Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt. 

Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max egyike azon nagy rajongótáború filmcsokroknak, amik kimaradtak az én gyerek- és tinédzserkoromból. Pedig az alapvetés egy ilyen ultranyomorúságos, élelem-, víz-, és energiaforrás-szűk bugyorbolygóról eleve szívbemarkoló téma. Később, felnőttként megismerve a brand-et sem igen ragadta meg a képzelőerőmet ez a sivár, természetileg és agyilag egyaránt lerobbant, egysíkú ócskavas-világ – még cyberpunk-disztópikus sci-fi-ként sem. Ennek ellenére hatásosnak találtam a Mad Max: A harag útját, mely ritka bravúrként lehelt új életet egy évtizedek óta hulla szériába. És a tömeggel együtt én is bírom belőle külön Furiosa karakterét, így a spin-off híre szinte kézenfekvő döntésnek hatott. 

Furiosát még gyerekként rabolták el Dementus emberei, és mikor anyja eljött kiszabadítani, a bandavezér kivégeztette. Miután a lánynak sikerül elszöknie, fiúnak álcázva magát rejtőzött el egy másik kiskirály, Halhatlan Joe rejtekén. Ám mikor évekkel később Dementus összetűzésbe keveredik Joe-val, Furiosa az újdonsült útitársa, Jack segítségével esélyt kap az elégtételre – sőt talán még a hazajutásra is.

Igazából nem sok mondandó kívánkozik ki belőlem erről a produkcióról: látszik a pénz a külsőségein, elsősorban az operatőri munkán. Az akció tempós, törekszik a testközeliségre, a cselekmény pedig váltakozó sikerrel ugyan, de azért be tud vonni minket Furiosa kegyetlen gyerekkorába. Anya Taylor-Joy erős jelenléte a film legjobb lapja, mégha több mint fél órát kell is várni, mire felserdül. Acélos, szófukar ridegségének pedig príma tükörképet nyújt Chris Hemsworth motorszájú Dementus-a. Történet- és szereplőfronton viszont közel sem érzem azt  munkaráfordítást, amit a médiában agyondicsért látványelemek kaptak.

Tanakodtam magamban a film alatt, mit gondoljak erről az áriázó csöves-Jézusról, aki feltűnési viszketegséget kap, bárki is épp a hallgatósága. Sem Hemsworth, sem a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat az új fő szemét tervezésekor, de azt azért azt se mondanám, hogy "gyűlöltem" volna Dementus-t. Nem valami nagy szám, Halhatlan Joe mellett pedig annyi karizma szorult belé, mint egy elvonóról szökött gitárosba. Viszont bírtam, hogy ezzel a laza, mégis gyakorlatias hozzáállással kezeli, hogy egy ilyen kilátástalan porfészek planétán kell örökké vért izzadniuk a napi túlélésért – bármi és bárki árán. Sőt, olykor még meg is mosolyogtam tőle ezeket a nagyhangú lózungokat, amiket előad – amikor épp nem fárasztottak. 

Furcsamód épp az utolsó szájmaratonja a legjobbik, amikor Furiosa egyedül marad a bukott vezérrel a sivatagban. Dementus mintha az élő ellen-reklámja volna a bosszúállásnak: Furiosa az anyját, az egész gyerekkorát és az egyik alkarját is elvesztette egy ilyen pihent agyú, nihilista tetű miatt, aki még fölismerni is alig bírja őt. Nem fél a haláltól, sőt az irgalom nélküli megtorlást a korszak velejárójaként fogadná el – még a saját bőrén is. 

"Sose leszek olyan, mint te."
"Máris olyan vagy!" 

Pont ezért méltóan hatásos büntetés, hogy Furiosa egy szimbiotikus gyümölcsfához szögezi őt, mely az élő Dementus testében gyökeret verve ad termést, hosszú évekig nyújtva el a lassú kínszenvedését. Ez a pár perc a legvégén többet ért számomra az összes motoros-puskás-turbinás-láncos-tákolmányos zajkelléknél a filmben.

George Miller, a Mad Max-mozik szülőatyja még 80. évében is tud rendezni, ezt megállapíthattam. De mondom: maga ez a neobarbár világkép nem invitálja gondolatok, megoldások vagy kapcsolódási pontok keresésére a fantáziámat, és nem sok sztorilehetőséget láttat velem, amit érdemes volna kifejteni. Furiosa jogosan kapta meg eredettörténetét, de úgy érzem, a hibrid stílus mögött vázlatszerű, ide-oda-tologatós jellegű maradt a szereplők kezelése. Az emberiség mentális leépülése hihető ugyan egy világkatasztrófa után, de ez már cyberpunk-akciófilmnél is rég elnyűtt formula, amit nem egyszer láttam érdekesebben hasznosítani.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből egy átlagos minősítést kap tőlem, azaz 3/5-öt.

