A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal. 

Ghost

"Miért vagy ezen úgy meglepve? Én csak afféle szellem vagyok. Megrekedtem a túlvilág és evilág között."

(Fekete Szakáll szelleme)

A Ghost Patrick Schwayze legismertebb filmje a Dirty Dancing mellett. Óriási sikere lehetővé tette Schwayze-nak, hogy a rendezők ne csak a sármos szépfiú szerepkörére lássák őt alkalmas színésznek. Én nem vagyok rajongója a munkásságának, de a Ghost-tal szerintem is az egyik legösszeszedettebb alakítását nyújtotta.

A Ghost nem horrorfilm, és nem is misztikus thriller - sokkal inkább olyan, mint a meseszerűbb előfutára a Hatodik érzéknek majd' 1 évtizeddel későbbről. Annak szintjét az én szememben nem éri el, de az alapfelállás majdnem ugyanaz. Itt is egy becsületes férfit éjjel lelőnek, és a szerelme szeme láttára hal meg. Amit a lány nem tud, hogy kedvese szelleme ezen a világon rekedt: egy gyilkosság szálait segít elvarrni új ismerősének, mielőtt tovatűnhetne a fénybe.

Bár én sose vagyok elnéző csak mert gyerekként szerettem egy filmet, a Ghost-tal viszonylag későn, alig 1-2 éve ismerkedtem meg. Főleg az tette tetszetőssé számomra, hogy bár témája (egy szellem vendettája a gyilkosain) a misztikumba sorolandó, de nem próbál ködösíteni, végig tiszta, kinek mi a motivációja. A filmnek megvannak a maga fordulatai, és egész ügyesen játszadozik el a kísértetlét különféle aspektusaival.
Maga az elhunyt, Sam Wheat mindvégig egy kedvelhető, tettrekész egyéniség. Túlvilági lényként pedig folyamatosan képessé válik úgy mozogni és tárgyakat mozgatni, mint egy élő valaki. Mintha csak láthatatlan lenne, nem pedig testetlen. Tetszett, hogy itt a halott nemcsak jelenésként, hanem mint cselekvő fél szolgáltathat igazságot magának.


Jerry Zucker, a rendező nagyon, sőt gyanúsan vonzó képet fest a halál utáni létezés mikéntjéről:

1. átmehetünk a falakon,
2. tapasztaltabb szellemtársunktól megtanulhatunk fizikai tárgyakat mozgatni,
3. extraéles hallású állatok bármikor hallhatnak minket,
4. akinek picit is van médiumtehetsége, szintén hallhat minket,
5. a túlvilágon a jó lelket a fénybe jutnak, a rosszakat pedig egy csomó sötét árnyékpaca elcipeli.
6. és a mennyei fénycsóvában a fejlettebb kísértetek még láthatóak és hallhatóak is, míg nem csatlakoznak a trilliárdnyi másik lélekhez odaát.

Mindezen képességek nagyobbik részt inkább vágyálmok. Szeretnénk abban hinni, hogy a szellemlét ilyen megnyugtatóan egyszerű és hasonló, mint az élőség. Sőt képességeink határa kitágul a testetlenné válással. 

Rengeteg tucatthrillerrel szemben a Ghost-nak igazi forgatókönyvet írtak: Samet a bankárt megölik, mert piszkos pénzügylet nyomaira bukkant - nem tudván, hogy legjobb barátja, Carl áll mögöttük. Miután erre rájön, szellemként találkozik egy Oda Mae Brown nevű sarlatán médiummal. Oda Mae révén - kitartó győzködés után - lehetősége nyílik újra cselekvő személlyé válni, hogy megvédje barátnőjét, Mollyt a rá leső veszélytől.

Carlt egy elég szánalmas gonosztevőnek tartom. Értem, hogy ő egy teljesen hétköznapi külsejű és észjárású fickó, aki csak a sarát próbálja takargatni. Világos, hogy a gyávasága és kapzsisága süllyeszti egyre mélyebbre: Samet csak kirabolni akarta, de a halála végülis jól jött neki, folyamatosan játszva a gyászban osztozó jóbarátot Mollynak. Ez a fickó nem bűnvezér, hanem egy egyszerű féreg. Ezzel együtt tartom gyenge és jellegtelen antagonistának: mihelyt valami nem megy a terv szerint, jól kivehetően idegeskedni és kapkodni kezd. A tényleges gyilkosnak, Willynek pedig még esze sincs, csak egy züllött toprongy bűnöző.
Sam legjobb magánakciója azután következik, hogy ő és Oda Mae megszüntették Carl hamis bankszámláját, amin a sikkasztott pénzt tárolta. Sam a frusztrált Carlon szórakozik, és fokozatosan a tudtára adja ottlétét, a gépén betáplálva: "GYILKOS", és hogy ő "SAM". Élvezetes volt látni, ahogy mindettől Carlból egyre jobban pánikba esik, egyre jobban felszínre bújik a valódi énje, a féreg. Molly és Oda Mae életére tör, de Sam megállítja, és végül akaratlanul saját vesztét okozza.

Whoopy Goldberg és Demi Moore karaktere szintén nem ér föl Schwayze-éhoz. Az, ahogy Molly és Oda Mae bekapcsolódnak Sam szellemjárásába, elég idegesítő volt. Először még nekem is vicces volt, ahogy Oda Mae életében először valódi szellemet lát, és Sam addig énekel neki hamisan, amíg nem hajlandó segíteni. Még némi jellemfejlődésen is átesik, ahogy tolmácsolja Sam szavait Mollynak, illetve később önként kölcsönadja a testét Samnek, hogy Mollyval utoljára még megérinthessék egymást. Nem a karakter bosszantott, hanem hogy Goldberg a kelleténél több komédiát visz az egésznek túnusába.

