Godzilla X Kong: Az új birodalom

Drága zúzda hülyegyerekeknek. Köztudottan ennyit ér a Legendary Pictures és a Warner közös szörnyverzuma. Világos, mi folyik itt: egy fantaszta világot, amit csak piszok sok IQ-val lehetne hihetővé és érdekessé formázni, inkább hagynak buta látványoskodás szintjén dübörögni, hátha az emberek puha ágyikó helyett inkább a mozifotelban akarnak egyet szunyálni. Csak a rádióval ellentétben ott nem tudjuk beállítani a hangot, és rendre ugyanazt az 1 slágert nyomatják más-más cím alatt.

 

Szóval...

Hányógyík és Szőrtorony közös csihi-puhijuk óta relatíve nyugisan élnek, csak néha zúzogatnak egyet a civilizált világban. Kong az Üreges Földben fölfedez egy új vidéket, ahol hozzá hasonló megamajmok kolóniája él. E régióból érkezik valami mentális segélykérés, amit Jia, az iwi törzs süketnéma hírmondója érez meg a sulipadban. 

Mostohája, Dr. Andrews, a cserfes fekete konteós Bernie és egy Ace Ventura-szerű kaiju-fogorvos, Trapper összejönnek lecsekkolni, mi a gáz odalent. Meg is lelik az iwik telepata néprokonait, akik szerint Jia egy ősi prófécia kiválasztottja: valami módon ő teszi majd lehetővé, hogy a titánok – főleg a címbéli kettős – megmentsék a belső és felszíni világot is egy új nemezistől. Az esélyek tűrhetők: Kong átesik pár sürgős műtéten, közben Godzilla is már „bemelegít” (= erőművekből falja az atomot).

 

Mateklecke: adjuk össze és tegyük zárójelbe a század összes eddigi kaiju-moziját, vonjuk ki belőle a tavalyi év nagy meglepijét, a Godzilla Mínusz Egyet, és a kapott eredmény: egy gyártósor. Egy agyi létminimumra beállított gyártósor, amely el van tiltva tőle, hogy okos vagy szívhez szóló legyen, így mindegyik résznek szinte ugyanazok a tünetei: 

• lapos földkinövések a humanoidok, 
• átlátszó alibi a történet a CGI-muszklikhoz, 
• a rombolás drámáját bealtató módon kezelik, 
• a szörnyharcok zajosan, de súly nélkül lebegnek, 
• és az egész darabból orkán erejével süvölt a felszínesség és stúdiógyávaság. 

De mindezt sajna már rég tudhattuk: más franchise-okra is prímán ráillik az iménti leírás, mint pl. a Halálos iramban, Transformers és többnyire a Jurassic Park. Sőt, ha jobban belegondolunk: van bármi fontos, amiben a Godzilla X Kong: Az új birodalom elüt a két címalak bármely korábbi mozis jelenésétől? Ó, hohó, szeretnénk, ha lenne, mi?

Két szál adna történetbéli ürügyet arra, hogy létezzen az új rész: Kong magánya, hogy faja utolsó sarjaként hiányolja, majd megleli a hozzá hasonlókat, a másik Jia – szintén övéi közül az utolsó – küszködése, hogy beilleszkedjen a nyugati iskolarendszerbe. Valódi író és/vagy rendező piszok könnyen rittyent ebből valódi, átélhető személyes drámát; egyszerűen kiszúrja az ember szemét a két probléma lényege, átélhetősége és házasíthatósága. 

Jia az a valaki, aki eddig is szót értett intuitív módon Kong-gal, most pedig elvileg még könnyebb megérteniük a másik érzületeit. Csakhogy ez egy százmillió+ gigaprodukció, így a profit „törvénye” szerint nem megengedhető az ősi klisék és a sekélyes rutin biztonsági hálóján túlra nyújtózkodni.

