Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt. 

Egércsapda

Tudtam, hogy ez lesz. A nagybüdzsés művek elmesterilitása csak átragadt végül a mikrobüdzsésekre is. Onnéttól kezdve, hogy a közhasználatúvá vált Micimackó tavaly már a 2. horror-futamát „ünnepelhette”, csak idő kérdése volt, hogy újabb világ barma hányjon össze aprópénznek számító költségen egy újabb agysejtkoldus öldösést valamelyik aki-kapja-marja márkanévből – esetünkben a Steamboat Willie nevű, majdnem százéves Mickey Egér-prototípusból.

 

Alex egy egész normális lány, aki egy játékteremben melózik. Hülyegyerek haverjainak a meglepi látogatása a szülinapján viszont tragédiába torkollik: egy Mickey Mouse-sisakos őrültnek kedve szottyan a bennrekedt fiatalokat megtizedelni, miközben versenyt rinyál az áldozataival...

 

Ha egy majom az ürülékével dobálná meg az állatkertben a látogatókat, azt is többre becsülném, mint amit ez a Jamie Bailay nevű illető "nyújt" nekünk a munkájával. Koherens gondolatot itt keresve se találni, vagy talán a főhősnő agyában bír cikázni. Mindenki más már olyan mértékben síkökör, hogy a Csonthülye 2. – Csapás a múltból értelmesebb időtöltésnek számít mellette! Történet mint olyan, nem is létezik; a színészi játéktól M. Night Shyamalan kiborulna, egyik történés vagy szereplőmegnyilvánulás sem tud megfogni minket, hogy valami kis ingerlöket érjen minket. Egy komolyan vehető interakció vagy cselekedet nem fordul elő, elsőtől utolsó percig állandó a mellébeszélés – gondolok itt főleg Alex emós rucis barinőjére, aki egyedüli túlélőként narrálja a dolgokat, két Jurassic Prey-szinten fejpuha hekusnak!

 

Mutációs eredetsztori ugyan most nincs az aktuális hentes körül, ez azonban nem javít semmin. Eleinte még "csak" semmi értelme a Mickey Egér-sisakos gyilkosnak, szóval kedvünkre unatkozhatunk. Ám a végén aztán – alighanem a forgatókönyvet író óvodások bepánikolása révén – emberünknek sikerül lenyiszilnie az egyetlen értelmesnek számító főszereplőt… úgy, hogy teleportál egyet! Akármi apró ürügy vagy belemagyarázott nyom nélkül! Illetve nem is teleportál, egyszerűen csak elillan egy két vágás közti törtmásodpercben, úgy, mint egykor a Vörös Sonja főboszija a végső kardozásos jeleneténél. Hát ehhez már pofa kell, na meg persze egy gyáva aktorgárda, amelyik félti a munkadíját, és ezért nem mer szólni...

 

Az Asylum fénykora óta nem láttam ilyen trash-pártoló divatot a mozgókép-világ gödreiben, mint ami ezekkel a szabad filmjogú, bárki által filmesíthető rajzfigurás horrorokkal jött el. Már a két véres Micimackó kézbe vonzotta nálam a puskát, és az Egércsapda Jamie Bailay-től el is süttette velem azt: nyomasztóan untatott, öklözően hergelt és dühített, értetlenül hagyott, hogy hogyan lehet ilyet katyvaszt a nagyközönség elé a piacra dobni. Mintha csak az őrület csúcsait ostromló A szer után egy enervált hang azt cincogta volna a fülembe: „Ez szerinted az év legrosszabbja? Fogd meg a söröm…!”

Ha bárhol kiszúrjátok, hogy vetíteni készülnek, meneküljetek onnan messzire, akár Speedy Gonzales! Ezt tudom javasolni.

A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal. 

Micimackó: Vér és Méz 2.

Immár másodszor horrorizálja a tulajdonjog nélkül rekedt Micimackót Rhys Frake-Waterfield. Bár a pasi pofátlansága már-már elismerésre méltó – elvégre a tavalyi filléres hulladék „profitjából” csinálta (össze) a „folytatást” –, írni azt nem tud. A Micimackó Vér és Méz 2.-ben a smink, a szörnyek száma, Róbert Gida megformálója imitátora, 

na meg persze a gore-faktor változott. Ja! Meg az, hogy most már egyszeriben tudnak beszélni is. Egyik se mentőtényező; ez nem az a kategória, hogy a készítők nem is próbálkoztak, hanem hogy ki se keltek volna az ágyból, ha nem kell lakbér fizetniük.

Róbert Gida elmeturkálóhoz jár az átélt borzalmak, no meg néhány gyanús gyerekkori emlékfoszlány miatt. Az élet cseszegeti: bár orvosnak tanult, a közvélemény őt okolja a Micimackó-gyilkosságok miatt, ezért elbocsájtják a kórházból. Közben a Százholdas Pagonyban a torzszülött bandát még mindig csak a helyi civilek meg pár kósza rendőr vadásszák, ám most nagy ámokfutással készülnek visszavágni.

