Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

Thor: Ragnarok

Ugyanazzal a lelkesedéssel vártam a Thor: Ragnarok-ot, mint a Marvel-rajongók. Mert bár köztudott, mit gondolok a marvelizmusról, a film két kiváló előzetese nagyon kíváncsivá tettek; úgy tűnt, Taika Waititi rendező megtalálta az asgard-i villámistenre legjobban rászabható tónust, sztorit és vibrációt. Ugyanakkor keresztbefont ujjal reménykedtem, hogy valami többet is nyújt majd a trilógia 3. része, mint CG-akcióbanzájt és öncélú viccözönt.

Kutyafuttában a történet: Thor elrángatja mostohafivérét, Lokit, hogy végső búcsút vegyenek az elmúlásra készülő apjuktól. Ám Odin halálával kiszabadul fogságából Thor soha nem látott nővére,

Hela, akit egykor a Halál Istennőjeként ismertek. Testvéreitől megszabadulva Hela elfoglalja az asgard-i trónt, véres hadjáratok sorozatát tervezve, hogy leigázza az ismert világokat. 

Eközben Thor a távoli Sakaar bolygón reked, ahol gladiátorként rabságba vetik. Mielőbbi szökésén serénykedve viszont nem várt szövetségekre bukkan - köztük egy bizonyos zöld behemót zúzógépre. 

Vegyesebbek nem is lehetnének az érzéseim a Ragnarok-ról. Energikus, jól ütemezett produkció, amely valahogy mégse tud a maga tengelye körül forogni, a fő profilját adó humor pedig nagyon hullámzó színvonalon mozog. Pedig a vicceket többnyire ügyesen időzíti, nem riadva vissza tőle, hogy a szereplők fő vonásaira mutogasson (pl. Hulk primitív vadsága, Banner doktorija, Loki hajlama az árulásra). A Thor: Sötét Világgal szemben a 3. rész néhol már paródiaszinten élcelődik a saját fantáziavilágán, ami remekül áll neki, nincs ezzel semmi gond. 

Félúttájt mégis fárasztóvá válik a szinte folyamatos poénözön, mert nincs ellensúlya a tartalmában. Túlpuhított, ahogy Thor kritizálja hibáikért Hulk-ot, Lokit és foglyul ejtőjüket, Valkűrt, hogy maga mellé állítsa őket. Itt erősödött föl a gyanúm, hogy ez a poéneső csak ponyva, ami alatt semmit se kezdtek a témában rejlő lehetőségekkel. A fiatalos-laza imidzs mögött a Ragnarok a bevált Marvel-sablon gyártmánya, és komoly bakot lő vele, hogy pont azt a 2 dolgot hagyja sekélyesen, ami a legérdekfeszítőbb lehetne benne:

1. Helát, aki a Marvel-moziverzum eddigi legfényesebb nemezise lehetett volna; 
2. és magát Ragnarok-ot, a skandináv Világvége-mítoszt, mely Asgard alkonyának krónikája. Nos: Asgard ugyan tényleg megsemmisül, Thor pedig király lesz, úgyhogy legalább nem ott végzünk, ahonnét indultunk. "Nem megállítanunk kell a Ragnarok-ot, hanem előidéznünk!" 

Sugárzik a műről, miféle csökkentett módú tömegigényekre szabták, mint a legtöbb Marvel solo- és ligás filmnél. Azaz: megint mindent a felszínnek, morzsák a belsőnek - vagonnyi fan-service-szel kitömve. Komédia ide, Marvel oda: elpazarolja a Ragnarok a voltaképpeni történetét. Mégha olyan bikaerős humorú vígjáték volna is ez, mint pl. a Kick-Ass vagy a Deadpool, akkor sincs más benne, amitől odafigyelnénk rá, mikor, mi, kivel és miért történik a film egyes pontjain. 

Végigszemlélve a belsejét, 3 dolgot látok, amire a Thor: Ragnarok több figyelmet fordít, mint a 2 előző Thor-mozi:

1. az öniróniával dúsított humorizálás,
2. hogy a színészek nagyobb mozgásteret kaptak a felszabadultabb hangulatért,
3. és a stílusinjekció a 80-as évek akcióvígjátékaiból, ami A galaxis őrzői óta bekerült a Marvel sikerformulái közé.

Chris Hemsworth otthonosabban mozog az asgard-i hímringyó bőrében, mint valaha - hosszú és immár rövid hajjal is. Közös percei Hulkkal mulattatják az embert, bár nem annyira az ironikusnak szánt poénok miatt. Hulk és Thor is távol maradtak a Bosszúállók kettészakadásakor az Amerika kapitány: Polgárháborúban, így érdekes látni, ahogy újra találkoznak. Ha nem is kacagtam, de azért mosolyogtam rajta, ahogy istenhősünk trónja, sérója, kalapácsa és ereje zöme nélkül próbál szót érteni a melákkal - hol püfölve, hol jópofizva.

Megsajnáltam ellenben Bruce Banner-t, amiért olyan mostohán bánik vele a forgatókönyv. Nem mintha a Marvel neki valaha is adott volna rendes solo-movie-t, de itt a stúdió nyíltan bevallja, mire tartja őt: alig szerepel, lapos és szürke személyiség marad, és cefetül gyorsan túllép a tényen, hogy 2 teljes év odaveszett az életéből! Banner igazából kétszeresen csapdába esett a Sakaar-on: nem elég, hogy lezuhant egy idegen dimenzió bolygójára, de ezt az időt ő Hulkként töltötte.