Nemhogy Jia és Kong visszatalálását gyökereikhez ellustálkodták a készítők – érzelmileg és logikailag is –, nemhogy a kötelező világmentő szörnybunyót rohadt gyengére találták ki és tálalták fel nekünk, Adam Wingard rendezőnek még egy bazinagy aknára sikerült rátaposnia. Ezt az aknát úgy hívják: Godzilla. A forgatókönyv mintha elfelejtené, hogy ő is benne van a buliban: hosszan hanyagolják a kispadon, mire a vége felé leadhat egy-egy műdühöngést. 

Személyes kedvenc momentuma tőle mégis még az elején az, ahogy összegömbölyödve alszik a Colosseum-ban, mint valami tüskés hátú macska. Hát nem aranyos…?

 

És akaratlanul is muris az, amivé összeáll a nagy összecsapás: Kong a kedvenc baltájával, na meg az új, autobot-/álca-szerű alkar-protézisével meglovagolja Godzillát. Vele szemben a főgonosz nagymajom, akit Scar-ról mintázhattak Az Oroszlánkirályból, feléjük robog saját rabszolgaként tartott hátasán, miközben egy gerincostort himbál maga körül, mint Sailor Venus a szívláncát. 

És maga a harc inkább lassított póz-szekvencia, mintsem valódi üsd-vágd, ha már erre van kihegyezve az egész. Ja! És kiderül, hogy a jégkorszakot egykor a rabszolga-hátas okozta, de csak felszabadítják, nehogy szarrá fagyassza Rio de Janeiro-t. 

 

Egyetlen valóban értékes dolog lapul meg a mű belsejében, és ez a titkos belső földi civilizáció. Ez önmagában elég témát, ötletet és narratívát adhatna egy kalandfilmnek – persze csak ha hagynák tisztességesen kidolgozni. Az összes érdekes gondolat ebbe a szálba lett beleszórva: 

az itt élők őslakosok építészete, az antigravitációs technológia, vagy, hogy a tudatuk  fejlettsége miatt nincs szükségük többé beszédre, gondolatátvitel útján kommunikálnak egymással. Egy okos, érzékletes alkotás csak erről versenyre kelhetne Az elveszett frigyláda fosztogatóival, ami legtöbbünk szerint a legjobb Indiana Jones-movie. 

Ez a szál, plusz néhány röpke emberi vagy röhejes pillanat közösen verekedték ki azt a 2/5-öt, amit a Godzilla X Kong: Az új birodalom tőlem megkap. Adam Wingard-ot szemvizsgálatra kéne küldeni, hátha azután is úgy szeretne egy 3. közös „kalandot” megrendezni a Kong-Godzilla-párosról, mint nyilatkozta. Éppoly kínos bérszajhamunka ez is, akár a Godzilla Vs. Kong: vajon meddig tekintik ezek a cégek "rizikófaktornak", ha már egy ilyen mezei "agyatlan szörnyfilmhez" is engedélyezik az értelmes írói munkát? 

Indiana Jones és a sors tárcsája - Dögöljön meg a Disney!

 

„Honnét ástad te elő ezt a vén fosszíliát?”

Végképp eldőlt, miként tekinthetünk a Disney-birodalomra – anya- és megvett cégeire együtt. Ez nem egy profitra törekvő szórakoztatóipari entitás többé, hanem egy hazug transzhumanista propagandagépezet, ami most már nyíltan és agresszíven át akarja nevelni a társadalmat, eltorzítva annak ideálképeit. E tendenciába esik az a férfi–hősikon–alázó hadjárat, amit a Lucasfilmet elnöklő Kathleen Kennedy folytat hosszú évek óta. A Star Wars–kánont és a Skywalker-ek örökségét már porig rombolta. Most Indiana Jones következett.

