Nappali fény (Daylight)

Mostanra eljutottam arra a nem kevés Stallone-fannal közös álláspontra, miszerint a közkedvelt akciósztár az első két Rocky-filmmel alkotott a legmaradandóbbat a filmvilágban. Persze, ott volt még Rambo, Dredd bíró, Spartan és a többi kemény akciókaraktere, de én speciel nem vagyok elragadtatva ezektől. Mindegyik jó filmjére, amelyben részt vállalt, legalább 3 "kevésbé jó" jutna, ha átlagolni kellene.

A Daylight - Alagút a halálba ilyen. Sokadjára egy látványos katasztrófafilm, ahol a hangsúly az átlagembereken van, kötelezően szürke és pofonegyszerű lelkek. Ugyan felvezetik az első percekben a sok leendő bentrekedtről, hogy milyen fajta ember, pl. nyugdíjas pár, házaspár gyerekkel, nárcisztikus reklámarc, fegyencek, rendőrök etc., de ezek soha nem nőnek túl a forgatókönyv-eszközök szintjétől. Azért létenek, hogy egy-egy helyzetet ábrázoljanak általuk a készítők: mi történik, ha bűnöző és civil, rendőr és mentő ugyanabban a cipőben jár, és próbálják kitalálni, hogy maradjanak életben.

Kit Latura; inkább nyugodtan hívjuk Sylvester Stallone-nak, mert ez az, akit ő ténylegesen játszik! Szóval Stallone egy volt mentőosztag-vezetőt játszik, aki az alagútban vállalja az emberek kimentését. Lehetetlennek tűnő küldetés: az alagút el van szigetelve a külvilágtól, fogy a levegő, az emberek újra meg újra megkérdőjelezik Latura rátermettségét. A rengeteg cérnavékony mellékszál egyike, hogy Stallone (direkt cserélgetem a 2 nevet) túl nagy kockázatot vállalt egy régi tűzvészkor, pár kollegája meghalt, vizsgálat, kirúgták.

Ennek részleteit el is mondja Madelyne-nek, a csóró írónőnek, aki leghasznosabb partnerének bizonyul a mentésben. A lány bátortalan, de nagyon segítőkész, és utóbbi vonását először ott bizonyítja, mikor a fegyencautóból kiengedi a rabokat, hogy ne pusztuljanak ott. Stallone és Madelyne idővel leszakadnak a többi fogságba esettől, és külön próbálnak kijutni, állandóan viaskodva a csüggedéssel.

Mindez bíztató sztorit ígérhetne, de a kivitelezés kezdőkre vall. 

2 dolog dühített leginkább: a túlélőket tudtukon kívül sorsukra hagyják, és a nő, aki ezt parancsba adja, soha többet említésre se kerül. A másik dolog maga a cselekmény fő színtere: az alagút. A túlélőszerepre kijelölt figurák úgy élik túl a film eleji tűzvihart, ami szerintem a fizika törvényeinek is ellentmond: percekig a kocsiban küszködnek, mialatt a lángcsóva és lökéshullám keresztülmegy az egész kócerájon.

Nem akarom túlmagyarázni ezt a tucatművet, mert az elhivatottságot se látom abban, ahogy megírták. Ehelyett a legjobb pillanatait összegyűjtöm annak, aki esetleg ezek után egyhuzamban szeretné megtekinteni az egész filmet:

• A gyúlékony anyaggal teli kamion robbanása
• Madelyne a gumiból készült cipőjével megtart egy olajtócsa körül lógó-szikrázó vezetéket;
• Latura egy csomó óriásventillátoron keresztül jut el a túlélőkhöz;
• Az Y-aktákban szerepelt pasas filmbéli felesége meghal, és ott kell hagyni a holttestét.

Gyanítom, hogy a történet alapja az 1999-es Mont Blanc-alagútban történt tűzvész lehetett. Ott is egy gyúlékony anyagot szállító jármű robbant be, emberek tucatja égtek el vagy fulladtak meg, és csak azok élték túl, akik időben elérték az alagút végét. Persze, a két eset közt vannak szembeszökő különbségek, ezt nem is vitatom. Viszont a kezdeti katasztrófaállapot igenis hasonló.

Fehér ember nem tud ugrani (Zsákolj, ha tudsz!)

Sportkomédiákkal úgy vagyok, mint sokan az igazi sporttal: el tudom nézegetni a sok labdaszervát, velős dumát és ziccert, de többnyire a pályán kívül találom meg, ami igazán megragadja a figyelmemet. 

Míg például a Space Jam az "elmegy" kategóriáig küzdötte magát nálam, addig Billy Hoyle és Sidney Deane kettőse végig szórakoztatott. Nem bonyolult alkotás, a stílusra megy, de a szereplők jópofák, valószerűen viselkednek, a szituációk könnyen elképzelhetőek, valamint az érzelgősség hiánya is valahogy érdekeltté tett a karaktergárda nyomon követésében, bármilyen helytelen és/vagy meggondolatlan dolgot követnek el olykor.

A film eredeti angol nyelvű címe azt sugallja, hogy ez Billy filmje, pedig nem: Sidney és Billy egyenrangú protagonisták. Életük is hasonló bizonyos fokig:

• mindketten tartós kapcsolatban élnek lakótársukkal, csak Sidney házasságban, apaként;
• nem tudnak elköltözni középszerű lakhelyükről az anyagi korlátok miatt;
• mindketten csak a kosárlabdában teljesednek ki, főleg, ha a düh felszítja bennük az adrenalint;
• romlásba jut az életük: Billyé, mikor leég és uzsorások fenyegetik az életével, Sidneyék házát pedig mikor kirabolják a bútor nagy részével együtt.

Billy az a fajta "rendes srác", aki nem tudja, mit kezdjen magával. Nem lehet profi, nincs melója, barátnője, Glória pedig nagyobb világszemlélettel bír, mint ő. Nem intelligensebb Billytől, csak okosabb, révén, hogy egy vetélkedőre akar bejutni, telemagolva magát értelmiségi témákkal, közben aktív nemi életet élve a pasijával.

Ez a több-kevésbé "elmegy" állapot borul fel, miután Billy csapatba áll Sidneyvel. Minden alkalommal azt tettetik, hogy a fogadáskor látják először a másikat. Először úgy tűnik, közben megkedvelték egymást. Ám egyszer kikapnak, és Glória rámutat: Sid úgy verte át őt, mint ketten tették azzal korábban. A movie-nak jó érzéke van, hogy az egyébként egyszerű, "csináld meg a szerencsédet" sztoriban ott rak be fordulatot, ahol könnyen ellaposodhatna. Billyt és Sidneyt a nőik extrameccsekre szorítják rá, de Billy egy szükségtelen magánfogadással elveszti a rá eső részt, Glória elhagyja, és alig tud 1 hét haladékot kikönyörögnie a gengszter hitelezőitől.

A humoros szócsépléseken és cselező mozdulatokon kívül az tetszik, hogy senki nem panaszkodik. Persze: fenyegetőznek, egymásnak esnek, sőt Billy egyszer nyalizik is Sidneynek, mielőtt Glóriát egy ismerősükkel bejuttatják a vetélkedőbe. De sosem panaszkodnak, nem koldulnak pénzt hirtelen jött pluszproblémára vagy anyagi leégésükkel rájuk akaszkodva. Azon a környéken mindenkinek nehéz az élet, általánosban és váratlan momentumok tekintetében is. Az ilyesmit nem részletezik, mert felnőtt emberek, akik saját életüket kell rendbe tartsák. Ennek Hoyle meg is látja majd a kárát a végén.

Billy gyakran tett lekezelő, szinte hímsoviniszta megjegyzéseket Glóriának, de a legnagyobb baj az észjárásával van. Glória, mint mondja, többször elhagyta; ennek oka, hogy Billy jó srác, de megbízhatatlan. Még akkor is, ha jól mennek az ügyei, valamivel mindig "elcseszi". És ahogy rendre megbocsát neki, fogy a türelme is.

Nyilvánvaló, hogy ugyanerre számít, mikor Billy Sidney kérésére megint rááll a végén egy fogadásra. Ugye itt jön elő, hogy a férfi nem panaszkodik. Glória nem tudja, hogy csak azért nyílt esélye 14 rongyot nyerni a vetélkedőn, mert Billy Sidneytől szívességet kért. Pasik nem rinyálják ki vagy kérdezgetik magánbalhéikat, csak ha elkerülhetetlen. Ez az a pont, ahol a konfliktus már nem döntés függvénye többé: mindegy, jót teszel, vagy rosszat, rosszul jársz.

Ötletesnek tartom, hogy az írók ezt kigondolták előre, és Glória egyik mondatába elhelyezték. Billy is visszaemlékszik rá az utolsó, győztes meccsük után, mikor Glóriának hűlt helyét találják: "Van úgy, hogy győzöl, de valójában vesztesz.", stb. Hogy ez mit jelent ez Billyék esetében? Örülök, hogy ezen nekünk kell elgondolkodnunk.
Az én tippem ez: siker és megélhetés 2 különböző fogalom. Ha módszeres fogadássorozatban győzöl,  meggazdagodhatsz, de elveszíted a többi, hasonsorsú ember jóindulatát. És mégha nem is esnek neked a pályán vagy az utcán, nem lehet többé nyugodt életed. Minél többet győzöl könnyűpénzben, annál többet veszítesz emberben.

