Troll 2.

Egy fiút a kísértet nagyapja fél évvel a halála után is azzal szekál, hogy torz alakváltó lények, a goblinok egy spéci tápszerrel etetik meg áldozataikat, akik így egy zölden ömlő-verejtékező ember-növény-hibrid kajává mutálódnak át nekik. Mikor a fiú kishitű családjával egy kisvárosba jönnek vakációzni, lassan leesik, hogy a helyi lakosok a goblinok, és egy gonosz boszorkányt szolgálva cserkészik be áldozataikat.

Minden idők egyik legrosszabb filmje, amire nem is értem, hogy nem bukkantam még rá eddig a Baaad Movies-csatorna válogatott boncalanyai között. Nem elég, hogy a címe is hazugság, hisz semmi köze az eredeti Troll c. filmhez 1986.-ból, minden mozzanat és futó életmegnyilvánulás benne mintha fejvesztett menekülésre szólítaná föl az embert. Sokat hallottam már erről a hírhedt horrorfilmről, és mielőtt 2020. moziidénye elkezdődik, tudni akartam, vajon tényleg akkora fekáliató-e, mint mondják. Mi lesz vajon a pontos reakcióm, miközben kínlódok tőle? :D 

Nos, hol röhögtem a nevetséges effekteken, és abnormális figurák tömkelegén, hol pedig untam, hogy a körülmények hatására sincs minimális IQ-emelkedés egyik résztvevő részéről sem. Nem elég, hogy egyetlen, az értelemmel futólag is flörtölő mondat sem hangzik el, a valódi emberszereplők elképesztő kreténségén felül is alig viselkednek homo sapiens-ként. Különösen igaz ez a kisfiú komolykodó mamájára, aki végig olyan fejjel néz, mint valami nevelőintézetis fegyőrnő, akinek minden vágya, hogy megverje a kölyköt. 

A zöld levessel vagy sütivel riogatós részek (pl. a "klasszikus" időlassítás közben szendvics-lepisilő jelenet), meg mikor egy gonosz lény bombanőnek kiadva magát "eteti be" a kanos tinisrácot, olyankor masszívan röhögtem. A tökéletesen agyrohadt dialógusokhoz hozzászokva is nehéz volt viszont tolerálnom a kiabáló/rikácsolós részeket, amikor a film mintha bevallaná, hogy igazából egy diliház díszlete akarna lenni, csak a készítők inkább trash-horror irányba kormányozták el. És a rémisztgető vége, ahol a mama mindennek ellenére történt elzöldesedését sejtetik, már tényleg csak a meggy volt a zöld tortahabon. 
 

Tudom, hogy jobban is kitérhettem volna konkrét jelenetekre, de őszintén: fölöslegesnek tartom. Most már tudom, hogy ha 1990. legjobb filmje a Nagymenők, akkor a Troll 2. a legrosszabb: tömény emberszerűtlen diliház, melyet azóta külön filmek is tanulmányoztak, hogy hogyan jöhetett létre a maga koponyaüres valójában. 

Ha valaki rémisztő tálalást akar az ötletből, hogy pár aljadék ártatlan embereket növényszerű hibriddé változtat át kémiai úton, azoknak javaslom az Eternal Youth c. epizódot Batman: The animated series-ből. Na AZ valóban horroriszikus!   

Nagymenők

"Akkor nincs kiút. Vagy egy őrült szolgálatába állunk, vagy agyonlőnek minket."

(Nyomás utána)

Örökzöld darabja a gengszterdrámáknak a Nagymenők, azaz Goodfellas. Nagymesterien szerkesztett és előadott produkció ez: meggyőző, feszült, tanulságos, kegyetlenül szórakoztató. Vetekszik a Keresztapával abban, milyen pontos képet ad egy amerikai bűnszövetkezet működéséről és hierarchiájáról. Annyira gondosan hangolja össze alkotórészeit, hogy igazi, nagybetűs kikapcsolódást nyújtott, és teljesen beszippantott engem a szereplők életébe.

Martin Scorsese Henry Hill valós történetét meséli el, aki a XX. század egyik legnagyobb maffiakörének a tagja volt. Az ír-olasz fiú leghőbb vágya, hogy gengszter legyen, hisz azok látszólag bármit megtehettek, jóformán semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk. Helyi nagymenők protezsáltjaként Henry befutott, megnősült, irigylésre méltó kapcsolatok segítették. A 60-as évek virágkorát a 70-es években fokozatos hanyatlás követte, míg végül már a Hill-ek élete sem volt biztonságban többé.