Valahogy nem tűnik őszintének az, ahogy Zucker beállítja a holtak kapcsolattartását az élőkkel. Mollynak csak kínkeservvel sikerül felfognia, hogy kedvese valóban kísértet, és létezik. Sam egy pennyt lebegtet a lány szeme előtt, és bizalmas dolgokat szajkóztat Oda Maéval, mire Mollyt végre sikerül rádöbbenteni a tényekre. Miért nem kereste meg Sam a lányt egyből azután, hogy megtanult bánni a szellemtestével? Persze, hogy egy vadidegentől nem fogja elhinni a természetfelettit - főleg megtudva, hogy Oda Mae korábban csaló volt. Idegtépő, mikor ilyen hosszan kell néznünk újra meg újra, hogy ennyit kell győzködni egy kishitű karaktert, rimánkodni, hogy ugyan higgye már el.

Bevettem a kémiát Patrick Schwayze és Demi Moore között, bár inkább Schwayze alakítása győzött meg. Sam és Molly között egy közepesen meghitt egészséges, kapcsolat képe rajzolódott ki előttem. Nem érződött erőltetettnek vagy túlidealizáltnak, amíg még a férfi az élők sorában volt.

A zárása ennek a movie-nak túl cukormázas nekem. Molly egyszeriben hallani kezdi Samet, nem sokkal utána pedig Sam már teljes valójában láthatóvá is válik a másvilági fényárban. Ez attól lehet, hogy erős érzelmi kapocs kötötte össze őket, így - nyitott szívvel és hittel - érzékelni lehet az elhunyt személyt. Ha Samet azért nem ragadta eddig el a fény, hogy megbüntesse 2 gyilkosát, akkor még logikusnak is tűnhet, hogy a búcsúzkodás idejére Molly és Oda Mae teljes valójában látják őt.

Maga a helyzet kétség kívül megható, hogy örökre búcsút mondanak Samtől. De akárcsak az E.T.-nél, az itteni nagy búcsú is túlzottan szentimentális és ájtatos színezetű. Sam elbúcsúzik a két nőtől, majd elindul a fénybe, a másik dimenzióba, ahol más holt lelkek tünedeznek fel. Felteszem, ez is az isteni gondviselésre utal: a jó lelkek csak akkor nyernek túlvilági békességet, ha rendezett körülmények közt távozhatnak az élők sorából.

A bűnösöket pedig a Pokol fekete lidércárnyai szépen elráncigálják. Azok a gnómszerű figurák legalábbis megmosolyogtatóak: nem tudom, nem volt-e elég pénz jobb effektusokra, avagy Zucker fejében nem volt ettől frappánsabb kép az alvilág démonairól.

Whoopy Goldberg egyebek között Oscar-díjat vihetett haza itteni alakításáért, amit az Akadémia egyik legfurcsább döntésének tartok. Oda Mae figurája nekem semmiben sem tűnt ki a többi fontos szereplő közül. Legtöbbször csak segédfiguraként, "sidekick"-ként asszisztál Sam-nek. A Ghost-ról nekem elsőként mindig is Patrick Schwayze fog eszembe jutni, mint a félbeszakadt földi ügyeit elrendező túlvilági lény.


Összegezve: szolid, egyszerű történet, korrekt fordulatszámmal, de sokszor egyenetlen tónussal, és valószerű, de nem túl érdekes karakterekkel. És hát egy igencsak kényelmes, idealizált képet fest a túlvilágról - talán pont, hogy a nézők halálfélelmét csitítva vonzza be őket a filmre.

Zaklatás

Tom Sanders családos részlegvezetőt régről ismert új főnöke, Meredith sikertelenül próbálja elcsábítani. Mindketten beperlik a másikat, közben Tom rájön, hogy a nő önös érdekből veszélyezteti a küszöbön álló fúziót.

Ez nagyvonalakban a felállása Michael Douglas egyik legvitathatóbb értékű filmjének. A Zaklatás a felszínen okos thrillerkriminek néz ki belső hatalmi harcról egy szoftvercégnél. Valójában viszont nem több erotikomikus csatározásnál a 2 nem 2 képviselője között, melynek kimenetele egy idő után mindeggyé válik a néző számára.

A mű 2 hivatalos vonzereje közül az egyik a legendás félbemaradó szexjelenet Tom és Meredith között, ahol Meredith szinte fekete özvegyként próbálja behálózni a csábulgató férfit. Ez engem nem érdekelt, kismilliószor látni ilyet jobban kivitelezve. Másik az időnként okos üzleti szövegsorok, melyek alapján a laikusok - köztük én is - némi fogalmat nyernek az informatika világáról. Túlkomplikáltnak éreztem az egész bonyodalmat, a mellékszereplők értelmes, de túl szürke dolgozók, és a 3 fő húzónév egyikét se hittem el annak, amiként a filmben szerepeltetik őket.

Messze nem én nyitom a sort azok körében, akik szerint a sikeres üzletasszony és Meredith Johnson két külön kategória. Itt egy nő, aki elvileg elég okos, jó szervező + strapabíró, hogy felemelkedjen egy nagycég alelnöki posztjára. Ehhez képest, ha egy szituáció érinti a szexet vagy az ösztöncselekvést, teljesen elveszíti az önuralmát. 1. munkanapon hívja fel az irodájába a trófeának nézett Sanderst, és egyből nyomul rá, akár egy nőstény ragadozó a párzás előtt. Hogy lett ebből üzletasszony? Hogy lehet olyan óvatlan, hogy mikor a férfi visszahőköl és lelép, hangosan elkezd ordítozni az iménti ügyükről, nem tudván, hányan is vannak a közelben?

Nem tudom, mit higgyek erről. Ebben a világban úgy látszik, a puszta dögösség, illetve néhány diszkrét numera elég a szakmai előmenetelhez. Ehhez pedig az kell, hogy legyen egy önelégült, vigyori főnök; Donald Sutherland karaktere Bob átlagos, önhitt milliomos, akinek a kényelem és a pénz számít egyedül. Aztán kell egy régóta kiéhezett pasi. Tom a film szerint 30-szor is nemet mond, de csak azután hajlandó elmenni, hogy valami futó, szexszerű döngetést végrehajtott a nőn.