1944-ben Indy és kollegája, Basil Shaw ellopják az épp megtalált antiküthériai szerkezet egyik felét dr. Jürgen Voller náci asztrofizikustól. Negyedévszázaddal később, épp nyugdíjazás előtt Indy-t meglátogatja keresztlánya, Basil lánya, a szintén régész Helena, pont a tárcsa miatt. És minő véletlen: épp ekkor tér vissza Voller is a CIA védenceként, kinyírva Indy 2 tanártársát, majd az őt felügyelő ügynököket is. Terve, hogy a tárcsát használva – melyet maga Arkimédész épített a Föld idő-hasadékainak belövésére – visszamegy az időben, hogy Hitler helyett egy sokkal kompetensebb Führerré váljon. Így hát Indy és Helena kénytelenek partnerré válni a tárcsa másik fele utáni hajszában.

 

 

Kísértést érzek, hogy Helenát a továbbiakban csak „Holdo 2.”-nek nevezzem, mivelhogy ez az ő lényege. Phoebe Waller-Bridge figurája semmi egyéb, mint KK elnöknő legújabb femináci voodoo-babája: Helena egy velejéig számító, utálatos, arrogáns, egómániákus, akarnokoskodó dögszuka, csak így simán! Az arcáról, és minden szóváltásából a „keresztapjával” süt a maró, vitaalap nélküli gúny és tömény rosszindulat! Ráadásul pénzéhes is: régiségeket ad el a fekete piacon, tudását nyerészkedésre fordítja, és nem érdeklik az áldozatok, hogy célját elérje. 

Röviden: mindazt megtestesíti, amit Indy elítél, és amivel egész életműve szemben áll. Leplezetlenül puszta eszközként kezeli őt, olyan mértékig, hogy mikor az öreg egyik újabb régi barátja meghal Voller-ék keze által, oda se figyel rá. Mezei néző ingathatja a fejét, hogy miért ilyenre szabták? Miért rangsorolják ennyi erkölcsi defekttel a pozitív oldalra? Miért rángatja a szkript ide-oda szavait és tetteit a viselkedési spektrumon, logika és életszerűség nélkül? 

 

Ritkán jut a tudtomra ennyi aljasság egy folytatás hátteréről, mint az 5. Indy-epizódnál. A Hollywood farát nyaló fősodrú média talán sose ismeri be, de A sors tárcsája olyan projekt, mely igazából nem a bevételért készült – bármilyen abszurdul hangzik. Alternatív hírportálokra kiszivárgott, hogy a filmnek 5 különböző befejezést forgattak, s ezek mindegyike Harrison Ford kivénhedt Jones-ának a félreállításával végződött – sőt a legrosszabbik verzióban nem szimplán meghal, de ki is törlődik a történelem szövedékéből, létrehozva az új idősíkot, ahol mindig is Helena Shaw, és nem Henry Walton Jr. volt az „igazi” Indiana Jones! 

Csoda, hogy Michael Bay földönkívüli Tini Nindzsa Teknőc-ötlete óta nem látott vihar tört ki erre a rajongótáborban? Alapos a gyanúm, hogy ez állhat a sebtiben végzett újraforgatások, az Indy-ellenes Helena-dumák „finomításai” és a rekordméretűre dagadt, 300 millió dolláros büdzsé hátterében – ami mellesleg a box-office-számok alapján szinte már esélytelen, hogy megtérüljön.

 

Megint egy kicentizett nosztalgiatalicska, mely gyanúsan majmolja az Indiana Jones és a végzet temploma trió-felállását: Indy, egy cserfes nő, meg egy pattogatott kissrác, akit ezúttal Teddy-nek hívnak Short-Round helyett. Évtizedek múltán egy stúdió olyan kései folytatást csikar ki, ahol a főhőst játszó színész túlkorosságát beleszövik a történetbe, mondván, hogy „átörökítik a karakter népszerűségét a rajongók újabb generációjának”. Túl jól ismerjük már ezt a formulát: a nagy, tapasztalt öreg látja és érzi, mennyire eljárt fölötte az idő, de Muszáj!-alapon mégis át kell gyűrődnie egy olyasféle akadálypályán, olyan látványkellékekkel, mint fénykorában. 