Finomkodjon más: totális agypusztulat a folytatás egész története, mítosza, kapcsolati rendszere. Most már több mesefigurát kapunk vérszomjas mészárosként – gondolom a mese újabb szereplői váltak elérhetővé tavaly óta –, de eszük az nincs, csak ezt a fenenagy embergyűlöletüket demonstrálják, majd szavalják is. Bejön az az agyrém ötlet, hogy valami őrült doki kísérletei tették szörnnyé őket – egy öklömnyi más klisével együtt, amiket beszívva értelmesebben lehet forgatókönyvbe szőni. De mindez nemcsak súlytalan, hanem fájdalmasan üres és unalmas: minden újabb történés csak nyúzza az ember agyi lebenyét ebben a híg moslékban, ami két rész után is képtelen igazolni a létét.

 

Még az embertrancsírozás legaljább primitív élvezeti faktora sincs itt meg. Bemutatkozás gyanánt már az elejére benyomnak pár sipítozó, üresfejű picsát, akiket baltával, tűzzel vagy épp medvecsapdával kinyírnak. Akad még erdei trancsír, nyilvános diszkótrancsír, ahol egy csomó fiatal pánikol és dögölget meg. S végül – a drámai helyett idétlen tetőpontnál –, maga Mackó is halálos fejcsapást kap Róbert Gidától, amiért kinyírta a srác szüleit. 

És fikarcnyit se számít, hogy az illető 

• ember vagy szörny, 
• felnőtt vagy gyerek, 
• fiú vagy lány, 
• fő-, mellék- vagy tartozékszereplő: 

SENKINEK sincs több személyisége, mint mondjuk egy sárgarépának. A Nikolai Leon-t váltó Scott Chambers olyan nulla alatti alakítást nyújt, hogy a Buffy, a vámpírok rémébe is csak a legutolsó senki huligánkölyök szerepére lehetne castingolni. Arany Málna-jelölés bűze terjeng a levegőben.

Bármilyen skála legaljára való a Vér és Méz 2. mint igénytelen, a nézhetetlenség határát súroló vérszutyok. Ha a rendező meg meri lépni a 3. részt, akkor itt a lehető legmesszebb gurul majd a gyógyszer.

Meg 2. - Az árok

Rengeteg értelmi nulla strandhorror került már a retinám elé, amik minél ordenárébb baromsággal rukkoltak elő, annál nagyobb esélyük volt, hogy megjegyezzek belőlük bármit is. A Meg nem ilyen volt: konkrétan a létezésére sem bírtam visszaemlékezni, amíg szemem elé nem került a Meg 2. – Az árok előzetese. Sanda gyanúm van, hogy pár nap és erre se fogok emlékezni – vagy legföljebb Jason Statham-re, amint az óriáscápákkal ihaj-duhajkodik.

 

Szóval Jason Statham Jonas Taylor, a fickós tengervédő polgárőr két bandalekapcsoló akciója között az izgága tinizseni Meiying nevelésével bajlódik, miközben Meiying kalandor bácsikája, Jiuming a fogságban nevelt böhöm megalodonnal, Haiqi-vel játszadozik néha. Épp felderítőutat tartanak a Mariana-árokban, mikor a csapat a mélyben reked. Kiderül, hogy a kutatást végző cég főnökasszonya – nevezzük Hillary-nek, az kellően gonosz csengésű női név – illegális ércbányászatot végeztet ott lent, és így muszáj kinyíratnia Jonas-ékat. De a morci Jonas és kis csapata csak azért is kijut a felszínre – nyomukban egy csokor mélytengeri bestiával.

 

A Jurassic Shark 2. – Aquapocalypse óta nem láttam olyan film-intro-t, ahol egy szupercápa egyszerűen elődörren a mélyből, és bekapja a T-rex-et. Természetesen az effektusok itt azért szebbek, mint amilyeneket egy legalja trashmovie kínálhat; 

az óceán feneki vadállatok külseje nem lett gagyi, és jól mutatnak a technikai cuccok, a merülőhajó meg a páncélozott búvárruha tervezése. Legalább az az elmeháborodott 130 millió dolláros költségvetés meglátszott a produkción; ezzel el is fogytak a film szimpátiapontjai.

 

Két részre bontható az egész: az első, nagyobbik fele vontatott és a leglustább sablonokból próbál feszültséget csiholni, a másik meg a túl sokára berakott, sokkolónak vagy murisnak se nevezhető pánik az üdülőszigeten. Az arány nem lenne rossz, ha létezett volna olyasmi is, hogy „történet.” 

