Dick Tracy

Dick Tracy talán a legismertebb amerikai detektívfigura, aki nem szuperhős. Alig néhány évvel idősebb Superman-nél, képregényfolyama évtizedekig a legolvasottabbak közé számított. Élőszereplős változata az 1989-ban indult hullámmal érkezett a mozikba: "divat", azaz potenciálisan jövedelmező lett a képregények megfilmesítése.

Egyenes átiratra kell itt számítani, amilyen a 300 vagy a Sin City. Erősen stilizált, rajzfilm-szerű városképet tár elénk a 30-as évek Chicagójáról, akárcsak New York Az Árnyékban. A movie tisztában van a gyökereivel, annak stílusát és vizuális atmoszféráját törekszik megeleveníteni. Kerek karakterek helyett archetípusokkal dolgozik, karikatúra-szerű külső és belső vonásokkal ruházza fel őket, egy olyan világban, ahol mindig akad felbolydulás, ám 1-1 "zűrös ügy" végén mindig minden visszaáll a régi kerékvágásba. 

Soha nem fordult meg Dick Tracy-képregény a kezeim között. Épp ezért nincs miért elfogult legyek. Döcögve működik a szememben ez az alkotás, nem tudott igazán beszippantani a maga univerzumába. Látványvilágának megvan a maga jól felismerhető stílusa: a világválság utáni Amerika, dúsított kolorral. "Dúsított" alatt értem, hogy a színkavalkád már-már annyira rikító, ami már bántó a retinának. Olyan mértékben még elfogadható lenne a színezés, mint mondjuk A Maszkban. Apropó: gyanítom, hogy Tracy jellegzetes sárga kabátja és kalapja legalábbis támpont lehetett a zöld arcú klubruhájához.



A krimiszál éppen csak tűrhető, egy őszintén légből kapott csavarral a végén. A címszereplő viszont szimpatikus fickó. Ahogy  pártfogásába fog egy Kölyök becenevű fiút, láthatjuk, hogy nem elvakult kopó, hanem csak szereti az életben az átláthatóságot. Természetesen nem lehet megvesztegetni. Barátnőjével, Tess-szel amolyan "se veled, se nélküled" típusú kapcsolatot él, annak ellenére, hogy mindketten felnőtt emberek, és volna kedvük a dologhoz. Azért halogatják mégis, amiért Tracy nem akar íróasztal-munkát: mert az életveszély része az igazi zsaru melójának.
A kölyök meglepő módon szintén nem olyan idegesítő, mint számítottam rá. Szemfüles és  nem fél a veszélytől. Szokványos klisé utat jár be a filmben: a szutykos hétköznapi utcagyerek csavarog, mivel az árvaház voltaképp börtön, jön egy idegen, és rászokatja a csöppet elfogadhatóbb viselkedésre. Leginkább olyan, mint egy sidekick, illetőleg mikor Tess-szel hármasban vannak, családias illúziót keltenek.




A kötelező sablonparádé pedig valósággal cementként keményszik rá a történetre és a szereplőkre (egyikükre szó szerint). Tracyt leszámítva mindegyikükből hiányzik a karizma, dacára az olyan húzóneveknek, mint Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Dick Van Dyke. A gengszterek gyatrák, sőt kimondottan gyengeelméjűek. Tudom, hogy itt papírszereplőket kell várni, és hogy ez a világ görbe tükre a miénknek, így a benne élőknek ez a bizarrság a "normális" (akárcsak pl. Az utolsó akcióhősben). De attól még igen erős hiányérzetet hagynak maguk után.

A zenéről szinte azonnal felismertem Danny Elfman keze nyomát. A főtéma leginkább a Villám című, rövid életű TV-sorozat intro-jára emlékeztetett, ugyanebből az évből. 

Összegezve: teljesen az átlagos-szintre hajtó mű. Könnyen biflázható cselekménymenettel, agyilag lerobbant rosszfiúkkal, valamint tucatnyi unalmas átvezető jelenettel. És mégis: viszonylag sokat hoz ki olyasvalamiből, ami elvileg nem is működhetne mozifilmként - vagy legalábbis nem volna több egy színes-szagos fetisiszta borzalomtól.

A Dick Tracy-t 2 pontra könyvelem el az 5-ből.