdan trenírozó Victoriát informálja, valójában a CIA egyik vezető beosztású tagja.  

Megjegyzés: a legbizarrabb figura számomra az egészben a Mike-ot üldöző nyerítő ügynök, "Hahota" volt. Mintha Nicolas Cage legvadabb perceit ötvözték volna Eddel az Oroszlánkirályból...!

Jesse Eisenberg remekül hozza a zilált agyú kisvárosi srácot, akinek most hirtelen fel kell fognia, hogy alvó ügynök, és az életére törnek. Átéreztem Mike űzött vad helyzetét: hétköznapi tárgyakkal öl meg 2 ügynököt, 2 másik kiirt egy egész rendőrőrsöt körülötte, vesztegzár alá vonják a városát, csak azért, hogy ne tudjon elszökni. És a legdurvább: Phoebe-ről leleplezi, hogy ő is CIA-dolgozó, és egészen idáig a megfigyelése volt a feladata. Itt tetszett a leginkább Eisenberg alakítása: akit Mike feleségül akart venni, első naptól hazudott neki kilétéről, és eltitkolta mindazt, amit a hajdani Észlény Program kudarca után kitöröltek Mike elméjéből. Ez az identitás-válság, és ahogy hideg fejjel túllép rajta, kedveltették meg velem a főszereplőt.

Örömmel tapasztaltam, hogy Kristen Stewart végre megtanult színészkedni. Még inkább tetszett viszont, ahogyan a dramaturgia az ő figuráját mozgatja. Phoebe szereti Mike-ot, de ő a film utolsó harmadáig nem tud megbocsátani neki, amiért eltitkolta előle képességeit, kitörölt emlékeit, és hogy a kísérlet az oka eddigi pszichés szétesettségének. Van egy szájbarágós metafora, ahol Mike fának nevezi magát, ami lefékezi és tönkre vágja az útján haladó kocsit, Phoebe-öt. "Mi voltunk a tökéletes elbaszott pár. Ő a tökéletes, én az elbaszott." Ez megfordul, mikor Phoebe önmagát nevezi "a fának", és fizikailag is megsínyli a hibája árát. Így megérdemelten kapja meg az újrakezdés esélyét, mikor a harc után Mike a rendőrségi kordon előtt megkéri a kezét.



Nima Nourizadeh idei rendezését kétségkívül az év legfurcsább mozis darabjaként fogják emlegetni. Nagyon pattog, nagy hévvel kerüli a bevált recepteket, de nincs elég gondosan szőve. A humor és akció sötétes, ironizáló elegye nem telítődik kellő emberi tartalommal, és a sok csavargatás után a történet vége csalódást keltően kiszámítható. Üdvözöltem az irányt, amerre a BeSZERvezve törekedett haladni; azt szerettem volna, hogy menjen tovább, és próbáljon többet.

A Kiegyenlítő (A Védelmező)

"The Equalizer" volt a címe egy 80-as évekbeli TV-show-nak, melyben a kordivat szerint a magányos igazságosztó elintézi a különféle rosszfiúkat, hogy aztán minden epizód végén elsétáljon, mintha mi sem történt volna. Pont ennyiről szól a filmváltozat is: a fő konfliktus mellett több kisebb eset is történik, ahol a főhős megsegít egy-egy ártatlant, és elintézi a bűnöst - mindezt puszta jóérzésből.

Robert McCall egy barkácsáruház raktári munkása. Intelligens, előzékeny, nagyfokú önfegyelem és tűrőképesség jellemzi. A helyi kajáldában megismerkedik egy Teri nevű utcalánnyal, aki örömmel fogadja a férfit, mint beszélgetőpartnert. Ám Terit - igazi nevén Alinát - futtatói rövidesen olyan durván megfenyítik, ami miatt Robert teret enged a valódi, rég eltemetett énjének: egy hidegfejű, tökéletes precizitással dolgozó ügynök, aki villámgyorsan szinte bármivel késes gyilkolni. Ám a megritkított bűnhálózatnak is feltűnik egy spéci likvidátora, aki nem becsüli alá Robertet.

Tartalma alapján nem túl sokat kínál A Védelmező. És azt a "nem túl sokat" is már láthattam más akciófilmekben; leginkább talán az Elrabolvát juttatta eszembe. Ott is egy átlaglányt ránt be a kényszerprostitúció, durva kezelésbe veszik az európai maffia bérencei, és csak azért menekül meg végül, mert akad egy ismerőse, aki módszeresen kipusztítja a tetveket. Az mellékes, hogy Bryan Mills elvált és megmenteni akar valakit, míg Robert McCall özvegy és megtorolni akar egy rémtettet.

