Meg ne mozdulj!

Sam Raimi produceri feltüntetése nélkül szerintem a szélesebb közönség azt se tudná, hogy létezik a Meg ne mozdulj! Szánakozó félmosolyt kelt, ahogy ez a kis túlélőthriller egy régi formulával bíbelődik: egy egyszerű felütésű, rémisztő alapszituból minden apró kis részletet előbogarászik és kisajtol, hogy ezáltal a film minimalistának, mégis frissnek és intenzívnek tűnjön. Legutóbb David Fincher A Gyilkosa remekelt nálam ezzel a recepttel. Amit a Don't Move! elfelejt, hogy ez csak akkor válik be, ha minden más elem is működik, és a sablon sajtolása közben a film, mint nagy egész külön megizmosodik, ahogy összeáll egyetlen nagy élménycsomaggá. Itt viszont csak elszigetelt pontokban pislákol feszültség, miközben haldoklik a színészi játék, történet pedig elvi síkon talán létezik, de a cselekményben nem kimutatható.

 

Iris egykor elvesztette a fiát. Egy napon hirtelen elhatározásból elsurran a párja mellől, és most egy sziklaorom tetején vacillál, vajon leugorjon-e. Egy Richard nevű krapek jön arra, és nyájaskodva lebeszéli őt a dologról... de csak azért, mert ő egy pszhiopata gyilkos, Iris pedig a legújabb áldozatjelöltje. A nőnek ugyan végül sikerül elfutnia, de Richard előzőleg egy bénító szert fecskendezett a nőbe, ami a vadonban menekülve ideális célponttá teszi. 

Ami már a kezdet kezdetén torpedót állít e mű hátsójába, az a forgatófüzetet végig belengő álmatag beállítás és Kit-érdekel?-bűz. Itt még az a kevés szereplő és sztorielem is, amivel bíbelődnek, olyan mértékig jellegtelen és súlytalan, ami már nem "minimalista", hanem egyszerűen csak lusta. Ez az egész egy lusta zsebthriller, az egy vagy két félelmes beállítása – pl. a rejtőzködés a fa odvánál – is inkább csak elgondolva, az átlagember alapfelfogása szintjén kegyetlen. Nem pedig attól, ahogyan a jelenetek meg vannak írva, rendezve vagy utó-munkálva.

 

Iris egy szép pofi, és ezzel ki is merült a személyisége. A semmiből dönti el már azt is az elején, hogy megöli magát, rácsaptak pár mondatnyi háttérsztorit, ami bődület monoton stílusban el is fecseg a vadidegen Richard-nak. És valahogy sikerül a részleges paralízisét úgy, mint a vége felé a hatás elmúlását is félrekezelni; a fiatal nőt feltűnően mentegeti a szkript, mert a női főhősnek kötelező győznie a gonosz férfi antagonistával szemben. 

Óvodások kitalálnák az, hogy mit kéne tanulnia mindebből, mire ellenfele előtt áll diadalmas pózban: Iris, ne ölődj meg se magad, se más által, élni az mindig egy jó dolog! Így sikerült a veterán Raimi-nek és munkatársainak érzékeltetnie egy olyan tucatmesét, ahol az életakarást egy ölőmániás hivatott előcsalogatni a hányódó szegény nőből, mintha ez a sors afféle beteges terápiája lenne gyászra és/vagy depresszióra.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, meglep a dolog, hisz a tartalomra éhes Netflix ideális lomtára az olyan balga ujjgyakorlatoknak, mint a Meg ne mozdulj! Agytompító anyag elejétől végéig, szereplőitől beállításaiig. Igyekeztem valami foszlánnyi félelmet és részvétet a főszereplő iránt összegereblyézni magamban, de csak a lohasztó unalom lenyomata, ami tartósan megmaradt itt bennem. A mű címét pedig úgy fogom föl, hogy közvetve nekünk, a székünkön ásítozó nézőknek szól: meg ne mozdulj (míg le nem gördül a stáblista)!