Nemcsak a múlt századi maffiáról kaptam hihető és változatos tablóképet, de az amerikai életről is úgy általában. A nagyravágyó ifjú keresi a neki tetsző társaságot, s bekerül a szervezetbe, ahol bemocskolja a kezét, ha kell.

Mindenféle sötét alakok védőszárnyain jut fölfelé a ranglétrán, de menthetetlenül a vonzásukban ragad, és ebből nincs kiszállás, amíg csak él. Henry és kicsit a felesége, Karen szemeivel fedezzük föl a maffiától kapott nagypolgári élet árnyoldalát.

Hogy egy velejéig hazug, gubószerűen zárt (al)világ tagjai, mely kötelez saját "barátai", szabályai, értékei megtartására, és idővel a maga képére formál mindenkit. Létezésük szerves része, hogy rabolnak, csalnak, gyilkolnak, senki épeszű ember nem mer ujjat húzni velük. 

Henry korán megtanulja az alapvetéseket: sose köphetsz be mást a köreidből, téged ellenben bármelyik pillanatban kinyírhatnak. Akkor is, ha nem vagy kellően lojális, ha túl sokat hibázol, útjában állsz a nem megfelelő személynek, vagy akár ha csak a helytelen szó jön ki a szádon.

Ez a kiszámíthatatlanság leginkább Henry társában, Tommy-ban mutatkozik meg. Igazi disznó, kényszeres bizonyítási vággyal: heccből vagy felindulásból is akárkit szétverhet/szétlőhet, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Joe Pesci épp a jó tűfokot találja el alakításában szélsőség és a még normális között, vele lódulhat a legnagyobbat előre egy-egy jelenet. 

Valahányszor a "tiszta vérű olasz" bérgyilkosból kitörni készül a vadállat, feszülten figyeltem, hogy sikerül-e Tommynak féken tartania magát, és ha nem, mi sül ki a balhéból. Nem ismételték addig a kitöréseit, amíg már unalmas lett volna.

Tetszett, hogy Tommy legnagyobb baklövését csak évek múltán, irányított kivégzéssel torolják meg a belső körök. Mivel 1970-ben halálra vert egy "érinthetetlent", Billy Batts-ot, a Gambino-família egy beavatás álhírével elcsalja és agyonlöveti. 

Már a film pazar nyitánya tömören összefoglalta mindazt, amivel a bűnös rászolgál büntetésére. Semmi zene vagy sejtetés, mégis valahogy végzetszerű, ahogy megbűnhődik. Elképesztő pillanat, mikor 1-2 másodperccel előtte Tommy rájön, mi itt az ábra:
"Ó, ne..."
#! 
Scorsese-nél még nem láttam rendezőt hatásosabb főbelövéseket ábrázolni.



A rendezésben azt találom nagyon felemelőnek, hogy nagyon őszinte. Művészi eszközökkel ugyan, de akkor is kertelés nélkül mondja ki: ezek rohadékok, a társadalom szennyvödrei! És a mocsok közepén afféle triumvirátust alkot Tommy, Henry és Robert De Niro Jimmy-je. Egyébként, mint a római triumvirek, itt is a 3. fél kiesésével fordul majd egyik a másik ellen.

Nem olvastam utána a Lufthansa-rablás ügyének, de a filmben az azt követő tisztogatás nyilván Jimmy legdurvább húzása. Világosan megmondta tettestársainak, hogy kerüljék a feltűnő költekezést, erre azok bundát meg más drága holmikra költötték részüket a szajréból. Értem a gengszter észjárását: úgy vehette, hogy ezek megbízhatatlan ballonzsákok, akikre nem számíthat, de akik miatt a zsaruk könnyebben szagot foghatnak.

