A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem. 

Az Ír

Scorsese a gengszterdráma mestere, akkora tapasztalattal és tekintéllyel, hogy – főleg az elmúlt évek silányodó kínálatában – ha alkot, az eseményszámba megy. Az Ír olyan adaptáció, amin látszik a profizmus: aprólékos, karakterfókuszú, tablót ad a kor számos történelmi személyiségéről. Az a féle nagyformátumú eposz, amely szinte pisztollyal a kezében grimaszol rád, ha úgy érzed, hogy nem fogott meg téged: csak arról lehet szó akkor, hogy TE NEM tartozol a célzott közönségrétegbe, TE NEM vagy a megfelelő személy e gondos alkotás befogadásához, ugye? UGYE…?

Frank Sheeran, az ír teherautó sofőrt összehozza a sors a keresztapa Russel Bufalino-val, akinek előbb végrehajtója, majd jobbkeze lett. Frank megbízható „szobafestőnek” (agy-kiloccsantónak) bizonyul: egyenes, lojális, tartja a száját, odafigyeléssel intézi el a nem kívánatos személyeket. Szert tesz többek között James Riddle Hoffa, a népszerű szakszervezeti vezető barátságára, ám az évek során „Jimmy” egyre kellemetlenebbé válik a maffia berkeiben. Frank tudja: ha parancs jön, neki kell majd megtennie…

Nehéz választás előtt állok; kicsit mintha nekem is egy többé-kevésbé kedvelt valakit kéne most „likvidálnom” a film személyében. Nem vitatom, hogy hozzáértéssel farigcsálták, gyakran bírt tetszetős és informatív jelenetekkel… és valahogy mégis hidegen hagyott végül. 

Nagyon is bírtam a Pacino-De Niro-Pesci triumvirátus alakításait – különösen az elsőét –, tiszták voltak a motivációk… és a film felétől mégis untam, sőt gyakran szántam a figurákat. Átéreztem, ahogy az agg Frank mereng sokévtizedes „életművén”, akárcsak maga a rendező, a történet mesélője… és mégis szétesett számomra az egész. Azok közé tartozom, akik nem értenek egyet a bő 200 perces műsoridővel: ez a filmet lehetett, sőt kellett is volna két darabban, „Part I.” és „Part II.” részre bontva kiadni, semmit nem vont volna le a tartalmi értékéből. 

Az első félidőben a kidolgozottság mellett még megvolt az energia is: lekötött Frank előmenetele az 50-es, 60-as évek Amerikájában, ahol a maffia csápjai körülfonták a politikát és a szakszervezeteket. Eltérő érdekcsoportok hol mosták, hol megkötötték egymás kezét, ám maga Frank munkájában mindig is a túlélésre szorítkozott: akárcsak II. világháborús katonaként, itt is parancsra kellett gyilkolnia, rendszeresen és hatékonyan.

De Niro visszafogott játéka eleinte még tetszett; hihető volt fegyelmezett melósként, majd maffiózóként is. De a történet hátszele nélkül Frank alakja kifejezetten szürkévé laposodott: a film másik „filmméretű” fele semmi érdekfeszítőt nem nyújtott róla vagy az eseményekről,

– kivéve Jimmy lépre csalását. Meglepett, hogy a megtévesztő szöveg a kocsiülésen tárolt „halról” mennyire Tarantino stílusát idézik: bérencek halandzsáznak, miközben nyugisan készülnek a gyanútlan kártevő kivégzésére, á lá Jules & Vincent. 

Al Pacino remekelt Jimmy Hoffaként: belépőjekor - teljesen függetlenül attól, mikor mennyire fiatalították meg a színészek arcát - még rá se ismertem, úgy felolvadt a szerepben. Rokonszenves volt ez az ábrázolás róla: jó manipulátor, remekül bánik a tömeggel, ugyanakkor energikus és szókimondó alak. Tudja, hogy megnyerő stílusa vonzza az embereket, és nagyon élvezi a népszerűséget.

A naivitását viszont már úgy érzem, kicsit eltúlozták. Börtönviselt, családos ember létére tojik az életveszedelemre, ahogy a közéletbe visszajutva egyre jobban felhívja magára figyelmet. Frank a jóbarátja, ugyanazon körökben forog, mint ő, nyíltan győzködi, és amaz mintha meg se hallaná. Nem veszem be, hogy akit sokáig az ország 2. emberének tartottak, aki listányi gengszter mocskos ügyeivel van tisztában, az ennyire önveszélyes, a valóságtól elrugaszkodott legyen. Scorsese ezzel mintha csak Frank kényszerű árulását mentegetné azért, hogy később ne legyinthessünk egyből a szomorú nézésére, amiért egyik lánya meggyűlöli a tettéért.