Préda

 

Lassan már ezeknél az agyontejelt ősszériáknál is pedzegetik, hogy kreatív vérfrissítés nélkül profitképtelenné fognak válni. Nos, a Préda a Ragadozó-filmcsokor rimánkodása a rajongók felé, hogy még ne temessék a franchise-t. Ez egy minimalista beütésre rájátszó túlélőmese: alapvetésében hordoz egy, max. két merész húzást, de amúgy egy nagyon szimpla, túlontúl sablonhű és átlátszóan feminista hangélű produkció lett.

 

Valahol a 17. századi Amerikában járunk, egy neve-nincs bennszülött falu vidékén. Naru, a fiatal nyomolvasó lány vadász akar lenni, ám a törzsi szokások ezt nemigen engedik. Bátyja, Taabe ugyan igyekszik magával hozatni egy-egy vadejtő útra, de ő sem igazán hisz benne. Egyik ilyen útjukon ismeretlen fenevad nyomaira bukkannak, melyről egyedül Naru ismeri fel, hogy nem evilági. Gyanúja süket fülekre talál, így magányosan indul a már emberre is támadó lény keresésére…

 

Nem kertelek: felemás munkát végzett Dan Trachtenberg rendező és stábja a Prédával. Az tetszik és örülök neki, hogy tisztelettel ábrázolnak egy őshonos amerikai törzset, a szokásaikat és az értékrendjüket (ehhez képest a fehéreket jól szétdémonizálták). Szerencsére a köztük elhangzó párbeszédek is úgy értelmesek, hogy közben azért nem hangzanak 20. századi beszédnek. Komolyabban tudtam venni a hétköznapi élet csendesebb perceit, mint pl. az Apocalypto-ban. A Predátor (Ragadozó) körül sikerül kicsiholni a félelem auráját, bár közel sem olyan mértékig, mint a ’87-es eredetinél. Majd próbálom picit körülírni, miért nem...

 

Amber Midthunder játéka együttérzővé tett engem Naru felé: esze és kitartása mellett a konkrét tudás és az önfegyelem se hiányozna belőle. Ám erőnlétet és tapasztalatot eleve nehéz úgy szerezni egy életveszélyes szakmában, hogy a közösség ereje és biztonsága nem áll mellette. Ezért probléma a társai lenéző, gáncsoló magatartása, ami egy ponton már nyíltan ellenségessé válik. Ezt így értem. De a film ezt az előítéletet nagyon egysíkúan és körkörösen ábrázolja, annyira, hogy idővel már tipikus nőhatalom–propagandaként süt le a képernyőről.

 

35 évvel ezelőtt a megfoghatatlan rettenet atmoszférája adta az eredeti Predator sava-borsát: egy humanoid szörnyharcos több száz évvel későbbi technológiájú fegyverekkel, láthatatlanul tudott edzett katonákat egyenként becserkészni, majd iszonyú kínok közt felnyársalni, mígnem egyikük túl nem élte a vele való dzsungelháborút. Érezni lehetett, hogy itt csak a maximumot nyújtva van esély egyáltalán 1 darabban maradni, nemhogy az arctalan űrhóhérral szembeszállnia!

 

Naru egyszerűen nem áll egy szinten az ottani 2 párbajféllel, és ezért nem jó film ez! Túl feltűnő „plot armor” („cselekménypáncél”) mentegeti Narut: miután az alkotás felénél először látja tágra nyílt szemmel, ahogy a Ragadozó széttép egy medvét, az mégcsak nem is üldözi őt, mert „veszélytelennek hiszi.” Ez így túl kényelmes – főleg úgy, ha a film lényege pont a párharc volna ember és szörny között! Majdnem az egész filmen át kell várnunk arra, hogy aztán a lényeget baromi gyorsan lezavarják, akárcsak másik zsánerből a Batman V Superman-nél.

 

A készítők ügyetlenül próbálták áthidalni a képességbeli szakadékot kettejük között: Naru – akiről már alkatilag is ordít, hogy nem ebbe a filmbe felel meg „kiválasztottnak” – az első félidőben még a terepen edződik, a Ragadozó pedig lesérül a túrázása során. Ezt nem veszem be. Még ha ez is a legelső alkalom, hogy a Földre jött, ezek az állatok és íjas-dárdás indiánok zéró gondot kellene, hogy jelentsenek neki. Oké, hogy a főhős a terepet is felhasználja a végén, vagy bármilyen ismeretlen fegyvert, amit csak megkaparint – legyen az fehér ember puskája vagy a vadász high-tech kütyüje, mint a Cowboyok és űrlényekben. De könyörgöm: az a szörny sem hülye! Tudjuk, hogy vannak neki (is) reflexei, ösztönei, helyzet-felismerő és stratégiai érzéke…!