 

Dűne: Második rész

 

„Nem szolgálhatod az emberiséget, ha 1 emberbe fektetsz időt és érzelmet a többiek kárára. A koncepciók kölcsönösen kizárják egymást.”

„És ha már nem akarom szolgálni az emberiséget?”

„Így fizeted vissza a hálájukat? Elhagyva a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, a saját önző céljaidért?”

„Önző? Mindazok után, amit tettem értük? Lesz idő, mikor már eleget szolgáltam? Ők legalább esélyt kapnak a boldogságra! Csak ennyit kérek. Mást nem.

„A tiéd egy felsőbb boldogság. Küldetésed teljesítése, az átélt inspiráció: azt a boldogságot át kellett, hogy éld.”

(Superman II. – A Richard Donner vágat)     

      

Akárcsak Paul Atreides, maga Denis Villeneuve is kemény próbatételt állt ki 2021-re, amikor sikerült egy komplex, nagynevű sci-fi-regényből egy komoly, önmegtartóztató, de a mai közönséget megfogni képes moziváltozatot kihoznia. Tette ezt ugyanazzal a teljes szerzői kontrollal és technikai maximalizmussal, mely vonásokat ma már divatos Christopher Nolan védjegyeként emlegetni: mindkét direktor önálló márkanév és reklámpont is filmjeikhez, melyeket hajlamosak egy személyben írni, rendezni és producerként felügyelni is. És külön öröm, hogy úgy tűnik, Villeneuve is mint a leprát kerüli a komputeres parasztvakítást, vagy kész nagyjelenetek kivágását.

Nemcsak nekem az előjáték-érzete miatt nem jött be mégse a Dűne 1. része. Tisztán látszott rajta, hogy a világkép építése az elsődleges célja, a majdani folytatás(ok) tempósabb haladásához. Nehézkes, név-és- frázishalmozó, műveltségi műnek éreztem a 101. századi királydráma nyitányát, afféle „kiképzőfilmnek” a mindenképp érkező 2.–3. részek előtt. „Rossznak” nem nevezném, egyszerűen csak még nem volt elég kiforrott, mint ahogy főhőse sem.

A Dűne 2. része – bár még mindig jellemzi a kimért ráérősség – már észlelhetően folytonosabb, gyürkőzőbb, célratörőbb. Az eddig kissé papírízű figurák a status quo borulásával több színt és teret kapnak, érdekfeszítően bonyolódik az Arrakis-on kitört gerilla-világháború. Maga Paul felnő ahhoz, hogy a galaktika jövendő vezetője legyen. Közvetlen, emberi dilemmát ad a messiásszerep és a személyes kötelék közti vívódás, melyet Paul mellett anyja, Jessica is már fia előtt dűlőre visz. Az egésznek a veleje valahogy megfoghatóbb, mint az ugródeszka-szerepre sorsolt 1. részéé, miközben annak tétérzetéből egy dekát nem enged kipárologni. Butítás nélkül lett érthetőbb és lüktetőbb.

Atreidesék kiirtása után a Harkonnen-nek folytatják az üldözést, mialatt Paul és Lady Jessica be kell, hogy tagozódjon a Stilgar vezette fremen törzsbe. Az Élet Vizét megivó Jessica fölveszi a ’tisztelendő anya’ tisztét és elmehatalmát, Paul pedig tanul, edződik, próbákat áll ki, ugyanakkor gyengéd érzések kötik a vele egyidős Chani-hoz. Eközben Harkonnen báró új helytartót küld az Arrakis-ra: szadista unokaöccsét, Feyd-Rauthát, aki sikeresen visszaszorítja a lázadókat. Halaszthatatlanná válik a keserves döntés, ami Paul-ra vár: a jövendölt messiássá avanzsálva a bolygó, majd a birodalom élére állhat, ami viszont várhatóan kiterjeszti a háborút – és vele a vérveszteséget…

Megértem azon rajongókat, akik az új Dűnét kikiáltották az új Star Wars-nak – és nemcsak mivel azt a világot is részben a Frank Herbert-könyvek ihlették. George Lucas világéletében az alapsémát, a közös nevezőt, a tömegek közös befogadási padlóját, és mindezek révén a jobb eladhatóságot célozta. Ezt tükrözi az is, ahogy saját meséjével bánt:  

• filmjei szövegeit sokszor fájóan bot-egyszerűre írta;
• azok jogait szorongatva egy óriási játékbirodalomból gazdagodhatott,
• a gyerekbarát hangot történetébe is be-beinjekciózta (lásd: ewokok);
• képmutatóan CGI-függő;
• saját nyelvbotlása szerint „fehér rabszolgásoknak” adta el filmjogait extra milliárdokért 2012-ben;
• és nemrég nyíltan kiállt a Disney pazarló, ideológia-sulykoló üzletpolitikája mellett, ami szétbarmolta az eredeti mítoszt.