Azt már a bevezetéskor kitaláltam, hogy idővel úgyis szétesik ez a fenenagy szervezettség a bandában. De örülök, hogy Scorsese itt már nem a brutalitásra ment, hanem csak a véres "végeredményt" mutatja. Beszédesebb így, hogy akik együtt jártak össze partikra, esetleg egymás házvendégei voltak, 

azokat egyikük lejegeli, hogy a saját hátát fedezze. Táblaként hirdeti ez szerintem a maffiózók képmutatását: Jimmy folyton Tommyt kritizálta, hogy mennyire közveszélyes, és nem fékezi magát, holott álarc mögött Jimmy is éppolyan félőrült, paranoiás. Látszólag lefújja az öröké panaszos Morrie megölését Henry előtt, aztán mégis kés döfet a gyanútlan ipse koponyájába. Nincs itt semmi kérdés: hazug világ morális szemetekkel, akik közt a "bizalom" kártyavárként omlik össze, ha komoly baj adódik. 

Külön piros pontot adok, amiért a főszereplő okkal válik a film narrátorává, nemcsak azért, mert ő végül nem végzi a hullaházban. Mivel Henry és Jimmy csak félig olaszok - sőt, Henry zsidóskodik egy ideig, hogy elvehesse Karent -, nem léphetnek a maffia belső körcikkébe, ezért is mesélhet nekünk, a nézőknek kívülállóként. 

De amúgy rendesen főszereplő: ez az ő életútja, végig a dolgok sűrűjében van, és a film 2. fele már teljesen az ő anyagi-erkölcsi leromlására koncentrál. Narkózott, lelkifurdalás nélkül csalta a nejét, és még "tommysan" el is veri Karent,

miután az erre rájön, és revolverrel fogadja az ágyban, mondván, hogy mindkettejükkel végez. Egyszerre nevettem és izgultam azon a szituáción, pedig én magam gyávaságnak tartom mindkettejük viselkedését itt.

Lorraine Bracco és Ray Liotta párosa remekül működik, az érzelmi hullámvölgyeket is hihetően adták elő. Karen értelmes, határozott, hűséges nő, aki felismeri, miféle "munkát" űz a párja, mégis szemet huny fölötte. 

Sekélyesnek találtam volna a karaktert, ha csak a pénz és luxus miatt válna férje cinkosává, bár ezek kétségkívül nagy hatást tettek rá. De leginkább talán az a tettrekészség imponálhatott neki, amivel Hill a problémáit kezeli: pisztolyt bíz Karen-re otthon, hogy megvédje magát vele, és miután egy ismerősük molesztálta a nőt, azt saját kezűleg veri össze a nyílt utcán. 

Érdekesnek találtam végigkövetni, hogy mivé formálja Henryt a gengszterlét, majd a több évi börtön után a kokó. Már semmi nem olyan, mint régen: összeköttetései elhaltak, biznisze és függősége lassan egy roncsot csinálnak belőle. Üldözési mánia felé sodorja, ahogy Jimmy-ről leolvassa, hogy már őt, a régi szövetségesét is fekete listára tette, 

közben hatósági helikopter cirkál naponta a feje fölött, akár a keselyű. A néző egyszerre érez szánalmat és elégedettséget azon, ahogy Henry Hill börtönviselt gengszter és drogdíler tönkremegy. Tragikomikusnak találtam pl., ahogy Karen bevallja: az FBI házkutatásakor 60.000-et érő kábítószert kellett lehúznia a WC-n.

Még a befejezés is beszédes, viszont egyáltalán nem teátrális. Hill utolsó mentsvárként kapja az örökké kijátszott jogrendtől a tanúvédelmi programot. A mű egy pillanatig sem csinál titkot belőle, hogy Hill nemcsak arról dönt, feldobja-e Jimmyt és az olasz maffiát, mielőtt azok kinyírnák őt.

Le kell számolnia egész addigi életével, a gengsztercsaládot és -identitást beleértve, vagy az őt is a pusztulásba viszi, hiába nincs főben járó bűne. Az az értelmezés viszont szerintem nem állja meg a helyét, hogy a két családja - a véres pót- vagy a vér szerinti - között kellene választania:

1. Rég eldőlt, hogy az elsőt helyezi előbbre;
2. a feliratos zárás közli, hogy Karennel később elváltak;
3. és a végső szavaiból a legrosszabb fajta bűnösség virít ki. Hogy nemcsak egy életen át követett el bűnöket, de vágyott rá, hogy újra úgy éljen. „Egy átlagos kis senki vagyok: most már életem végéig úgy élhetek, mint egy fafej.”