Anna Paquin Peggy-je nem kap sok műsoridőt, de okos szereplőnek találtam. Ő jelenti azt a morális vasmacskát, ami Frank hóhéréletét még a megbocsáthatóságon belül tartja – épphogy. Szűkszavú, de nagyon is értelmes: nemcsak látta, felfogta, miféle munkából tartja el az apja őt és a testvéreit, de a „barátain” is érzi valós mivoltukat. És bár Jimmy sem épp szent, Russel-lel ellentétben őt könnyű a kisugárzása miatt megkedvelnie – annyira, hogy az eltűnés okát átlátva kizárja apját az életéből. 

Nem tudom, történelmileg pontos-e ez, de helyesnek tartom, hogy a filmben ez a megvetés sírig tart. Mi több: maga a megvénült, tolókocsis Frank sem érez fél évszázad után megbánást egyik áldozata, vagy azok gyászolói miatt sem, mikor egy pappal beszél a vége felé. Fölöslegesnek és túlbuzgónak éreztem, hogy a film ennyire kinyújtja a magányos vénember melankóliáját, mintha csakis így tudnánk átérezni a helyzetét: márcsak vegetál a közeli halálig, erkölcsileg pedig rég hulla. 
 

Az Ír a hűség és árulás, elvek követése és feladása közti ellentétről mesél; arról, hogy egy életút mellett elköteleződve egyre arrébb csusszan a megengedhetőség határa. De egyszerűen túl nagy gépezet ez a film ahhoz képest, hogy mennyire szokványos: egy profi direktor túlhangsúlyozza egy részben általa formált műfaj sémáit, és a rengeteg kicentizés közben az összhatás életlenné válik. Tónusa és bíztató karakterei pusztán azon az apropón süppednek feledhetőségbe, hogy eljárt felettük az idő, és kemény bűnözők voltak. Túlépített és túlszürkített, még úgy is, hogy pont a műfaji sémái révén állítana emléket egy filmes korszaknak.

Minden tiszteletem, de akkor is csupán egy ügyes rutinmunkának éltem meg Az Írt, és remélem, hogy nem ez az utolsó Scorsese-movie, amit láthattunk. 

Volt egyszer egy Hollywood

Úgy tűnik, Tarantino kitart régi konok döntése mellett, hogy mindösszesen tíz nagyjátékfilmet fog rendezni egész életében (én - hacsak nem fáradt bele a szakmába - a helyében legalább a dupláját nyilatkoztam volna). Kilencedik műve a 60-as évek végén játszódik, mikor a filmes közízlés érezhető változáson ment át; az amerikai western műfaja kifáradt, sztárszínészei is nehézkesen találtak új fogódzót az iparágban.

A luxusban élő Rick Dalton is ezzel a gödörrel küszködik. Úgy fest, két irányba éri még meg tapogatóznia: vagy kis tévés szerepekben - a rosszfiúként, aki mindig veszít - aprózza föl tehetségét, vagy átvált az európai spagetti-válfajra - amit konkrétan szarba se néz. 

Sofőrje és jóbarátja, Cliff Booth korántsem ilyen aggódó típus, pedig a volt kaszkadőr karrierje még jobban stagnál, mióta fölmentették neje megölésének vádja alól. 

Vajon mi sül ki abból, ha egy ilyen ürge a Manson-család berkeibe téved...?

Csak a príma hangulat és a nem létező "nosztalgia" kevés lenne, hogy méltassam ezt a furcsa filmet. Azért így indítok, mert egyetértek azokkal, akik szerint a lényeg itt nem "történet + karakterek", hanem inkább "korportré + karakterek". Szerintem is túl sok a 2 óra 40 perc ahhoz képest, mennyire "nincs fókuszálva" a története. Ha mindenképp műfaji címke kell a Volt egyszer egy Hollywood-ra, akkor az a vígjáték lenne, akként meg van olyan szórakoztató és tartalmas, hogy csak elvétve érződjön túlhosszítottnak. Nem a cselekménye vonja be a nézőt, de nem is csak a "stílussal" szúrja ki a szemét. 