Nem állítom, hogy maradéktalanul egyetértek azzal a világképpel, amit a produkcióból kiolvasok. Én ha komoly szívességet kérnék valakitől - főleg ekkora összegek kapcsán - akkor igenis részletezném az ügyet olyannak, akiben kellőképp bízni tudok. Lehet, hogy sopánkodónak néznek, de legalább tudom, hogy nem rajtam múlott.

Megintcsak öngólnak kell lássam Billytől azt az éjjeli magánfogadást. A legblamáltabb malőrök egyike, az egész jövőjét kockára téve fogad, úgy, hogy nem is Sidney részére fáj igazán a foga, csak az igazát bizonygatja. Feltűnik neki, hogy mintha nem lenne szabványos a kosárpalánk, de mégis belemegy a játékba, többszöri rontás után pedig úszott a lóvé. Ettől kezdve ez az ember megérdemli mindazt, amit utána kap a fejére a sorstól.

Azt hiszem, a zárás sokat dob azon, milyen szájízzel válunk meg a duótól. Glória oda, Billy pedig Sidney-vel elballag a naplementében, megint vitatkozva. A sztori elején 1 dögös csajt, a végén 1 havert tudhat a segítői között. Glória karakterére látszólag árnyékot vet, mikor nem veszi észre: Billy most neki ellentmondva cselekedte a helyes dolgot. De a lány szemszögéből is érthető: elsőre ez is csak egy újabb átkozott fogadásnak tűnhet.

Szerintem viszont nem egyértelmű, hogy Glória örökre eltűnt-e Billy életéből. Billy megkérdezi Sid-et, tud-e munkát. Korábban Glória is pont erre adott neki részt a nyereményéből. Lehet, hogy örökre végeztek. Ám lehet, hogy a nő csak arra vár: tegye teljesen rendbe az életét, és akkor tárgyalhatnak az isten-tudja-hányadik kibékülésükről. Döntse el a néző, melyikre voksol.

Kosárlabda-kifejezéssel élve ez a film hazai pályán egy 7 pontos dobás a 10-ből.

G.I.Jane

A G. I. Jane igen propaganda-beütésű alkotás, szinte a női Top Gunnak lehetne nevezni. Demi Moore Legrosszabb színésznő Arany Málna-díja, a különféle filmes militarista közhelyek és az alulírt forgatókönyv a legismertebb, legtöbbször hangoztatott védjegyei. Hazudnék, ha jogtalannak ítélném a negatív közvéleményt, de ez a mű nem jelent számomra akkora blamázst, akár magában, akár Ridley Scott filmes pályáját tekintve. 

Akárcsak a Sztriptízben, Moore fizikai felkészülést is tett a szerepébe, persze most azért nagyságrendekkel nagyobbat. Elmondása szerint ezért, a kemény megpróbáltatás megtapasztalása miatt is akarta Jordan O'Neilt, a hírszerzőtisztet eljátszani.
Tökéletesen passzol a "G. I. Joe" név női albínója cím gyanánt: O'Neil egy titkos bázison az elitalakulatnál egy sima elvekkel bíró karrieristából voltaképp Rambóvá változik át. A terepen vért izzadva állja a sarat, használ fegyvert, és a politikai malmozás hozza ki leginkább a sodrából. 


Demi Moore alakítása szerintem megfelel annak, amit az a szerep követel. O'Neil nem egyik percből a másikra keményszik meg. A kegyetlen kiképzés első napja is megviseli, és kiderül: a terepen IS kedvezményeznek vele, nemcsak a táborban a külön hálóhellyel. A jelenet, ahol a haját leborotválja persze, hogy teátrális, de őt magát is emlékezteti: élet-halál kérdés, hogy egy pillanatig se lankadjon ereje és összpontosítása. Amíg az egység tagja, csak így létezhet. 
Csakhát a szerep eleve sablonosra lett írva - akárcsak szinte minden más a filmben. O'Neil motivációja, hogy helytállásával kivívja a női egyenrangúságot, ám ezenkívül semmi. Ez túl egyszerű; valami más értéknek is léteznie kellett volna számára - legalább kezdetben -, mint az, hogy bírja, amit férfi csak bírhat. Enélkül tényleg annyiból áll a jellemváltozása, hogy női vasgyúróvá válik. A sztori folyamán előbb bajtársai, majd - tengernyi rugdosás, titkolt buktató és megalázás után - már kiképzője, Urgayle is hajlandó elismerni, mint harcost.


Elhittem, hogy Jordant hátába döfött késként éri, mikor visszarendelik néhány kompromitáló sajtófotó miatt. Illetve mikor kisakkozza, hogy Lillian DeHaven áll mögöttük, ugyanaz, aki eleve lehetővé tette a bázisra kerülését. DeHaven is csak politikus, ezért nyilván Jordan is gondolt rá, hogy érdekből pártfogolja Washingtonból. A kiképzés azonban pokoli: a napokig nyúló fizikai és szellemi igavonás után hinni akarja az ember, hogy a háta biztosítva van, és csak bizonyítania kell. Ezért nem elcsépelt számomra, mikor ez kiderül.




Elég sok elszalasztott aspektust látok a film témájában, amit tárgyalni lehetett volna. Némi szó esik ugyan arról, hogy nőket a családjaik nem engednék extrakemény kiképzési programokra, hogy bevetésen essenek el, bármennyire is úgy döntenének. Ez pluszindokot is ad rá, hogy Jordan bizonyítása vágya szinte az őrülettel határossá nőjön, és otthoni élettársát is megrémissze.
Tetszik továbbá, hogy miközben O'Neil saját igaza mellett kardoskodik, álláspontja a másik véglet felől védi a női egyenjogúságot. Itt nem túl kevés a joguk van a nőknek, hanem túl nagy a kirekesztésük, kötelezően "ajnározzák" őket (jobban kell ügyelni a női civilekre és katonákra is). Szavaiban a női életet a férfiéhoz "süllyeszti le", elveti, hogy a kockázatvállalás vagy a segítségnyújtás egy női katonánál súlyosabb hátráltató tényezőnek számítson. Röviden: "a gyengébb nem" kifejezést akarja kitörölni a szótárból.




Központi szála tehát a cselekménynek még egész jó volna. Minden más gyenge és színtelen lett. O'Neil ugye eleve nem bonyolult lélek, de "bajtársai" még annyira se. Nem tudok különbséget tenni itt a szereplők között, ezért nem is fárasztom magam neveik memorizálásával. Van köztük fekete bőrű, hebrencs, komoly, szemét kiképző és szivarozó parancsnok: lényegében az összes kliséfigura kiképzéses történetből. Már-már egy one-(wo)man-show az egész.
Ami O'Neil élettársát illeti, szintén tiszt, de az egész viselkedésén a jellemtelenség, a bizonytalanság és a hinni képtelenség árad. Mint bevallja, ő is azt remélte, hogy a nő elbukik, de csak hogy hazakerüljön. Mégha segíteni is próbál Jordannel, a vonzalom vagy őszinteség magja sem olvasható le róluk. Nem értem, mit lát O'Neil ebben a nyápicban. 

Következetlennek érzem, hogy ennyire túlhangsúlyozzák: a nők nem lehetnek egyenrangúak a férfiakkal. Teljesen nem. A kiképzőtáborban még csak-csak megértem: ott a szívatás annyi, mint lélegezni. De ez, hogy DeHaven ellenlábasa eléri: bázisokat csukassanak be, csak mert a szenátornő védence azok egyikében kínlódik, szörnyen erőltetett összefüggés. Miért kockáztatja egy politikus, hogy leszerepeljen a médiában, amiért a nők teljes egyenjogúságát nyíltan ellenzi és lenézi? Hogy lesz ettől több szavazata a választásokon?
Úgy sejtem - találgatás! -, az ötlet olyasmi lehetett, hogy a filmben egyre több nő akarja manapság csatamezőn vérét adni a hazáért, családjaik ellenzésével többnyire. Így aztán 2 népes véleménytábor jön létre: az ötletet támogatóké és ellenzőké, és DeHaven a támogatók pártját fogja.  De itt nincs társadalom, nincsenek határolható érdekcsoportok. Nem egy növekvő jelenséget látunk, hanem egy zavaros, megfoghatatlan, kicsinyes ping-pong-adogatást 2 politikus között, akik nem bírják a másik hangját és ábrázatát.