Egy rakat művészi eszközt és érzékeltetési technikát használ föl a rendezőzseni, amiket más, nálam értőbb bloggerek már bizonyára összegyűjtöttek. Nekem olyan összefüggő egészt alkotott a film, hogy nem akarom ennyire fölboncolni. A legelejéről tenném csak szóvá, hogy mókás ötlet volt a fő színészek neveit száguldó kocsiként feltüntetni. Olyan, mintha a betűsorok is bűnözők volnának, akik épp elpucolnak a tetthelyről.

Méltán lett azóta hivatkozási alap a Goodfellas. Egyik legjobbja Scorsese-nek és úgy ám-blokk a 90-es éveknek, rengeteg színes figura és helyzet élethű kaleidoszkópja a gengszterek utolsó aranykorából. Bűnről és bűnösökről, a bűnben élés nyereségéről és áráról szól, miközben zseniálisan ötvözi a brutális humort a visszafogott drámával.

Jeles osztályzattal veszek búcsút a Nagymenőktől. 

Ghost

"Miért vagy ezen úgy meglepve? Én csak afféle szellem vagyok. Megrekedtem a túlvilág és evilág között."

(Fekete Szakáll szelleme)

A Ghost Patrick Schwayze legismertebb filmje a Dirty Dancing mellett. Óriási sikere lehetővé tette Schwayze-nak, hogy a rendezők ne csak a sármos szépfiú szerepkörére lássák őt alkalmas színésznek. Én nem vagyok rajongója a munkásságának, de a Ghost-tal szerintem is az egyik legösszeszedettebb alakítását nyújtotta.

A Ghost nem horrorfilm, és nem is misztikus thriller - sokkal inkább olyan, mint a meseszerűbb előfutára a Hatodik érzéknek majd' 1 évtizeddel későbbről. Annak szintjét az én szememben nem éri el, de az alapfelállás majdnem ugyanaz. Itt is egy becsületes férfit éjjel lelőnek, és a szerelme szeme láttára hal meg. Amit a lány nem tud, hogy kedvese szelleme ezen a világon rekedt: egy gyilkosság szálait segít elvarrni új ismerősének, mielőtt tovatűnhetne a fénybe.

Bár én sose vagyok elnéző csak mert gyerekként szerettem egy filmet, a Ghost-tal viszonylag későn, alig 1-2 éve ismerkedtem meg. Főleg az tette tetszetőssé számomra, hogy bár témája (egy szellem vendettája a gyilkosain) a misztikumba sorolandó, de nem próbál ködösíteni, végig tiszta, kinek mi a motivációja. A filmnek megvannak a maga fordulatai, és egész ügyesen játszadozik el a kísértetlét különféle aspektusaival.
Maga az elhunyt, Sam Wheat mindvégig egy kedvelhető, tettrekész egyéniség. Túlvilági lényként pedig folyamatosan képessé válik úgy mozogni és tárgyakat mozgatni, mint egy élő valaki. Mintha csak láthatatlan lenne, nem pedig testetlen. Tetszett, hogy itt a halott nemcsak jelenésként, hanem mint cselekvő fél szolgáltathat igazságot magának.


Jerry Zucker, a rendező nagyon, sőt gyanúsan vonzó képet fest a halál utáni létezés mikéntjéről:

1. átmehetünk a falakon,
2. tapasztaltabb szellemtársunktól megtanulhatunk fizikai tárgyakat mozgatni,
3. extraéles hallású állatok bármikor hallhatnak minket,
4. akinek picit is van médiumtehetsége, szintén hallhat minket,
5. a túlvilágon a jó lelket a fénybe jutnak, a rosszakat pedig egy csomó sötét árnyékpaca elcipeli.
6. és a mennyei fénycsóvában a fejlettebb kísértetek még láthatóak és hallhatóak is, míg nem csatlakoznak a trilliárdnyi másik lélekhez odaát.

Mindezen képességek nagyobbik részt inkább vágyálmok. Szeretnénk abban hinni, hogy a szellemlét ilyen megnyugtatóan egyszerű és hasonló, mint az élőség. Sőt képességeink határa kitágul a testetlenné válással. 

Rengeteg tucatthrillerrel szemben a Ghost-nak igazi forgatókönyvet írtak: Samet a bankárt megölik, mert piszkos pénzügylet nyomaira bukkant - nem tudván, hogy legjobb barátja, Carl áll mögöttük. Miután erre rájön, szellemként találkozik egy Oda Mae Brown nevű sarlatán médiummal. Oda Mae révén - kitartó győzködés után - lehetősége nyílik újra cselekvő személlyé válni, hogy megvédje barátnőjét, Mollyt a rá leső veszélytől.