Alteregója létezett a testükben és elméjükben, míg ő, Bruce a tudatalattiban volt elspájzolva. Lefordítva: a rajongókat csak a Hulk érdekli, belőle lehet játékokat és akciófigurákat eladni, a másik énjét úgyis végigzongorázta már két törölt verzió (a 2003-as Hulk és A Hihetetlen Hulk). Egyebek közt arról sem győzött meg a produkció, hogy ez a Hulk csakúgy beletörődne új élete elvesztésébe, mikor Thor besorozza Bannert. Életében először a tömeg elfogadta valahol, sőt: ünnepelte őt, mint az aréna veretlen bajnokát, a helyi főmufti kedvencét.

Miért adná föl mindezt? Vagy nem is döntést hozott, hanem csak hozzászokatják őt az új környezetéhez, mint afféle háziállatot? És a Marvel nem először sugallja ezt a felfogást a keze alá tartozó szuperhősökről.

Cate Blanchett még kétdimenziós diktátorként is delejező jelenség, és nagyon fáj, hogy Hela műsoridőt és motivációi terén sem kapta meg a neki járó jussát. Nem bántam, hogy a történelmi verzióval szemben itt nem Loki, hanem Thor vérrokona, aki Odin uralmának kezdetén még főparancsnokként szolgálta őt a környező birodalmak meghódításában. De csak még több hódításra és pusztításra vágyott, így Odin ellene fordult. Leginkább az a félig hűvös, félig undorral kevert megvetés tetszik benne, amivel a mostani, békés Asgard-ra tekint. "Odin imádta a birodalmát, de szégyellte, ahogy hozzájutott!"  (Kedvenc mondatom a filmből.)

Akkor melyik a valódi Asgard? A mostani, élhető és felvirágoztatott éden, vagy az csak egy álszent cukormáz a hódító, hatalmi hierarchiára épülő istenbirodalom mögött? Miként a nagyterem Thor-t ábrázoló freskói mögött Hela hódítását ábrázoló képek bújtak meg annyi évszázadon át? Ez a kérdés jobban felcsigázott, mint akármelyik olcsó effektakció vagy anekdota, és elkeserítő, hogy 1 teljes évtized után a Disney-birodalom még mindig nem vállalja Marvel-berkekben (sem) a mélyebb tartalmat, mert félti a "könnyed kis képregényfilmek" profitmágnes receptjét! 

A régi/belső önmagunkkal szembenézés az a téma, ami nekem összetartja a Ragnarok-ot, mint filmalkotást:

1. Odin élete végéig sem nézett szembe múltbéli hibáival/bűneivel,
2. Thor nem hisz abban, hogy kalapácsa nélkül elég erő lakozik benne, hogy Helát legyőzze,
3. Bannert pedig teljesen eluralta a benne élő Hulk, ahogy pl. Edward Hyde is idővel úrrá lett Henry Jekyll fölött az ő történetükben. 
4. Loki pedig minden benne rejlő alantasságot kívül hord; ő az, akinek nincs külön belső énje. Thor kétszer is a képébe vágja, hogy tud az árulásáról: előbb amiatt, hogy nagyon is tudott Heláról, másodszor meg, hogy vissza akarta hurcolni Thor-t a Játékmesterhez.  

Valkyrie, a rabszolgavadászt márcsak a pia és a hobbimeló érdeklik az életben; vele kapcsolatban díjazom azt, hogy Thor nem tud a múltjáról, mégis felismeri rajta, hogy menekül valaminek az emléke elől. Nem akar szembenézni vele, hogy ő is asgard-i, és Odint szolgáltára esküdött föl.

Loki deríti ki, hogy a valkűrök hadseregét Hela egykor kíméletlenül lemészárolta - csak azért, mert Odin velük akarta eltüntetni a szennyesét. Érdekes, hogy Valkyrie ugyanúgy megveti Asgard urának kétszínűségét, mint Hela, akire szintén gyűlölettel gondol.

Egyrészt örülök, hogy a nőt pont Odinnak ez a félkomoly utóda győzi meg, hogy segítsen kiütniük a visszatért Helát. Másrészt sajnálom, hogy igazán személyes jelenetet nem láthattunk a Halál Istennője és Valkyrie között. Végig ez van: előbb a "humor", majd az akció sulykolása csapolja az időt a szereplők viszonyrendszere elől! 

Nem tagadom, stíluskirályul néznek ki Thor küzdelmei: az is, mikor csak simán bunyózik, és az is, amikor isteni ereje manifesztálódik villámlásként. A Ragnarok hozott a legközelebb hozzá, hogy elhiggyem: még egy ilyen Marvel-protezsált istenfit is padlóra lehet küldeni. Kár, hogy a létező legelcsépeltebb módon ébred tudatára erejének, az Odin-tól kapott emlék-látomás formájában. "A kalapács csak összpontosította az erődet." Pofátlanságnak tartom, hogy Hela a fél szemét kihasítja Thor-nak, a film pedig szinte észrevétlenül átsiklik ezen, hogy megtartsa ezt a "lepuhított" stílust.