McCallt igazi kőkemény karakternek találtam, akinek ugyanakkor van személyisége is. Eltúlzottak ugyan a képességei, és 1-2 foszlányon kívül nem derül ki semmi a múltjáról. Mégis elhittem, hogy egy szereplőt látok, akiben erős morális iránytű mozog. Denzel Washington pedig éppúgy tojik 60 éves korára, mint Liam Neeson, veszett jól áll neki a magányos igazságosztó szerepe. Gondolkodik, mielőtt a reflexeire bízná magát: felméri a terepet, az ellenség fegyverzetét és a szükséges időt. Ezt jelképezi a stopperórája.

Tetszetős védjegye, hogy nem ragaszkodik kimondottan a lőfegyverhez: mikor először találkozik Teri-Alina futtatójával és annak vérebeivel, pénzt ajánl a lányért. Ha pedig se ez, sem a szép szó nem ér célt, hétköznapi tárgyakat - dugóhúzó, lombvágó, szöggép, gázcső, barkácsszerszám, balta - használ, ha valakit megölni vagy akárcsak  megfenyíteni akar. Mintha Macgyvert és a Sin City Marv-ját adnák össze egy harmadik lénnyé. Kár, hogy nem látszódik az a találékony elme és gondolkodás, amely ezt a sokféle eszközt a saját hasznára fordítja (sőt, nem is látjuk mindegyik gyilkosságát). Ez puszta mutatványoskodás, hogy cifrább akcióhőst lássunk.

Képmutató lett volna McCall alakja, ha túl nagy a különbség gyilkolós és hétköznapi arc között. Pont ezért Washington nem kockáztat, eleve nem próbál "ragyogni" a karakterével, hanem hihető, még érdekes visszafogottságot visz a szerepébe. Ugyanez igaz Chloe Grace Moretz-re, aki a történet katalizátora. Normális fiatal nő, aki könnyen szóba elegyedik egy normális férfival, de nem ráakaszkodó vagy ostoba. Tudja, hogy a főnökeinek ő csak vagyontárgy, hogy keresete őket illeti, és hogy szófogadónak kell lennie. De hogy már azért példát statuálnak vele, mert az alapméltóságát óvta... nos, ezt nem. 

A legerősebb jelenet, ami hihetővé teszi Robert elköteleződését, mikor kórházban látja viszont újdonsült hölgybarátját. Erre a hatásra játszik rá Alina később kivégzett kolleginája, mikor egy összesavazott arcú lányról beszél, vagy hogy Terinek legközelebb már a nyelvét fogják kivágni. Tudom, hogy van ilyen! Ha a rendőrség mocskos vagy hülye, akárhány kurvát csonkítanak vagy ölnek, büntetlen marad. Ezért van szükség egy "kiegyenlítőre", aki "rendezi a számlát". A hatást viszont aláása az igénytelen író munka: McCull múltja, Alina múltja és a bűnbanda felépítése homályban reked. Ráadásul Alina a film 3/4-éből hiányzik, holott a lány támadási felületet jelent Robert ellen. Sovány vigasz, hogy bolti munkatársnőjét és biztonsági őr haverját legalább túszul esnek.

A tetovált főgonosz, akiről Robert hajdani felettesei informálják, kegyetlen és brutális, de annyi személyisége ha van, mint Kobraparancsnoknak a G. I. Joe-ból. Pedig feszültség az még bőven volna kettejük szemtől szembe találkozásaiban. Azonkívül, hogy néhányszor hangosan felismeri, éppen mit cselezget Robert, semmi intelligenciát nem látok benne: azért kegyetlen, mert szociopata és volt szuperkatona, meg még ki tudja, mennyi műindok miatt.  

A befejező fél óra pedig szintén csalódást keltő, főleg miután az első negyedóra olyan példásan előkészítette a terepet a kétirányú hajtóvadászathoz. Robert a végső, túszmentő csatánál megsérül, a végén azonban pontosan olyan kimérten és problémamentes végez az ellenséggel, mint eddig. A lassítva járás pedig a tűzriasztó vízszórásában már egyszerűen untató volt - mint korábban a tankerhajónál -, de már röhejes is. Meggy a tortahabon a búcsú Robert és Alina között: sokkal meghatóbb zárás lehetett volna, ha a rendező és az író rászánja az agymunkát, hogy felépítse a jelenetet.

Az Equalizer-ben szó szerint "equal"-ban (="egálban") vannak a pozitív és negatív vonások. Jobban megidézte bennem a 80-as évek hangulatát, mint bármelyik Feláldozhatók-mozi. De míg a hangulata friss és életszerű, maga a sztori totálisan papírforma, a szereplők pedig bántóan befejezetlenek. McCall imidzse attól vonzó a mai, egyre pesszimistább világ férfijainak, hogy szívós harcos a  hétköznapok közegéből, már-már bushido-i etikával. "(...) Egy igazi lovag, olyan világban, ahol már nincsenek lovagok." Ez az idézet jól mutatja, mennyit várhatunk el a filmtől: éppcsak annyit, hogy e vonzó ábrándképbe még bele tudjuk élni magunkat.