Carlt egy elég szánalmas gonosztevőnek tartom. Értem, hogy ő egy teljesen hétköznapi külsejű és észjárású fickó, aki csak a sarát próbálja takargatni. Világos, hogy a gyávasága és kapzsisága süllyeszti egyre mélyebbre: Samet csak kirabolni akarta, de a halála végülis jól jött neki, folyamatosan játszva a gyászban osztozó jóbarátot Mollynak. Ez a fickó nem bűnvezér, hanem egy egyszerű féreg. Ezzel együtt tartom gyenge és jellegtelen antagonistának: mihelyt valami nem megy a terv szerint, jól kivehetően idegeskedni és kapkodni kezd. A tényleges gyilkosnak, Willynek pedig még esze sincs, csak egy züllött toprongy bűnöző.
Sam legjobb magánakciója azután következik, hogy ő és Oda Mae megszüntették Carl hamis bankszámláját, amin a sikkasztott pénzt tárolta. Sam a frusztrált Carlon szórakozik, és fokozatosan a tudtára adja ottlétét, a gépén betáplálva: "GYILKOS", és hogy ő "SAM". Élvezetes volt látni, ahogy mindettől Carlból egyre jobban pánikba esik, egyre jobban felszínre bújik a valódi énje, a féreg. Molly és Oda Mae életére tör, de Sam megállítja, és végül akaratlanul saját vesztét okozza.

Whoopy Goldberg és Demi Moore karaktere szintén nem ér föl Schwayze-éhoz. Az, ahogy Molly és Oda Mae bekapcsolódnak Sam szellemjárásába, elég idegesítő volt. Először még nekem is vicces volt, ahogy Oda Mae életében először valódi szellemet lát, és Sam addig énekel neki hamisan, amíg nem hajlandó segíteni. Még némi jellemfejlődésen is átesik, ahogy tolmácsolja Sam szavait Mollynak, illetve később önként kölcsönadja a testét Samnek, hogy Mollyval utoljára még megérinthessék egymást. Nem a karakter bosszantott, hanem hogy Goldberg a kelleténél több komédiát visz az egésznek túnusába.

Valahogy nem tűnik őszintének az, ahogy Zucker beállítja a holtak kapcsolattartását az élőkkel. Mollynak csak kínkeservvel sikerül felfognia, hogy kedvese valóban kísértet, és létezik. Sam egy pennyt lebegtet a lány szeme előtt, és bizalmas dolgokat szajkóztat Oda Maéval, mire Mollyt végre sikerül rádöbbenteni a tényekre. Miért nem kereste meg Sam a lányt egyből azután, hogy megtanult bánni a szellemtestével? Persze, hogy egy vadidegentől nem fogja elhinni a természetfelettit - főleg megtudva, hogy Oda Mae korábban csaló volt. Idegtépő, mikor ilyen hosszan kell néznünk újra meg újra, hogy ennyit kell győzködni egy kishitű karaktert, rimánkodni, hogy ugyan higgye már el.

Bevettem a kémiát Patrick Schwayze és Demi Moore között, bár inkább Schwayze alakítása győzött meg. Sam és Molly között egy közepesen meghitt egészséges, kapcsolat képe rajzolódott ki előttem. Nem érződött erőltetettnek vagy túlidealizáltnak, amíg még a férfi az élők sorában volt.

A zárása ennek a movie-nak túl cukormázas nekem. Molly egyszeriben hallani kezdi Samet, nem sokkal utána pedig Sam már teljes valójában láthatóvá is válik a másvilági fényárban. Ez attól lehet, hogy erős érzelmi kapocs kötötte össze őket, így - nyitott szívvel és hittel - érzékelni lehet az elhunyt személyt. Ha Samet azért nem ragadta eddig el a fény, hogy megbüntesse 2 gyilkosát, akkor még logikusnak is tűnhet, hogy a búcsúzkodás idejére Molly és Oda Mae teljes valójában látják őt.

Maga a helyzet kétség kívül megható, hogy örökre búcsút mondanak Samtől. De akárcsak az E.T.-nél, az itteni nagy búcsú is túlzottan szentimentális és ájtatos színezetű. Sam elbúcsúzik a két nőtől, majd elindul a fénybe, a másik dimenzióba, ahol más holt lelkek tünedeznek fel. Felteszem, ez is az isteni gondviselésre utal: a jó lelkek csak akkor nyernek túlvilági békességet, ha rendezett körülmények közt távozhatnak az élők sorából.