 

Kicsit elbénázták az állatok ábrázolását is: főleg azon a medvén könnyen kiszúrható, hogy animált (bár az is igaz, hogy így emészthetőbb a rajta végrehajtott erőszak látványa). Naru kutyája is kapott gazdija plot-armor-jából, mert a veszély kellős közepén sem esik sose baja. 

A Ragadozó, a láthatatlanságának effektusa és technikai eszköztára mutatósak. Nem bántam továbbá azt a rendezői döntést se, hogy a fél játékidő igazából felvezető kör, ahogy a két fél külön viaskodik a tájjal, egész a találkozásukig. Az állatvilág „csupasz” képsorai is szolgálhatnak egy érdekes, izmos történetet, anélkül, hogy unalmassá válnának (pl. a 2001 Űrodüsszeia eleje). Csak sajnáltam, hogy végül közel sincsenek annyira egy súlycsoportban, mint azt a film tetteti.

 

Számomra az összes Predator-sequel közül a Préda araszolt a legközelebb az 1. rész élményéig, de az tuti, hogy nem érte el. Túl egyszerű és kiszámítható menetrendet követ, amit a terep izgalmai és a színészi játék kevéssé kozmetikáznak. Közel sem tűnik egy sorozat újjászületésének, mint inkább a feminista kordivat szokványos lenyomatának.

3/5-öt adok rá. 

 

A jég ellen

 

Ha Jar Jar Binks ember volna, és egy több éves sarkköri expedíción venne részt a mi világunkban, akkor olyan lenne, mint Joe Cole A jég ellenben. A Netflix történelmi filmje olyan vontatott, önismétlő, szürke és előemésztett, hogy valódi karakterdrámát max. a látóhatárnál szúrni ki benne: író-színész Nikolaj Coster-Waldau és Peter Flinth rendező úgy mutatták be egy szó szerint dermesztő XX. századi út viszontagságait, hogy abból a feszültség, a gyötrelem és a lélektan szinte teljesen ki lett szárítva. 

1909: a tapasztalt Ejnar Mikkelsen kapitány Grönlandra érkezik egy csapat élén, hogy felkutassák a tragikus sorsú Dán Expedíció egy tagjának feljegyzéseit. Ezek bizonyíthatnák ugyanis, hogy Grönland egységes sziget, azaz az USA jogtalanul tart igényt a dán gyarmat felére. De egyedül a zöldfülű gépész Iver Iversen vállalja, hogy elkísérje Ejnart a rettentő embert próbáló vándorúton. A produkció Mikkelsen Ketten a jég ellen című regénye alapján készült.

 

Fakezű történetvezetéssel kell a nézőnek megbarátkoznia, ha végig akarja vegetálni A jég ellent. Hiába fogja föl az ember a kontextust, hogy miféle időkeretek között, mekkora horderejű és milyen borzalmakat rejtő küldetést teljesít a két főszereplő, mindezek súlyát és sürgetőségét nem lehet kitapintani. Pedig az eleve mostoha terepviszonyok és az élelemhiány mellett az is sürgeti a párost, hogy ha nem érnek vissza, mielőtt a jég eltorlaszolná a hajó hazaútját, ott hagyják őket a semmi közepén – ahogy az be is következik. Egyszerűen nem tud bánni az idővel ez az alkotás: alig történik valami, és az a kevés is vázlatszerűen követi az előző jelenetet.  

Az atmoszférateremtés csődje mellett a két főhős – Cole és Coster-Waldau korrekt játéka dacára – unalmas statisztafigurák: egyikük egy már életveszélyesen naiv, lelkendező ifjonc, a másik a hivatásmániás, örökké morci vezető, akit otthon szíve hölgye várja. Mindkét archetípusba könnyű beleképzelni magunkat, de nincs elég színezet adva a személyiségükhöz. Két véglet, akik a maguk külön világában élnek, de akiknek még az összecsiholódása is olyan hétköznapinak hat: végig az az érzésünk, mintha csak valami elszúrt hegyi pikniken diskurálnának munkáról, nőkről, a szeretteikről, stb. Nem pedig egy történelmi léptékű, de testet-lelket-elmét örökké mardosó, gyilkos misszión.