Ami még kifejezetten irritált, az Hela eltűnése a filmből. Egyszerűen eltűnik, mikor Surtur - a személyiségtelen CGI-tűzhányó démon a bevezetőből - beteríti. "Asgard nem egy hely, hanem a nép maga." Rendben, hogy Hela együtt pusztul Odin Asgard-jával - a régivel és a még régebbivel egyaránt -, de más szemszögből nézve ez elég kedvszegő megoldás így:

1. Ha Hela most tényleg meghalt, az úgy súlytalan bukás egy karizmatikus nemezistől. 
2. Ha meg nem, akkor így megint a hollywoodi "Á, attól, hogy most látszólag meghal, később még visszatérhet a folytatásban!"-klisét tuszkolják a torkukon.

És ha már így belejöttem a panaszkodásba: Odin meghittnek beállított búcsúja is kiábrándítóan semmilyen lett. Bravó: apa és lánya együtt süppedtek bele A Sose Kibontott Marvel-Karakterek Valhallájába. 

Tényleg a Ragnarok lett az eddigi legjobb Thor, de sajnálom: az ódákba foglalt humorérzéke sem fedi el, mennyi kis részletet elhagy, miközben száguld a kiszámítható végkifejletbe. Tényleg tud szórakoztatni, de gyakran úgy érezem, hogy önmagát szórakoztatja, míg engem, a nézőt kihagy belőle. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha valaki mindenképp a Marvel-féle Thor legizgisebb kalandját szeretné először látni, akkor azt javaslom, ezzel kezdje. 

Aviátor

Martin Scorsese Aviátora furcsa alkotás hollywood-i viszonyok közt szemlélve. Egyáltalán nem akciófilm, mégis remekül illeszkedik az a kevés akció, ami fellelhető benne. Kinézete olykor megtréfálja a néző szemét, de nem a megszokott indokok miatt (pénzhiány, figyelmetlenség, hatásvadászat). Leo DiCaprio arca sem igen emlékeztet az általa játszott karakterére, mégis hihető Howard Hughes-ként. Sokak Scorsese zsenialitását, mások a lezsengesedését látják bizonyítva, miután végig látták a film 2 és 3/4 óráját.

Képtelenség ezt megúsznom, úgyhogy jellemzem a címszereplőt. Howard Hughes egy múlt századi amerikai polihisztor volt: egy személyben filmkészítő, pilóta, mérnök és iparmágnás. Igazi látnok, fogékony a tudásra és az új ötletekre. Azt mondják, a zsenit az őrülttől 1 lépés választja el: árnyoldala ennek a fokozott szellemi kapacitásnak a munkamánia, gyakori excentricitás, és paranoia. Baktériafób volt, betegesen tisztaságmániás. 
Másik nagy keresztje, hogy egyes időszakaiban üldözési mánia vett erőt rajta: fojtogatta a nyilvánosság és rivaldafény, ruhátlanul remetemagányba temetkezett egy stúdiószobában, illetve poloskákat helyezett el valakinek a szobáiban és telefonjában.

Szóval a téma ígéretes. Életrajzi műről van szó, tehát gyakori dátumugrásokra lehet számítani. A történelmi hitelesség Scorsese-nak mindig fontos: a jelmezek és helyszínek korhűek, ahogy a korabeli dalok és az emberek modora is. Engem speciel a mulatozós jelenetek eléggé bosszantottak, cseppet se rajongok a 20-as vagy a 40-es évek közéleti atmoszférájáért. Szerencsére nem akad sok belőlük.

Ha valaki véleményt ír egy filmről, a háttérinfó gyűjtésekor bátorító, ha egy nagyon népszerű filmről értelmes elmarasztaló írást talál. (Így voltam én például a Harry Potter-franchise-zal.) Az Aviátornál viszont kevés hatható ellenérvet találtam; inkább olyan egyszavas jelzőket, hogy "Oscar-hajhász", "pénzherdáló", "ál-művészfilm". Mások csak DiCaprio újabb próbálkozásának tartják, hogy megkapja a megérdemelt Oscar-díjazását.

Az alakításával biztos, hogy nincs baj, nem játssza túl a szerepét. Valójában épp a fordítottja a bajom a nem a szereposztással, hanem a karaktertárral. Leo Hughes-a az egyetlen "ász". Rajta kívül még ketten: Cate Blanchett Kate Hepburnként és még talán Alec Baldwin figurája tudott megfogni. A többiek teljesen szokványosak. Egyre többektől hallani, hogy DiCaprio skatulyaközelbe sodródott, meg hogy mindig komoly, frusztrált, krimikbe illő személyiséget alakít. Ezzel csak részben értek egyet: egy dolog ráállni egy karaktertípusra, és más minden filmben ugyanazt a játékot előadni, küszködve, hogy másik valakinek tűnjön (erre hamarabb jutna eszembe mondjuk Shia LaBeuf vagy Chris Tucker.)

Ellentétben a J. Edgarral, ezt a filmet ingergazdag és egész tempós alkotásnak értem meg. És nemcsak "a színek" miatt. Scorsese stábja picit játszik a képi világgal. Számomra nem volt különösebben feltűnő, de stílusos elképzelés, hogy ahogy Hughes élete során fejlődött a technika, úgy élesedik a látvány. Elképzelem, mennyi fantázia és tervezés álhatott mögötte. Csakhát a sztori jobb elmesélését ez annyira azért nem segíti: ahhoz Hughes filmes karrierje a legfontosabb vonulat kellene legyen szerelmi élete, pszichés bajai és pilóta mivolta fölött.  
Az Aviátor nem hatott "könyvszagúnak". Nemcsak a történelemleckét mondja fel stréberen. Howard Hughes pályáját úgy tudtam nyomon követni, mint akinek a sorsa ténylegesen a szemem előtt dől el többször is. Ebben az is közrejátszhatott, hogy (kicsit szégyellem bevallani) nem is ismertem Hughes nevét, míg pár éve elém nem került Scorsese produkciója.