A bűnösöket pedig a Pokol fekete lidércárnyai szépen elráncigálják. Azok a gnómszerű figurák legalábbis megmosolyogtatóak: nem tudom, nem volt-e elég pénz jobb effektusokra, avagy Zucker fejében nem volt ettől frappánsabb kép az alvilág démonairól.

Whoopy Goldberg egyebek között Oscar-díjat vihetett haza itteni alakításáért, amit az Akadémia egyik legfurcsább döntésének tartok. Oda Mae figurája nekem semmiben sem tűnt ki a többi fontos szereplő közül. Legtöbbször csak segédfiguraként, "sidekick"-ként asszisztál Sam-nek. A Ghost-ról nekem elsőként mindig is Patrick Schwayze fog eszembe jutni, mint a félbeszakadt földi ügyeit elrendező túlvilági lény.


Összegezve: szolid, egyszerű történet, korrekt fordulatszámmal, de sokszor egyenetlen tónussal, és valószerű, de nem túl érdekes karakterekkel. És hát egy igencsak kényelmes, idealizált képet fest a túlvilágról - talán pont, hogy a nézők halálfélelmét csitítva vonzza be őket a filmre.

Rocky V.

Egyre rosszabbak a Rocky-filmek. Ezt olvasom én ki a Rocky 5.-ből. A 2. rész után a franchise puszta eszközzé vált Stallone kezében, hogy önmagát glorifikálja újra meg újra, Balboa karakterén keresztül. És bár ezt a filmet már nem ő rendezte, a tendencia továbbra is megmaradt. Kisszerű és mondandójában teljesen félresikló sztorit tálal fel az 5. meccsmozi: érezhetően köszönőlevélnek szánták, annak azonban éppcsak elbiceg.

Stallone vélhetően nézte régen a Siskel & Ebert c. tévéshow-t, ahol a két címszereplő kritikus rámutatott: a Rocky-filmekben egy ideje már nem Rocky Balboát, hanem Sylvester Stallone-t látják, sikeres és edzett bokszolóként pózolni. Ezért akarhatott Stallone visszatérni a régi olasz szegénynegyedbe, hogy megint az a nélkülöző átlagfickó váljék Rocky-ból, akinek a nagyérdemű megismerte. Hogy megint az "igazi" Rockyt lássák, még utoljára. Erre utal a rendező személye is: John Avildsen, aki az 1. részt is készítette.

Öltözködése és beszédstílusa tényleg visszatért. Személyisége aligha. A visszavonult Rocky, akit itt látunk, egy önsajnálatra hajlamos, erélytelen mentorfigura. Hiányos benne a lelkiismeret; családját cinikus jófej-apa-mosollyal elhanyagolja, hogy egy fiatal bokszoló edzésével újra sikereket érjen el a sportágban. Csak most a ring túloldalán. Ezért nem megható, hanem igazságos, mikor "ifjú tanítványa" arrogánsan ellene fordul, s később szemtől szembe nekiesik. Vajon honnét olyan ismerős ez...?

2 nagy érmetszést hajt végre a rendező és Stallone azért, hogy Rocky visszavedlése a pórnép fiává ne raboljon sok időt:

1. Az egyik, hogy a kötelező meccsklip az előző filmből következményekkel jár: Rocky részleges agykárosodást szenvedett, s bár nem kerül kórházba, orvosai eltiltják a boxtól. Ez a hihető mellékszál. Eszembe juttatja Paulie egyik szövegsorát az 1. filmből: "Nem bírom tovább cipelni a húst!" Azaz: nem bírja tovább csinálni munkáját, és addigi életét élni, mint hús-vér ember. Rocky sem bírja. Csak ő ezt nem lelkileg, hanem fizikailag érzi: öltözőjében reszket a végtagja, és valamelyik szerve mintha nem működne rendesen.
2. Ha már Paulie-ról beszélünk: róla meg kiderül, hogy az egészséges agyával bízott meg olyan könyvelőben, aki seggére vert húga és sógora minden vagyonának. Ez a farból rántott mellékszál, és dühítő, hogy nincs semmi következménye őrá nézve.