Ijesztő film 4. (Horrorra akadva 4.)

És most ismerkedjünk meg 3 játékosunkkal:

Brenda Meeks, helyi tévériporter Amerikából, aki immár negyedszer játszik velünk. Számláján összesen:

 1/2 tucat jó poén

van.

Baxter Harris, amerikai elnök, aki immár másodszor játszik velünk - és magával. Számláján összesen:

 1/3 tucat jó poén

Tom Logan, Charlie Sheen-féle karakterpótlék, aki szintén másodszor játszik velünk. Számláján összesen:

 1/4 tucat jó poén

van.

És aki sohasem hiányozhat: a műsorvezető: Vágó István Cindy Campbell!

Lassan tradícióvá nemesedik, hogy az elmúlt évek sikerhorrorjait 1-1 Scary Movie összegyűjtse és céltáblát helyezzen rájuk. Ezúttal a cselekményt a Fűrész, az Átok, A falu, + sci-fi-fronton a Világok harca kombinálgatása adja ki.


Egy paródia bizonyos fokig reklámot is jelent azon mű(vek)nek, amely(ek) elé görbe tükröt állít. Ez sokakat elfogulttá tehet. Ha nagyon kedvelték egy paródia mintaadó filmjét, könnyen

• vagy túl elnézőek lehetnek a vígjáték-változattal, mondván, hogy ilyet is kellett készíteni belőle.
• vagy épp ellenkezőleg: olcsó, idétlen másolatainak tartják az eredeti műnek. 

És ott vannak az a szűk csoport, akik - mint jómagam - sem az eredetit, sem az átiratot nem szívlelik. A Horrorra akadva 4. nekem egészében áttekintve vakvágány: felállásai legtöbbször szárazak, pihent agyú és gégeköszörült gegekkel. Ismét próbálok más indokot is találni a nemtetszésre, minthogy: ez meg ez a poén "nekem nem jön be".
Problémáim egyike, hogy én ezt nem 1 db filmnek tapasztaltam meg. Sokkal inkább úgy hatott, mint a híg turmixa több, 5-10 perces rövidfilmnek. Abszolút nincs kötőanyag a parodizált szeletek között, amik egyébként is inkább újrajátszások, mint viccesített verziók. A viccek jókora hányada csak száraz utalás az egyik célpont-filmre; amik meg nem azok sokszor annyiból áll, hogy valaki beveri a fejét valami kemény tárgyba. (Ezért utáltam pl. a Home Alone 3-at, ahol a csattanók oroszlánrésze is ennyiből állt!) Ráadásul olyan viccötletek, mint hogy egy trehány apa a normális kislányát kint hagyja egy égszakadás közepette... ez így beállítva engem nem nézőként nevettet, hanem mint embert elborzaszt!

Anna Faris karaktere a franchise ikonja, így ő nem maradhatott el. Az más kérdés, hogy itt már végképp nem humoros, hiába nyújtanak neki mankót sztárszínészek. Sőt: Sarah Michelle Gellar szereputódaként egy erőtlen barbie-vá fakult, kasztrálva bármi jellemvonástól. Csak annyira vágyik, hogy ütődött exférje kiütődése után letelepedjen akárhol, egy akármilyen fapofájú, személyiségtelen hapsival. Cindy Campbell eleve nem volt egy nagy karakter, de az első 3 filmben legalább volt benne némi életkedv. Itt már kifejezetten kolonc a saját történetében - már ha ez annak nevezhető.

A többi figura közül - akár visszatérő, akár nem - 3-nak volt esélye, hogy vidám pillanatot okozzon. Közülük Brenda az, akinek ez most egyáltalán nem sikerült. Persze, ő hangosabb és izgágább, mint Cindy, de attól még éppoly feledhető.
És ha egy komédiában fémdetektorral kell keresni a jó poénokat, akkor előbb-utóbb a logikába kezd belekötni a néző. Hogyhogy Brenda él? Hiába teszi szóvá barátnője, hogy halottnak hitte őt, nem kapunk választ, hogyan vagy mitől támadt föl, miután az előző részben megölte egy démonkazetta kísértetet. És miért az a melója, ami az előző részben még Cindy hivatását jelentette? Ha egy folytatás veszi a fáradtságot, hogy hangosan emlékezik az elődeire, akkor legalább tartson is velük konzisztenciát.

Charlie Sheent és Leslie Nielsent arasznyival jobban használja ez a film, mint a 3. rész. Karaktereik ugyan csontvéknyak, de ami velük történik, az hatásosan kelt nevetést. Kíváncsi lettem volna, hogy egy Zucker-produkcióban, közös jelenetek során milyen komikus hatást képesek generálni. Még valami: a momentum, ahol Harris fülébe súgják, hogy invázió kezdődött, az egy megtörtént eseményre utal: George W. Bush-t egy osztályteremben értesítették 2001-ben, hogy repülőgépek csapódtak a WTC ikertornyaiba. 