Meredith szinte a paródiája a szexi, de végsőkig manipulatív mesterelmének, melyet például Sharon Stone ábrázolt az Elemi ösztönben. Tetszett a pernél, hogy a néző elvárásait beelőzve csavar egyet a szokott felálláson. Akire számítunk, hogy az áldozati bárány lesz, Tom, elsőként kezdeményezi a pert. Jó pont! Meredith és ő is erkölcsileg kompromitálták magukat, kérdés, hogy melyikük a nagyobb bűnös. Igazából ezt én magam se tudtam eldönteni Tom frappáns leleplező beszédéig arról, hogy Meredith belepiszkált a termékrendelésbe.

Nem egy helyen mintha a vakszerencse egyengetné Tom előtt az utat, hogy kikerüljön a slamasztikából. Idővel mobiltelefonján felfedezi, hogy egy félrement hívás révén valaki felvette a vad éjszakán történteket. Ez talán viszonylag hihető véletlen. Még azzal együtt is, ez az icipici véletlen perdöntő aduászt ad neki Meredith ellen.
Meredith tervében a végső trükk az, ami úgy-ahogy ravaszságot sejtethetne. De az meg nagyon együgyű trükk. Mikor a nő a perügyben vesztésre áll, látszólag elveszti a fejét, s őszinte vélekedését a férfiakról kiadja magából. Így Tom azt hihetné: győzött, miközben bűnbaknak készítik őt elő egy gyártási hiba kapcsán. Már elnézést: Tom és Meredith évekkel ezelőtt bensőséges kapcsolatban álltak. Kissé átlátszó kelepcének tűnik ez épp az ő számára. S mikor átlát a nő mű-kiborulásán, úgy nyer bizonyosságot sanda gyanújának... hogy véletlenül meghallja Meredith-et, amint a cinkosával épp a csapdáról beszélnek. És véletlenül a mobiltelefonja csörgését se hallják be, míg őt mindent hall ki. Speciális lehet az üveg...

Sanders érzésem szerint csak azért családos ember, mert ez az általános életmódbeli-norma. Nincs kémia közte és felesége között, teljesen megszokás-alapúak a beszélgetéseik, illetve a kötődésük gyerekeikhez hamisnak érződik. Az asszonynak egyetlen megnyilvánulását találtam okosnak, és ez amikor egy partin szóba kerül az incidens Meredith-tel. A többiek előtt úgy tesz, mintha Tom pontosan elmondta volna neki. Valójában persze dühös, amiért Tom hagyta, hogy a pénisze egy másik nő szájában kössön ki.

Az 1 főszereplő, akin egyáltalán nem látom, hogy az események nyomot hagynak, az Bob. Ha én írtam volna a forgatókönyvet, akkor Meredith-en kívül némileg őt is seggre ejtettem volna. Nem vagyok üzleti szakértő, de úgy tudom, az igazgatótanács visszavonhatja az elnökségi mandátumot, mégha ő is pénzeli a céget. Akkor biztosan, ha nem övé a részvénytöbbség. Ha meg az övé, ilyen kimagyarázhatatlan nyilvános lebőgés után az üzletfelei, nos, eléggé megorrolhatnak rá. Mindenesetre kötve hiszem, hogy nincsenek az esetnek következményei rá nézve.

Lehet, hogy népszerű darab, de számomra a Zaklatás csupán egy középvonalbeli thriller.

G.I.Jane

A G. I. Jane igen propaganda-beütésű alkotás, szinte a női Top Gunnak lehetne nevezni. Demi Moore Legrosszabb színésznő Arany Málna-díja, a különféle filmes militarista közhelyek és az alulírt forgatókönyv a legismertebb, legtöbbször hangoztatott védjegyei. Hazudnék, ha jogtalannak ítélném a negatív közvéleményt, de ez a mű nem jelent számomra akkora blamázst, akár magában, akár Ridley Scott filmes pályáját tekintve. 

Akárcsak a Sztriptízben, Moore fizikai felkészülést is tett a szerepébe, persze most azért nagyságrendekkel nagyobbat. Elmondása szerint ezért, a kemény megpróbáltatás megtapasztalása miatt is akarta Jordan O'Neilt, a hírszerzőtisztet eljátszani.
Tökéletesen passzol a "G. I. Joe" név női albínója cím gyanánt: O'Neil egy titkos bázison az elitalakulatnál egy sima elvekkel bíró karrieristából voltaképp Rambóvá változik át. A terepen vért izzadva állja a sarat, használ fegyvert, és a politikai malmozás hozza ki leginkább a sodrából. 


Demi Moore alakítása szerintem megfelel annak, amit az a szerep követel. O'Neil nem egyik percből a másikra keményszik meg. A kegyetlen kiképzés első napja is megviseli, és kiderül: a terepen IS kedvezményeznek vele, nemcsak a táborban a külön hálóhellyel. A jelenet, ahol a haját leborotválja persze, hogy teátrális, de őt magát is emlékezteti: élet-halál kérdés, hogy egy pillanatig se lankadjon ereje és összpontosítása. Amíg az egység tagja, csak így létezhet. 
Csakhát a szerep eleve sablonosra lett írva - akárcsak szinte minden más a filmben. O'Neil motivációja, hogy helytállásával kivívja a női egyenrangúságot, ám ezenkívül semmi. Ez túl egyszerű; valami más értéknek is léteznie kellett volna számára - legalább kezdetben -, mint az, hogy bírja, amit férfi csak bírhat. Enélkül tényleg annyiból áll a jellemváltozása, hogy női vasgyúróvá válik. A sztori folyamán előbb bajtársai, majd - tengernyi rugdosás, titkolt buktató és megalázás után - már kiképzője, Urgayle is hajlandó elismerni, mint harcost.


Elhittem, hogy Jordant hátába döfött késként éri, mikor visszarendelik néhány kompromitáló sajtófotó miatt. Illetve mikor kisakkozza, hogy Lillian DeHaven áll mögöttük, ugyanaz, aki eleve lehetővé tette a bázisra kerülését. DeHaven is csak politikus, ezért nyilván Jordan is gondolt rá, hogy érdekből pártfogolja Washingtonból. A kiképzés azonban pokoli: a napokig nyúló fizikai és szellemi igavonás után hinni akarja az ember, hogy a háta biztosítva van, és csak bizonyítania kell. Ezért nem elcsépelt számomra, mikor ez kiderül.