Villeneuve Dűnéjén nyoma sincs elvi megalkuvásnak vagy akár lezserségnek. Ahogy a fremeneket kötik szokásaik, úgy köti magát a rendező is a forrásanyaghoz, melynek ellentéteit és szabályrendjét nem – vagy legalábbis nem feltűnően – hajlandó csonkolni. Itt lőtte már be szerintem jól az arányt a szabálytartás és lendület, azaz dráma és akció között: a Második részben az első összes hatása áthullámzik légkör és sztori terén is. A szereplők észjárása szájbarágás nélkül követhető, akkor is, hogyha rejtegetnek valamit. Ugyanakkor már túl hosszúra nyúlnak ezek a meditatív merengések a sivatagban, ami az életmódjuk mostohaságát, de egyfajta időtlenséget is hirdet; nekem ez egy idő után lohasztotta a figyelmemet. De azért nem borul föl tőle az ütemezés, nem aprózódik el a játszma nagyságrendje. Az események sorsfordítóak.

„Szerelmi szálat” tenni egy űreposz fókuszába megint olyasmi, amitől Lukács Gyuri bácsi óta rettegünk. Hál’Istennek ez azért annál egy fokkal jobb lett! Ha nem is könnyeztem meg Paul és Chani afférját, a két fiatal helyzete átszűrődik annyira a vásznon, hogy a komorodó történet működjön. Nekem egyelőre inkább ifjúkori átmeneti fázisnak tűnik ez a kapocs, mintsem olyan érzelmi tűzgolyónak, amire egy ponton Paul azt mondja: "sose fog megszűnni". Szerencsére a film közepére ez felolvad az ütősebb eszmei vitában a prófécia körül, melyet Chani nyíltan elvet, mint a tömegmanipuláció eszközét.  

Sokkal érdekesebb az anya-fia kapcsolati rendszer itt: örültem, hogy Jessica úgy vedlik át szimplán elhivatott asszonyból iránymutató tekintéllyé, hogy attól Paul nem látszik befolyásolható, komplexusos bábnak. Jessica a morális szürke-zónát fémjelzi: ha a Bene Gesserit rendjébe, a Dűne-verzum mélyállamába bármi pozitív vonás szorult, ami használ is a népeknek, az az ő jellemében ott lapul. Tudja, hogy a prófécia csak egy ügyesen fogantatott kitaláció, de egy világos célzattal: mozgósítja a tömegeket – főleg a vallási fanatikusokat az Arrakis déli felén. Kettős szerepvállalás ez: a kitenyésztett kiválasztott (a „Kwisatz Haderach”) a frontember, az anyja által képviselt rend pedig a motor, és a kettőnek együtt kell végigzongorázniuk a rég érlelődő világégést.

Karakterként nem vonzott, de nem is taszított a hölgy stílusa: tárgyal, prédikál, de nem alárendelő – ellentétben a banyával, aki Paul-t leckéztette az előző részben. A végső késpárbajtól szerintem kritikusabb pont az, mikor Paul is iszik a férfiakra halálos Élet Vizéből, és Jessica a tudaterejével rábírja Chani-t, hogy segítsen Paul-on – asszisztálva ezzel a beavatásához. 

Dicséretem Villeneuve-nek, amiért úgy tudta kivitelezni ezt a jelenetet, hogy

1. egyrészt maga a képesség tényleg inkább egyfajta idegi lefojtásnak néz ki – nem pedig rögtönzött agymosásnak, mint a Jedi-elmetrükk;
2. másrészt Jessica tette nem zsarnoki, ha annak is tűnhet. Itt nem a szabad akaratot képviselő Chani-t töri le mentális erőszakkal, hanem egy mindnyájuknak fontos életet védet meg vele ott helyben. És hát valljuk be: ha másodpercek döntenek élet-halálról, ott mellékes, melyiknek van jobban igaza.