Hughes életének több aspektusát is bemutatja a film, próbálva az érdekesebb, jellegzetesebb vonásokat és történéseket kiragadni is. Repülésszenvedélye mellett nőügyei is rengeteg figyelmet kapnak. Főleg kapcsolata Kate-tel, aki hozzá hasonlóan energikus és intelligens személyiség, csak arrogánsabb is Howardtól. Későbbi szakításokat nem indokolja rendesen meg Howardnak, de kijelentése egy másik ismerősének sejteti: "Howard Hughes-ban túl sok a howard-hughes". Vagyis a sajátsága, a különc vonásai.

Filmes karrierje viszont inkább az első órában kap nagyobb hangsúlyt. A Hell's Angel c. film kötéltáncos mutatvány volt Hughes részéről: nemcsak hatalmas vagyont ölt flottányi repülőgépébe, de olykor hónapokat kellett várni a kedvező időjárásra: Howardnak felhős közegre volt szüksége, hogy a gépek mozgását megfelelően érzékeltetése a nagyvásznon. Már ezeknél a jeleneteknél megkedveltem a magát is aviátorként nevező különcöt:

• éles eszű szervező,
• vállalkozó szellemű fiatalember, 
• kerüli a képmutatást, 
• elítéli az üzleti monopóliumokat,
• a csatát odafönt forgatja tartalék kamerával,
• a korabeli 1-2 kamerás forgatás helyett 1-2 kamerát kér a 24 eddigi mellé.

Bolondulok érte, ha egy film antagonistája valami módon tükörképet állít a "főhős" elé. Alec Baldwin Trippe-je nem egy mély gondolkodású valaki, de szintén nem egydimenziós. Ő is vagyonos üzletember, ám különcségek nélkül, kedveli a nyilvánosságot, cinikus és sunyi. Nincs más vágya, mint a repülőgép-gyártást monopolizálni, bekebelezve Hughes cégét, a TWA-t. Tudja, hogy Hughes tele van más-más természetű problémákkal, és nem röstell Howard-ra uszítani az FBI-t, vagy szenátorokat pénzelni a neki tetsző törvény elfogadtatására.

1 alkalommal láttam, hogy mintha részvétet tanúsítana Hughes felé. A férfi egy vetítőteremben szinte ősemberré rongyolódva él, Trippe pedig tudja, hogy sebezhető. Nemsokára kongresszusi meghallgatáson kell részt vegyen, és ott épp Trippe "embere", Owen szenátor lesz az elnök. Owen szinte rajzfilm-szerűen kisformátumú ember; hozzá képest Trippe még egy "normálisan kegyetlen" valakinek tűnik.

Ami dráma Hughes életútjában itt előfordul, az leginkább a repüléshez kapcsolódik. Korábban a sebességhatár áttörésekor egy nagy zöldségesben kötött ki, de meglett a rekord, és még humorizált is az esettel. Ezzel szemben Beverly Hills-nél csaknem tömegkatasztrófát okozott, ledarálva több ház tetejét, berobbantva a gépet, és csaknem megölve magát.

Talán a film legizgalmasabb pillanata, ahogy Howard idegesen próbál kijutni a gépéből, miközben körülölelik a lángok. Az esetkor általános szervezeti összeomlás érte: szervei mozdultak el, több tucat csontja teljesen széttört, stb. Hatalmas mulasztásnak éreztem, hogy a gyógyulását nem részletezik jobban. A legizgalmasabb jelenet után a legijesztőbb kép, a megnyomorodott Hughes a kórházban. És gyakorlatilag egyik jelenetről a másikra már bottal tud járni.

Ehhez kapcsolva említenék meg valamit. Először csak azt találtam kivetnivalónak, hogy mindössze 2 színész karaktere emelkedik ki igazán, és időnként túl hosszúra nyúlnak kevésbé sokatmondó pillanatok. Magát a műsoridőt igenis le lehetett volna szorítani 150 percre, s a hatás ugyanakkora marad.
Nemcsak ez zavart. Az Aviátor szerkezete elég egységtelen, egybefolyó, nem nagyon tartja magát a klasszikus hármas tagoláshoz. Sokat meditáltam rajta, hogy ez most konkrétan hibának róható-e föl egy életrajzi műnél. Hisz a sztori jól lett megírva, a nézőnek van oka végig figyelni az eseményekre és a főhős ügyeire, bajaira. Általában azért informatív, sőt olykor fölöttébb izgalmas jelenetekkel büszkélkedhet. Az írói munkán nem vettem észre benézést vagy hiányosságokat.

Aztán a kényszerleszállásos résznél jöttem rá, mi lehet a gond: a dramaturgia. A drámai események (Howard anyagi gondjai, gépbalesete, később {talán pont emiatt} szellemi lerongyolódása) egyes jeleneteken belül, esetleg 2-3 jelenetig terjedően érezni a hatásukat. A műsoridő egészén át nem. Nem látom bizonyosan, hogy  Howard tanulna a hibáiból vagy problémáiból. A 165 perc alatt talán csak a tisztaságmániája marad meg végig; ezt leszámítva zavaros, hogy melyik különc szokása honnan ered. Szerettem volna látni, hogy tudatosan sorra veszi őket, legalább mikor a végén a meghallgatásra készül.
Tudom, az élete egy egész nagyobb szeletét kell végigvenni a cselekménynek. Igazság szerint nehéz ezt objektívebben kifejezni annál, minthogy nekem, az x.-edik nézőnek milyen átfogó élményt adott az Aviátor.