Elég sok elszalasztott aspektust látok a film témájában, amit tárgyalni lehetett volna. Némi szó esik ugyan arról, hogy nőket a családjaik nem engednék extrakemény kiképzési programokra, hogy bevetésen essenek el, bármennyire is úgy döntenének. Ez pluszindokot is ad rá, hogy Jordan bizonyítása vágya szinte az őrülettel határossá nőjön, és otthoni élettársát is megrémissze.
Tetszik továbbá, hogy miközben O'Neil saját igaza mellett kardoskodik, álláspontja a másik véglet felől védi a női egyenjogúságot. Itt nem túl kevés a joguk van a nőknek, hanem túl nagy a kirekesztésük, kötelezően "ajnározzák" őket (jobban kell ügyelni a női civilekre és katonákra is). Szavaiban a női életet a férfiéhoz "süllyeszti le", elveti, hogy a kockázatvállalás vagy a segítségnyújtás egy női katonánál súlyosabb hátráltató tényezőnek számítson. Röviden: "a gyengébb nem" kifejezést akarja kitörölni a szótárból.




Központi szála tehát a cselekménynek még egész jó volna. Minden más gyenge és színtelen lett. O'Neil ugye eleve nem bonyolult lélek, de "bajtársai" még annyira se. Nem tudok különbséget tenni itt a szereplők között, ezért nem is fárasztom magam neveik memorizálásával. Van köztük fekete bőrű, hebrencs, komoly, szemét kiképző és szivarozó parancsnok: lényegében az összes kliséfigura kiképzéses történetből. Már-már egy one-(wo)man-show az egész.
Ami O'Neil élettársát illeti, szintén tiszt, de az egész viselkedésén a jellemtelenség, a bizonytalanság és a hinni képtelenség árad. Mint bevallja, ő is azt remélte, hogy a nő elbukik, de csak hogy hazakerüljön. Mégha segíteni is próbál Jordannel, a vonzalom vagy őszinteség magja sem olvasható le róluk. Nem értem, mit lát O'Neil ebben a nyápicban. 

Következetlennek érzem, hogy ennyire túlhangsúlyozzák: a nők nem lehetnek egyenrangúak a férfiakkal. Teljesen nem. A kiképzőtáborban még csak-csak megértem: ott a szívatás annyi, mint lélegezni. De ez, hogy DeHaven ellenlábasa eléri: bázisokat csukassanak be, csak mert a szenátornő védence azok egyikében kínlódik, szörnyen erőltetett összefüggés. Miért kockáztatja egy politikus, hogy leszerepeljen a médiában, amiért a nők teljes egyenjogúságát nyíltan ellenzi és lenézi? Hogy lesz ettől több szavazata a választásokon?
Úgy sejtem - találgatás! -, az ötlet olyasmi lehetett, hogy a filmben egyre több nő akarja manapság csatamezőn vérét adni a hazáért, családjaik ellenzésével többnyire. Így aztán 2 népes véleménytábor jön létre: az ötletet támogatóké és ellenzőké, és DeHaven a támogatók pártját fogja.  De itt nincs társadalom, nincsenek határolható érdekcsoportok. Nem egy növekvő jelenséget látunk, hanem egy zavaros, megfoghatatlan, kicsinyes ping-pong-adogatást 2 politikus között, akik nem bírják a másik hangját és ábrázatát.




A dialógusok többnyire lohasztóan vérszegények; a szenátornő kapta a legtöbb agyasabb mondatot, azok viszont meg unalmasak. Az úgymond "tökösebb" mondatok - meglepetés! - O'Neiltől hangzanak el, tábori ideje alatt.
A legizgalmasabb pár perc talán az, mikor Urgayle a szimulált fogságba eséskor testi fenyítésekkel próbálja megtörni. A nőben felmegy az adrenalin, és hátrakötözött kézzel is szétrúgja a még mindig a "gyengeségről" papoló alakot:
"Hadnagy, életben van, jól hallom?"
Mire a nő válasza: "Szopjon le!", amit aztán a többiek is skandálni kezdenek buzdításul.

Urgayle pálfordulását nem tartom elcsépeltnek, mert mint egyik kollegájának odamondja: "Nem vele van a baj. Hanem velünk." Tudja, hogy túl messzire ment, és hogy csak a megbocsáthatóság határán belül maradt, hogy nem okozott maradandó belső sérülést O'Neilnak. Őszintén szólva, egy ilyen kiképzőt én repítenék a seregből, de a szélsőséges programokra úgy tűnik, sok bizarr edzésmódszert lehet húzni.







Demi Moore a szerep kedvéért ténylegesen bevállalta a kopaszságot, akárcsak később Natalie Portman a V mint Vérbosszúban. Moore volt a film egyik producere, sőt az általa alapított cég (Moving Pictures) felelt a produkcióért. Bár a rengeteg munka sajnos nem térült meg, egy próbát megért az alapötlet.
A sajtó a hadnagyot új Szent Johannának nevezi: nem tudom, Ridley Scott ötlete volt-e ez, vagy másé, de a párhuzam nem nélkülöz minden alapot. Ez a nő is szinte fanatikusan képvisel egy ideát, katonaférfiak közt kell egyedüli nőként állnia a sarat, és persze a lenyírt haja.  (Legjobb tudomásom szerint Jeanne d'Arc csak rövidre vágott hajat hordott a harcmezőn; a leborotválást később, megszégyenítésből szenvedte el).




A film végi éles bevetés O'Neil vezetése alatt, továbbá, hogy mindent és mindenkit sikerül kimentenie, csak fokozza az érzést, hogy a film dicshimnuszt zeng a feministákról. Tisztára olyan benyomást kelt, mintha azt sugallná a potenciális ellenzőnek: "Kínlódd csak ezt végig te is, és aztán pofázz!"
De ez nem mentség: a cselekmény negyedóra után kitalálható, összesen 2 ember kapott értékelhető jellemrajzot, és a nők katonai megítélése a férfiakhoz képest rettenetesen sarkított, sőt néhol már offenzív. A kiképzést részletező jelenetek hossza annyira nem zavart, mivel érdekes volt látnom annak  menetét, buktatóit és pszichikai hatását. Nem szemétnek tartom a G.I.Jane-t, hanem egy túlzó, felejthető hőskölteménynek, ami belegabalyodott saját mondanivalójába.