A dialógusok többnyire lohasztóan vérszegények; a szenátornő kapta a legtöbb agyasabb mondatot, azok viszont meg unalmasak. Az úgymond "tökösebb" mondatok - meglepetés! - O'Neiltől hangzanak el, tábori ideje alatt.
A legizgalmasabb pár perc talán az, mikor Urgayle a szimulált fogságba eséskor testi fenyítésekkel próbálja megtörni. A nőben felmegy az adrenalin, és hátrakötözött kézzel is szétrúgja a még mindig a "gyengeségről" papoló alakot:
"Hadnagy, életben van, jól hallom?"
Mire a nő válasza: "Szopjon le!", amit aztán a többiek is skandálni kezdenek buzdításul.

Urgayle pálfordulását nem tartom elcsépeltnek, mert mint egyik kollegájának odamondja: "Nem vele van a baj. Hanem velünk." Tudja, hogy túl messzire ment, és hogy csak a megbocsáthatóság határán belül maradt, hogy nem okozott maradandó belső sérülést O'Neilnak. Őszintén szólva, egy ilyen kiképzőt én repítenék a seregből, de a szélsőséges programokra úgy tűnik, sok bizarr edzésmódszert lehet húzni.







Demi Moore a szerep kedvéért ténylegesen bevállalta a kopaszságot, akárcsak később Natalie Portman a V mint Vérbosszúban. Moore volt a film egyik producere, sőt az általa alapított cég (Moving Pictures) felelt a produkcióért. Bár a rengeteg munka sajnos nem térült meg, egy próbát megért az alapötlet.
A sajtó a hadnagyot új Szent Johannának nevezi: nem tudom, Ridley Scott ötlete volt-e ez, vagy másé, de a párhuzam nem nélkülöz minden alapot. Ez a nő is szinte fanatikusan képvisel egy ideát, katonaférfiak közt kell egyedüli nőként állnia a sarat, és persze a lenyírt haja.  (Legjobb tudomásom szerint Jeanne d'Arc csak rövidre vágott hajat hordott a harcmezőn; a leborotválást később, megszégyenítésből szenvedte el).




A film végi éles bevetés O'Neil vezetése alatt, továbbá, hogy mindent és mindenkit sikerül kimentenie, csak fokozza az érzést, hogy a film dicshimnuszt zeng a feministákról. Tisztára olyan benyomást kelt, mintha azt sugallná a potenciális ellenzőnek: "Kínlódd csak ezt végig te is, és aztán pofázz!"
De ez nem mentség: a cselekmény negyedóra után kitalálható, összesen 2 ember kapott értékelhető jellemrajzot, és a nők katonai megítélése a férfiakhoz képest rettenetesen sarkított, sőt néhol már offenzív. A kiképzést részletező jelenetek hossza annyira nem zavart, mivel érdekes volt látnom annak  menetét, buktatóit és pszichikai hatását. Nem szemétnek tartom a G.I.Jane-t, hanem egy túlzó, felejthető hőskölteménynek, ami belegabalyodott saját mondanivalójába.

Megint 48 óra

"Ma reggel jöttem ki a sittről! Azóta majdnem szitává lőttek! A busz, amin ültem, legalább 20-szor felfordult! Egy kis kurva meg akart késelni a klotyón! És fölrobbantották a Porschémat!"

A 48 óra sokakkal ellentétben nálam mindössze átlagosra vizsgázott. Persze, ma, ha trágár humor van egy akciókrimiben, az nem sűrűn szokott bonyolultabb lenni, mint a sorozatos "Fuck you!" vagy "Bite me!" benyögések. De a 48 óránál még az akciót vagy a bűnügyi szálat se találtam olyan eredetinek vagy átgondoltnak, nemhogy a technikai szempontokat, mint "vágás" vagy "cselekmény". Nostalgiafaktor szintén nem játszhatott a megítélésbe, hisz viszonylag későn, huszonévesen ismerkedtem meg a dilógiával.

Hiszem, hogy a Megint 48 óra be nem tervezett folytatásként készült, és a cselekmény több ponton támaszkodik az első rész sztorijára (pl. a végén Hammond túszul ejtése, és megmentési módja). Egy-két vonásukban viszont sikerül túltennie azon. Több a történet során az akció, a személyes érintett. Walter Hill rendező láthatóan mindent megtett, hogy a folytatás az előd hangulatát idézze, illetve, hogy valamilyen téren még többet nyújtson. Sokan gyengébbnek érzik a 48 óránál. Szerintem nem volt kár elkészíteni, valamicskével talán tényleg jobbnak tudom mondani elődjétől.

"Ajánlom is... KÜLÖNBEN KITAPOSOM A BELED!!"

Reggie Hammond 7 évet ült, 2-t jogosan, 5-öt ártatlanul. Közben hajdani kényszerpartnere, Cates őrizte a lóvét - alig egy kocsi árát lecsippentve belőle. Cates 4 éve üldözi a titokzatos "jegesembert", melója tönkre, sőt bírósági végzés lóg a feje fölött. Hammond utálja, amiért nem tett semmit érte a börtönévek alatt, ezért a páros szinte végig széttart, pedig mindkettejükre begőzölt motoros gyilkosok vadásznak. Mindkettejüknek van tartozása: Cates-nek Hammond felé, Hammondnak pedig egy idősebb börtöngórénak, aki segített neki épen kihúzni a sitten, cserébe némi részesedéséért.

Mellesleg ő a kedvenc szereplőm a 2 filmből: komoly, erőteljes alak, de tudja, mi a tisztesség, minek mi az ára. Egyfolytában emlékezteti erre Hammondot, de csak mert több értelemben is az adósa.

Az az igazság, hogy nincs valami nagy véleményem a filmről. Egyszeri járatként éltem meg, mely tartja elődje pozitív tulajdonságait, sőt: az akciójelenetek hirtelenek és erőteljesek, a két főszereplő viszonyulása csak 3 jelenetben nem érdekszövetség, és még egy csavar is van a történet végén. Hammond rávezeti Cates-et, hogy a "jegesember" egy zsaru. Cates a főnökét, Wilsont gyanúsítja, ám kiderül: olyat üldözött, akit a barátjának hitt, és aki a háttérből hátráltatta.

 

A két főszereplő viszonyában annyi változott, hogy Hammondot az újabb sittes évek kicsit komorabbá tették. Míg a 48 órában Cates kapálózott többet a kényszerpartnerség ellen, most ő győzködi többször Hammondot.

Cates karaktere valahogy egy javíthatatlan simlisként marad meg bennem: állítása szerint leszokott a piáról, de a barátnője elhagyta, mert egyfolytában saját szakmai és magánéletén vágja az eret. Nem sajnáltam volna, ha a klubban zajló végső golyószórásban esetleg ő kapna be ólmot. Nem pedig Hammond, mégha nem is komoly a sérülése.

A bűnöző-felhozatal gyenge volt ebben a részben is, arasznyival mégis talán jobb, mint volt. Van egy motoros banda, akik gátlástalanul - és szinte tökéletesen ész nélkül - szétlőnek bárkit, egy sznob fekete összekötő, és háttérből machináló arctalan ellenség. A testvérbosszú ötlete tetszett benne, de nem igazán kezdtek vele semmit: a szóban forgó hapsi eljut oda, hogy - és ezt ő mondja - megöli a niggert, a zsernyákot, a "jegest". És a pénz se kell neki, holott csakis azért nem nyírta ki rögtön Hammondot, mikor elkapta. Nem valami meggyőző.


  

Tank Lány

"Ó, szegény kis maradék, majd találunk neki valami jó helyet."

(A kicsi kocsi kalandjai)

A                           Egyik                        Ezek      

"Tank                     törekvése                 mind                   

Girl"                       szerint                       egyszeri,             

egy                         tabutémákat             tisztán                

szokatlan                feszegetett,               a                        

stílusú,                    kortárs                     szórakoztatásra   

vad,                        hírességek               hajtó,                

bizarr                      nimbuszát               összefüggésekben 

képregényfolyam    parodizálta,             szegény

neve,                      illetve                       történetek

mely                       a                             voltak,

1988.                     képregényműfaj       főleg

óta                         bevett                      ezért

toborozza               sztorimotívumait,      kedvelték

olvasóit.                 kliséit.                      világszerte.

  

Noha soha nem akadt ténylegesen a kezem ügyébe Tank Lány-képregény, értem, hogy - legalábbis kezdetben - főleg a brit aktuálpolitika és szubkultúra ihlethette. Több energiát azért nem fordítok a forrásanyag részletezésére, mert úgy érzem: a moziváltozat alkotói sem fordítottak energiát a movie-ra. Dacára a 25 millió dolláros büdzsének, a '95-ös Tank Lány inkább néz ki amatőr TV-filmnek, ami pofátlanul saját forrásanyagának ismeretén és népszerűségén mankóskodik.

A film megreked a képregények külső jegyeinek utánzásában:

• sivatagos táj,
• vad figurák,
• inkoherens jelenet-összefűzések,
• lerobbant, videójáték-szerű épületek és "kütyük".

A posztapokaliptikus-jövőkép elgondolása ugyan eleve klisé, de nagyobb baj, hogy a film nem űz gúnyt belőle, nem próbál a humorra ráérezni, ahogy egy igazi paródiától elvárnánk. Ehelyett maga is ezt használja ürügynek az igénytelen rendezés indoklására, nem beszélve a teljesen komolytalan hozzáállásról dialógusok, jellemrajz és forgatókönyv, illetve a látványtervezés terén.