A Top Gun: Maverick az a ritka kivétel volt, mikor ez a formula valóban működik: megvolt hozzá az energia, elhivatottság és egy NEM–politikai mondanivaló az életről, mely a film hangvételéből is tapinthatóan sugárzott – sőt az ottani veterán ösztönzőbb alakká nőtte ki magát, mint az eredeti műben valaha is volt.

 

Itt pont fordított az arány. Ez a dr. Jones maga is relikvia – de nem olyan árnyalatban, ahogy a film be szeretné állítani nekünk. Nem holmi elásott kincs, akire csak némi port hintettek az évek, hanem egy lelkileg nullára kifáradt vénember, akinek az égvilágon semmi se jutott végül az életben: 

se hírnév, se család, se semmi, csak a tanári fizuja, meg max. némi langyos méltatás a bevezetőre. Az utókor viszont jóformán le se tojja, hisz ez 1969 Amerikája, így most mindenki a Holdra szállással van eltelve, de ez csak porhintés a rossz forgatókönyv védelmében. Kiderül, hogy Indy fia, Shia LaBeouf Mutt-ja meghalt Vietnamban, és a gyász miatt véget ért házassága Marionnal. Erőltetettnek és lehangolónak hangzik? Az szívás, mert csak ezt kapjátok, na elő a tárcákkal!

 

Csepp a tengerben, hogy a leforgatott verziók közül alighanem a legelviselhetőbb befejezést kapta a produkció. Marion a semmiből ott terem Jones-nál, és szintén a semmiből megálmodják, hogy ők most mégiscsak kéne, hogy adjanak maguknak még egy esélyt – közben az Indy-kalap kint függ a szárítókötélen. Fölvezetés nuku, de legalább a rajongók nem őrjöngenek tőle, igaz? És legalább végképp megerősíti azt, ami A sors tárcsája még büszkén mutat is magáról: hogy egy vonszolt, rángatott, minden létjog nélküli, cinikus és semmiért való kínlódás A-pontból B-pontba. 

Mi maradt itt a protagonistának, ami bármi valódi alapot szolgáltat egy 5. részhez? Mi értelme volt ennek a projekt-nek, ennyire nemtörődöm hozzáállással? Hát semmi! Sajnálhattam egy önmaga árnyékaként meghurcolt idős bácsit, és hallgathattam egy piedesztálra emelt boszorkát, akire inkább egy vödör folyékony nitrogént kéne önteni, mikor már a máglyán ég!

 

 

A mellékszereplők szintén pazarolt díszek, akár újak, akár újrahasznosítottak. Mads Mikkelsen Voller-e az az eset, mikor a színészen látni, hogy valódi munkát tett bele, és ettől lesz még dühítőbb, hogy az írók nem. James Mangold rendező és 3 írótársa teljesen automatára állították a cselekményt, ami mögött nincs igazi hajtóerő, és a szereplők csak végigasszisztálni tudják az egészet. Annyi ötletesség sincs az akcióban, mint amennyi szikra Indy meg a többi szereplő között (Holdo 2.-t én nem vagyok hajlandó többé karakternek titulálni!) 

Még azt az amúgy elszabadult ötletet se igazán sikerült normálisan megírni vagy emlékezetesen prezentálni, mikor az időörvényben Indy és H. éppen Kr. e. 212-be jutnak vissza, és egy csata végén találkoznak magával az élő Arkhimédész-szel. Micsoda katartikus perc lehetett volna ez is, ha egy mondjuk egy 30 évvel korábbi folytatásba kerül bele! Az antiküthériai gép szerintem az egyik legérdekesebb régészeti lelet, amit a "hivatalos töri-tudomány" hajlandó beismerni, hogy létezik. Akartam lelkesedni érte, és végül ezzel se kezdtek semmi nyomatékosat vagy érdekfeszítőt: kiruccanunk a régmúltba, és valahogy csak sikerült visszaruccanni. 