Sztriptíz

Sztriptíz egy olyan film címe, ami nem tudja eldönteni, mi a célja. Legyen vicces, vagy megható. Nem ismerem Carl Hiaasen best-sellerét, ami alapján készült; annyi jutott a fülembe róla, hogy az a humort tartja előtérben. 

Mozgóképes inkarnációja inkább olyan, mint a kötélhúzta ember: 2 karjára csomózva a köteleket 2 csoport további ember húzza. És végül egyik irányba se mozdul el igazán, csak az alany lesz rosszabb és megviseltebb tőle. Ugyanígy húzzák az alkotók két külön irányba ezt a produkciót: dráma és humor.

Nem a kettő elegyítése zavar. Minkettő terén kevés volt a jól eltalált alkalom. Az a kevés sem hibátlan. Ami elsősorban zavar, hogy ez a 2 alkotórész, dráma és humor sokszor akadályozza egymást. Ami drámai lenne, azt többnyire béna szexista megjegyzésekkel leszázalékolják. Ami pedig humoros lehetne, azt Erin Grant hátrányos helyzete, nos, "nem vicces"-é teszi.

Barbara Cramer kritikus szerint Moore karaktere túl komolyra lett megírva és eljátszva. Sajnálom, hogy ez a vélemény terjedt el a hivatásos filmesztéták körében, ugyanis engem érdekelt, hogy hova lyukad ki a kalamajkából, ő és a kislánya, Angela. Erin az FBI-nál dolgozott, de exférje miatt 2-3 hónapja kirúgták, és a bíró a pasasnak ítélte Angelát. És ugye a sztriptíz gyors pénzszerzési esély a fellebbezéshez.

Erin karakterét annyi problémával pakolták tele, ami valamelyest ugyan részvétkeltő, másrészt viszont szokványos. A karakterben az a pláne, hogy anya gondokkal. Hátteréről csak annyit tudunk, ami elszánt anyaként láttatja: az exe egy, már-már rajzfilmszabású, piti bűnöző. Állandóan költözteti a kislányukat, direkt rájátszva, hogy Erin kimaradjon az életéből. És mindez a film kezdetén. Emellé jön majd, mikor Erin életveszélybe kerül egy politikasúroló ügyben, plusz a lelkifurdalás, hogy Angelát elrabolta, így az meglátta fellépés közben.
Pofonegyszerű elképzelés, hogy egy sztriptízes egy éjjeli bárban, morálisan fölötte áll egy ügy másik érintettjének, aki kedvezőbben járt. Ez drámai oldalról a legtöbb, amit képes kiküzdeni magából a Sztriptíz. A meghatónak szánt anya-lánya pillanatok (az "elrablás", fürdés a strandon) szabvány szerintiek. Ugyanakkor nem találtam visszatetszőnek sem őket. Erin Angelával odafigyeléssel bánik, és a gyerek is elnyerte a szimpátiámat: értelmes és nem idegesítő. Ennyi. Személyisége egyiküknek sincs igazán, az anya pedig akkor kedvelhető, amikor a gyerekével látjuk.

A többi karakter kongott, akár a templomi harang! Többen közülük direkt agy-gyenge mamlaszként lett beállítva, akik versenyt hülyülnek egymással. Ők képviselik a film humoros oldalát. Ehhez képest 1-2 hahotás helyzet köthető 1-1 figurához. Önmagukban nézve szánalmas, idétlen, vagy szürke személyiségek -némelyiknek mindez egyszerre is összejött, hogy legyenek.

• A döglött piton körüli felhajtás;
• a Cunci-Mókus bár tulaja bármelyik jelenetben;
• a kidobó joghurt-dilemmája;

etc.

ezek ingerszegény poénpróbálkozások, amik csak foglalták a műsoridőt. A rendező szörnyen nehézkesen tudja összehozni ezt a sok szereplőt 1 jelenetbe, illetve eldönteni, hogy az a jelenet érzelmes vagy viccvadász törekedjen lenni. Rajta nevettem, nem vele vagy általa.

Megdöbbenve láttam a stáblistán, hogy a topis ex-férjet Robert Patrick játszotta. Ő az utolsó fél órában egy rakás szerencsétlenségként tapossa fölösen ugyanazt a környéket, ahol épp a felesége menti az életét. "Hé!Ez az a pasas a Szerencskerékből...!"

Dilbeck a leginkább humoraktív szereplő: a legtöbbször ezen a krapeken tudtam röhögni. Dilbeck első látásra belezúg Erinbe, megszállottam fel akarja kutatni. Az ő lényege, hogy élvhajhász, teljesen felelőtlen képviselő. Maffiózó jobb keze, Moldovsky nyírja ki zsarolóját, Jerryt, aki épp azért zsarolta volna, hogy Erin személyes ügyét előmozdítsa, akinek Jerry szintén rajongója volt. Szóval igen: van okuk aggódni, hogy a nő idővel "túl sokat tudhat" a kompromitáló éjszakázásról. A dramaturgia a sok poénkodástól teljesen elsorvad: lapos és hihetetlenül ostoba az, ahogy végül letartóztatják Moldowskyt és társait - szó szerint porig alázva.

Visszatérve a humorra: Dilbeck nem aljas, inkább kéjsóvár. Nem trágárkodik, de tartása jóformán semmi nincs neki. Amikor cowboy-ruhában van tetőtől talpig vazelinosan, birkatürelmű titkára sem bírja már tovább elviselni, és felmond. Mikor pedig Erin külön lap-dance-t ad neki a hajón... talán jobb, ha inkább írok egy részletet abból a dialógusból:

"D-Dilbeck kép-vizelő, ö-ö, képviselő...!"

(...)

"Egy bugyit?!"

"Friss, meleg, bugyit!"