Nemcsak nem gondolja tovább a filmek a képregény cyberpunk jövőképét. Számtalan jelenetnél magát a képregény lapjait vágják hozzá a kész alkotásba! Miért? És ezt nem tudom stilisztikai megoldásnak betudni, mert a képregényes rész többször is olyat mutat, amit az élőszereplős rész nem, pl. a fő rosszfiú, Kesslee bázisát kívülről, vagy az "Ez én vagyok, eszméletlenül"-kiírás.
Vannak még mozgó rajzfilmes részletek, amiknek közük is alig van a film cselekményéhez. Ez az egyik leghitványabb hangulatkeltő ügyeskedés, mert azt mutatja: saját készítői nem bíznak a filmjükben. Mintha elfogyott volna a pénz, a filmszalag vagy mindkettő, ezért a lyukakat rajzolt részletekkel vállalták betömködni. Világos, hogy ez óriási baklövés volt a részükről.

Már a kezdőnarráció is taszított: a főhősnő idegesítő hangon elhadarja, hogy egy "bazinagy" meteor csapódott a földbe, az emberiség kihalófélben, 11 nem esett eső. Ez így hülyeség, így szó szerint. Az egész Tank-Lány-univerzum egyik fő alapvetése, és ennyivel összecsapják. El lehet ezt mesélni lazáskodva, de az ötlettel magával nem csinál semmit, egyszerűen ott van, és ezért mindent el kellene hinnünk, amit az emberek tesznek és mondanak a "víztelenség" kapcsán.

Azonnal tucatnyi kérdés tolult bennem, amikre sose kapunk választ. Hányan élnek ma a Földön? Mit tettek, hogy kivédjék az apokalipszist? Hányan, hogyan és milyen csoportokban kutatják a vizet? Vannak kolóniák? És lakóiknak miként osztják el a vizet? Képregényben ezekkel a kérdésekkel nem muszáj foglalkozni, de a mozivásznon már igenis igény van rá, mert egy egész fantáziavilágot próbálna a film létrehozni. A humor gyakorlatilag egyáltalán nem működik, a viccek vagy laposak, vagy egyenesen visszatetszőek.

Maga a Tank Lány, Rebecca a film talán egyetlen értékelhető élet-megnyilvánulása a szememben. Öntörvényű, cserfes, impulzív és csúcsra járatott "kemény csaj", tehát a cselekménynek bőven akad lehetősége izgalmas helyzetekbe sodorni. Feketén árul és keres vizet, amiért végül a Víz és Hatalom nevű vállalat letartóztatja. Szökésekor összejön egy félszeg mérnöklánnyal "Jet lánnyal", plusz egy mutáns bandával, akik szintén a főgonosszal, Kesslee-vel hadakoznak.

Kesslee-ről annyit: Malcom McDowell jobbat érdemel az olyan szerepektől, mint ez, vagy Soren a Star Trek - Nemzedékekből. Minden, amit mond vagy tesz, eltúlzott: legemlékezetesebb az első jelente, ahol egy kapitánya bebukja egyik parancsát: összetör mindent, ami a teremben üvegből van, kényszeríti emberét, hogy szilánkokon lépkedjen, és úgy öli meg, hogy belenyom egy gépet, ami kiszívja a teste vízkészletét. Nem hiszem, hogy sok embere hűséges maradna hozzá, ha ennyire idegbeteg módon irányítja a vállalatot.

És hogy a vége felé - egy szükségesnek mondott műtét után - miként lehet immár holografikus feje, azt ne tőlem kérdezze az olvasó. Ötletem sincs, hogy hihették ezt jópofának vagy kreatívnak.

Nem mondom, hogy Lori Patty Tank Lány szerepében kedvelhető - vagy akár józan eszű - karaktert játszana, de tényleg beleadja azt az energiát, hogy elhiggyük: ő a címszereplő. Valóban a vagány nemtörődöm csajszi a cselekmény tengelye, mégha szurkolni nem is igen tudunk neki.

Mondom ezt azért, mert idiotisztikus malőrök tömkelegét engedi meg magának végig a cselekményben: ahogy több ízben hagyja magát elfogatni, egy kislány barátja mentésekor az majdnem megfullad, mert Rebecca túl elfoglalt, hogy saját magát méltassa. Ami magánakció pedig sikerül neki, az nem igazán hihető:

• flörtölve vágja ki magát egy katona puskája elől, 
• megjátszott leszbikus csókkal menti meg "Jet lányt" egy másik katona közelségétől, 
• éneklésre kényszerít egy dámát, percekig dalolnak, majd a kislányt megint elhurcolják onnét. Bravó!

Mi a Pokolért volt szükség arra, hogy musical-betéteket rakjanak ebbe a filmbe?!

Amellett, hogy semmi szerepük, és húzzák az időt, rettentően idegesítőek: Rebecca nemcsak egy madamot, de az egész bordélyt dalra fakasztja, majd később a mutáns banda táncolása a búvóhelyükön.

A bandáról egyébként kiderül, hogy kengurugénekkel kezelt szuperkatonák. Ez önmagában még akár humoros is lehetett volna, de a küllemüktől a szervezettségükig semminek nincs értelme vagy vonzereje. És már elnézést, hogy közönségesen írok, de a produkció egyik legaljább pillanata a bandafőnök szaxofonszáma volt. Őt Ice-T alakítja, nyilván az ő szerződtetése miatt kellett 1-2 zenés jelenet.

Nyilvánvaló, hogy Tank és Jet Lány csak a létszámuk miatt szövetkezik a kengurukkal, minthogy mind meglehetősen bugyuták. Rebecca szerintem egyedül is nyugodtan nekivághatott volna tankján a végső rohamnak, és ugyanaz lett volna az eredmény: egy megfogni képtelen, körkörös fogócska Rebecca és Kesslee között. Akciójelenetnek nevezni is hazugság, ahogy Tank Girl jópofaságát bizonygatva a tankján húst süt, vagy épp úgy csinál, mint szörfözne. Ez nem érdekessé teszi, csak szánalmassá.

Álszent húzásnak tartom Rachel Talalay rendezőnőtől, hogy szexuális viccekkel tömi az alkotást, míg magát az aktust prűd módon kiszitálja belőle. Tank Girl szexuálisan is túlfűtött karakter, és ezt lezbikus csókja, vagy hogy kényszerít egy férfit meztelenre vetkőzni, inkább vérszegényen sejteti, mint példázza. Igen, Hölgyeim és Uraim: eljutottunk oda, hogy már a szex hiánya is a történet hitelét kezdi ki.

A kivágott képanyagban szerepelt egy rövid ágyjelenet Tank Lány és Booga karaktere között, de - nyilván a korhatár-besorolás miatt - a filmet utolsó szóba jöhető erősségétől is megfosztotta.

Aki trash-moziként vagy művészien destruktív munkaként gondol a Tank Lányra, annál talán több babért arat le ez a kis vacak, mint amennyit érdemel. Pofás vígjáték helyett kaptam egy másfél órányi nonszensz agytemetőt, ami mintha még élvezné is, ha eláshatja magát a nézőnél. Utóélete ugyanerről árulkodik: Talalay soha többé nem rendezett block-buster-t, Hewlett pedig - és ezt nem én fogalmazom így először - "élete legmegalázóbb kudarcaként" emlékezett vissza a filmre. A legszomorúbb, hogy bár óriásit bukott a mozikasszáknál, a képregény iránti keresletnek újabb lökést adott.

Ralph király

 

Magyarul a "Ne folytassa, felség!" hozzátoldással látták el a film címét. Legsajátosabb vonása az alábbi színésztrió: John Goodman, Peter O'Toole és John Hurt. Akinek Goodman neve nem ismerős: ő alakította pl. az élőszereplős Flintstones-családban Fredet. Itteni szerepe viszont valóban jutalomjáték.

A Ralph király az a fajta vígjáték, ami kortól függetlenül könnyed másfél órás szórakoztatást nyújthat. Nem teljesen a humorra megy rá, van benne nem kevés brit nemzeti eszmetétel, mutatós helyszínekkel, és komédiához képest egész megkapó személyes drámával.

Szóval úgy adódik, hogy a brit uralkodóház lenullázódott, és egy amcsi bárzongorista az egyetlen örökös. Ennyit a felvezetésről. Ez amúgy számomra az egyik legtetszetősebb dolog ebben a vígjátékban: a vágás. A történet szempontjából üresjáratot véletlenül sem hagytak, valószínűleg, hogy ha már ilyen komoly téma köré építenek könnyed humort, ne fúljon unalomba az egész. Semmi nem válik túl terjengőssé: a nemzeti tanbeszédek, a Ralph-nak adott uralkodási instrukciók, a főgonosz Graves húzásai, vagy bármi ilyesmi. Mai napig nevetem ezt a jelenet-összevágást:

"Meg kell találni, mert a sajtó találja meg! Gondolkozzon! Ha maga volna Anglia új királya, első útja hova vezetne?"

♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ 

Sir Cedric szigorú mentora Ralph-nak, és ez segített komolyan vennem az alapszituációt. Míg az olyan figurák, mint Duncan, többnyire vevők az új király furcsa hóbortjaira, Cedric szinte hidegzuhanyként ténykedik mellette. Ralph a pompa és kényelem mögött rövidesen nemcsak az uralkodói felelősséggel, de a ranggal járó protokollok merevségével is szembekerül: 

• nem mozdulhat a palota környékéről, ha nem programja része,
• s mikor egy Miranda nevű táncosnővel kezd randizni, csak a palota környékén, majd már ott se teheti. 

Legrosszabb, mikor Gusztáv király leányát, Anna hercegnőt kellene feleségül vennie, ami azért elég depresszív jelenetsor. Cedric és Ralph egyetlen igazán komoly összekülönbözése után utóbbi belátta, hogy csak ő állhat helyt a trónon, képviselve az országot. Az ünnepség közvetve egy olyan beruházás sorsára is kihat (Zambézivel), ami munkahelyek ezreit teremtette volna meg Angliában. Így mikor Ralph az ünnepségen teret ad az "american spirit"-nek egy zeneszámmal, mindenből úgy tűnik, "elbaltázta". Egyébként nem semmi testmozgást vág le Goodman ennél a résznél. 

A tetejébe Miranda is ott akkor csalódik benne, mert Ralph érdekházassági kötelessége kiderül. A lány sem ártatlan, hisz Graves vele akarta botrányba keverni és lemondatni Ralph-ot, hogy  ő a Stuart-házból kerüljön hatalomra. De Miranda menetközben megkedvelte Ralph-ot, visszaadta Graves kenőpénzét. Graves most már a tudtán kívül használja őt föl: az ünnepségre Ralph nevében odacsalja, és a kettejükről készült lesifotók Gusztáv király kezébe kerülnek. És a meggy a habon: később  Miranda is bevallja eredeti szerepét a cselszövésben.

Könnyű átlátni, hova fog mindez kilyukadni, az események menete mégis ügyesen lett végigvezetve. Cedric-ről kinyomozza, ő is királyi vérből való, csak nem merte vállalni. Felcserélődik a szerepük: ugyanaz derül ki "Ced"-ről, amivel korábban ő Ralph-ot vádolta: "megfutamodott". Egész életében félte, tanulta és tisztelte ezt az egyszemélyi hivatalt, ezért találja Ralph alkalmasabbnak magánál a trónra. Erre utal az a szövegrészlet, amit Ralph is visszaidéz Cedric-től: "Időnként legyen a fején a korona. Hogy szokja a súlyát." És a végén lovagból király, királyból lovag lesz.

A címkarakter tehát nem keveset fejlődik, mire eljutunk a cselekmény tetőpontjáig, a brit parlamenti ülésig. Megtanult felelősséggel helytállni, utoljára még helyrehozta a baklövését, és visszaszerezte Angliának azt az üzletet. Graves lebuktatása és Cedric mint utód kijelölése várható fejlemények, ám Ralph fellépése, ahogy szakszerűen végigtartja a beszédét, nem elcsépelt. Itt-ott még most is ráismerni a stílusára (a "vájkálni" szó; ujjain kibiflázza, melyik király hozott egy büntetőtörvényt), de nem lóg ki a szövegkörnyezetből, és a korábbi események tükrében hihetővé teszi a szereplését.

Oké, most, hogy gyakorlatilag lekörmöltem a teljes cselekményt, még néhány csattanót neveznék meg, ami szerintem mulattató rész a filmben:

• Amikor Vegas-ból menet a kocsitetőből örömkalimpál;
• Amikor megmutatja az átrendezett szobáját;
• Fürdéskor beleejti a koronát a vízbe;
• Mirandával a palotánál köröznek az autóban, tettetve, hogy a városban kocsikáznak.

Star Trek 6. - A Fölfedezetlen Tartomány

Különös tendencia figyelhető meg a preboot előtti Star Trek-produkcióknál. Úgy tűnik, mintha mindig egy hézagosabb történetű, kritikusok felől letorkollt epizódot követne egy feszesre írt, többség szerint ütős Star Trek-movie. Vagyis hullámosan váltakozik a színvonal. Ez szerintem nem igaz, vagy legalábbis az 1. és 2. részre még biztosan nem. 

A leggyakoribb vélemény, amit másoktól olvastam, hogy a Star Trek 6. sztorija sok geopolitikai áthallást tartalmaz. A film 1991-ben jött ki, a Szovjetunió felbomlásának évében. Tényleg sok olyan elemet találni, amik a bolsevik megaország történetét juttatják az ember eszébe:

1. Adott egy nagy méretű birodalom, mely fegyveres jelenlétére támaszkodva kormányoz;
2. Politikai elítéltjeit munkatáborokban dolgoztatják, romos körülmények közt;
3. De a gazdaság már roskadozik a fegyverkezés finanszírozásától;
4. A Praxis felrobbanása, és ahogy egy klingon üzenet bagatellizálni próbálja, élénk párhuzam a csernobili atombalesettel;
5. Egy reformista államférfi tárgyalásokba kezd a másik szuperhatalom vezetőivel;
6. Kirk-öt és McCoyt egy Szibériához hasonló, halálosan fagyos vidékre deportálják;
7. A klingon Chen tábornok összeesküvése egy KGB-ügyre emlékeztet.

Ennyi hasonlóság után felmerül a kérdés: a Star Trek 6. - A nem ismert tartomány propagandafilm? Jogosan tartják a franchise legjobb darabjának, vagy csak nemzeti önméltatás egy sci-fi álcázó berendezése mögül?

Úgy gondolom, Leonard Nimoy az a főszereplő, aki a leginkább szívén viselte ennek a projectnek a sorsát. A forgatókönyv nagy része, a rendező kiléte és az ismert szereplők hiánytalan felsorakozása is neki köszönhető. Eredetileg már a Khan haragját is utolsó szereplésének akarta volna: ezt a szándékát hiúsította meg a stúdió a Spock nyomában elkészíttetésével. A 6. Star Trek-mozi mögött két fő indok szólt:

1. Tisztességes zárást kellett adni az öregebbik színészcsapatnak és az egyik legnagyobb űrmítosznak. A Star Trek V.-öt az anyagi bukása mellett félvállról vett, hova-tovább nevetséges műnek mondták a kritikusok, ami veszélybe sodorta az egész franchise-t.
2. Kicsit talán vad feltételezés, de szerintem a Star Wars VI. Epizódja is kicsit közrejátszhatott a döntésben, hogy ennek a saga-nak is legyen 6. része. George Lucasról tudni lehetett, hogy szándékában áll egy előzmény-trilógia leforgatása.

Nicholas Meyert szerintem afféle mentőövnek tekinthetik a franchise berkeiben: a 2. résszel aratott, majd mellőzték, a 4. résszel aratott, megint mellőzték. Ugye a hullámvonal. Állítólag mikor Nimoy-jal a történetet megvitatták, Meyer ötlete volt az aktuálpolitikai kiutalás: mi lenne, ha a Semleges Zóna lenne a Star Trek berlini fala? Vagy hasonló.

Oké, nem kerülgetem a forró kását: cseppet sem zavaró a párhuzam! A film egyik oldal mellett sem foglal állást: a konspirációt a Föderáció és a Klingon Birodalom részéről is segítik tisztek. 70 év óta először nyílik valódi esély a két fél között tartós békekötésre, amit sokan elleneznek. És nem feltétlenül az bűnös, akiben előítélet feszül, pl. James Kirkben, aki saját fiát a klingonok miatt vesztette el, és ezen azóta sem sikerült túltennie magát.

A sztori önmagában állóképes, a jelenetek összefüggően kapcsolódnak egymásba, mint a fejezetek egy jó novellában. Ha az egész csak allegória lenne, Star Trek és Szovjet elemek egymáson, melyeket egy léha és lukas szkript próbálna összegyúrhatóvá puhítani, akkor bőrnyúzásnak tekinteném a 6. részt, az elfáradt alkotói fantázia végtermékének.

Be is állok sietve a méltatók sorába: csavaros cselekmény, emberközeli és érett karakterek, érzékkel megválasztott humorpillanatok, ijesztő konfliktushelyzetek, izgalmas vizuális effektek és - a lehetőségekhez mérten - frappáns megoldások tarkítják a forgatókönyvet. Persze, sejthető, hogy Kirkéknek mindennek dacára sikerül megállítani a rosszfiúkat, de ahogy eljutnak idáig, az nem erőltetett. Minden aktív résztvevő ebben a patvában használja az eszét, logika, fortély és ösztön tekintetében is, ha nem is egyforma mértékben és arányokkal. A lehetőséget, hogy valaki csak Kirk-öt próbálja befeketíteni, szerencsére nemcsak az Enterprise-on szolgált karakterek vetik föl, ami azért valószerűbbé teszi az üggyel kapcsolatos álláspontokat.
A klingon kancellár, Gorkon "A nem ismert tartománynak" nevezi a jövőt, ami zseniálisan összecseng a filmben tárgyalt problémákkal.
A "békés jövő" naivitás, vagy csak nehéz törekvés?
Új időkhöz hogy sikerül alkalmazkodni a régi embereknek?
Milyen érzés a múlt csapásait a lelkünkön viselni?
Vagy átadni a lehetőséget a fiatalságnak, hogy még tovább jussanak, mint ők valaha is tehették?