 

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a maga satnya módján legalább megmosolyogtató bőrlenyúzás volt. A sors tárcsája egész más kaliber: egy lélek nélkül föltámasztott mozizombi, melyet még egy atombiztos hűtő se menthetne meg a közcsalódás sokkhullától:

• túl ostoba, hogy érdemi véleményt mondjon bármiről,
• túl rozoga, hogy izgalmakat keltsen,
• túl fantáziátlan, hogy hasson a képzelőerőnkre,
• és túlontúl sértő a sztárja felé, hogy méltó legyen a nevére a címben.

Az utolsó Jedik reinkarnációja, a Logan rendezőjétől, egy kifejezetten hazug, destruktív és a saját örökségét rendre elherdáló vállalat égisze alatt.

  

Lassan általánossá válik, hogy pont a legnagyobb, agyonfejt márkanevek mind ezt a helyezést érik el sokunknál, de A sors tárcsája nálam akkor is csak egy 1/5-öt ér. Hiba volt belefogni, mint oly sok Disney-projekt-be az elmúlt tíz évben.

Black Adam

Ahhoz képest, hogy évekig kardoskodott Dwayne Johnson az elkészítése mellett, és milyen lelkesedéssel alakította a címszereplőt, a Black Adam pontosan az kiszámított sablonmunka, ami minden 5 szuperhősmoziból 4-re simán rásüthető. Egy évtized után a kör bezárult: Az Acélember – a régi DCEU nálam egyetlen értékálló darabja – által indított korszakot most egy olyan anti-Superman zárja le, akinek személyisége a muszkliméretével egyenlő.

 

4800 éve Kándak országát a zsarnok Ahk-Ton tartotta elnyomásban, amíg egy fellázadt rabszolgafiú, Hurut, Teth-Adam fia le nem győzte őt. Ehhez shazam-i erőt kapott a Mágusok Tanácsától, melyet végül brutális apjára ruházott át, hogy megmentse. Ezt a Teth-Adam-ot támasztja föl egy Adrianna nevű régész, miközben a Kándakot uraló Intergang a seggében lohol: vezetőjük, Ismael ugyanis szintén meg akarja találni Sabbac Koronáját, melyet annak idején Ahk-Ton készítettetett az isteni hatalom megszerzéséért.

 

A zsánertől megszokottan lapos karakterekkel lóghatunk. A renegát régész-anyát játszó Sarah Shadi kellemes látvány a szemnek, komoly az aurája, de megfogható személyiséget nem tud az írók helyett adni Adriannának. Fiacskája, Amon a film ügyeletes Jar Jar-ja: utóbbival a film megpróbál egy kis Terminátor 2.-szerű dinamikát vinni a sztoriba, ahogy a zavart halálosztónak a lazáskodó srác tart gyorstalpalót a modern világról. De míg ott – és a maga miliőjén a Shazam-ben is – ez a fajta humor működött, itt csak kínos; még szerencse, hogy hamar túllendül rajta a cselekmény.

 

Rácsaptam volna a kezére annak, aki ilyen személyiség nélkülire írta meg a főgonoszt, miközben egy csomó szerepkört érdemtelenül rátestál! Ishmael/Szábbák a régészhölgy senki útitársaként kezdi, ahonnét az Intergang álruhás fejévé, majd az ősi tirannusz, Ahk-Ton leszármazottjává lesz felkonferálva, majd pedig direkt kinyíratja magát, hogy ő is újjászülethessen isteni hatalommal a birtokában. Visszasírtam a Venom evolúcióról papoló cégfőnökét...

 

Az akció jó esetben átlagos, rossz esetben álmosító: sikerült mutatósra tervezni egyes jelmezeket, a tényleges harcoknak viszont nem sikerült jelleget vagy súlyt adni. Egyes mozzanatok esdekelnek a magasabb korhatár-besorolásért, hisz Adam szabályos hentelést zavar le az elején az Intergang zsoldosai között, éget-robbant, szétver-széttép embereket, többnyire gondolkodás nélkül. Komolyan venni alig lehet összefeszülését az Igazság Társaságával, melynek tagjainál szintén rucijuk az, ami a legérdekesebb.