 

Ügyetlenül próbálták lélektani thrillerré fazonírozni a film 2. felét, mikor Iverék a kunyhóban élnek, várva, hogy valami mentőcsapat érkezzen. Kapitányunkat lassan megtöri és felőrli kilátástalan helyzetük, míg végül össze is kap egyetlen társával – olyan iskolai verekedéshez hasonló stílusban. Ez a baj az egésszel: a problémák itt mind súlytalanok, és secpec alatt oldódnak meg – legyen szó Iver kedvenc kutyájának lelövéséről, élelemgondokról, sőt még a megmenekülésük is csak úgy a semmiből zajlik le, mire jöhet megdicsőülésük a civilizációban.

 

 

A jég ellenre 2/5-öt adok. Örülök, hogy egyre több kevéssé közismert XIX.-XX. századi expedíciót filmesítenek meg, de ez a darab borzasztó száraz és monoton krónikája az emberi túlélés küzdelmének. 

Oxigén

Olyan furcsa a fülemnek, hogy az itteni mesterséges intelligencia neve ugyanaz, mint Stanley Ipkiss Jack Russel terrierjéé...! 

• Alexandre Aja okos rendezése,
• Christie LeBlanc ügyes tartalomkitöltő forgatókönyve,
• Maxime Alexandre minden zegzugot felhasználó operatőri munkája,
• Mélanie Laurent széles érzelmi spektrumot felölelő alakítása.

Mindezek együtt gondoskodtak róla, hogy az Oxigén nem hagyta kiaknázatlanul biztató alapötletét, és az év egyik nagy piros pontjaként bizonyított.
 

Egy amnéziás asszony a világtól teljesen izoláltan tér magához valamiféle kriogenikus kapszula belsejében. Magától esélye sincs kijutni, levegője egy processzor-hiba folytán szűk órán belül elfogy, és egyetlen segítsége egy megbízhatatlan komputeragy, amiből csak a megfelelő kérdésnél lehet választ kicsikarni. Miközben a segítséghívás egyre reménytelenebb, a nőnek feldereng, hogy talán épp a saját találmánya lesz végül a koporsója…

Az Oxigén Buried-szerű alapötlete még a pandémia előtt fogant, mégis időszerű lett, mire bekerült 2021. kínálatába: az elszigetelt bezártság, ahogy tágabb világunktól megfosztva kell összekaparnunk magunkban, kik is vagyunk, mik a lehetőségeink, sokunkban nagyon is eleven még szerintem. Izgalmas belegondolni, hogy ha a fizikai környezet összezsugorodik, a belső világunk és perspektívánk kibővül, hogy ezt kompenzálja. Mindezt tömör rettegéssé sűríti Liz, a főszereplő helyzete: percei vannak rá, hogy kicsikarjon valami használható emléket vagy ötletet az elméjéből, hogy a hatóságok egyáltalán beazonosítják rabsága pontos helyét.

Örömmel tapasztaltam, milyen jól vizsgázik a produkció abból a két dologból, ami életbevágó az ilyen egyhelyszínes-egyszereplős túlélésmoziknál:

1. a klausztrofób feszültség és sürgetettség megteremtése,

1. a figyelem fenntartása másfél órán át, fölös időhúzás nélkül.

 

A kissé steril zárt helyszín ellenére az Oxygen simán biztosítja az előbbit, az utóbbihoz pedig minden műfajt és szituációs elemet bevet, amit csak bír: űr-sci-fi, romantikus dráma, amnéziakrimi, kórház-horror, lélektani thriller. Mégse torzul agyonkomplikált klaszterré az egész, mert a szüntelen életveszély mellett is érdekes a folyamat, ahogy Lizben lassan kép épül fel a kilétéről és a helyzetéről, reális esélyt teremtve, hogy megmentse magát. Az alkotók okosan aknázzák ki a sci-fi adta pluszlehetőségeket a dráma erősítéséhez, sőt még 1-2 tűrhető sztoricsavarra is futja az erejükből.