Sajnáltam is, hogy nincs igazi érvütköztetés Jessica és egy Chani-nál talán érettebb valaki között, aki szintén átlát ezen a gondolatbálványon, meg a köré szőtt ideológián. Aki esetleg olyat mondana Jess-nek, amit még ő se vett fontolóra…

 

Piszkosul bejött már az elődnél is a Bene Gesserit ábrázolása. Ebből a zárdaszerű, a történelem porondja fölötti rendből csak úgy süt a kasztgondolkodás és a titkos machináció. Ezért nem rovom föl, hogy Christopher Walken császára olyan halovány, hisz IV. Shaddam a Dűne világában csak egy "hagyományos" monarcha; az igazi hatalom a trón mögött rejtezik. A folytatásban is tapintható, mennyire nem "fogyasztóbarát" képet nyújt a Bene Gesserit pl. a Jedi-rendhez képest: ők is egy galaktikus birodalom misztikus, tekintélyelvű útmutatóiként funkcionálnak, kivételesen erős tudattal, külön előjogokkal és szigorú, zárt hierarchiával. 

Pont e hasonlóságok miatt hazugnak tartanám a prequel-Jediket „jófiúknak” beállítani, ha nem olvastam volna a 6 fő epizód könyvverzióit. Azokban ugyanis – a népek összefogásában rejlő erő mellett – ott a Csillag-Háborúk egy másik, mélyebb üzenete is, amit Lucas rendezése nem hozott felszínre: minden kor külön kell, hogy körüljárja a jó és rossz fogalmait, ahelyett, hogy bármi áron a bevett doktrínákat tartatja be. Mindaz, amit a Bene Gesserit-ről írtam az előbb, a Jedikre ÖNKÉNTELENÜL lett igaz, mire ott is eljött egy Kiválasztott. Elvben ők nem a világrend élére a háttérben, csak azon kívülre helyezték magukat, nem fogva föl, hogy pont azok az elnyomó zsarnokok lettek, aminek egy rivális rend (Sith) már őszintén felvállalta magát, „Birodalomnak” nevezve a kisembert leszaró űrállamot. Bocs, hogy kicsit elkalandoztam... 

Hogy más franchise-okkal is példálozzak: szuperhős-moziknál is régi divat ellentétpárba rakni a hős magánjogát a szerelmi élethez a nép szolgálatának kötelezettségével.

•     Batman: A rém álarca.
•     A csodálatos Pókember 2.
•     Az eredetileg forgatott, de később elkészült Superman II. Marlon Brando-val.

Mindegyiknél a hős oda lyukad ki: a kettő együtt nem megy. Vagy otthagyja a harcot a párjával maradva, vagy nélküle kell a nagyobb jónak szentelnie életét. Ráadásul Paul-t mát az Élet Vize előtt víziók kísértik a „szent háború” áldozatairól. Villeneuve és Chamalet ügyeltek rá, hogy Paul-on kvalitásai mellett az is látszódjon, ahogy mindezt tudatosan mérlegeli, ne csak a forgatókönyv szajkózza, hogy "milyen okos gyerek ez!" És bár végigviszi a dolgot a császár elfogásával, kihívásával, címe–lánya átvételével, elhittem, hogy ez a pasas még mindig a régi Paul a régi elveivel, akinek ez puszta kompromisszum a végzettel – se több, se kevesebb. Még keményebben bizonyítja ezt korábban, megtagadva, hogy megölje a pont azért hisztiző Stilgar-t a törzs vezetéséhez.

Rengeteg múlt rajta, hogy igazi, jellemes főszereplőt kapjunk, akire nemcsak rámagyarázzák a pozitívumait. Paul három szempontból is bevált a Dűne 2.-ben:

1. Timothée Chamalet játéka kellően árnyalt, átélhető és jelenlét-erős ahhoz, hogy összefogja maga körül a sztárparádét.
2. Paul tudásban, alkatilag és karizma terén is felnő a mesterséges, de attól még hatékony vezérkultuszhoz.
3. Nem magasztalják őt agyon, de nem is olvasztja be a cselekmény a sok név, arc és történés karneváljába. Jellemfejlődése végig érvényesülni tud.

A mindenit: ez már három a harmadikon szempont…!

Szegény főgonoszt eddig kispadra küldtem, de Austin Butler figurája tényleg szinte extrának tűnik ebben a játszmában, hogy legyen egy hagyományos antagonista is a szuperhős-klisékre nevelt nézőknek. Ehhez képest sikerült kellően megjegyezhetővé gyúrni őt: Feyd-ben a kéjes kegyetlenség és az impulzív pontosság ötvöződik, harci tudásban és természetre is. Kicsit Jessie Eisenberg Lex Luthor-ára emlékeztetett, persze attól fényévekkel komolyabban vehető. Megvolt az az aurája, hogy jogosnak tűnjön a Harkonnen-seregek élére, majd a császár bajnokának megtenni őt, sőt egy alternatív kiválasztott-jelöltnek, akit a császár lánya, Irulan is végigmér Bene Gesserit-utasításra.