Sokatmondó, hogy a 3 összefüggő részlet, amelynek igazán sikerült felvidítania, nem is parodizálás volt. Egyszerűen csak kacagtató jelenetek, amik felfejlődve újabb és újabb nevetőingert tudtak kelteni. Ezek voltak:

1. A cím feltüntetése után, narrációval elővezetve a mikróbák tánca;
2. Az elnök sajtótájékoztatója az ENSZ-ben, és a ruhátlanító lézer okozta ámokfutás.
3. Mindaz, ami Cindy látogatásakor Tom Logannel történik; 

A cameó-szereplések sem segítettek sokat. Ugyanakkor Dr. Phil feltűnése a prológusban meglepett. Aki nem tudná, kiről van szó: ő az Egyesült Államok egyik legismertebb pszichiátere, aki rendszeresen szerepelt tévéműsorokban (szintén ő adott át egyszer díjat az Egy rém rendes család főszereplőinek). A Fűrész-filmek Dr. Gordonjának bőrébe bújtatni roppant stílusos ötlet volt. Nem nevettetett ugyan, de mint elképzelés, remekül illeszkedett a Fűrész a humoros átiratba. 

Tehát egy körülbelül 5 perces videóanyagot tudnék összeollózni a 70-ből, ami meg tudott nevettetni engem. Ez pedig azért már nem fogható egyéni humorérzékre vagy annak hiányára. Ebben a movie-ban szinte semmi nem működött: az egyes horrorok gúnyrajzai nem többek gyenge másolástól, a humor közelében nincs David Zucker régi kultparódiáinak. Még a hivatalos plakát szlogenje is hazugság, tekintve, hogy idén mutatták be mozikban a Scary Movie 5-öt. Ha pedig a karakterek szereplése alapján nevettetőversenyt rendeznénk, akkor ezúttal bizony Nielsen nyerte meg a játékot. 

 

Űrgolyók

"A tied éppen akkora, mint az enyém."

"Sajnálom, kapitány; fogalmam sincs, mi történhetett...!"

"Hogy lehetsz ennyire hülye, azt mondd meg nekem?!"

(Bűnvadászok)

Spaceballs-nak hívják a Star Wars máig leghíresebb parodizációját. Aki látta, bármikor fel tudja idézni Rick Moranis mikrobi Darth Vader-karikatúráját, Dark Helmet-et. A cselekménygerincről lehetetlen nem ráismerni az Új reményre, illetve beazonosítani a többi torztükör elé állított művet - legyen az sci-fi- vagy nem-sci-fi.

Az még nem garancia egy jó spoof-movie-ra, ha sok művet figuráz ki. De az Űrgolyók a pozitív példák egyike. Nekem ehhez a produkcióhoz megintcsak nem fűződik gyerekkori emlékem. Nem érzem úgy, hogy megváltotta volna a világot vagy a szubzsánert. Azt azonban kijelenthetem, hogy típusának egyik legjobban sikerült darabja. Ez egy nevettető produkció, sok frappáns vizuális, kevesebb frappáns szóbeli viccel, és korrekt helyzetkomikummal. Nem mindig működik a viccek ötlete és időzítése, de ha igen, akkor nagyon.

Mikor megismertem a mű korabeli bírálatait, egyszerűen nevetségesnek találtam a leggyakoribb ellenérvet. Eszerint az Űrgolyhók "túl későn készült", mert "ma nincs sok aktualitása egy Star Wars-paródiának". Rossz duma. Mi; 4 évvel A Jedi visszatér után?? De mégha úgy is lenne: a premier időzítése a legutolsó tényező, ami megtolja a hangulat vagy a humor szekerét egy vígjátékban, vagy bármely másik műfajnál, ha már itt tartunk.

Ben Hur: legendás retroszinema, mely premierje 50. évfordulójára kapott egy álmos, szétfakult tévés remake-et, a legretardáltabb ifjú harcoshőssel Anakin Skywalker óta.

A cselekmény döntően a IV. Epizód variálása: Skroob elnök elküldi Dark Helmetet és Sandurz parancsnokot a Spaceball-1-gyel, hogy szívják és hozzák el a Druida bolygó minden levegőjét halódó hazájuknak, az "Űrgolyónak". Tervük részeként Vespa hercegnő elrablásával akarják kizsarolni a helyiek együttműködését. A lány apja ezért felbérli Lone Starr kapitányt és segédjét Barfot, hogy vigyázzanak a nem kicsit beképzelt hölgyre. Közben találkoznak egy remetével, aki Starrt kiokítja a misztikus "Schwarz" használatára, hogy üldözőiket legyőzhessék.