2  csúcsszeletet tudnék megnevezni a filmből: a másik az, amikor Howard már szinte teljesen elszakadt a külvilágtól, szakálla és haja ápolatlan, lakása karanténszalagokkal van tele. Egyik barátnője, Ava Gardner mintegy mentőangyalként keresi fel. Korábban láttuk, hogy a hölgy nemcsak csinos, de elvekhez tartja magát: Howard ékszerajándéka helyett csak ebéd-/vacsorameghívást fogad el tőle, nyomatékosítva, hogy nem veheti meg drága holmikkal. Kiborítja, mikor rájön, hogy Howard poloskákkal lehallgatja még a hívásait is.

Erre most váratlanul benyit, komoly, de segítő szándékkal. Rendbe hozza a férfi külsejét, lelkileg talpraállítja a nyilvános megmérettetésre. Howardnak annyira szürreálisnak tűnik mindez, ami a nézőt is elgondolkodtatja: mi van, ha ez csak Howard képzeletének a játéka? Odaképzeli azt a nőt, akitől a legtöbb figyelmet kapta a filmben Kate mellett. 

Ez a része a filmnek nagyon megfogott: Hughes-on - ahogy várni lehetett - a fél világ előtt számonkérik, amiért évekig tízmilliós támogatásokat kapott a kormánytól óriásgépe, a Hercules építésére, de a gép sose készült el. Aztán látjuk a tesztrepülést, és ahogy Howardnak sikerül nemcsak megvédeni az igazát, de még meg is tudja fordítani a szerepeket vádló és vádlott között. Ez is egy olyan pszichikai fordulat, amit kevés filmben láttam jól kivitelezni.

Megjegyzés: Kate  utolsó jelenete, ahogy zárt ajtók mögül búcsúzkodnak Howarddal, egész meghatóra sikeredett.

Nagylelkű gesztus Scorsese-tól, hogy Hughes életének utolsó 3 évtizedéről hallgat, amikor is már magányosan élt egy szállodaszobában, onnan intézve üzleti ügyeit. Akárcsak arról, hogy a Hercules 1. repülése egyben az utolsó is volt. Így azzal, hogy a meghallgatásán kínos helyzetbe hozta az őt vádló szenátort, erkölcsi elégtétellel távozhatott.

A film zárása viszont semmitmondó, szerintem csak emlékeztetni akarta a történelmet ismerőket, hogy azért nem happy end a vége. Hughes hajlamos leblokkolni, ilyenkor ugyanazt a mondatot ismételgeti görcsösen... de nem világos, mit jelent az utolsó perc, ahogy arcára mered a tükörben, közben emlékek visszhangzanak a fejében.

A film valóban elismerést hozott alkotóinak, 5 Oscarral és 3 Glóbusszal, melyből egyet DiCaprio kapott alakításáért. A Brit Filmakadémia az év legjobbjának értékelte. Jogosan tartják Scorsese egyik legjobb munkájának, nagyszerű és érdekes életutat tár a néző elé.

Gyűrűk Ura III. - A király visszatér

A gyűrű az egyik legtágabb jelentéskörrel bíró tárgy. Legtöbbünknek egyszerű divatékszer. Másrészt a vagyon, tekintély, rang, sőt a hatalmi abszolutitás kifejezőeszköze. Okkult ereklyeként és mágikus kellékként is ismert. A házasság intézményében a férfi-nő sors-összekapcsolást hirdető tárgyi pecsét, tágabban pedig a hitvesi hűség szimbóluma. 
Akármelyik jelentéshez kötjük, egy gyűrű puszta birtoklása megváltoztathat minket. Egy idő után nemcsak viseljük, de az általa képviselt fogalomra emlékezve a lényünk részévé válik. Ami pedig vagy csiszol a jellemünkön, vagy apránként megront.

Akárcsak Szméagolt.

A király visszatér nyomasztó kritikaalany. A téma, könyv és/vagy film rajongói minden idők legjobb fantasy-mozijának kiáltották ki; emberek milliói úgy várták a trilógia mozgóképes zárását, mint Krisztus második eljövetelét. Valamivel kisebb tábor élesen szembehelyezi magát a Gyűrűk Ura-"fenomániával", túl-hype-olt, önfékezetlen megalitoknak tekintve Peter Jackson adaptációit. Különösen az utolsót, mely nemcsak a 3. LOTR-epizód, de a mozitörténelem 3. alkotása, ami 11 Oscar-díjat is elnyert.



Ha ANNYIRA népszerű közvélemény ellen ágálsz, mint Gyűrűk Ura III. esetén, akkor különösen kell figyelned, hogy amit mondasz, ne legyen támadható. Én ingyen, szabadidő-tevékenységként írok cikkeket mozifilmekről, sosem tanultam filmművészetet. Könnyű így kísértésbe esni, hogy kisebb figyelem jusson egy nem kedvelt alkotásra. Ezt a hibát sajnos én is több filmnél elkövettem, mégha a tévedést minél gyorsabban igyekeztem is korrigálni utóbb. 