 

Nem csekély kísértés lehetett a rendezőnek, hogy visszaéljen a türelmünkkel, pl. hogy Liz emlékei el- és visszatűnjenek, vagy hogy a kommunikáció ok nélkül legyen hol tiszta, hol kásás, meg hasonlók. Bár Aja és LeBlanc a hallucinálást is bevetik az fogyó levegő kapcsán, de átgondoltan: mikor aztán a cselekmény végre kitör egyhelyszínes keretéből – sőt Liz egész addigi énképét is magával rántja –, a csavar és az egész rémálom oka hihető. Szóval nem az M. Night Shyamalan–féle történetíró homokozóban játszadoznak a készítők.

Ügyeletes HAL-9000–klónunkkal is ki voltam békülve. MILO hangja is hasonlóan sima, örökké monoton; a tőle függő alanyt biokémiai gépként kezeli, néha önösen felülbírálva utasításait. De morálisan ő az abszolút szürke, nem fekete-fehér, mint HAL: nem válik kiszolgálóból gyilkossá, aki kiiktatja az életet a nagyobb program sikeréért, hanem végig hol kiszolgál, hol önbíráskodik. Külön elmejáték már az, hogy Liz-nek a megfelelő kér(d)ést sikerüljön bedobnia MILO–nak, és ez a nézőt is extra agymunkára ösztönzi. Morbid iróniát látok a benyugtatózó fétisében, ahogy az eleve szűk helyen egy gépkar tűvel a nő felé lendül: ettől hatásosabb oltásellenző képsort TV-reklámba se lehetne kitalálni.

 

Nem hiszem, hogy akár Anne Hathaway, akár Noomi Rapace többet hozott volna ki Dr. Elizabeth Hansen alakjából, mint végül Mélanie Laurent: tökéletesen hozza a bőrére menő megoldáskeresés lelki pokoljárását, a pillanatnyi részsiker örömmámorától és az idegösszeomlás határának kétségbeeséséig. Hihetően okosnak tartom ezt a karaktert: töredékes emlékekkel is józanul mérlegel, döntései érthetőek, reakciói emberiek. 

 

Nem fenntartások nélkül ugyan, de azért tetszett a leleplezés, hogy Liz valójában csak klónja az igazi, már idős Elizabeth Hansen-nek, akinek emlékei és érzései csak hozzá lettek adva a tökéletes másolat létrehozása érdekében. A film magyarázata az űrmisszióval kicsit elcsépelt ugyan, de Liz szemszögéből ez kegyetlen csapás így 10% alatti O2–szinten. A rendszer csak Omicron-267-ként regisztrálta, mintha nem is személy lenne, mégis sikerült összeraknia az identitását, hogy aztán az egész egy kreációnak bizonyuljon, mint ahogy ő maga is. „Egy kibaszott klón! Eldobható űrszemét!!”

 

Szeretem az olyan rejtélyeket, ahol a kibogozás érdekes, a megfejtés meglepő-de-lehetséges és komolyan vehető üzenetet hordoz. A labirintusban kiutat kereső patkány metaforája úgy áll Liz-re, mint a bőrébe kényszerült nézőkre, akik maguk is lassan másfél éve élnek hol kevésbé, hol szigorúbban korlátozva szabadságukban. De a pandémiától függetlenül is komoly erkölcsi kérdések merülnek föl, jóllehet egyiknél sem tévedünk új utakra: az élet tisztelete, az élni akarás mértéke, túlzott függés a technológiától, önazonosság mibenléte, mit teszi az embert emberré. 

Ritkán találok igényes darabot a Netflix saját gyártmányai között, ám az Oxigén kétségkívül ilyen. Kocsiméretű helyszínéhez mérve meglepően sokrétű, nagyon is nyomasztó helyzettel és ügyes történetkibontással. Korántsem forradalmi, de tisztelettel bánik a közönség figyelmével, és igyekszik meghálálni azt, miközben végig fenntartja a létfenyegetettség érzését, amin a főhősnővel együtt akarunk fölülkerekedni.

4/5-öt adok rá.