A nevek kiválasztása nyilvánvalóan kiforgatás: a Sith "Sötét Nagyúr" sisakja, termete és örökké fedett arca a vicc tárgya "Sötét Sisak" figuráján. Lone Starr kapitány az Han Solo és Luke Skywalker keresztezése. "Pizza, the Hutt" a Pizza Hot és tudjátokki összemosva. A "Schwarz" ugyebár a Force (Erő) helyi megfelelője; talán ezzel Schwarzenegger nevére is asszociálnak, akinek filmjeiben "az Erő" kicsit mást szokott jelenteni. A gonosz szereplők otthona "az Űrgolyó bolygó"... Ha valaki ezt a nevet így csillagászati témában hangosan elismétli, előbb-utóbb biztos, hogy elcsuklik majd a hangja. :)

Yogurt az, akiről csak sejtésem van, miért hívják így. Külsőre Obi-wan és Yoda antiimidzse, de a neve nem tudom, mire utalhat. Esetleg a Yoghurt (Joghurt) szóra, mert az árucikk, és ő a film marketingtermékeit mutogatja egy jelenetben Starréknak? Amellett, hogy homályos a képtársítás, nagyon megfáradt maga a poénötlet, hogy egy filmet a benne szereplő karakter is filmnek nevezzen.

Ahelyett, hogy tovább majmolnám a wikipediát, hogy mi mit jelent vagy gúnyol ki, inkább leírom a tapasztalataimat a filmmel. Jól összeszedett és változatos, a casting-je pedig éppcsak annyira sztárpakolt, hogy 1-2 más híres TV-műsorból ráismerjünk a főbb színészekre. Bill Pullman remek B-kategóriás Han Solo-klón, ám John Candy látványa se semmi: egy nagy, félig ember, félig szőrmók másodpilóta. Különös módon bennem nem annyira Csukabbát idézte meg a kinézete. Hanem inkább a kutyájával összeolvadt Szaddamot.

Daphne Zuniga a Melrose Place-ből teljes meglepetés volt az itteni Leia-klón szerepében, mikor 10-15 év után újranéztem a produkciót. A druidaiak hercegnőjeként komfortorientált, ragaszkodik hozzá, hogy kiszemeltje csakis egy jóképű, de hercegi rangú férfi lehet. Starr kapitány és ő ugyanazt az utat járják be gyorsítva, mint Leia és Han: utálják, tűrik, majd kedvelik egymást.

Több, azóta ikonikussá vált képet lehet felidézni ebből az alkotásból. Mint pl. ahogy Dark Helmeték egy monitoron nézik magukat: az Incepciót megszégyeníti, mennyi "kép a képben" másukat nézhetik az űrgolyóiak. "Most vagyunk a mostban!" Starr kapitány és Helmet párbaja szintén a legvelősebb tréfák egyike.  Még a pengék színe is burkoltan üzen valamit George Lucas-nak:

1. a gonosz nagyúrnak nem kell mindig feltétlenül vörös szablyával vívnia,
2. egyszer a Jedi-szerű főszereplő kaphatna talán végre sárgát is,
3. és már 1976-ban gondolhattál volna rá, hogy energikusabbra koreografáltasd a párbaj-jeleneteket!

John Hurt a legnagyobb húzónév a filmben. Egyperces cameója nekem nem sokat tett hozzá az összképhez, de rendben volt. Nem semmi lehetett megcsinálni, hogy a Kane-ből kikelt alien-bébi-utánzat felálljon, és elkezdjen táncikálni. (Ezt a poént ismételte el később A Maszk fia című hulladékhegy.)

Igazából egymástól független pillanatok nevettetik a nézőt. Helmet babázós jeleneténél az egész utcában hallani lehetett a saját kacagásomat.  Mégis, úgy kerek egésszé mégsem egészen áll össze. Az írói munka nem annyira kiváló, mint azt szerettem volna látni. Hogy ez mitől fontos? Mert úgy hiszem, a koherencia igenis segíti, hogy egy nevetségesítő történet folyamatosabb legyen, és jobban beolvadjanak a poénok a humor áramába, lendületébe. Nem mondom azt, hogy leült volna a film, csak néhol érezhetően megtorpant, akadozott.

Két visszatérően látott karaktert teljesen fölöslegesnek tartok, mivel egyszer sem nevettetőek, nincs jelentős szerepük; csak foglalják a helyet a többiektől:

1. Egyikük Pizza The Hutt. Viszolyogtam tőle, negatív értelemben. Értem én, hogy a névhasonlóság nem elég: Jabba nyálasságát és tohonyaságát próbálják kifigurázni, de ez a geg teljesen visszafelé sült el nekem. 
2. A másik Scroob elnök, aki a Császár helyett szereplő vezetője a gonosz erőknek. Ez az ürge olyan, mintha a Rózsaszín Párcuc 5.-be menet eltévedt volna: egyetlen poénján nem nevettem, koloncként csüngött Helmeten és a parancsnokon, egész amíg a Spaceballs-1 feje le nem zuhant.