Üdítő, hogy James T. Kirk itt végre nem azon kapálózik, hogy admirálisból visszavedlik-e az Enterprise kapitányává. Eleve kapitányként vesz részt a Föderáció titkos tanácsán. Bevallom, először még pihent agyú kirohanásnak gondoltam, hogy nyíltan állatoknak hörgi le tiszttársai előtt a klingonokat. De ez egy titkos tanács, többségüket Kirk személyesen ismeri, és a helyzet kényesebb, mintsem a merev protokoll-blabla bárkit is izgatna.

Roppant hatásos a tragédia a klingon delegáció vendéglátása után. Kirk legsötétebb gondolatait múlja felül, amit saját szemével látni vélnek: az Enterprise felől fotontorpedók szaggatják be a klingon kancellári hajót, majd kiáltások hallatszanak: 2 támadó vérfürdőt rendez ott. Ezt a jelenet több dolog is érdekfeszítővé teszi számomra: egyrészt  az antigravitációs öltözékek és csizmák használata, és a lebegő vér látványa. Az egyik klingon főtiszt karját egy fézertalálat leszakítja, ami Alex Murphy kivégzését juttatta eszembe a Robotzsaruból.

És szerintem direkt nem lövik szitává a kancellárt, hanem megvárják, míg Kirk odatranszportál segíteni, de amaz meghal, és az indulat a bűnbak fejére száll. A félszemű Chang tábornok rendeli el a letartóztatásukat. Szerintem az ő keze ebben nem olyannyira egyértelmű vagy kiszámítható. Azt feltételeznénk, hogy aki nyíltan harcosként, a régi klingon mentalitással élcelődve viselkedik, az nem valószínű, hogy bűnös a tényleges mesterkedésben.

Chang a szememben komolyabban vehető ellenség Khannál: bár rá is jellemző némi teatralitás, a vesztekor nem érződik nekem pórul járt ámokfutónak, mint Khan.

A terve precíz és profin kivitelezett:

• A díszvacsorán felmérte Kirk előítéleteit és a legénység fáradtságát. Bűnbakok kipipálva.
• Álcázott klingon prototípussal és belső cinkosokkal befeketíti az Enterprise-t. Dráma kipipálva.
• Ő is a hajón tartózkodik a mészárláskor, mint lehetséges merénylet-célpont. Alibi kipipálva.
• A tárgyaláson nemcsak Kirk és McCoy bűnösségéért zihál. Rámutat morális felelősségükre: Kirk személyes naplójában klingongyűlölő részletet tár fel, és mégha nem is vétkes, fel kellett volna fedeznie, ami készül. McCoy pedig azért felelős, mert - nem ismervén a klingon anatómiát - gondatlanságból a haldokló kancellár szívleállását okozta. A Föderáció pedig nem avatkozhat közbe. Elszigetelés kipipálva.
• A 2 közvetlen merénylőt az Enterprise-on likvidálják, Kirkéket pedig egy besúgóval szökésre buzdítják, így a táboron kívül titokban ki lehet iktatni a 2 bűnbakot. Nyomeltűntetés kipipálva.

Valeris hadnagy, mint áruló flottatiszt tökéletesen tagozódik be az Enterprise legénységébe. Spock vulkáni védence, a Csillagflotta akadémiáján példás eredménnyel végzett. Kötelességtudó, de a hév is ott lapul benne. Egyik beszélgetésükkor Spock azt ecseteli: a logika, ami a régi vulkáni életmód központi eleme, csak a kezdetét jelenti a bölcsességnek. Később a film során más éllel megismétli: "A fizika még a logikánál is erősebb." Spock lehetséges utódját látja benne, hosszú ideig nem is gyanakszik rá: Kirk és ő együtt leplezik le később.
Mikor Valeris az Enterprise vészriasztóját látványosan kipróbálja egy fézerlövéssel, az igazi énje tűnik elő egy pillanatra. Szerintem ilyenektől még nem nyilvánvaló, de nem is támpont nélküli a főkolomposok kiléte. Spock Valeriszen keresztül ismeri fel: neki, Kirknek és a többieknek lejárt az idejük. Még elvégzik a feladatukat, de túl megrögzöttek és rugalmatlanok lettek mostanra, amit ellenfeleik ki is tudtak használni. Ez a mondanivaló okosan van feltüntetve a párbeszédekben, nem érzem a tálalást szájbarágósnak vagy légből kapottnak, és az erre utaló percek sosem láttatják a karaktereket ostobáknak.

Minden fontosabb szereplő megkapja a maga műsoridejét. Kellemes volt Hikaru Sulut immár a U.S.S. Excelsior hajó kapitányaként látni. A hajó impozáns, Sulu pedig bizonyítja rátermettségét, de azt is, hogy még mindig úgy gondolkodik, mint a régi bajtársai. A Flotta visszarendelő parancsakor mindkét hajón eljátsszák a jó öreg "mi van? rossz a vétel!"-trükköt. Ez szép példája az összetartásnak, és - a nyomozással együtt - tényleg aktív résztvevőkké teszi mindegyik ismert tiszfigurát a bonyodalomban: Spock, Scotty, Uhura, Sulu és Chehov is.
Sulu bizonyos értelemben Kirk keze alól ért be önálló hajókapitánnyá, így hasonló stílusban hoz döntéseket, mint Kirk. Amikor maximális sebességgel sietnek a végső csata színterére, a szétesés veszélyére ezt feleli: "Hadd essen!" Én úgy gondolom, ez nem annyira baráti lojalitás, mint inkább kötelességtudat: a Csillagflotta nem hagyhatja cserben a "béke" címén azt, aki talán addig a legtöbbet tette érte.  

Chang legyőzése után talán egy kicsit alábbhagyott a lendület. Gorkon lánya, Azetbur nem mutatja magát kirekesztőnek, de meggyőződése, hogy apját tényleg Kirk ölte meg. Ehhez képest a konferencián erőtlen, értetlenkedő az, ahogy belátja tévedését. Persze, erre mondani lehe, hogy össze van zavarodva, hisz az újabb merényletet épphogy leállítják Kirk és Sulu emberei.
Ám az, hogy a romulán tisztviselőt és Cartwright admirálist az első vádló szóra lecsukják, Azetbur pedig azonnal Kirk pártjára áll, nekem kicsit túl hirtelen. "Az apám nem élt hiába." Mire Kirk válasza: "Az én fiam sem." Jó a párhuzam, és világos a gondolatmenet: Spock elmeegyesítéssel vallatta ki a tervről Valeris-t; bármelyik fejlettebb tudatú vulkáni ugyanazt szedné ki belőle. Csak nem tudom biztosan, hogy az elítélt Kirk + az őt parancsszegően megszöktető Spock szava ott és akkor mennyit ér az admiráliséval szemben.
Mindegy...

Látványosság terén hiány nincsen, bár nem is bővelkedik benne. Kiemelten tetszett a U.S.S. Excelsior külseje, valamint a lökéshullám, ami a hajót éri a praxisi robbanáskor. A kietlen vidék, amin Kirk, McCoy és szöktetőjük menetelnek, az enyhén lilás napfénnyel éppolyan egyedi hangulatot kelt, mint A Birodalom visszavág hóviharai, vagy a donneri Superman sarkvidéki tája.

A transzportersugarak is gyönyörűen néznek ki. Ezekkel kapcsolatban van kis kivetnivalóm: kicsit túl véletlenszerű, ahogy mindig a legjobb félpillanatban transzportálnak egy helyre:

1. Kirköt és McCoyt pont akkor sugározzák az Enterprise-ra (ez Kirk-öt is bosszantja), mikor a klingon börtönőr a kulcsnevet készül elárulni,
2. illetve Sulu és két embere pont akkor jelenik Cartwright előtt fézerekkel, mikor az szökni próbál.

"Leszerelnek."

A zárójelenet Kirk utolsó bejegyzésével egyszerre felemelő és megható pillanat. Minden tekintetben méltó búcsúja a régi Enterprise legénységének.
Ellentétben azzal, amit a Star Trek 7.-ben összehoztak.