Egyedül

Előzetesen annyit, hogy valamiért 3 idei filmnek is az „Alone” címet adták a készítőik. Itt most közülük arról írok véleményt, amelyik egy minimalista túlélős-thriller Jules Willcox-szal a főszerepben, és az eddig leginkább sorozatrészeken dolgozott John Hyams rendezte. 

Lecsupaszított egyszerűségével imponál nekünk ez a film: lakatlan helyszín, vétlen civil, fejbeteg gyilkos, és kb. ennyivel is dolgozik másfél órában. Semmi CGI vagy más extra díszítőelem, még zene is alig akad; az áldozatjelölt a leghétköznapibb nő, aki külön segédeszköz nélkül, csak józan eszére támaszkodik, és abból hozza ki, ami telik tőle. Lerí, hogy ugyanezt akarja az Egyedül is elmondatni velünk saját magáról, hátha ez is elég-e egy akárcsak „simán csak jó filmhez”.

Nekem sajnos bizonyosan nem. Ennyire az alapokig lehámozott történetvázzal nem, bár megvolt a maga atmoszférája. Átjött számomra a tükörsima macska-egér-alapfelállás, amiben a főszereplő, Jessica Swanson találja magát, mikor egy rászállt sofőr követi, majd elrabolja kocsijából, szökése után pedig űzött vadként menekül előle az idegen vadonban. Csak túlélős mozik közül kupacnyi folyamodott ehhez a régi formulához. Az Egyedül viszont nem egyszerűen sovány, hanem már csontvázszerű, túl hosszú bevezető és túl kurta befejező résszel.

 

Félig-meddig működött számomra a feszültségkeltés itt, és nemcsak a vadon impozáns képei miatt. Ügyesen vesz rá minket a vágás, hogy Jessica bőrében érezzük magunkat, ahogy rejtőzve lesi a gyilkost, félvén, hogy kiszúrja. Megvolt a lüktetés, de ezt a film nem tudja és nem is igen akarja továbbépíteni. Még azokból az apró, érdekességet adó nüanszokból is hiány van itt, amitől önálló egyénisége lehetne a produkciónak; az a pár elhangzott információmorzsa Jessica múltjáról is olyan súlytalan marad, mint falevél a szélben. 

Ez főleg a végén kelt hiányérzetet, mikor már épp személyebbé kezdene válni az egész elhúzódó párharc. Jessica a férfit saját elcsórt mobilján leleplezi le a döbbent feleségnek, így ha meg is hal, ha a feleség nem is hisz neki, a fejében most már ott lesz a gyanú, és egy név, ami mentén igazolhatja azt. Jessica eksztatikus arca is tetszett, mikor győzött, és rögtön utána hangtalanul gördül a stáblista. Vagyis főhősnőnk megmarad az ezredik akárkinek a nagy tágas világból, akit kipécézett egy random kattant, névtelen jöttment.

3/5-öt adok rá. A „szikár, de szilárd darab”-státusz helyett sokkal inkább a „hangulatos, de átlagos”-at ragasztanám rá, és még lehet, hogy elnéző voltam.

Rogue (2020)

Egyértelműen a Predator-sémát követő túlélős film a Rogue, ahol kb. A mamut szintjén animált démonoroszlánok lesnek a katonákra, Schwarzi helyett pedig a Bayformers és a CG-Nindzsa Teknőcök Megan Fox-a játssza a vezetőjüket. De sem ő, sem Michael J. Bassett rendezése nem menti meg a teljes ötlettelen unalomtól ezt a feledére ítélt kis vacakot.

 

Samantha ex-haditengerész, aki csapatával egy politikus tinilánya, Asilia kiszabadítását hajtja végre. Épphogy lerázzák üldözőiket egy vidéki háznál, ahol oroszlánokat tartottak rabságban, de az egyikük, egy vérszomjas nőstény még ott köröz a környéken.

Karakteraszály van itt. Nulla egyéniségű archetípusok próbálnak emberiek lenni, de a még velük történt borzalmak miatt se éreztem konkrét valakiknek egyiküket sem. Élő kellékek maradtak, nem többek. A bóvli oroszlánok meg még annyik se: nemcsak a CGI egy rettenet, ahogy kinéz, de történetileg köze nincs a csapat élet-halál harcához a... nem is tudom; terroristák ellen? Összefüggő gondolatsorra vadászni itt felér egy szafarival.