Nagyon élveztem a két főszereplő egyéniségét, szövegeit és zűrjeit. Pitt és DiCaprio egyértelműen a keménymag; hozzájuk képest Margot Robbie az ikon Sharon Tate-ként tőlük különálló, inkább csak jelképes főszereplő, akin Tarantino szeret sokat időzni, de a két másik főszereplőtől távol tartja. Ez talán a film legfeltűnőbb elszalasztott lehetősége.

A "fő szálat"; á, egy fenét! "fő zűrt" a hírhedt Manson-ékkal QT tökéletesen hangolja. Cliff fölszed egy Pussycat nevű stoppos ribit, aki egy porfészekben bemutatja őt a suttyomban ott tanyázó hippi barátainak. Az egész helyzet finoman, látvány- vagy hangdíszek nélkül hajlik hétköznapiból félelmetesbe. Cliff okkal, de pardon nélkül teszi rosszakarójává a brancsot, és mikor fél év után egyikük, "Tex" Watson pár csajjal betör hozzá Rick-éknél, az valami üdítően őrült, elmeborult szitu! Leo lángszórós éjjeli akcióján legalább oly jóízűen mulattam, mint Carrie Fisher-én a Blues Brothers-ben...! 

 

Nem csodálom, hogy nagy port vert föl Bruce Lee itteni ábrázolása, amely sokak szerint beképzeltnek és sekélyesnek láttatja. Megértem Shannon Lee reakcióját is, hisz apja előtt az "ázsiai ember" puszta karikatúra lehetett a popkultúrában. Cseppet sem borultam ki ettől. Az az egyetlen vacak jelenet "csupán" Lee amerikai film-imidzsét figurázza ki. Egy lenyomatot; a brutális kínai kungfuzó archetípusát. Bruce Lee "veleje", életművének lényege és oroszlánrésze független maradt Hollywood divathullámaitól, és ezt Tarantino érintetlenül hagyta.
 

Én éber aggyal, Lee iránti tisztelettel együtt is jót derültem a perpatvarukon Booth-tal, és főleg a producernő kiakadásán:

"Barátságos mérkőzés volt, alig ért hozzám."
"Mondjuk a horpadás a kocsin mást tanúsít..."
"A
jó
Isten
CSESSZE MEG MAGÁT!! MI A F@$ZT CSINÁLT A KOCSIMMAL?!" 
 

Az arcképcsarnok bogarászását meghagyom a QT-keményrajongóknak; a film szabados és öntörvényű, akárcsak rendezője, és ez többnyire az előnyére is válik. Tarantino olyan szatirikus időkapszulát hozott létre, ami könnyed, de frappáns dicstelenítése egy letűnt kornak, amikor még kevésbé tűnt bonyolultnak a földi lét. Mikor még talán picit spontánabb volt az emberek életfelfogása, és az Álomgyár se forgott ENNYIRE csak az őrületes számok és a bevált sablonok körül. 

A Volt egyszer egy Hollywood-ra egy Négyest adok. Nem mindenki ízlését fogja eltalálni - főleg a sokat henyélő narratíva miatt -, de van mersze, szíve, képmutatás nélküli énképe, ami főszereplőin is kivetül.

Az ördög ügyvédje

Nagy szeretettel kívánok boldog újévet mindenkinek!

Mivel az ünnepek alatt nem búcsúztattam el illőképpen az óévet ezen a kis zugblogon, gondoltam, ideje pótolnom a mulasztást. Mivel sorrendben ez a 666. cikkem itt (egy-két még régebben törölt bejegyzést nem számítva), megpróbáltam valami alkalomhoz illő mozifilm-klasszikust keresni, hogy összeszedett véleményt hozzak össze róla. 

Megveszek egy kiadós társadalomkritikáért, és Az ördög ügyvédje bőszen szór bírálatot a fejünkre. Bibliai allegóriák tömkelegét veti be, hogy szabályosan kiráncigálja belőlünk az egocentrikus, modern világunk összes kis gyarlóságát. Arcunkba vágja az emberi lélek minden gyengeségét, a társadalmi ranglétra összes kísértését: gazdagság, hatalom, karrierizmus, gyönyörök, beilleszkedési kényszer. Mindez annyira könnyen tudja átformálni és eltorzítani az embert - főleg ha életünk minden napján ki vagyunk téve a csábításnak.  