Ebben a filmben mintha sose lett volna jelen az ész és az őszinte szándék, hogy bármi épkézláb dolgot fölépítsen, mint ahogy a kellő mersz is hiányzott, hogy felvezető köreit lefutva úgy istenigazából tomboljon egyet. Senki élete/halála nem tudott érdekelni: személyiségtelen ál-szakember szereplők hoznak húgyagyú döntéseket kritikus szitukban, az ál-jópofa szövegeiktől meg mi magunk kívánjuk nekik, hogy cápaeledelként végezzék.

 

A mellékszál a bányászati összeesküvésről merő halandzsa, és a végére teljesen eltűnik a képből. Random sablonskiccek a gonosztevők: nem tud maradandót nyújtani sem a Tesco-gazdaságos Danny Trejo-wannabe, aki az embereit „eltussolás” címén megdöglésre ítéli, és a dutyiévei miatt pikkel Jonas-ra… sem pedig a lefizetett, áruló, tökátlagos, szemcsis szöszi operátorcsaj, aki ölelkezik egyet a zsoldos rosszarccal, és az üveget betörve beköszönő megacápa szájában tűnik el egy pillanat alatt. A magánhelikopteréből szájjal kiráncigált főszenya cégasszonyt meg inkább nem is részletezném.

 

Lenyűgöző helyett inkább közveszélyesnek nevezhető az, hogy egy ilyen irdatlan, kiszámíthatatlan húsevőt, mint Haiqi, úgy tartson valaki, mint valami házi bálnát, akármennyire is nőtt föl emberek közelében és nevelésével. Az meg csak szimplán önveszélyesnek, hogy úgy merüljön le hozzá a "gazdi" merő heccből, mintha csak leruccanna a delfináriumba. Ehhez képest olyan felkészülten tartják, hogy föl se tűnik nekik, mikor lelécel az ellenőrzésük alól a párzási idény miatt.  

A legjobbat a legvégére tartogatják: itt van Jonas, a nagy cápatángáló legény filmvégi javaslata: ünnepeljenek! Na és akkor, ha Haiqi párzott, valszeg terhes, és ki tudja, hány őslény mászkál még a környék vizein! Ők idetalpaltak riasztani az üdülőket, nincs pontos adat az áldozatokról, a zsoldosoknak nyekk, ők viszont épek maradtak. Ez a fő, nem?

 

Mondanám, hogy a Meg 2. – The Trench olyan rossz, hogy az már jó, de nem: ez egyszerűen egy kétszínű, trehányul megírt, önmagát komolynak hazudó, majd teljes nemtörődömséggel széteső filmcafat. A forgatókönyvesek itt max. annyit bizonyítottak, hogy tudnak írni-olvasni: a történet mint olyan, nem létező, az emberszereplők vagy semmilyenek vagy ökrök vagy a kettő egyszerre, az uszonyosok félelmetessége meg kb. a Sharknado szintjére lőhető be. Ez még csak nem is az „elgurult a gyógyszer”–esete: itt a gyógyszer csak koppant egyet a földön, majd megállt, hogy rá lehessen taposni.

1/5-öt adok rá. Nincs mentőfaktora, ami révén legalább a „még épphogy elmegy”–kategóriát megcsíphetné.

 

Renfield

 

A klasszikus vámpírmítosz vérgőzös szatírája a Renfield, tele gore-ral, néhány frappáns csattanóval, Nicolas Cage csúcson túli alakításával, egy-két hihető beszólással a toxikus kapcsolatokról és egy egész ötletesen hajtűkanyargó cselekménnyel. És mindezek ellenére az egészet belengi az a fajta hamisság és mesterkéltség, ami visszafojtja a produkció sava-borsát-zamatát.

 

Robert Montague Renfield, a volt családos ügyvéd már 80+ éve a hírhedt vámpírgróf áldozatbeszerző inasa, sőt az ő vére révén marad fiatal. A besült egyházi csapdavarázslat során megpörkölődött Dracula ma egy romos new orleans-i metróban lábadozik, teljesen Renfield-re utalva. Ő viszont már kurvára belefáradt sorába, ezért csoportterápiára kezd járni, önbizalmat gyűjtve, hogy faképnél hagyja a hegyes fogút. Szolga és gazdája is feszegeti látóterét: miközben Renfield megment egy dühproblémás forgalmi rendőrt a maffiától, a gróf pedzi, hogy halhatatlan meta-humánként megkaphatná az egész világot.

 

Nicolas Cage a legnagyobb színésznevek egyike: kifinomultabb és ripacsosabb szerepeit egyaránt teletölti élettel. Mániákus Lugosi Béla 92 éves Drakulájának a szatírájaként – ami amúgy egy fokkal okosabb kifigurázás is, mint pl. Leslie Nielsen-é a Dracula halott és élvezi paródiában.  Maga a figura itteni verziója tetszett: a gróf arisztokratikus modora remekül keveredik a szörny manipulatív szadizmusával.