"És mit csinált azzal a "friss, meleg, bugyival"?"
"Alighanem szeretkeztem vele..."

Van még néhány, a maga módján aranyos pillanat, mint Angela társasjátékozik a többi táncoslánnyal, vagy hogy a kidobó, Garcia nyomozó és páran a bárból Erin mentésére sietnek. (A kidobónak is az ottani szereplése lesz a legbénább.)
A tény, hogy Angelát is magukkal viszik oda, ahol Moldowsky épp tisztogatni készül, kiverte a biztosítékot! A Richi Richnél ez még lenyelhető, mert több talpraesett, leleményes gyerek vág neki jól ismert terepnek, sima biztonságiak között. Itt egy védtelen gyereket hurcol a sok tyúkeszű felnőtt a fegyveresek közelébe! És ezt még csak megbocsátanám egy kidobónak, meg néhány táncosnőnek. De egy zsarunak a gyilkosságiaktól?!

És utoljára: a vetkőzések. Demi Moore elmondása szerint klubokat látogatott több különböző városban, olvasta az eredeti írást, készült a táncjelenetekre. Valódi táncosnőket is behívtak a forgatásra; Moore első színpadi jelenése akkora hatással volt egy-egy nézőre, hogy csúszott a forgatás. A színésznőnek ez önbizalmat adott, és nem is érződik a mozdulatain, hogy visszafogná magát. Mégis: a táncában van valami ridegség, elidegenítő hatás. Néhol bizony mind neki, mind kollegináinak a műsorszámait untam. Említettem már, hogy a kígyós csajt majdnem szám közben megfojtja a kicserélt vadiúj piton?




Azt hiszem, minden elmondtam, amit akartam. A Sztriptíznek roncs történet, szimpla és kiszámítható eseménymenet jutott. Legalább az elmondható, hogy van sorrendje a fontosabb eseményeknek - valahol a töltelékpillanatok között. Mindent összevetve gyenge munka, megértem a Málna-esőt.
Nekem valahogy mégsem volt annyira katasztrofális, mint sok neves kritikusnak a tengerentúlon. Ha gondolatban összegereblyézem a kevés tényleg nevettető, a kevés megkapó, és a kevés normálisan megírt részletet belőle, akkor kiad egy primitív kikapcsolódást. Selejt, de egy időnként szórakoztató selejt.

Charlie angyalai 2. - Teljesen gáz

Egy fontos vívmánnyal talán büszkélkedhet a Charlie Angyalai 2.. A század hollywood-i akciómozijai közül ez a produkció jutott a legközelebb ahhoz, hogy életnagyságú Barbie-baba-kollekciót varázsoljon női főszereplőiből, közvetlen utalás nélkül a márkanévre. A 2000-es Charlie angyalaihoz hasonlóan sequel-ja sem erőlteti meg magát, hogy tényleg bemutassa a maszek ügynöknők világát, az "Angyalok" extravagáns életének árnyoldalait. 

 

Tekintve, hogy mennyire nincs megírva semmi benne, ezt a mostani filmet lineárisan, élménybeszámolóként fogom leírni és kiértékelni. Hogy mely részleteket, kisebb-nagyobb klipeket hozom fel, az az adott rész nyomatékától függ; mennyi figyelmet kapott a dialógusoktól és/vagy a látványtervezőktől.

Tehát ez most nem analízis lesz, mert a film elemei menetközben lettek egymásra halmozva, a köztük lévő összefüggés kereséséhez elég leírni, mikor épp mit látunk. Előre is elnézést kérek, ha az olvasó szerint túl közönséges hangszínt ütnék meg.

Expozíció: Miután a Columbia Pictures fáklyatüzére visszaközelít a kamera, egy lerobbant kocsmát látunk, mindenféle szakadt, grimaszoló figura között. Egy szűk láda fedeléből 2 másodperc alatt kicsavarozódnak a szögek, és Lucy Liu kisminkelt alakja hajtogatódik ki belőle.

Miután Drew Barrymore-t is mutatták, megérkezik Cameron Diaz vigyorogva. "Döbbent csend 1", még a karvalymadár is megbámulja, amint akcentussal köszön. Ezután párhuzamosan: Diaz örömsikítások közepette rodeózik a műbikán, Barrymore egy részeg őrt próbál felállítani, Liu pedig tökön rúgással és falon körbefutással lefegyverzi Robert Patrick fogva tartóit. De a karvalymadár leleplezi őket, így  "döbbent csönd 2" támad.

Miután végre Diaz is abbahagyja a sipítozást, mindhárom Angyal lassítva (1) felröppen. Cameron pörög egyet a székkel, felsikoltanak, "döbbent csend 3", majd bejön egy fickó és gépfegyverrel ordítva lő rájuk. A lányok lassítva (2) felrepülnek, és kitörnek az ablaküvegen Patrick "marsallal". Elcsakliznak egy teherautót a gáton.

Közelről mutatnak 2 rakétatöltetet: a gonosz parancsnok kezében és egy tank csövének belsejében. A teherkocsi kitér, így az egyszerre elsütött 2 töltet épp egymást találja el. Patrick és az Angyalok lezuhannak a gátról, de még idejében fel tudnak mind a 4-en kapaszkodni a zuhanó teherkocsitól immár külön zuhanó helikopterre - ketten a szárnyra, ketten az utastérbe. Mivel semmi bajuk nincs, a gonosz parancsnok telefonál egy félmeztelen pasinak, aki egy másik alakhoz megy, és gyanúsan Charlie angyalai-s pózban állva beszél vele a kandallótűz hátterében.