Mindezzel csak próbálom elejét venni, hogy a véleményemet antifan-kampánynak olvassa ki valaki. Ahelyett, hogy kielégítsek mindenkit, megengedem magamnak, hogy szeressem vagy utáljam ezt a művet és ezt az univerzumot, a józan eszem és az összélmény szerint, amiben részesített. Ennyire erősen hype-olt filmnél lehetetlen csonttárgyilagosnak maradni. Annyit ígérhetek, hogy a benyomásaimat nem fogom a mű érdemei elé helyezni.

Aragorn most válik majd azzá, akinek született: Isildur király leszármazottja, a trón örököse. A fő csatatér a gondori főváros, Minas Tirith. A Hatalom Gyűrűje megérkezik pusztulása színterére. Míg szinte mindenki Sauron seregei ellen fog fegyvert, Frodó magával Sauron szellemével kerül szembe: az ő szeme, az ő betegítő jelenléte, gyűrűjének hatása, és elfajzott hajdani viselője, Sméagol. Természetesen Samu is marad a hűséges jóbarát, aki örökké Frodót védelmezi.
Nemcsak a főszereplők sorsa fonódik tehát újra össze: többen közülük elvileg most válnak azzá, ami addig rejlett bennük, ami a beteljesítendő rendeltetésük volt. Gandalf egy helyen sakkmetaforával illeti a végveszélyt: "Mindenki a helyén, a bábuk mozognak". A filmre ez szinte ugyanígy igaz.

A panoráma rendkívül változatos, gyakorlatilag hiba nélküli.  Minden komponense vagy simán megfelelő, vagy pazar: nem akarok megint közhelyekkel élni, mint "tág terek", "kellő létszámú tömegek", "aprólékosan kidolgozott jelmezek", etcetera. Mindez egy ilyen irdatlan kaliberű project-nél elvárható. Az ütközetek kemények, állejtős szögekből csodálhatjuk őket.
Ami a CGI-használatot illeti, továbbra is diszkréten alkalmazzák. Gollam mozgását leszámítva minden komputeranimált lény elnyerte a tetszésemet. Különösen az olifántok: tudomásom szerint az elefántok ősei igen hasonló küllemmel bírtak, mint ezek a tankokkal felérő jószágok.

Míg a két toronynál gyakran éreztem vontatottnak az események menetét, itt lehetőség nem nagyon adódik üresjáratra: a 200 perces film több mint 4 órára kerekedne ki az extrákkal együtt! Úgy hiszem, indokolt lett volna a kettévágás - akárcsak a Harry Potter A Halál ereklyéi fejezeténél -, mivel tucatnyi sztorivonulatot kell összesodorni, lehetőleg az erőltetettség érzése nélkül. Olyan, mintha egy nagyteljesítményű turbinát próbálna a rendező kézzel beállítani, mialatt minden műszert egyszerre felügyel.

A harmadik epizód szerkezete kissé formabontó. Ezt most nem hibaként rovom föl; egyszerűen könnyű észrevenni, hogy a hagyományos hármas tagolás fel van lazítva. A bevezető részt prológussal indítja, befejezését pedig több epilógussal fejezi be. 

A prológus az első film eseményei előtt, a régmúltban játszódik (ez az egyik legjobb húzása a forgatókönyvnek!). Bemutatja, hogyan találta meg az átlagos hobbit, Szméagol a Gyűrűt, aminek hatására megölte barátját, és ami szellemileg és fizikailag teljesen leigázta. Ez a metamorfózis a kedvenc jelenetem az egész 3. felvonásból, sokat segít, hogy - ezúttal - ne érződjön félbevágottnak a produkció kezdése.

Két nagyobb tömbben fedeztem föl olyan jeleneteket, amiken belül - legyenek bármennyire részei a regénynek - időhúzásra lettem figyelmes. Az utolsó negyedórában, illetve a bonyodalom néhány drámailag fontosabb részletén:

1. a Tűz Hegyén a Gyűrű bedobásával vacakoló Frodó (Tudom, a tárgy megint befolyásolni próbálja);
2. vagy Arwen látványos hátraarca a tündemenetből (Tudom, milyen látomás hatására);
3. + Faramir "halotti máglyája".

Denethor egész alakja irritált, ez a figura sokkal inkább a Halhatatlanok c. filmbe illene. Nincs helyzetértékelő képessége, szereplése merő ingázás bágyadt közöny, a dölyf és agonizálás közt - amíg végül égve le nem veti magát a várból. Felteszem, ő a történetben a szűklátókörű helyi vezető, aki nem a gonosz eszköze, csak kártékonyan ostoba. És akivel szemben az ellenállásnak meg kell szerveződnie. 
De tudva, hogy egyik fia (Boromir) halott, a másikat (Faramir) elégetné, mielőtt megbizonyosodna, hogy meghalt-e? Nem értem, Gandalf miért nem kötözi meg ezt a gyengeelméjű "helytartót", ha már vállalta, hogy nyilvánosan leüti. Az ilyen vezető ilyen horderejű vészhelyzetben maga is kockázati tényezőt jelent, mégha csak mellékeset is.

A koronázás utáni epilógusrészletek a szereplők utóéletét hivatottak ecsetelni. Nyilvánvalóan rajongóknak szánt szolgáltatás; Peter Jackson tartotta magát eddigi álláspontjához, és elsősorban az ő igényeiknek törekedett megfelelni. Filmje néhol szinte megroggyan a kazalnyi szereplő, kapcsolati és történeti szál tömege alatt. Jó: ezek többsége tényleges alkotórésze a cselekménynek, kapnak műsoridőt, de az arányokkal gond van. Jackson néha kontrollt veszít azzal, hogy túlzsúfolja az eposzt, nem is 1, hanem mindjárt 5 db. ál-befejezéssel.   