Gyűrűk Ura III. - A király visszatér

A gyűrű az egyik legtágabb jelentéskörrel bíró tárgy. Legtöbbünknek egyszerű divatékszer. Másrészt a vagyon, tekintély, rang, sőt a hatalmi abszolutitás kifejezőeszköze. Okkult ereklyeként és mágikus kellékként is ismert. A házasság intézményében a férfi-nő sors-összekapcsolást hirdető tárgyi pecsét, tágabban pedig a hitvesi hűség szimbóluma. 
Akármelyik jelentéshez kötjük, egy gyűrű puszta birtoklása megváltoztathat minket. Egy idő után nemcsak viseljük, de az általa képviselt fogalomra emlékezve a lényünk részévé válik. Ami pedig vagy csiszol a jellemünkön, vagy apránként megront.

Akárcsak Szméagolt.

A király visszatér nyomasztó kritikaalany. A téma, könyv és/vagy film rajongói minden idők legjobb fantasy-mozijának kiáltották ki; emberek milliói úgy várták a trilógia mozgóképes zárását, mint Krisztus második eljövetelét. Valamivel kisebb tábor élesen szembehelyezi magát a Gyűrűk Ura-"fenomániával", túl-hype-olt, önfékezetlen megalitoknak tekintve Peter Jackson adaptációit. Különösen az utolsót, mely nemcsak a 3. LOTR-epizód, de a mozitörténelem 3. alkotása, ami 11 Oscar-díjat is elnyert.



Ha ANNYIRA népszerű közvélemény ellen ágálsz, mint Gyűrűk Ura III. esetén, akkor különösen kell figyelned, hogy amit mondasz, ne legyen támadható. Én ingyen, szabadidő-tevékenységként írok cikkeket mozifilmekről, sosem tanultam filmművészetet. Könnyű így kísértésbe esni, hogy kisebb figyelem jusson egy nem kedvelt alkotásra. Ezt a hibát sajnos én is több filmnél elkövettem, mégha a tévedést minél gyorsabban igyekeztem is korrigálni utóbb. 



Mindezzel csak próbálom elejét venni, hogy a véleményemet antifan-kampánynak olvassa ki valaki. Ahelyett, hogy kielégítsek mindenkit, megengedem magamnak, hogy szeressem vagy utáljam ezt a művet és ezt az univerzumot, a józan eszem és az összélmény szerint, amiben részesített. Ennyire erősen hype-olt filmnél lehetetlen csonttárgyilagosnak maradni. Annyit ígérhetek, hogy a benyomásaimat nem fogom a mű érdemei elé helyezni.

Aragorn most válik majd azzá, akinek született: Isildur király leszármazottja, a trón örököse. A fő csatatér a gondori főváros, Minas Tirith. A Hatalom Gyűrűje megérkezik pusztulása színterére. Míg szinte mindenki Sauron seregei ellen fog fegyvert, Frodó magával Sauron szellemével kerül szembe: az ő szeme, az ő betegítő jelenléte, gyűrűjének hatása, és elfajzott hajdani viselője, Sméagol. Természetesen Samu is marad a hűséges jóbarát, aki örökké Frodót védelmezi.
Nemcsak a főszereplők sorsa fonódik tehát újra össze: többen közülük elvileg most válnak azzá, ami addig rejlett bennük, ami a beteljesítendő rendeltetésük volt. Gandalf egy helyen sakkmetaforával illeti a végveszélyt: "Mindenki a helyén, a bábuk mozognak". A filmre ez szinte ugyanígy igaz.

A panoráma rendkívül változatos, gyakorlatilag hiba nélküli.  Minden komponense vagy simán megfelelő, vagy pazar: nem akarok megint közhelyekkel élni, mint "tág terek", "kellő létszámú tömegek", "aprólékosan kidolgozott jelmezek", etcetera. Mindez egy ilyen irdatlan kaliberű project-nél elvárható. Az ütközetek kemények, állejtős szögekből csodálhatjuk őket.
Ami a CGI-használatot illeti, továbbra is diszkréten alkalmazzák. Gollam mozgását leszámítva minden komputeranimált lény elnyerte a tetszésemet. Különösen az olifántok: tudomásom szerint az elefántok ősei igen hasonló küllemmel bírtak, mint ezek a tankokkal felérő jószágok.

Míg a két toronynál gyakran éreztem vontatottnak az események menetét, itt lehetőség nem nagyon adódik üresjáratra: a 200 perces film több mint 4 órára kerekedne ki az extrákkal együtt! Úgy hiszem, indokolt lett volna a kettévágás - akárcsak a Harry Potter A Halál ereklyéi fejezeténél -, mivel tucatnyi sztorivonulatot kell összesodorni, lehetőleg az erőltetettség érzése nélkül. Olyan, mintha egy nagyteljesítményű turbinát próbálna a rendező kézzel beállítani, mialatt minden műszert egyszerre felügyel.

A harmadik epizód szerkezete kissé formabontó. Ezt most nem hibaként rovom föl; egyszerűen könnyű észrevenni, hogy a hagyományos hármas tagolás fel van lazítva. A bevezető részt prológussal indítja, befejezését pedig több epilógussal fejezi be. 

A prológus az első film eseményei előtt, a régmúltban játszódik (ez az egyik legjobb húzása a forgatókönyvnek!). Bemutatja, hogyan találta meg az átlagos hobbit, Szméagol a Gyűrűt, aminek hatására megölte barátját, és ami szellemileg és fizikailag teljesen leigázta. Ez a metamorfózis a kedvenc jelenetem az egész 3. felvonásból, sokat segít, hogy - ezúttal - ne érződjön félbevágottnak a produkció kezdése.

Két nagyobb tömbben fedeztem föl olyan jeleneteket, amiken belül - legyenek bármennyire részei a regénynek - időhúzásra lettem figyelmes. Az utolsó negyedórában, illetve a bonyodalom néhány drámailag fontosabb részletén:

1. a Tűz Hegyén a Gyűrű bedobásával vacakoló Frodó (Tudom, a tárgy megint befolyásolni próbálja);
2. vagy Arwen látványos hátraarca a tündemenetből (Tudom, milyen látomás hatására);
3. + Faramir "halotti máglyája".

Denethor egész alakja irritált, ez a figura sokkal inkább a Halhatatlanok c. filmbe illene. Nincs helyzetértékelő képessége, szereplése merő ingázás bágyadt közöny, a dölyf és agonizálás közt - amíg végül égve le nem veti magát a várból. Felteszem, ő a történetben a szűklátókörű helyi vezető, aki nem a gonosz eszköze, csak kártékonyan ostoba. És akivel szemben az ellenállásnak meg kell szerveződnie. 
De tudva, hogy egyik fia (Boromir) halott, a másikat (Faramir) elégetné, mielőtt megbizonyosodna, hogy meghalt-e? Nem értem, Gandalf miért nem kötözi meg ezt a gyengeelméjű "helytartót", ha már vállalta, hogy nyilvánosan leüti. Az ilyen vezető ilyen horderejű vészhelyzetben maga is kockázati tényezőt jelent, mégha csak mellékeset is.

A koronázás utáni epilógusrészletek a szereplők utóéletét hivatottak ecsetelni. Nyilvánvalóan rajongóknak szánt szolgáltatás; Peter Jackson tartotta magát eddigi álláspontjához, és elsősorban az ő igényeiknek törekedett megfelelni. Filmje néhol szinte megroggyan a kazalnyi szereplő, kapcsolati és történeti szál tömege alatt. Jó: ezek többsége tényleges alkotórésze a cselekménynek, kapnak műsoridőt, de az arányokkal gond van. Jackson néha kontrollt veszít azzal, hogy túlzsúfolja az eposzt, nem is 1, hanem mindjárt 5 db. ál-befejezéssel.   

Ezenkívül: az egyes ál-zárások tartalma tovább elmélyíti a szakadékot rajongók és nem-rajongók között: a hobbitok mulatozása, újabb ölelkezések, Frodó hosszas búcsúzkodása, vagy Samu víg utóélete, házzal, feleséggel és gyerekkel kiegészítve. Számomra ezek igenis indokolatlanul csöpögő, patetikus, rettentően érzelgős mozzanatok. "A történet megírása" motívum ismételt emlegetése (Frodó a történetük utolsó lapjait Samura hagyja, hogy megírja) pedig utólag kikezdi az egész mű komolyan vehetőségét. Igen: én "fajankó" komolyan akarok venni egy fantasyt varázslókról, sárkánygyíkokról és túlvilági lényekről.

Apropó varázsló: Míg Gandalf továbbra is favoritszereplőm maradt, addig Christopher Lee-hez hasonlóan én is sértőnek találtam, hogy Sarumánt (és Kígyónyelvet) teljesen kihagyták a még-nem-bővített, mozis verzióból. Különösen annak fényében, hogy szerintem A két torony gyenge bukást adott a Sauron oldalára átállt mágusnak. Ezt a döntést nem tudom a lovagszínész korával sem indokolni, hisz az 1. részben teljes értékű főszereplő volt, és amennyire tudom, a 3 részt - de legalábbis A két tornyot és A király visszatértet - gyors egymás utánjában forgatták le. 

Itt egy picit megállnék.