Leginkább olyan pillanatok megkapóak az új filmben, amikor Balboa teljesen egyedül van. A kedvenc jelenetem az, mikor éjszaka, bőrkabátban és kalapban ellátogat Mickey edzőtermébe. Ez az a legemberibb dolog, ami látunk tőle a movie-ban: a régi barátokra emlékezni régi helyeken olyasmi, ami segít az embernek megbirkózni a hiányérzettel és a bánattal. 

Az az új elem viszont, mikor Mickey egy nyakláncot ajándékoz neki, számomra belerondít a jelenet őszinteségébe. Semmi szükség rá: a "továbbadott relikvia" ötlete ma már eleve klisé, és nem teszi még drámaibbá, hogy Rocky elveszti, majd újra megtalálja a közös hangot a fiával, Roberttel. Ezek a családi pillanatok egyébként is túl zsengék és kierőszakoltak: megkapjuk többek közt a mostanra kötelező lelkizést, ahol Adrian győzködi a zaklatott férjét. Csak lejjebb rántja a filmet, hogy ennyire az elődeiből táplálkozik.

És ha azt hiszi az olvasó, hogy a Rocky III. főellenfele nagy seggfej volt, akkor még semmit sem látott. A történet antagonistája egy gerinctelen promóter, Duke, aki egyfolytában tüzeli a boxolókat, hol Rockyt, hol az utódját. Ő afféle gonosz kis manó a történetben, aki a baj keveri, és a végén meg is kapja a maga nyaklevesét a címszereplőtől.

Aki viszont simán túltesz rajta, az maga a sokat emlegetett örökös, Tommy Gunn. Te jó Sátán; hogy mennyire gyűlöltem ezt az izomagyú tramplit! Megkockáztatom, hogy Stallone összes filmjéből az egyik leghitványabb karakter, és Rocky erre a pasasra áldozza minden szabadidejét, csak mert rajta keresztül újra érezheti a sikert. Balboa még akkor is mentegeti, amikor a szemébe mondja, hogy ne kér belőle. "Össze van zavarodva. Igen, kiforgatta magából Duke..." És itt ez a kijelentése, hogy Tommy edzésével újra értelmet nyert az élete. Ez így túl erős! Talán nem nyújtott "értelmet" neki a családja, akikért a 2. résznél a templomban imádkozott?!
Visszatérve Tommyra: írmagjában sincs benne kedvelhető jellemvonás. Csak a pénz, hírnév és a nők érdeklik. Ez a kigyúrt fickó mindannak ellentéte, ami az első filmben Rocky volt: önző, pökhendi, teljesen érzéketlen és és közömbös. Ráadásul alattomos: mikor megküzd otthagyott edzőjével, hátba támadja, hogy nyerő helyzetbe kerüljön. És teljes erőből üti a fejét, holott ismeri Rocky egészségi állapotát.

Még a "döntőről": kivételesen nem a ringben dől el, hanem utcai csetepatéban egy kocsma mellett. Ez a jelenet csak egy Stallone újabb glóriadagasztói közül: víziója támad Mickey-ról, aki buzdítja őt, és végül leveri a tömény genny tanítványát. Így nemcsak a régi bajnok győz, akit a rajongók és az újságírók is hangosan visszasírtak. Jó győz a rossz fölött, főhős megdicsőül.

Bizonyos értelemben tényleg győzött az igazság: a produkciót a közönség bukásra ítélte, kritikusai pedig egyértelmű mélypontként regisztrálták a szériából. Aki azt hinné, túlzok, annak mondok egy érdekes dolgot: Stallone maga ismerte be, hogy amit létrehoztak, az messze rekedt a kívánt eredménytől.

A Rocky V.-tel beléptünk a 90-es évekbe, amikor is Stallone átállt a sportdráma műfajáról az akciófilmekre - kacsingatva közben a vígjátékok felé is. Vagyis azt az utat próbálta bejárni, melyet előtte Arnold Schwarzenegger. Vitatom, hogy sikerült volna neki. De hogy Rocky Balboa őszinte karakterét nem sikerült újra megidéznie, az biztos, és nagyon örülök neki, hogy végül nem ez lett a franchise "megható búcsúja".

Szerettem volna jobb eredményt adni a produkciónak, de egyszerűen nem csikart össze elég pozitívumot, hogy egy lapon emlegessen a 70-es évekbeli elődeivel. De még a 80-asokkal se. Ezért 5-ből most csak 1 pontot adok az ötödik Rockyra. A széria és Stallone pályájának is egyik nagy gödre.

