127 óra

 

Aron Ralston rutinos hegymászó karját egy leomló szikla beszorítja, és több napi fogság után, távol a civilizációtól dönteni kényszerül: mit hajlandó feláldozni érte, hogy tovább élhessen.

A 127 óra egyértelműen nem a konstrukciójával akar kitűnni. Nem óriási, bonyolult cselekményszerkezettel, minél bővebb hátterű karakterek összehangolt mozgatásával, vagy más modern sztorialkotó eszközökkel törekszik levenni minket a lábunkról. Ismerős kellékei ugyan fellelhetőek (pl. flashback-ek és látomások használata, közeli kameraszögek), de egyáltalán nem ezeken van a hangsúly. Ez a mű közvetlenül a tapasztalásra épít. Egyetlen hosszú élménynotesz. Egyetlen karakter kálváriáját kíséri végig, aki olyan helyzetbe sodorja magát, melyből látszólag márcsak a halálba lehet továbbjutni.

"Még amikor meteor volt. Több milliárd éve."

Tudvalévő, hogy igyekszem nem nézni a film kategóriáját, mikor mérlegelem. Igaz ugyan, hogy a túlélőmozik csoportja adta néhány legkatarikusabb moziélményemet. És örülök, hogy - amilyen elavult a mai besorolási rendszer Hollywood-ban, - még mindig vállalja néhány mű a vérességet, ritkábban még intelligensen is felhasználva azt. Mindez persze bejátszik a megítélésembe. De próbálok nem kivételezni, csak mert elsőre lenyűgöz valami új.
Megértem, akik nem tudnak úgy feloldódni a 127 óra atmoszférájában. Mikor másfél éve először láttam laptopon, még nekem sem ütött akkorát, mint mikor nemrégiben újranéztem. Evidens, hogy egy direkt "one-man-show"-t is lehet okosan megcsinálni. De mennyire érdemes egy ilyen minimalista mű - melynek túlnyomó részén egy ágrólszakadt hapsit bámulunk közelről -, hogy ne csak elismerjük, hanem méltassuk, neadjisten magasztaljuk? Olyan korban, mikor a mozgalmasság alapvető ingerigény, és nélküle sok fiatal néző rendre ásítozik a nagyvászon előtt?




Mostani cikkalanyom azonban nemcsak kellemes csalódást okozott, de a személyes kedvenceim közé verekedte be magát. A Jég Veled!-hez hasonlóan ez is olyan darab, ami elsőre kicsinek tűnik (ma 2 + 1/4 óra az átlag); nem nézné ki az ember, hogy mennyi mondanivaló szorult bele. Száraznak látszik kívülről, holott csak nem idealizáló. Az is igaz, hogy egyes mozgóképekről ordít, hogy nem boncolgatva, hanem osztatlan egészében javasolt kritikát megfogalmazni róluk. De ha egy ilyen movie harmadszorra is szíven üti az embert, tökéletes összecsengéssel, ami kerüli a hatásvadászatot, akkor nem csapja be magát a vizsgálódó, ha enged az élménynek.

Ezer bocs, ha túlmagyaráztam a dolgot...

 

A 127 óra sok tulajdonsága hasonlítható más művekéhez, miközben egész másmilyen azoktól:

• Egyszemélyes rémtúra, mint a Számkivetett vagy a Burried, de a kijutás módja olyan kegyetlen, amire a legtöbb ember képtelen volna önként rászánni magát.
• Nincs meg benne pl. a The Grey kötelező depressziója, mégis megborzongtató a hangulata. És mint a The Grey-ben Ottway, Aron is bizonyítja a befejezéskor, hogy még mindig, az elmúlt napok minden szörnyűsége után is tovább akar küzdeni az életéért. 
• Nem találni A passió nyilvánvaló és kihangsúlyozott drámaiságát. Szerény a hangvétele, s ennek ellenére érezzük drámainak a kálváriát. Itt is fellelhető a finom szürrealitás, és hogy a szenvedése során, utólag ismerjük meg a múltja egynémely mozzanatát. 
• Néhol tablókép-szerű a vágás, mint egy másik zsánerből a V mint Vérbosszú. Viszont itt nincsenek rosszul kidolgozott és hamis mellékszálak, azok hiánya pedig nem kelti lustaság vagy az igény hiányának benyomását. A jelképes záróképsor sem lóg ki bántóan a mű addigi tónusából.
• És igaz, hogy szerepel egy öncsonkításos jelenet, de ez nem az az öncélú trancsírmatiné, amit a Fűrész-szériától megkaphatunk. Az a pillanat nincs mesterségesen kiemelve, csak részletezve. Mindössze annyira emelkedik ki mégis az eseményláncból, amennyire az élethelyzet szíven üti az átlagpolgárt. Ilyen sérülékenyek vagyunk.

"Igaz, hogy annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egy kurva nagy hős vagy, senkinek sem mondtad el, hogy hová mész?"

Megtörtént esetről lévén szó, az eredeti Aron Ralston a projekt részleteiről végig értesítve volt. Az ő visszaemlékező könyve volt a forrásanyag, és a film befejező 2-3 percében személyesen is felbukkan, feleségével és gyerekükkel együtt. Ez azt jelzi, amiként Ralstont a balesete után jutalmazta a sors: nemcsak folytatta aktív, sportos életvitelét, de 3 évvel az eset után ismerte meg későbbi feleségét, akitől a premier évében fia született.

Danny Boyle, a Gettó Milliomos rendezője minél őszintébb ábrázolásra törekedett, bármilyen reklámjelleg és glorifikáció nélkül. Ez alapból stresszes, ahol majdnem a teljes cselekmény 1 emberrel, egyetlen szűk helyszínen játszódik. Nemcsak klausztrofób érzetet okoz; így sokkal kisebb eszköztár áll a direktor rendelkezésére. Az illusztrisságon és a mondandó tálalásán áll vagy bukik, hogy nemcsak egy zsáner vagy divatos trend jobban sikerült darabja, hanem időtálló alkotás hozható-e létre. Túlnőve a konkrét eseten, amit elmesél. 

Nem mondhatnám, hogy Boyle szégyellős volna. Ha kiválaszt egy módszert, akkor nem tesze-toszán használja, és végig érzékletesen ügyel a keltendő illúzióra. A videóklip-szerű beállítás dacára a cselekmény végig folytonosan halad, a fogság testi és lélektani vonzatai mentén. A kameraállások extraközeliek: a kőzethasadékok közti mászás, Aron csapdába esése, a sorra vett tárgyak a hátizsákjából (digitális óra, kulacs, mobil, kézikamera, etc.), a végtag amputációjának menete, meg a többi. A hallucinációk, a realitás elmosódása tényleg álomszerűnek, hovatovább lebegtetőnek hatnak. Mégse válnak tolakodóvá, nem próbálnak mindenáron szimbolizálni valamit.

"Én döntöttem így."

Aron karaktere ugyanúgy nem bonyolult, mint a története. Adrenalinfüggő, az extrém sportokban tud önmaga lenni. Szinte semmit nem tudunk róla, mikor nekivág az útnak, ezt pótolják némileg az emlékképek rokonairól vagy barátairól. És valahogy mégse találom sablonos szereplőnek. Ralston minden apró cselekvése jellemzi pillanatnyi állapotát a szikla foglyaként.
Ez nem egy humortalan film, és Aron nem tekinti magát áldozatnak. Mégis valahogy részvétkeltő, amint a 2. napon kézikamerájával eljátssza, hogy egy talkshow meghívott vendége. Érzi, hogy élve már nem találnak rá, s ettől mi még inkább szorítunk azért, hogy a srác túlélje. Aztán elfogy a vize, saját vizeletét issza: erről tagadom, hogy itt klisének hatna! És alig 15 perc napsütés óvja attól, hogy kihűljön a hideg sivatagi éjszaka miatt.