Apropó: a Szabadság-szobor alakú űrhajó ötlete önmagában passzol a sci-fi-paródiába, mivel - legalábbis én így látom - a régebbi sci-fik még merészebbek voltak az űrhajók méreteinek ábrázolásában. Még ehhez pluszpont, hogy A majmok bolygója-viccet az űrhajó-fejjel is sikerült ízlésesen elsütni.

Michael Winslow ugyanazt csinálja itt, mint Richard Crenna a Nagy Durranás 2.-ben: kifigurázza egyik korábbi filmes szereplését. A Rendőrakadémia-utalás Larvell Jones-szal egyetlen okból szerepel: a régi sci-fikre jellemző, cifra géphangokat hivatott kifigurázni. Mert hát ki lenne alkalmasabb erre, mint Hollywood legtehetségesebb hangutánzója?

Szóval, mit is kaptam az Űrgolyóktól? Sok nevetést, némi izgalmat és látványosságot. Mindezt tisztes keretbe fogva, többnyire jópofa karakterekkel, illetve változó szintű szellemességgel a párbeszédeikben. És egy olyan happy endet, ami olyan erőltetett, hogy az már önmagában kiad egy ütős csattanót még a végére. Ez egy kifejezetten ügyes kiforgató vígjáték.

A Haragvás (Átok)

Az Átok egy 2002-es japán horror (név szerint: "Ju-on") amerikai remake-je. A sztori főszereplője egy vérszomjas túlvilági démon, mely Tokió egyik külvárosi házát kísértve végez mindenkivel, aki abban a házban megfordul. Olyan, mintha a legszadistább, test nélküli ragadozót néznénk, mely küllemében egy sötét gyerekalakra próbál hasonlítani. Az abszolút kivédhetetlen szörnyeteg.

Fél óra után egyértelműen lerítt a számomra, hogy mi a mű koncepcionális szemlélete. Kopírozás! Nézzen ki minél inkább úgy, mint az eredeti. Vagyis: a helyszín változatlanul Tokyo legyen; még pénzt is spórolunk így. Elhívjuk Takashi Shimizut, az eredeti 2 film rendezőjét, valamint azok néhány színészét (mint Ozeki Yuya vagy Matsuyama Takashi). Behozunk két B-listás amcsi színészt, Bill Pullmant és Sarah Michelle Gellart, + még 1-2 C-listásat, hogy Hollywood is képviselve legyen az ázsiai közegben. Lehetőleg minél többször mutassuk a szörnyeteget, de azért ne túl hosszan, hogy megmaradjon a rettegés, és megkapjuk a tökéletes sokkterápiát, amitől aztán dől a lé a horror-rajongók zsebéből.

Nem egyszer szajkóztam már, mit gondolok a brutalitásról a horrorfilmekben. Bátor dolog sokkolni a nézőket, de elveszi a hatást, ha az emberoldalnak predesztináltan nincs esélye megúszni a kínhalált. Pontosan erről van itt szó. A polgároknak abszolút nincs állóképességük, nincs esélyük. Ismereteik és jellemvonásaik nem halmozódnak. Mindenki egyszerűen átlagember, éppcsak annyi személyiséggel, ami a foglalkozása: rendőr, cserediák, őrült hölgy, átlagos házaspár, stb. Semmi jelentősége a hátterüknek azon túl, hogy jártak az elátkozott házban. Így nem tud érdekelni a haláluk sem.
Gellar karakterének, a szőke Karennek kellene a leginkább szorítanunk. Hogy legalább ő ússza meg a dolgot, miközben minél többet igyekszik megtudni a házról és a borzalmakról, amik hozzá kötődnek. De a filmben iszonyatosan sok az üresjárat, a lebutított rettegéses hangulat, és mire a főhősnő kerülne sorra, a küzdelemnek már régóta nincs valódi tétje. Nem tudok az alapvető emberbaráti részvéten túlmenően örülni, mikor a befejezéskor élve látjuk Karent egy szanatóriumban, - egyedüliként a lánylény "ismerősei" közül.


Sajnos azt kell mondjam, hogy Sarah Michelle Gellar skatulyaszínész; nem tudott kitörni a Buffy Sommers sztereotípiából. Az Átokban ugyan sikerül meggyőző és másmilyen árnyalatú alakítást előadnia, de ez csak a többi szereplő színtelenségéből emeli ki. Átlagember, csak kicsit szerencsésebb az információhoz jutásban, mint a többi áldozat.