 

Még Fox Samanthá-ját sem tudtam elhinni annak a bekeményedett, sok sarat állt parancsnoknak, ami ő elvileg volna. Mikrobarátsága a pénzt jelentő Asiliával sem futott ki sehova, pedig még pl. az Elektrában is legalább egy kiskanálnyi szimpátia ott volt a harcos felnőtt ölőnő és a saját bátorságát kereső kamaszlány között. Asilia részére amúgy próbáltak a végén berakni pici jellemnövést: úgy érzi, az egész miatta van, harcolni akar, és kamerán kívül elveszti a vérszüzességét. Hurrá…

 

Mi mást mondhatnék még? Az év egyik legingersivárabb filmromja a Rogue, ami még a túlélős horrorok erényeit sem tudta megidézni, nemhogy egy emberi drámáét az afrikai vadonban.

Vadászat

Bármit is akartak kifejezni alkotói a Hunt révén, csak a semmilyenség tekergő kákáját tudták kinevelni belőle. Sem mint állítólagos politikai szatíra, sem mint horrorvígjáték nem áll meg a lábán egy percre sem, csak az ember türelmét kezdi ki, mennyire nincs sztorija, humora vagy szereplői. Akad ugyan egy-két okoska fricskája az elején az ilyen civilekre-állatként-vadászós horrorok kliséiről, de ezek hamar kifogynak, s onnéttól nincs tüzelőanyag, hogy a film eljusson az agyament kis végkifejletéig.

12 elkábított „fehér-szemét” egy kisváros melletti erdőségnél találja magát: ők pár szórakozni vágyó elitista leendő-leölendő prédái. Egyikük, Crystal rájön, hogy vadászaik bármilyen átlagcivilnek kiadhatják magukat, a megtévesztés és a móka kedvéért, és a buli szervezője, Athena nyomába ered.

Piros pontot is találtam azért a sok fekete között. Nem volna rossz húzás az, ahogy a vadászat kezdetén ál-főhősök adogatják egymásnak a kilincset. Rendre azt várjuk, hogy majd most jön a főszereplő, aki a sok áldozatjelölt közül megússza a halálos játszmát, erre kidől a sorból, és kapaszkodhatunk másik szereplőbe. A halálnemek is közt is előfordul pár, a maga módján frappánsnak mondható kampec (pl. egy nő még azután is bír reklamálni, hogy átnyársalta egy gödörben a karó). 

Crystal se nagy szám karakterként: azontúl, hogy a film most őt nevezte ki „tökös főhősnek”, igazából csak a hidegfejűsége az, ami még úgy imponált nekem. A nő, akit végülis elkísérünk, tojik az erkölcsi rágódásra: sem a szadista játék okait nem keresi, sem az igazolást a saját tetteire. Mihelyt átlát a boltosnak álcázott vadászpáron az elején, leteszi a voksot a kíméletlenség mellett, tudva, hogy csak a vadászai vadászaként lehet itt túlélő. 

De ezt leszámítva totál érdektelen mindaz, ami elhangzik és történik körülötte! Akármilyen szellemesnek hitték a forgatókönyvírók a művüket, pont az ellenkezőjét hozták össze: a vég nélküli unalom és a lohasztó érdektelenség kutyulékát. A karikatúra szereplőknek üresen is sikerül szánalmasnak lenniük, a történet meg egy nem létező placebo, 1 ép gondolatsor nélkül. Némelyik jeleneten én a homlokomat fogtam, akkora sótlan baromság, pl. a prológus a véletlenül túl korán fölébredt utas leölésével, a nagy végső cicaharc, vagy a legvége, ahol Crystal győztesen elfurikáztatja magát Athena magángépén.

A Vadászat nekem olyasféle benyomást keltett, mintha valami útszéli kezdő filmes Tarantinót próbálná majmolni: a sok üresjárat, szócséplés meg véres kinyiffanás végül egy nagy, süket zagvvasággá állt össze. Még a poénosság terén is belefejel a betonba, nemhogy abban, hogy holmi csípős aktuálpolitikai rejtjelezést össze tudjon ütni.

Ez egy rakás szemét, így simán.