A fogságig vezető negyedóra szintén töltelékidőnek tűnik elsőre. Pedig van szerepe. Szoktatja a nézőt, hogy bő órán át "egy helyben kuporog" majd. A 2 túristalány utbaigazítása és a vízbe ugrálás a párbeszéd és interakció várásáról szoktat le minket (kb. mint egy drogfüggőt). Folyamatosan csökken a mobilitás: nem egyből mászni látjuk Aront, hanem előbb kocsival, majd kerékpáron, aztán gyalogosan halad, míg végül a hasadékban köt ki. A végén pedig kétféle értelemben is otthagy magából egy darabot:

1. egyrészt az örökre elvesztett alkarját,
2. másrészt a sapkája, amit addig viselt, szintén ott marad a megpróbáltatásai helyszínén.

"Ez a szikla... Ez a szikla egész életemben rám várt."

James Franco karrierje egyik legerősebb alakításával büszkélkedhet itt. Ugyanúgy megadtam volna neki az Oscart, mint Rooney Marának A tetovált lány címszerepére. Kitűnően érzékelteti a fogság fázisait: mikor milyen érzés vagy érzéki csalódás tör rá, hogyan hat a sportemberre a frissen összezúzott végtag. Hogy még ezután is milyen pokoli kín leválasztania azt a testéről, érszorítóként használva egy darab kötelet, illetve saját csontjait készakarva törve el. A sminkesek nagy gondot fektettek rá, hogy anatómiailag hiteles legyen a kar belseje. És mégegyszer mondom: nem próbálják túlfokozni akár a vér, akár a kilátszó szövetek látványát, mint egy késő esti horrorműsornál.



A befejező 3 perc maga a tökéletes katarzis. Aron csonka karral botorkál a lakatlan vidéken, míg  egy turistacsalád rátalál, akik ott maradnak vele, míg megjön a mentőhelikopter. A zenetéma dinamikus és buzdító tónusú, akárha egy olimpiai ceremónián lennénk. Valami hasonló következik: rövid montázsokban látjuk Aron utóéletét, hogy mennyire sikerült teljes értékű emberként folytatnia életútját. Fenomenális az összhatás.

Ez az a rész, ahol a produkció már kockáztatja a szimbolizálgatást: az úszó Aron előtt ülő ismeretségi köre, és ahogy az élő Aron Ralston a feleségével a kamerába néznek, szembe a közönséggel. Ha a sziklát metaforaként fogjuk föl a korlátainkra, úgy ez a képsor az ellentétpárja: az ön-meghaladás. A puszta életösztön olyan teljesítményekhez segíthet hozzá, amivel nyomot hagyhatunk a világban a többieknek. Szerintem ennyi hatásvadászat még belefér, és újabb flashback-ek betoloncolása nélkül nem tudom, hogy lehetett volna szolidabban kifejezni az üzenetet.

 


 



"Mindíg szól valakinek arról, hogy hová megy."

Tesztvetítésein a 127 óra elsöprő hatást ért el, és az amerikai premier idején több városban is rosszul lettek a csonkolásos jelenetnél. Ennek ellenére nézők és kritikusok egyaránt méltatták; a néhai Roger Ebert "az évtized egyik legjobb alkotásaként" bírálta el.
Könnyen lehet mind ők, mind én túlbecsülöm az értékét. Azt sem ecsetelem, kinek mennyire lehet vonzó vagy befogadható, vagy mennyire spirituális beállítottságú az illető. De az én számomra a 127 óra egy átütően érzelemszító, mégis szófukar és dicsszegény magánkrónika az élni akarásról. Arról, hogy bármilyen csapást szenvedjünk is el, mialatt a teljességet hajszoltuk, mindig érdemes marad továbbhaladni. 

Így a 127 órára megadom a maximumot: 5/5 pontot. Törpegyémánt.