 

Fantasztikus baromságnak tartom a filléres magyarázatot, amit kapunk a démonról. Nakagawa, a házban történt gyilkosságokat vizsgáló nyomozó, elmesél Karennek egy régi japán hiedelmet. Ha - mint esetünkben - egy házban brutális gyilkosság történt, évekkel később a meggyilkolt személy lelke újra akarja teremteni a borzalmakat. Ezért lesz elvileg áldozat, akit csak érint az ügy.

Minden tiszteletem a japán hagyományoké, de ennyicskével egy film cselekménye nem tudja hihetően legitimálni egy szellemdémon létezését. Sokkal jobban megírt forgatókönyv kell, mégha az egésznek a rémület, a rettegés atmoszférája is a lényege. Nem lehet felmentés a jól megírt sztori kritériuma alól a tény, hogy ez "horror". A bűneseteknél sosincs előrelépés, a nyomok közt összefüggés. A rendőrségnek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a veszély nagysága.

Percig nem kétséges, hogy a pokoli lány végig sértetlen fog maradni. Nem mert annyira ravasz, vagy oly nagy hatalmú lenne. Az emberek ostobák! Annyi dereng csupán fel 2 embernek (a nyomozónak és később Karennek), hogy talán ha leég a ház, a démonlány már nem tud mit kísérteni, és megszűnik az átok. Túl vérszegény az egész elgondolás: ezt már akkor meg kellett volna próbálni, mikor Karen először hallotta azt a mesét a gyötrelmes halált haltak átkáról. Aztán persze halljuk, hogy a kigyulladt ház végül nem égett le; tehát 1-2 év múlva jöhet a folytatás (tisztára, mint a Fűrész-nél).

A történet, a mítosz és a szereplőkhöz kapcsolódó magyarázatok valójában csak kifogások a forgatókönyvíróknak, hogy bőséges teret adjanak a túlvilági kaszásnak kedvére bolyongani és öldösgetni. A Rémálom az Elm utcában sem voltak sokkal szimpatikusabbak a fontosabb szereplők, de abban a műben több volt a szabály, a fordulat: izgalmat generált az, ahogy a fő áldozatjelölt próbálta leállítani a gyilkos kísértetet. 

Egyetlen kiemelkedő dolgot találni ebben az alkotásban, és ez a szörny külseje, illetve az a berregő torokhang, amelyet ritkán hallat a felbukkanásaikor. Megkockáztatom, hogy a 10 legjobb horrorfilm-szörnyalak egyike.
Az 1 olyan pillanat a filmben, amitől megriadtam, amikor az egyik szereplő előtt feláll, és lassan megfordul: ahogy haláléhesen bámul, abnormálisan szétnyílt szájjal. Ez gyönyörűen hidegrázó! Többet ért, mint minden más együttvéve!


A 2004-es Átok tehát eredetijéhez, és a többi horrorklasszikushoz mérten is gyatrán megírt, léhán elképzelt darab. Lapos, hasraütéses, vánszorgó történetet kapunk benne, üres figurákkal és kiszámítható ijesztgetésekkel. Olybá tűnik, mintha a testetlen fekete léleknek kötelessége lenne begyűjteni a sok élő, de teljesen szürke lelket, hogy ne rabolják tovább az oxigént és a mi időnket. 

A függetlenség napja

Az amerikai hazát kevés másik mozifilmben dicsőítik annyira, mint itt. A függetlenség napja tipikus világvége-rege: jönnek az idegenek, elkezdik pusztítássorozatukat, és az emberek bujkálnak előlük. Vizuális effekteket kapunk szép számmal, főleg az űrhajók felépítése tetszetős, de a történet nagyon szegényes akár átgondoltság, akár kreativitás terén. Egy enciklopédia az ufológia témakörének sztereotípiáiból.

Az invázió kezdeti fázisa a halálsugárig párhuzamosan zajlik a szereplők bemutatásával - elválasztva egy-egy éles villanással, Witmour elnök, David, az idegen kódot feltörő kábeltévé-szerelő, és a többiek. Hétköznapi életüket látjuk, mielőtt bekapcsolódnak a fő cselekményszálba. Eltekintve attól, hogy legtöbbjük karakterét nem igazán lehet komolyan venni, a főszereplők többsége kedvelhető. Markáns fickónak is csak Will Smith Steven Hillere nevezhető.






A védelmi miniszter, aki folyamatosan a drasztikus katonai csapások mellett ágál, a leginkább negatív alak. Őszintén szólva, inkább olyan az ő viselkedése, mint egy buldogé, aki megugat minden behatolót a kertben. Amikor eltérő vélemények ütköznek  a filmben, a vita mindig önismétlő és döcögve halad bármerre. 