Ezenkívül: az egyes ál-zárások tartalma tovább elmélyíti a szakadékot rajongók és nem-rajongók között: a hobbitok mulatozása, újabb ölelkezések, Frodó hosszas búcsúzkodása, vagy Samu víg utóélete, házzal, feleséggel és gyerekkel kiegészítve. Számomra ezek igenis indokolatlanul csöpögő, patetikus, rettentően érzelgős mozzanatok. "A történet megírása" motívum ismételt emlegetése (Frodó a történetük utolsó lapjait Samura hagyja, hogy megírja) pedig utólag kikezdi az egész mű komolyan vehetőségét. Igen: én "fajankó" komolyan akarok venni egy fantasyt varázslókról, sárkánygyíkokról és túlvilági lényekről.

Apropó varázsló: Míg Gandalf továbbra is favoritszereplőm maradt, addig Christopher Lee-hez hasonlóan én is sértőnek találtam, hogy Sarumánt (és Kígyónyelvet) teljesen kihagyták a még-nem-bővített, mozis verzióból. Különösen annak fényében, hogy szerintem A két torony gyenge bukást adott a Sauron oldalára átállt mágusnak. Ezt a döntést nem tudom a lovagszínész korával sem indokolni, hisz az 1. részben teljes értékű főszereplő volt, és amennyire tudom, a 3 részt - de legalábbis A két tornyot és A király visszatértet - gyors egymás utánjában forgatták le. 

Itt egy picit megállnék.

Az eddigiek alapján most biztos azt várja tőlem a olvasó, hogy tovább kanalazzam a helytelennek vélt apróságokat a movie-ban. Hát nem: azzal az erővel már nekiállhatnék újraírni a történetet. Néhány részletet persze majd szóvá teszek (anélkül csak a levegőbe beszélnék), pozitív vagy negatív véleménnyel. De nem fogom mindet sorra venni. Inkább tapasztalatilag, egészként próbálom értékelni a filmet, révén, hogy mégiscsak egy óriási, realista kinézetű tündérmeséről van szó.

A két toronyhoz képest itt végre megint azt éreztem, hogy a szereplők színészi játékában van élet. A hobbitszereplők közül Samunak még túlzásba is sikerült esnie néhol. Nyilván érezték a színészek, hogy most dől el minden: az utolsó felvonás határozza meg leginkább, milyen szájízt hagy maga után egy filmhármas. Hogy egyenként melyik figurát mire tartom, az már más kérdés.

Éowyn. Királyi sarj révén nem meglepő, hogy a női szereplők közül ő a legtalpraesettebb: nemcsak elszánt és őszinte, de konok, és odafigyel a többi emberre. Théoden haldoklásakor mindkettejükkel együttéreztem. Vitézi, ámbár kissé komikus pillanat, ahogy Sauron seregeinek fő vezérét, a Boszorkányurat a fémcsuhája alá szúrva öli meg. E lényről kering a mítosz, hogy halandó férfi nem tudja megsebezni. Akkor egy halandó nő mi miatt képes? Értem a logikát, csak kissé furcsa, hogy erre a variációra nem gondolt sem ő, sem Sauron.  
Az egyik legtetszetősebb sztorirészlet számomra az volt, ahogy Éowyn, férfi vértezetben  magával viszi a harcba a hobbit Trufát, aki már szintén felszerelkezett. Théoden elvileg mindkettőnek meghagyta, hogy maradjon ki: Éowynra Rohanban lesz szükség, Trufa pedig "csak teher lenne" alacsony termetével, rövid karjával, harci tapasztalatok híján. Ez a mozzanatsor inkább megfogott, mint sok drámainak szánt jelenet. És érdekes elspekulálni rajta, hogy Éowyn felismerte-e, mit jelenthetett Trufának részt venni az egészben. Társaitól elvágva, egyedül felfedezni magában a kellő elszánást, hogy részt vegyen a vérfürdőben.

Arwen karakterével a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, túl egysíkúnak tartom őt. Részben ez az eredeti szerző, John Tolkien hibája is, hisz ő írta ilyenre a személyiségét. A filmekben ugyan már nagyobb a szerepe, de elég hullámzó, hogy mennyire életképes a személyisége. Az 1. részben elfogadtam, hogy ott volt. A 2.-ban haloványnak és önámító teremtésnek találtam. A király visszatér során már kicsit nagyobb érzelmi skálán mozog a játéka és arckifejezése.

Önmagában nézve tehát fejlődött. A szerelmi szál nem. Kezdve azzal, hogy a szokásos "Örök lét vagy szerelem?" dilemma a szokásos "Feltétlenül a szerelem!" választ kapja meg a végén, kötelező ünnepi csókkal. Az érzelmi kapocs Aragorn és közte valahogy nem megfogható számomra. Túl cukormázasan, mesterkélten próbálják rendkívülinek, szinte transzcendensnek beállítani. Mi fogta meg Aragornt ebben a nőben a külsején túl? Mert jellemnek vagy önállóságnak az egész trilógiában 1 tettével mutatta határozottan a jelét (az 1. részben). 