A TV-sorozat nyitóképsorainak utánzatából megtudjuk, hogy Alex, Dylen és Natalie még mindig "3 nagyon különböző kislány voltak". Nemcsak, hogy valamelyikük 

• téglát tört a homlokával,
• két keréken tanult vezetni,
• kemény drogot szívott,
• börtönben verte be felettese fejét,
• lovagolt és
• űrhajós volt;
• koncertezett

de egyszersmind

• A Hódok csapatának pomponlányai közt hódjelmezben hangosan röhögve beszakított egy szurkolói zászlót,
• gimnasztikai versenyen vett részt, miközben apja akkor is "Keményebben!"-t kiabált neki, amikor lassítva (3) pördült 8×10-es eredménnyel,
• pankrátorként lassítva (4) hátrapördülve győzött le egy vékony testalkatú pankrátort,
• középiskolai diáklányként a világ veretlen, általános iskolás sakkmesterének mattot adott,
• terepjáró-versenyen kocsikon ugratott át és pörgött,
• egy farmon egy állat méhébe két karral nyúlt be, hogy kivegye onnan az immár újszülött kicsinyét,
• CGI-szilikonruhában ellopott egy ékszerkardot valami múzeumból,
• és az utcán lasszózott meg egy menekülő férfit.

Kezdetét veszi a bonyodalom: Bruce Willis teljes katonai védőőrizete a földön hever, és őtőle is elveszik a fegyvere helyett a gyűrűjét. Közben látjuk, amint az Angyalok táncolva pakolnak lakásukba a strand mellett. Kiderül, hogy az új Bosley a régi Bosley féltestvére - bár ő harsány, sörtehajú néger és egyetlen hasonló vonásuk sincs. Az FBI igazgatója elmondja az Angyaloknak, hogy egy titkos tanúvédelmi program személyi listája két titánium gyűrűn van tárolva, melyeket elloptak.

Nyomozásuk során a lányokat simán beengedi egy rendőr egy bűnügy helyszínére. "De ti jók vagytok." Miután a rikító fényes piros szobában megvizsgálták Bruce Willis holttestét, otthon Lucy Liu vendéget kap, a rég nem látott édesapját. A következő jelenetben látjuk, amint közelről mutatják Cameron Diaz idomait bikiniben. Aztán megismerjük Demi Moore ex-Angyalt, amint közelről mutatják az idomait bikiniben, Diaz-éval együtt. Közben Drew Barrymoore ls Lucy Liu egy kocsi alól bámulják, amint egy fiatal férfi egy szál törülközőben letolja a gatyáját.

És most új helyszín: az Angyalok egy punk-motorversenyen vesznek részt, ahol 30 métereseket ugranak, pördülnek motoraikkal lassítva (5), mutatványokat adnak elő. A célszemély 30 méteresre felugrik, csak, hogy közben lassítva (6) lövöldözzön 5 méterről a lányokra, és mind a 12-szer elvétse. Amikor ugyanezt egy másik figurában próbálják megismételni lassítva (7), az egyik Angyal leteríti őt egy csavart rúgással.

Apropó csavar: az akció során az Angyalok birtokába kerül egy fotó Drew Barrymoore-ról. Később Barrymoore elmondja, hogy ő is a tanúvédelmi program tagja volt, mielőtt Angyal lett, csak egy Seamus nevű maffiózó megzsarolta.

Drew Barrymoore Lucy Liu és Cameron Diaz elmennek egy apácazárdába. Egy flashback-ből kiderül, hogy egy kisfiú képes volt hörögve hátraszaltózva felugrani és kitépni egy hajtincset egy apáca hajából, aki a kisfiú frizuráját vágta. Közben Lucy Liu apja meglepődve látja, hogy lánya fiúja, Jason táncolva hallgatja a zenét.

Új helyszín megint: az Angyalok nyomozásuk következő állomásaként a Rózsaszín Párduc nyitódalára adnak elő erotikus show-műsort, hogy megszerezzenek egy igazolványt. Egy másik jelenetben megtudjuk, hogya két titánium gyűrűt nemcsak aránylag lazán őrzik, de hogy a különlegesen szakképzett Angyalok nem tudják megkülönböztetni a platinát a titántól.

Újabb harcjelenet: feltűnik a korábban börtönéből kiszabadított Seamus, örökké csupasz felsőtesttel, egyfolytában köröző kameraállásokkal megszakítva. Miután felbukkant egy rakás agyatlan verőlegény gépfegyverrel. Seamus ráförmed Barrymoore-ra, hogy adja oda a két gyűrűt, az pedig szó nélkül megteszi. Csak ezután hajlandók kirúgni a biztosítékot, kitérni a gépfegyverek golyói elől és leharcolni a bandát, időnként kicsit megint belelasstíva (8) rúgásaikba és pörgéseikbe. És a jelenet csúcsán Saemus T-1000-t leutánozva átgyalogol egy lángoszlopon, ami még be is robbant. Aztán, miután az Angyaloknak elég időt hagyott, hogy meglépjenek, visszamegy a tűzbe.

Szabadidő-képsorok következnek: Lucy Liu azt találja, hogy apját a lány pasija oktatja ki, hogy mi a titkos hivatása Charlie-nál. Liu ezért bocsánatot kér "apucitól": "Most megyek és lezuhanyzom, mert be vagyok borítva... nos, eltudod képzelni, mivel, haha...!"  Cameron Diaz az első részből megismert pincérfiúval randizik, miután kiderült, hogy ő is a Hódok csapatában volt.

Barrymoore elhagyja az Angyalokat, hogy ne legyenek veszélyben – kis milliomodszor is. Egy kocsmában megjelenik neki Kelly Gerrett a kocsma közepén a fénysugárban, és ez meggyőzi, hogy menjen vissza hozzájuk. A többiek kispekulálják, hogy valójában Robert Patrick akarta mindkét gyűrűt.

Követik, ő kitárt karral a nyílt téren üdvözli a partnerét, az meg lelöveti. Demi Moore az, 2 aranypisztollyal! Ő üdvözlésképpen lassítva (9) átpörög egy korláton, és térdhajlítás nélkül landol vagy 30÷2 méterrel lejjebb. Megjön Barrymoore és Moore lassítva áthajítja maga fölött, hogy még éppen elég közel legyen őhozzá, hogy hátba rúghassa. A kamera a 4 Angyal arca között rángatózik, aszerint, hogy mikor ki beszél. Moore lehurrogja a lányokat, hogy "1 napig se bírják ki egyedül", és egy "hangszórótól fogadnak el parancsokat". Aztán a 3 Angyalok lassítva (10) felröppennek, hogy Demi Moore hátba lőhesse őket.