 

Sok rossz szuperhősfilm csak a séma kedvéért ügyetlenkedik jellemfejlődéssel, mégis olyan lesz végül, hogy a cselekmény csakúgy felkapcsolja a villanyt, azaz a főszereplő morális iránytűjét. Fekete Ádámunk is így járt: szupergyilkosból antihőssé, Kándak védelmezőjévé alakulása se nem hihető, se nem folyamatos, az erejéhez való hozzájutásának sztorija meg finoman szólva nem egy érdekfeszítő rejtély. A Társaság egész szembenállása vele pedig olyan, mintha egy csapat ősember épp most találná fel a kommunikációt. Onnéttól kezdve, hogy tudták, hogy az Intergang katonai megszállás alatt tartja Kándakot, nincs erkölcsi alapjuk a még tomboló Adam-ot elfogni – még úgy se, hogy a végső csatában már azért gondolnak a civilek biztonságára.

 

Egy több mint 70 éve kitalált DC-karakter több mint 10 évnyi vergődés után végül megkapta saját moziját, csak azért, hogy a Snyderverzum búcsúztatója legyen. Nyers, untató, ötletsivár, a vállalható szintet épphogy megütő boxzsák mindazoknak, akik már torkig vannak a műfajjal. Mégha az Ezra Miller-rel fémjelzett önálló Flash-t bemutatják is, alighanem a Black Adam volt a DCEU kegyelemdöfése, úgyhogy szegény Henry Cavill-t utoljára láthattuk Superman-ként, egy utolsó utáni beköszönésig. Biztos nemcsak én láttam volna Cavill-t szívesebben egy önálló, elhivatott írók kreálta Acélember-trilógiában, mint egy kapkodva telepakolt, szétesett szuperhősverzumban. 

 

Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá. 

 

Sír-Rabló (Tomb Raider)

Albert Einstein egyszer azt mondta: ha egy probléma felmerül, nem lehet azzal a gondolkodással megoldani, ami előidézte. Hollywood-ban erről kár jártatni a szánkat: előbb menne csődbe a teljes amcsi szórakoztatóipar, minthogy ma egy pénzmágnes márkanév alatt szerzői mű születhessen. Ha véletlenül találnék egy komolyan vehető videójáték-filmátiratot, aligha olyan nagy stúdiónév alatt lesz, mint az MGM, vagy a disztribútor Warner Brothers.

Az özvegy arisztokrata, Richard Croft 7 éve tűnt el az Ördög-tengeren, az elátkozott császárnő, Himiko sírhelyét keresve. Vadóc lánya, a 21 éves Lara biciklis futárként tengődik Londonban, és épp mikor a család cégétől nógatják, hogy vegye át a Croft-vagyont, üzenetre bukkan édesapjától, és a nyomába ered. Egy ittas hajós, Lu Ren révén elvergődik a Yamatai-szigetre, ahol apja eltűnt. Mint kiderül, egy Vogel nevű gátlástalan sírrabló ugyanazt a sírt keresteti rabszolgamunkával.

 

Az Angelina Jolie főszereplésével készült régi kiadást meddő szemétnek tartom. Ezt most leszögezem. Így aztán gondoltam, hogy a stúdió figyelme ezúttal se fog tovább terjedni egy-egy Tomb Raider-videójáték külsejének előhívásán, vagy hogy meglegyen a kötelező "badass" kiscsaj-főszereplő. Ennyiben fújnak ki az új Tomb Raider pozitívumai. Van egy mimóza családi szál, ami inkább túlbonyolított, mintsem emberi, és egy rejtély, ami köré jópofa Indiana Jones-os csapdákat lehet berakosgatni.

Alicia Vikander ékkő ebben a filmben; százszor inkább illik Lara Croft karakterébe, mint a volt Mrs. Pitt. Nem elég, hogy vékony alkata ellenére 5 kiló izmot tett magára 3 hónap alatt, a fizikai jeleneteket is saját erőből csinálta végig, computer-rásegítés nélkül. 