Trufa társa, Pippin sorsa is érdekesen alakul. Először azt gondoltam, hogy ez a szereplő csak lelkesen ott lábatlankodik majd a harcmezőn. Miután megtalálta a palantirgömbre - amit, ha jól emlékszem, Sarumán használt -, éjjel kotnyelesen elcseni Gandalftól. Tényleg lett belőle kisebb baj: Sauron szelleme kis híján végzett vele a gömbön át. De furcsa módon az eset inkább előnyére válik Aragornéknak: a megrémült Pippin lát egy víziót, ami Sauron tervének egy részletét elárulja, így aztán Gandalf magával viszi Minas Tirithbe. 

Gandalf és ő több jelenetben is nyíltan beszélgetnek a közelgő apokalipszisről, ami szintén növeli az 1. részben még idegesítő hobbit kedvelhetőségi indexét. Módfelett ötletesnek találtam, ahogy a viszafogott éneke alá lett vágva Faramir esélytelen visszafoglalási kísérletének Osgilithnél. Az előforduló csaták szerencsére nemcsak látványosak, de egymástól is jól különvehetőek, nem ugyanazt a harcot játsszák el újra meg újra.

Gyakran vettem észre, hogy egy drámainak szánt jelenet, bár annak is van beállítva és eljátszva, mégsem elég érett és őszinte. Így voltam többnyire Samu, Frodó és Szméagol útjával. Azt elismerem: Frodó tetszhalála az óriáspók mérgétől  hatásos: elsőre én is azt hittem, meghalt. Samunak pedig a korábbiaknál is több alkalma nyílik bizonyítani  áldozatkészségét. Végig küszködik gazdája megóvásáért, függetlenül attól, hogy Frodó mikor hogyan tekint rá.

De Szméagol cselszövése úgy, ahogy van, gyerekjáték. Nagyon átlátszó, hogy a tündekenyeret leszórja a szakadékba, míg alszanak, és rászór egy keveset Samura, hogy bemártsa Frodó előtt. Nem beszélve arról, ahogy Samu rájön erre a kanyargó lépcső aljánál. És mikor Szméagol már nem is titkolja szándékait, Frodó 2 félmondatnyi győzködés után lelöki a mélybe, hogy a Tűz Hegyénél még utoljára a Gyűrűért viaskodjanak - megint. Vérszegény fordulat. Hanyadszorra kellene azt hinnünk, hogy valaki lezuhant, látszólag meghal, aztán kiderül, hogy mégse?

Legolas és Gimli inkább csak Aragornt kísérő harcosok, mint valódi főszereplők. Aragorn személyiségét annyira nem tartom árnyaltnak, de az ő szála jól követhető és világos. Miután Gandalf és Pippin - Denethor háta mögött - beindítják az ország jelzőtűz-láncolatát, több ezer önkéntes csatlakozik Théodenékhez. A szükséges kiegészítő hadakat azok a holt lelkek szolgáltatnák, akik hajdan Isildurt cserben hagyták. Egyedül az ő örököse oldhatja fel az átkot.

Az egész szál logikája átgondolt és stabil: Arwen apja, Elrond - számolva a lehetőségeikkel - újrakovácsoltatja Isildur kardját, átadja Aragornnak, s a penge bizonyíthatja majd a holt seregnek a férfi örökösi mivoltát. Aragorn szinte kötelezően a lovagkirály mintaképére van szabva, úgyhogy nincs okunk kételkedni, hogy rátermett, vagy hogy képes szinte bármilyen sereget felbuzdítani.
A film vége felé, mikor tisztelete jeleként letérdel a 4 hobbitszereplő előtt: az az ünnepi jelenetek közül az egyetlen, ami engem is megragadott. Nem merném sajnos ugyanezt elmondani arról, ahogy Frodó a fényes szobában ébredve viszontlátja Gandalfot és többi barátját.



Kissé könnyű megoldásnak tartom, hogy egyszeri támadás után a holtak serege (f)eloszlik, és ezzel kiválik a történetből. Teljesítették a kötelezettségüket, elmehetnek. De mi lett volna, ha tovább maradnak? Az én tippem, hogy kilátástalanná vált volna a rossz oldal helyzete, hisz Legolas egyik nyílvesszője bizonyította: ezeknek a kreatúráknak tényleg nem árt a sima fém.

Ellentétben a Boszorkányúrral.

Tisztában vagyok azzal, hogy akármit "firkálok", akármilyen pontosan/ pontatlanul, az eredmény ugyanaz: leminősítek egy grandiózus, rengeteg munkával készült mozieposzt, amit a legtöbb ember kedvel és tisztel. A tömeggel szemben ez nem az én mítoszom. Nekem is megvannak a magam kedvenc franchise-ai és azon belül epizódjai, értékskálám is elüt a többségétől. 

Nem vitatom, hogy a Gyűrűk Ura III. méltó korona. Szerkezetileg jól lett volna felépítve, de szembeszökően túlterhelt. A történet fordulatai, dramaturgiája, mondanivalója az emberi hősiességről nemcsak kiszámíthatóak, hanem pár helyütt bizony fullasztóak és logikaficamosak is. Egyedi megoldások szinte kizárólag a vizuális kelléktárában lelhetőek föl. A színészi játékra nem panaszkodom. Viszont a karakterek közül összesen 3 vagy 4-nek a sorsán éreztem, hogy nyomatékot kapott, és le is köti a figyelmemet (2 közülük mellékszereplő).

Határozottan jó és szórakoztató mesefilm. De nagyszerűséget én csak a látványvilágában látom, egészében nem tudnám őszinte szívvel méltatni. Legalábbis nem olyan emelkedett, opuszi hangnemben, mint a rajongók.