Otthonukban Moore üdvözli a hangszóróba köszönő Charlie-t. "Madison, mit tettél?" "Ne tedd ezt, Madison." "Nem ez a válasz." Tehát az ügynökségnél tradíció Angyal-csapatok előállítása? A párbeszéd végén Demi Moore szétlövi végre a hangszórót, drámai zenei aláfestéssel, mintha magát Charlie-t lőtte volna meg.

Közben kiderül, hogy az Angyalokon kevlár-mellény volt, mert - meglepődésük ellenére - gondoltak rá, hogy éppen most és ennél az ügynél kellhet kevlár-mellény. Kiokoskodják, hogy Demi Moore Jason filmjének a bemutatóját bombákkal akarja felrobbantani. A kocsijukhoz mennének, de az felrobban, amitől lassítva (11) hátraesnek.

Katarzis: Hollywood-ban Bosley és szintén teljesen néger anyja várakoznak a tömegben. Közben Demi Moore több rövid montázsnál bundában rúzsozza magát az eseményre. Bandáját, akik a lifttel mennek fel, a porondon letartóztatja az FBI. Kiderül, hogy az Angyalok megint férfiálruhában és maszkokban voltak, és ott állnak Demi Moore mögött a tetőn. Lassítva (12) látjuk, ahogy Moore megpróbálja lelőni őket, de azok kicselezik és helyben szétszedik az aranypisztolyait.
Megjelenik a fegyveres banda a végre ruhában levő Saemusszal, és lekezd lövöldözni. Megjelenik a néma nyársaló ember - akiről a flashback szólt -, lassítva (13) lelöki Saemust. Aztán fojtogatja Barrymoore, majd csókolóznak, és 1-1 tincset tépnek le a másik hajából, ahogy a fickó tette kisfiúként azzal az apácával. Ettől vonzónak találják egymást. Hirtelen visszajön Saemus, beleállítja saját nyársát a fickóba, Barrymoore pedig dühös lesz.


Diaz verekszik Moore-ral, Lucy Liu pedig rövid szoknyában verekszik Saemus bandájával. Saemus öngyújtóval kekeckedik a nagy E-táblabetűn kapaszkodó Barrymoore-ral, de aztán kiveri a lámpákat. Itt 2 mozdulatsor zajlik párhuzamosan:

1.    Barrymoore lassítva (14) hátracsavarva a testét fel tud röppenni álló testtartásba a táblabetű felületére;

2.    Közben Saemus lassítva (15) lezuhan, éppen ugyanarra a nyársra, ami áldozata holttestéből áll ki. De ettől még nem halt meg: a táblabetű rázuhan Saemus-ra (de mi az a röpke, vékony gyíkszerű hang, ami abban az 1 másodpercben hallható volt?).

Demi Moore berobbantja a bombákat, de ő és a 3 Angyal lassítva (16) leugranak, de közben mind a négyen magukkal rántanak kábeleket, amiket liánként használva tudnak repülni. Repülés közben Demi Moore egy tartalék-bombát dob a vörös szőnyegre. De Bosley megragad egy vékony aranyozott állványt, és baseball-ütőként használva visszaüti a bombát a levegőbe. A közönség ujjongva megtapsolja a tűzgolyót.


Demi Moore lassítva (17) beugrik a kocsijába, miközben a lányok - legalább 100 méternyi ívelt átlendülés után - földet érnek. Diaz-nak még sikerül is éppen Moore kocsijába beleugrania. Barrymoore és Liu csak a csomagtartót érik el. A kacsázó kocsiban Demi Moore még mindig a volánnál, és Diaz-zal verekszik.
Aztán Moore behúz egy nagyot Diaz-nak és vicsorogva rátapos a gázra. Nekimegy egy reflektorlámpának, és lassítva (18) látjuk, amint a kocsi megpördülése közben Diaz üt egyet, Barrymoore egy mozgólépcsőn köt ki, Liu egy kirakatüvegen át a kirakati babák közé. A kocsi spárgázva vetődik az úttesten, be egy színházba. Liu és Barrymoore némán merednek a semmibe, amivel az írók megpróbálják azt érzékeltetni, hogy talán meghaltak. Diaz a hasából kivesz egy üvegszilánkot: most először a 2 film során sebe van, és 1-2 másodpercig még fáj is neki.


Végső harc: Diaz és Moore lassítva (19) pörögnek, deszkát rúgnak a másiknak, majd Moore egy tartalék aranypisztolyt szegez Diaz fejének. Puszilja és lenyalja Diaz arcát, amíg Liu és Barrymoore ott nem terem. Ők hárman lassítva (20) lerugdossák a gonosz Demi Moore-t, aki a színpadot beszakítva ordítozni kezd, leveri az egyik gázcsövet és lassítva (?)belelő  a gázba, hogy az biztosan felrobbanjon. És kiderül, hogy nála voltak a titángyűrűk, amik kiestek épp a zuhanás kezdeti pillanatában a zsebeiből.

Befejezés: Liu, Barrymoore és Diaz ott találja Bosleyt a megnyitó ünnepségen, aztán Liu apját is. Utolsó fricskaként Liu még tudjátok-hogyan átfordítja az őt csak üdvözölni akaró Jasont a hátára, majd csókolóznak. Diazt a pincérfiú az 1. részből eljegyzi, és mindannyian örömködnek, hogy milyen jó barátnők.
The End.
Azután záró képsorok, amint az Angyalok a 2. rész forgatása során néha nevettek.

Annak ellenére, hogy a fentiekből lényegében egy Mátrix-szerű pornóreklám képe rajzolódik ki... valahol szórakoztatja az embert a film őszinte hamissága, az összeillőséget kerülő bohózat sokszínűsége. Amíg csak a látványorgiára figyelünk, addig talán el lehet viselni, elképzelve, hogy mi mindenre lehetnénk képesek az itt látott gravitációs viszonyok között. Az Angyalokat játszó színésznők helyében pedig komolyan elgondolkoznék rajta: "vajon nekem való pályát választottam-e?".