Az eddigiek alapján most biztos azt várja tőlem a olvasó, hogy tovább kanalazzam a helytelennek vélt apróságokat a movie-ban. Hát nem: azzal az erővel már nekiállhatnék újraírni a történetet. Néhány részletet persze majd szóvá teszek (anélkül csak a levegőbe beszélnék), pozitív vagy negatív véleménnyel. De nem fogom mindet sorra venni. Inkább tapasztalatilag, egészként próbálom értékelni a filmet, révén, hogy mégiscsak egy óriási, realista kinézetű tündérmeséről van szó.

A két toronyhoz képest itt végre megint azt éreztem, hogy a szereplők színészi játékában van élet. A hobbitszereplők közül Samunak még túlzásba is sikerült esnie néhol. Nyilván érezték a színészek, hogy most dől el minden: az utolsó felvonás határozza meg leginkább, milyen szájízt hagy maga után egy filmhármas. Hogy egyenként melyik figurát mire tartom, az már más kérdés.

Éowyn. Királyi sarj révén nem meglepő, hogy a női szereplők közül ő a legtalpraesettebb: nemcsak elszánt és őszinte, de konok, és odafigyel a többi emberre. Théoden haldoklásakor mindkettejükkel együttéreztem. Vitézi, ámbár kissé komikus pillanat, ahogy Sauron seregeinek fő vezérét, a Boszorkányurat a fémcsuhája alá szúrva öli meg. E lényről kering a mítosz, hogy halandó férfi nem tudja megsebezni. Akkor egy halandó nő mi miatt képes? Értem a logikát, csak kissé furcsa, hogy erre a variációra nem gondolt sem ő, sem Sauron.  
Az egyik legtetszetősebb sztorirészlet számomra az volt, ahogy Éowyn, férfi vértezetben  magával viszi a harcba a hobbit Trufát, aki már szintén felszerelkezett. Théoden elvileg mindkettőnek meghagyta, hogy maradjon ki: Éowynra Rohanban lesz szükség, Trufa pedig "csak teher lenne" alacsony termetével, rövid karjával, harci tapasztalatok híján. Ez a mozzanatsor inkább megfogott, mint sok drámainak szánt jelenet. És érdekes elspekulálni rajta, hogy Éowyn felismerte-e, mit jelenthetett Trufának részt venni az egészben. Társaitól elvágva, egyedül felfedezni magában a kellő elszánást, hogy részt vegyen a vérfürdőben.

Arwen karakterével a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, túl egysíkúnak tartom őt. Részben ez az eredeti szerző, John Tolkien hibája is, hisz ő írta ilyenre a személyiségét. A filmekben ugyan már nagyobb a szerepe, de elég hullámzó, hogy mennyire életképes a személyisége. Az 1. részben elfogadtam, hogy ott volt. A 2.-ban haloványnak és önámító teremtésnek találtam. A király visszatér során már kicsit nagyobb érzelmi skálán mozog a játéka és arckifejezése.

Önmagában nézve tehát fejlődött. A szerelmi szál nem. Kezdve azzal, hogy a szokásos "Örök lét vagy szerelem?" dilemma a szokásos "Feltétlenül a szerelem!" választ kapja meg a végén, kötelező ünnepi csókkal. Az érzelmi kapocs Aragorn és közte valahogy nem megfogható számomra. Túl cukormázasan, mesterkélten próbálják rendkívülinek, szinte transzcendensnek beállítani. Mi fogta meg Aragornt ebben a nőben a külsején túl? Mert jellemnek vagy önállóságnak az egész trilógiában 1 tettével mutatta határozottan a jelét (az 1. részben). 

Trufa társa, Pippin sorsa is érdekesen alakul. Először azt gondoltam, hogy ez a szereplő csak lelkesen ott lábatlankodik majd a harcmezőn. Miután megtalálta a palantirgömbre - amit, ha jól emlékszem, Sarumán használt -, éjjel kotnyelesen elcseni Gandalftól. Tényleg lett belőle kisebb baj: Sauron szelleme kis híján végzett vele a gömbön át. De furcsa módon az eset inkább előnyére válik Aragornéknak: a megrémült Pippin lát egy víziót, ami Sauron tervének egy részletét elárulja, így aztán Gandalf magával viszi Minas Tirithbe. 

Gandalf és ő több jelenetben is nyíltan beszélgetnek a közelgő apokalipszisről, ami szintén növeli az 1. részben még idegesítő hobbit kedvelhetőségi indexét. Módfelett ötletesnek találtam, ahogy a viszafogott éneke alá lett vágva Faramir esélytelen visszafoglalási kísérletének Osgilithnél. Az előforduló csaták szerencsére nemcsak látványosak, de egymástól is jól különvehetőek, nem ugyanazt a harcot játsszák el újra meg újra.

Gyakran vettem észre, hogy egy drámainak szánt jelenet, bár annak is van beállítva és eljátszva, mégsem elég érett és őszinte. Így voltam többnyire Samu, Frodó és Szméagol útjával. Azt elismerem: Frodó tetszhalála az óriáspók mérgétől  hatásos: elsőre én is azt hittem, meghalt. Samunak pedig a korábbiaknál is több alkalma nyílik bizonyítani  áldozatkészségét. Végig küszködik gazdája megóvásáért, függetlenül attól, hogy Frodó mikor hogyan tekint rá.

De Szméagol cselszövése úgy, ahogy van, gyerekjáték. Nagyon átlátszó, hogy a tündekenyeret leszórja a szakadékba, míg alszanak, és rászór egy keveset Samura, hogy bemártsa Frodó előtt. Nem beszélve arról, ahogy Samu rájön erre a kanyargó lépcső aljánál. És mikor Szméagol már nem is titkolja szándékait, Frodó 2 félmondatnyi győzködés után lelöki a mélybe, hogy a Tűz Hegyénél még utoljára a Gyűrűért viaskodjanak - megint. Vérszegény fordulat. Hanyadszorra kellene azt hinnünk, hogy valaki lezuhant, látszólag meghal, aztán kiderül, hogy mégse?

Legolas és Gimli inkább csak Aragornt kísérő harcosok, mint valódi főszereplők. Aragorn személyiségét annyira nem tartom árnyaltnak, de az ő szála jól követhető és világos. Miután Gandalf és Pippin - Denethor háta mögött - beindítják az ország jelzőtűz-láncolatát, több ezer önkéntes csatlakozik Théodenékhez. A szükséges kiegészítő hadakat azok a holt lelkek szolgáltatnák, akik hajdan Isildurt cserben hagyták. Egyedül az ő örököse oldhatja fel az átkot.

Az egész szál logikája átgondolt és stabil: Arwen apja, Elrond - számolva a lehetőségeikkel - újrakovácsoltatja Isildur kardját, átadja Aragornnak, s a penge bizonyíthatja majd a holt seregnek a férfi örökösi mivoltát. Aragorn szinte kötelezően a lovagkirály mintaképére van szabva, úgyhogy nincs okunk kételkedni, hogy rátermett, vagy hogy képes szinte bármilyen sereget felbuzdítani.
A film vége felé, mikor tisztelete jeleként letérdel a 4 hobbitszereplő előtt: az az ünnepi jelenetek közül az egyetlen, ami engem is megragadott. Nem merném sajnos ugyanezt elmondani arról, ahogy Frodó a fényes szobában ébredve viszontlátja Gandalfot és többi barátját.



Kissé könnyű megoldásnak tartom, hogy egyszeri támadás után a holtak serege (f)eloszlik, és ezzel kiválik a történetből. Teljesítették a kötelezettségüket, elmehetnek. De mi lett volna, ha tovább maradnak? Az én tippem, hogy kilátástalanná vált volna a rossz oldal helyzete, hisz Legolas egyik nyílvesszője bizonyította: ezeknek a kreatúráknak tényleg nem árt a sima fém.

Ellentétben a Boszorkányúrral.

Tisztában vagyok azzal, hogy akármit "firkálok", akármilyen pontosan/ pontatlanul, az eredmény ugyanaz: leminősítek egy grandiózus, rengeteg munkával készült mozieposzt, amit a legtöbb ember kedvel és tisztel. A tömeggel szemben ez nem az én mítoszom. Nekem is megvannak a magam kedvenc franchise-ai és azon belül epizódjai, értékskálám is elüt a többségétől. 

Nem vitatom, hogy a Gyűrűk Ura III. méltó korona. Szerkezetileg jól lett volna felépítve, de szembeszökően túlterhelt. A történet fordulatai, dramaturgiája, mondanivalója az emberi hősiességről nemcsak kiszámíthatóak, hanem pár helyütt bizony fullasztóak és logikaficamosak is. Egyedi megoldások szinte kizárólag a vizuális kelléktárában lelhetőek föl. A színészi játékra nem panaszkodom. Viszont a karakterek közül összesen 3 vagy 4-nek a sorsán éreztem, hogy nyomatékot kapott, és le is köti a figyelmemet (2 közülük mellékszereplő).

Határozottan jó és szórakoztató mesefilm. De nagyszerűséget én csak a látványvilágában látom, egészében nem tudnám őszinte szívvel méltatni. Legalábbis nem olyan emelkedett, opuszi hangnemben, mint a rajongók.