Kevin Lomax gainsville-i sztárügyvéd egyetlen pert sem veszített eddig; az esküdtekkel a legbűnösebbnek látszó ürgét is felmenteti. Sikersorozatára felfigyelve egy new york-i ügyvédi iroda állást kínál neki, amit feleségével, Mary Ann-nel együtt elfogadnak. A cég tulaja, John Milton bevezeti Kevint a felső tízezerbe, rábízva egy milliárdos ügyfelük védelmét. Nagyravágyásáért azonban Lomax nagy árat fizet: nejét felőrli a magány és a megfelelés nyomása új baráti körük felé, sőt egy idő után pokoli rémképek is gyötrik. 

Vagy lehet, hogy az áloméletük valódi mivoltát kezdte meglátni...?

Díjazom, ha egy thriller egyszerre olvasható szó ténylegesen és metaforaként is. Bár Taylor Hackford végül az egész sztorit egyetlen nagy látomássá címkézi át, rendezése szó szerint és átvitt értelemben is működik. Ha szó szerint vesszük, hogy Kevin főnöke maga Sátán - sőt mint kiderül, a biológiai apja -, akkor is csak részben tehető felelőssé, mint főgonosz vagy bábmester. Ahogy Milton is mondja: ő nem tagadja a szabad akaratot, ő csupán rábeszél, sugalmaz, a helyzetet teremti meg, amelynek a kiszemelt engedhet vagy sem.  

A mű végig a tetőpont nagyjelenetére gyúr, ahol Kevin kérdőre vonja Miltont, az meg ömlesztve rázúdítja hibáit, a lyukakat a látásmódjában, amik révén hagyta lelkileg tönkretenni élete párját. Világos, hogy Al Pacino Ördöge mindannak az összessége, ami a mai társadalmunkban romlott: lehet okolni, gyűlölni, de végső soron kettőn áll a vásár. "Hiúság: tutira a kedvenc bűnöm."

Az ördög ügyvédje úgy zsonglőrködik a morbid teológiai poénokkal, amiről pl. a Dogma csak álmodhat. Néhányat hadd soroljak föl: 

1. a nyitány, ahol Kevin egy pedofil tanár ügyét nyeri meg, és még a gyerekáldozatból csinál bűnöst;
2. az iroda tetőteraszán az Ördög megkísérti a kiválasztottat, ő meg kb. azonnal belemegy;
3. hogy Miltonnak nincs hálószobája, mert "ő sosem alszik”;
4. Milton szavai Mary Ann-nek, hogy ő sem jött ki túl jól az "apjával" - vagyis inkább az "Urával"/főnökével, aki letaszította;
5. Babilon említése, és a sokféle nyelv, amit Milton és munkatársai használnak (ember nyelvének összezavarása);
6. a nagy-monológ Isten "perverziójáról": örökké elbámulná, ahogy bedilizünk a sok szabály és tiltás életen át tartó, szüntelen betartásába.

A 3 fő színész munkája nálam 3 alapeset:

• "erős alakítás", 
• "túljátszás" 
• "megfelelt". 

A többiek nem igazán fontosak a történetben; talán Eddie Barzoon, a Kevinre féltékeny vezérigazgató halála még úgy fontosabb fordulat. De az egész igazából családi játszma: a Lomax-házaspárt szakítja szét a férfi apja a saját terve érdekében, mindenki más csak eszköz ebben. Ami pedig Kevin vallásos anyját illeti, kimondottan álszentnek is találtam, és örültem, hogy nem kapott túl sok műsoridőt.

Charlize Theronra eddig nem figyeltem a filmekben, de itt ő az emberi középpontja a filmnek, mígnem a halálával ezt a funkciót átruházza Kevinre. Félelmetes és tanulságos volt egyszerre, ahogy ez a felnőtt kisvárosi nő az új társadalmi státuszuk csapdájában reked. keményen küzd a gazdag nővé válással, végül összezavarodik. A barátságosan közeledő ügyvédfeleségek szép lassan behálózzák azt, hogy miről mit gondoljon, pl. mikor az új lakásuk színét választaná ki. Okos írás, hogy első természetfölötti rémképe az egyik feleség szörnyetegarca: ők a státusz, a presztízs és jó hírnév démonai. Első csapás.