 

Hiába nem ő a címsztár, a film olyan virtuózan bánik vele, mint profi párbajozó a pisztollyal: jól vezeti elő, pontosan céloz vele, és többnyire nagyot szól. Bosszúja az anonim kapcsolatfüggő körön, akik Renfield-et „félrenevelték”, valahogy egyszerre drabálisan vicces és színpadiasan tekintélykeltő. Motivációja az, ami már satnya: poénnak nem elég frappáns, indokként meg nem elég okos. Oké, hogy a lábadozás megérleli benne, hogy ne csak éjjeli vadász, hanem mindjárt a világ ura is legyen, és ehhez kapóra jön a helyi maffia. De ez egyrészt balga ötlet, másrészt uncsi klisé, amit nem sikerült találékonyan a feje tetejére állítani – ellenben pl. a mítosz azon elemével, hogy Dracula csak ártatlan fiatal nőkből szokott lakmározni. „Miért kell folyton a szexre kihegyezni a dolgot?”

 

Sziámi ikreknek éreztem a Renfield két fő történetszálát: két külön filmnek, amik egyazon cselekménytestbe zárva élnek egy-egy fél életet. Egyáltalán nem illettek össze, bárhogy is próbálta a szkript összegyúrni a gróf bűvköréből elsunnyogó csicska és a gengszterekkel szemben álló zsarucsalád történetét. Kiszúrni, mikor próbálnak némi karakterérést beiktatni Renfield részéről, de ez éppolyan tompa és fars maradt, mint a film fél poénkészlete. Cage szikrázó játéka és az érdekesen össze-nem-illő Renfield-Rebecca-duó nyújtották nekem az alkotás hajtóerejét, nem a sztori vagy a humor.

 

Hiába 0 a kémia Nicholas Hoult Renfield-je és Awkwafina Rebeccája között, a mentalitásuk pont olyan módon ellentétes, ami ki tudja menteni kettejük dinamikáját. Az egyik az áldozat szerepében rekedt kapcsolatfüggő, ki végül meghunyászkodik újra és újra, míg a másik egy ketyegő frusztrációbomba, hisz egy korrupt szarfészekben gürcöl, mely naponta nyalja fényesre apja gyilkosainak a seggét. Ez az ellentétesség picit vastagított nekem a film sovány gondolati töltetén. A picit túl infantilisre szabott Renfield-re kijózanítóan hat a bunkó rendőrnő távolságtartó modora: Szedd már össze magad, te beszari nyápic, aki „civilizálódva” olyan csicsás ruhát és lakást veszel, hogy az A Maszk fiában nem lógna ki!

 

Chris McKay neve nekem A LEGO-Batman film miatt volt ismerős: látom, hogy van mersze és sütnivalója, és a klisék kiforgatása se megy rosszul a rendezőnek. Látványos, a horrorparódiáknál gyakori hentelés-maratont prezentál nekünk: törő, sistergő, tépett, spriccoló, robbanó testtagok edzik a nézők retináját. Még pl. Rendfield doppingot jelentő rovarmajszolása sem zavart (főleg miután egyre többektől olvasom portálokon, hogy állítólag rovarokból származó anyagokat csempésznek nem is egy élelmiszerbe, melyet vásárlunk.)

 

1 látványelem mégis akadt, ami kicsapta nálam a biztosítékot, de a rossz értelemben. A még csak félútig gyógyulgató Dracula okádtató jelenség: nem a maszkmestereket hibáztatom, de viszolyogtatóan rondán festett, mikor azzal vádolta Renfield-et, hogy „szeméttel eteti.” S ha már itt tartunk: kérdőjeles előttem, hogy Dracula leégése után miért épp egy amerikai városban kötöttek ki, illetve hogy Renfield 8 évtized szolgálata után hogy nem tudta, hogy gazdája csak a "jó embereket" találja táplálónak vagy ízletesnek (pl. apácák vagy szurkolólányok).

Felemás csomagként került nálam a raktárba a Renfield. Kicsit összeszedettebb pl. a hasonlóan abszurd Kokainmedvétől, de – egyik kedvenc szavammal élve – túl tákoltnak éreztem. A poénok hol szellemesek, hol viszont piszkosul erőltetettek. Sokat éreztem a címszereplőn, sőt a rendőrön is, akivel összespannol, hogy nem kifigurázva vannak, hanem mentálisan az általános iskolába visszanövesztve. Szokványos élményt adott nekem, és ez ami az utóbb évek filmfelhozatalai mellett szinte biztos, hogy folytatást fog jelenteni. Végül is Dracula itt sem halott, csak konzervált.

 

3/5-öt adok a műre.