Meglehetősen bosszantók a szeleburdi tudós Okun, és Jimmy, Steve hiperaktív pilótatársa: tömegek pusztulásából csinálnak vicceket, és a saját óvatlanságuk sodorja végül a halálba őket. De a többi karakter időnkénti poénjai is izzasztók tudnak lenni, amilyen Russel Casse félrepermetezése az elején.

A sztorivonalba lépten-nyomon bele lehet kötni elnagyolt és eredetiség nélküli mivolta miatt:

• Nem létezik, hogy egyetlen kábeltévé szerelő találja ki, hogy a műholdakat zavaró jelrendszer az idegenlátogatást koordináló visszaszámlálás. Az ország többi tudósa és katonai szakértője napok alatt nem jött rá egy olyan kézenfekvő alternatívára, mint ez?
• Egy ejtőernyővel földre lehet teríteni egy műszakilag felsőbbrendű űrhajót?
• Hogyhogy nincs katonai őrizet a műtőasztal körül, mikor egy élő idegent boncolnak/műtenek?
• Egy földönkívüli programszisztémát egy szimpla számítógépvírus hogy tudna megbénítani, még úgyis, ha az csak az erőtereket szabályozza?
• És hogyhogy erre a megoldásra eddig senki sem gondolt?
• Hiller kapitány azt mondja, látta az űrhajót manőverezni. De honnan ismeri a gép műszerfalát? És hogy tudja működtetni, amikor Okul szerint 40 évig nem tudtak kísérletezni a megfelelő energiaforrás híján?
• Mégha az elnök vadászpilóta is volt régebben, hogy lehet olyan felelőtlen, hogy egy deszantcsapat élén repül a csatába, amikor nincs alelnök, nincs intézményi vezetés?
• Ha Russel gépe másodpercekig a fakózöld sugárnyalábon belül van, hogyhogy nem hamvad el még mielőtt akármekkora robbanás az idegen hajóban következne be?

A földönkívüli anyahajóba bejutni még érthető mozzanat, de a többi nem. Nemcsak, hogy az idegenek hajói 40 esztendő alatt semmit nem változtak vagy fejlődtek, de Stevéket a sokmillió lény a gyanútlanul bevontatja, átvizsgálás nélkül hozzákapcsolja a leszállófülkéhez, és lelepleződéskor semmit nem tesznek azonkívül, hogy lézerrel tüzelő hajókat küldenek utánuk. Ez egy az egyben a Star Wars kopírozása, csak narancsszínű nyalábok helyett fakózöld nyalábokat lőnek ki.

Véletlenekből is kicsit több van a kelleténél. Davidnek merő véletlenségből van egy ex-felesége a Fehér Házban, aki bejuttatja az épületbe. Véletlenségből ismeri az elnököt, akiről régebben azt hitte, hogy véletlenségből épp ővele csalta meg őt a neje. 

Steve a sivatagban találkozik egy konvojjal és véletlenségből épp Russel Casse ad neki fuvart véletlenségből arra a bázisra, ahol ott van az elnök is. Jasmin merő véletlenségből megtalálja Whitmore elnök nejét, és Steve - miközben megemlített műszer nélkül, egy szál helikopterrel éjszaka egy egész térséget átkutatva pár óra alatt - véletlenségből épp megtalálja. Davidnek véletlenségből van egy vírusa, ami működik az idegenek ellen, és véletlenségből épp az erőterüket iktatja ki - nem a hajtóművüket például.

Még egy kritikus pontja van ennek a filmnek: irritálja az embert, hogy ennyire sulykolják az amerikai nemzet nagyságát. A film összes hősfigurája és főszereplője amerikai állampolgár. Minden fontosabb esemény őtőlük ered. Az elnök - aki nem tud jól hazudni, épp elvesztette a nejét, és ölelgeti a kislányát -, július 4.-éről tartott beszéde összekapcsolja a túlélést a szabadsággal, ami nem rossz ötlet, tekintve, hogy tényleg ez a helyzet. De ennek is kevésbé kellett volna egyetlen országra fókuszálni, főleg hogy a döntő csapást az elnök vezetésével irányított csapat méri az érme alakú nagyhajókra. A végén futó képsorok a világ többi részéről, és a sivatagi szemlélődés szintén túlidealizált és érzelgős.

Mindent összevetve a filmnek egy nagy ütőereje van, és azok a vizuális effektusok. A többi része lehetetlenül túlfokozza a humorizáló-amerikanista hangulatot. A cselekmény hézagos, egyes alkotórészei az effektekkel együtt is ritkán vehetők komolyan. Ráadásul nem is kapcsolódnak tisztességesen össze kerek egésszé: több lényeges esemény is mintha a véletlen műveként jönne össze.

A függetlenség napjára egy kettest adok, elsősorban a látványos sci-fi-akcióra, plusz a humoros közjátékokra a karakterek között. Gyenge, de azon a gyenge miliőn még szórakoztató.