Hátborzongató, ahogy Milton a terror csíráit adagolja, az őrület örvényébe sodorva egy amúgy értelmes felnőtt nőt. Mary Ann bízik magában annyira, hogy tudja, ezek nem képzelgések, és ha a veszély okát nem is, a mibenlétét felismeri: mindaz, ami most az életük keretét adja. De elszigetelték, a depresszió és rettegés idegileg felőrölte, férjét pedig a munkája és egója egyszerre választja el tőle. Ezért lesz könnyű célpontja Milton rituális nemi erőszakjának, ami miatt szó szerint "hitetlen" férje beutaltatja, gyógyszert kap, és ezúttal tényleg ő maga fordítja a kést maga ellen. Sakk-matt. 

Keanu Reeves-re értettem azt, hogy "megfelelt" az ördögi ügyvéd szerepében. Sose tartottam egy hű-de-nagy tehetségnek - sőt a Mátrix nélkül szerintem már a pályán sem volna -, itt viszont jól hozta a nagyképű, sikereire büszke, ambiciózus férfit, aki ügyeinél minden apró részletet kiaknáz. Tetszett, ahogy a görcsös győzni akarását még az Ördög előtt is védi. Most a ő vádlott, és mikor rájön, hogy bűnös, végrehajtja az ítéletet: főbe lövi magát. Cseppet se találtam légből kapottnak Kevin nagy bűnbeismerését, több ponton kapcsolható az addig történtekhez:

• Milton kétszínű tanácsa, hogy foglalkozzon Mary Ann-nel, ami ugye a megoldás lett volna;
• Költözésükkor a pár éppúgy félt elszalasztani életük nagy esélyét, ahogy végül a férj elszalasztotta, hogy a nejét megsegítse;
• És ehelyett éppúgy cserbenhagyta, ahogy Eddie-t a járókelők, mikor megölték az utcán. 

A játékidő nagy részében szórakoztatott Al Pacino kissé túlfűtött alakítása. Nem tudom, vajon egy másik filmben komolyan tudtam volna-e venni az ő verzióját az Ördögről; de az biztos, hogy színt vitt a produkcióba. Viszont a lelepleződés után nagyon elszalad a ló Pacino-val, intenzívnek szánt mimikája néhol a nevetség határát súrolja. Mintha a színész maga sem bízott volna a forgatókönyv logikájában, ezért inkább túlnyomja az adrenalint, hogy mentse a helyzetet.

Nem is csodálom: a film egyértelmű gyenge pontja az Ördög grandiózus terve, amiért elvileg fel kellett áldoznia fia kedvesét. Milton a véres XX. század után hatalma teljében van, közeleg a millennium. Ezért Kevinnek a féltestvérével, az egyedüli másik méltó utóddal kellene hálnia, hogy aztán gyermekük legyen az Antikrisztus, Kevin pedig az ő birodalmának jobb keze. Elnézést: micsoda??? Ezen a ponton szétfolyik a bibliai jelképrendszer; nem értem, Hackford miért erőltette még a vérfertőzést is a motívumok közé. Majdnem elröhögtem magam, ahogy

Pacino valósággal felrobban, körülötte minden tüzet fog, a márványból kiolvadt nőalakok pánikolnak, az Ördög szajha lánya pedig pucéran fetreng a padlón. Tisztára mintha egy rockbanda zenevideóját néznénk! De végülis kimagyaráztam, hogy ez már a történet keretét adó látomás vége, összeomlása. Kevin megint a startvonalra kerül, a pedofil pali tárgyalására, és a vizionált rémmeséből tanulva elkerülheti mindazt a bűnt és helytelen döntést, amit abban elkövettek Mary Ann-nel.

Sok minden elé állít görbe tükröt Az ördög ügyvédje: a városi karrier- vagy családkép elé, a társadalmi életnek, a jog és az üzlet világának, a vallásos hitnek. Vegyes műfaji klasszikus, amely sokkol, felrázza az ember lelkiismeretét. Pacino és az effektek túlkapásai az utolsó harmadában elég zavaróak, és egy csomó tanulságot előre a szánkba rágnak, akár egy túlbuzgó prédikátor a misén. De ettől még bitang erős légkört teremtő, feszült pszichothriller és tanmese ez a nagyravágyásról, az anyagi siker erkölcsi áráról. Arról, hogy tudatosan, vagy sem, de életünk minden percében döntést hozunk az életünkről, a személyes meggyőződésünk alapján.

Az ördög ügyvédjére egy 4 per 5-öt adok.