Dick Tracy

Dick Tracy talán a legismertebb amerikai detektívfigura, aki nem szuperhős. Alig néhány évvel idősebb Superman-nél, képregényfolyama évtizedekig a legolvasottabbak közé számított. Élőszereplős változata az 1989-ban indult hullámmal érkezett a mozikba: "divat", azaz potenciálisan jövedelmező lett a képregények megfilmesítése.

Egyenes átiratra kell itt számítani, amilyen a 300 vagy a Sin City. Erősen stilizált, rajzfilm-szerű városképet tár elénk a 30-as évek Chicagójáról, akárcsak New York Az Árnyékban. A movie tisztában van a gyökereivel, annak stílusát és vizuális atmoszféráját törekszik megeleveníteni. Kerek karakterek helyett archetípusokkal dolgozik, karikatúra-szerű külső és belső vonásokkal ruházza fel őket, egy olyan világban, ahol mindig akad felbolydulás, ám 1-1 "zűrös ügy" végén mindig minden visszaáll a régi kerékvágásba. 

Soha nem fordult meg Dick Tracy-képregény a kezeim között. Épp ezért nincs miért elfogult legyek. Döcögve működik a szememben ez az alkotás, nem tudott igazán beszippantani a maga univerzumába. Látványvilágának megvan a maga jól felismerhető stílusa: a világválság utáni Amerika, dúsított kolorral. "Dúsított" alatt értem, hogy a színkavalkád már-már annyira rikító, ami már bántó a retinának. Olyan mértékben még elfogadható lenne a színezés, mint mondjuk A Maszkban. Apropó: gyanítom, hogy Tracy jellegzetes sárga kabátja és kalapja legalábbis támpont lehetett a zöld arcú klubruhájához.



A krimiszál éppen csak tűrhető, egy őszintén légből kapott csavarral a végén. A címszereplő viszont szimpatikus fickó. Ahogy  pártfogásába fog egy Kölyök becenevű fiút, láthatjuk, hogy nem elvakult kopó, hanem csak szereti az életben az átláthatóságot. Természetesen nem lehet megvesztegetni. Barátnőjével, Tess-szel amolyan "se veled, se nélküled" típusú kapcsolatot él, annak ellenére, hogy mindketten felnőtt emberek, és volna kedvük a dologhoz. Azért halogatják mégis, amiért Tracy nem akar íróasztal-munkát: mert az életveszély része az igazi zsaru melójának.
A kölyök meglepő módon szintén nem olyan idegesítő, mint számítottam rá. Szemfüles és  nem fél a veszélytől. Szokványos klisé utat jár be a filmben: a szutykos hétköznapi utcagyerek csavarog, mivel az árvaház voltaképp börtön, jön egy idegen, és rászokatja a csöppet elfogadhatóbb viselkedésre. Leginkább olyan, mint egy sidekick, illetőleg mikor Tess-szel hármasban vannak, családias illúziót keltenek.




A kötelező sablonparádé pedig valósággal cementként keményszik rá a történetre és a szereplőkre (egyikükre szó szerint). Tracyt leszámítva mindegyikükből hiányzik a karizma, dacára az olyan húzóneveknek, mint Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Dick Van Dyke. A gengszterek gyatrák, sőt kimondottan gyengeelméjűek. Tudom, hogy itt papírszereplőket kell várni, és hogy ez a világ görbe tükre a miénknek, így a benne élőknek ez a bizarrság a "normális" (akárcsak pl. Az utolsó akcióhősben). De attól még igen erős hiányérzetet hagynak maguk után.

A zenéről szinte azonnal felismertem Danny Elfman keze nyomát. A főtéma leginkább a Villám című, rövid életű TV-sorozat intro-jára emlékeztetett, ugyanebből az évből. 

Összegezve: teljesen az átlagos-szintre hajtó mű. Könnyen biflázható cselekménymenettel, agyilag lerobbant rosszfiúkkal, valamint tucatnyi unalmas átvezető jelenettel. És mégis: viszonylag sokat hoz ki olyasvalamiből, ami elvileg nem is működhetne mozifilmként - vagy legalábbis nem volna több egy színes-szagos fetisiszta borzalomtól.

A Dick Tracy-t 2 pontra könyvelem el az 5-ből.