Márcsak vele szemben is ocsmányságnak tartom, hogy ennyire bóvli, kliséktől beteg forgatókönyv adja neki a hátszelet. Ryan Reynolds volt ilyen helyzetben a Zöld Lámpással: elhivatottan játszik, annyi érzést próbál kisajtolni a szerepből, amennyit csak lehet, de az írók és producerek elkaszálják őt. Hollywood ennyire nem érti a különbséget az életösztön és az adrenalinfüggés között? 

Lara egyszerre nőtt föl szeretettel és haraggal édesapja iránt, hisz gyerekkorában alig volt mellette, folyton utazgatott - ki tudja, épp merre - a világban. A készítők nem hagyják Vikandernek, hogy végigjárja Larával a felnőtté válás útját, ezért minden, amit érzékeltetni akar, az valami másként tükröződik le a vászonról.

A haragját testi önképzésre fordító nő így megreked az apucikomplexusos panaszláda szintjén, aki keménykedik naphosszat, de nem meri halottá nyilvánítani faterját. Nem jön át az elveszettség fájdalma, majd a kettős felfedezés öröme - a saját tudásáé, + hogy tényleg megleli őt, holott mindenki más már rég leírta őt. A szentségit: még az első emberölés sokkját is csak egy bámuló arccal hagyja neki a vágás, hogy kifejezze!

Richard és Lara találkozása a szigeten hajszálpontosan azt a benyomást kelti, mint Luke és Rey esete Az utolsó Jedik-ben. A száműzetés évei során torzonborz, direkt barlangi emberré leamortizált férfi folyton morog, hogy mi a frászért van itt a lány, minek jött utána, az meg csak nyel és nyel. Közben meg még most is "tücsöknek" becézi, mint gyerekként: Lara helyében én bizony ököllel vágnám pofon az ilyen idióta barmot, aki a fenenagy világfájdalmában le se szarja mások helyzetét és érzéseit! 

A Vogel és Richard közti párhuzamvonást is szpen elbarmolták.

• Hiába tudjuk meg, hogy akaratán kívül rostokol a szigeten, távol két "sötét hajú" lányától,
• Hiába a thriller-szerű belépője, ahol felvezeti Larának, hogy - azt hiszi - megölte apját, mert nem segített a sír felkutatásban,

Csak olyan sztereotip tucatrosszfiú marad, mint raktárnyi más kalandfilmé. "Nagyon jelentékeny különbség van a mítosz és a valóság között." És ha már itt tartunk: Vogel lassan egy évtizednyi robbantásos bányászatának nem kéne már látszania a sziget küllemén?

Vonalzóval kéne rácsapni a forgatókönyvírók kezére, hogy "konfliktus" címén miket skiccelnek föl egy 2018-as filmbe, ami nem vígjáték. Egy CGI-kórság, ami max. 1 perc alatt szétrohaszt egy testet?! Aztán megint a béna utalgatás egy világuralomra törő titkos társaságra, ami mindenhova beszivárgott?! Mindez csak halandzsa:

a film minden tartalmi eleme csak a felületi látvány tartozéka, ugyanúgy, mint a film végén Lara a játékokból ismert frizurája és új pisztolyai is.  

Alicia Vikander az, ami a reboot-ot többé emeli a korábbi kiadásnál. De sajnálom: nekem ez mindössze annyiban előrelépés, hogy egy reménytelen trágyadomb film helyett egy vállalhatóan gyengus filmet kaptunk. Egyetlen bizodalmam a széria felé, hogy az eredetsztori és az apucizós szál letudtával a készítők talán jobban rá lesznek utalva, hogy új utakat keressenek történetfronton.

Amikor 2/5-öt adok a Tomb Raider-re, azt állítom, hogy van benne számottevő érték, és érdemes ezt az új verziót folytatni. De nem így.