 

Nem vitatom tehát a feldolgozás rétegeltségét, de a mondandóját – a már kigyúrtabb elülső és a még döcögő hátsó fele is – nehézkesen adja át, épp a kimértsége miatt. Akárcsak a forrásmű, vaskos kritikával él a vallási dogmák, a társadalmak nyájként (meg)vezethetősége, plusz a minden korban divatos hőskultusz felett. Mindhárom ezek közül céllal, szervezetten kigondolt és terjeszthető jelenségek, amikkel kontroll alatt tartható a tömeg világképe, élete, tettei. 

Ez a mélyebbik üzenet, de szerintem segíti a film befogadását, hogy a rendező egy „könnyedebb” üzit is hagyott érvényesülni. Nevezetesen, hogy a hős is csak ember. Tehetsége és protekciója ellenére hibázhat (Anakin), küszködhet egy vészterhes korban való helytállás súlyával (Luke). Paul vélhetően bírni fogja új címével járó feladatkört, minthogy a Nagy Házak nem fogadják el trónfoglalását. Ám még annak is kell még derülnie: megérte-e a galaxisnak A Hős felemelkedése, vagy – mint a könyvek írója is vélte – csak a nagy pusztítás, egy rozsdás rendszer szétdúlása a haszna. Gondolom, a Dűne: Messiásban majd ez is kiderül… 

 

Dacára, hogy időnként nehezen kibogozható, a Dűne: Második része határozottan izmosabb elődjétől. Ha nem is látjuk át tűpontosan az összes apró kapcsolódási pontját, légköre és konfliktusa nem egykönnyen hagy szabadulni. Akadozva ugyan, de kapcsolatot teremt a nézőben értelem és érzelem között, pont az igényessége mégis visszaüt rá: a sok modor és stílus hajlamos távolságtartóvá, a nagyvonalú vágás pedig formátlanná tenni a produkciót, amely talán kissé túl öntudatosan van komponálva – és nem Hans Zimmer zenéjére értem. Denis Villeneuve babérjai egyelőre megérdemeltek, elvárásai remélhetőleg kollégáit is inspirálni fogják. Személyes kedvencem tőle azonban továbbra is az Érkezés marad.

Fényes négyessel én is az év pozitív termésébe rangsorolom a Dűne 2.-t. 

Vesper

Újabb letargikus 2022-es filmfesztiválszökevény, ezúttal Karlovy Vary-ból. Biztató ötletek és kőkemény valóságkritika olvasható le a Vesper-ről, Kristina Buožytė és Bruno Samper komor posztvilágvége krónikájáról. Ám foszlányos történetvezetését és lepusztult látványvilágát csak részben indokolja a téma és a (hollywood-viszonylatban) szűk költségvetés, főszereplőik pedig nehéz soruk dacára is inkább színtelen földkinövések maradnak, mint igazi emberi lények.

 

Egy balul elsült ökoválság-kezelő projekt következtében mesterséges mikróbák radírozták le az élővilág nagyobbik felét a planétán. Modern technológia márcsak az oligarchia uralta „Citadellákban” („Fellegvárakban”) létezik, azon kívül pedig az emberiség megmaradt szórványai vegetálnak, középkori viszonyok közt küszködve a napi túlélésért. Stabil élelemforrást egyedül a Citadellákból érkező magterményei adják, amiket direkt úgy manipuláltak, hogy ne legyenek szaporíthatók. Ezért kutatja egy 13 éves lány, Vesper a magok génkódjának meghekkelését – miközben nyomorék apjáról gondoskodik egy romos faházban.

 

Akár még üdítő is lehetne ennek a multinemzetiségű (belga-francia-litván) műnek a lesújtó nyíltsága az átlagemberről és a „civilizációról.” Akinek van szeme és agya, már tudja, hogy a Vesper sivár földi pokla pontosan az, amelynek elérése felé a mai világ rendszere be van állítva: a világ „vezetői” erkölcstelen pszichopaták, akiknek hatalma a technika, természet és tömegek állandó kisajátításán alapszik. Az ő érdekük, hogy az emberek állandó kilátástalanságban vergődő, anyagi-szellemi értelemben is leépült roncsok legyenek, mint a filmbéli túlélőcsoport tagjai, melyhez Vesper és rokonai tartoznak.

 

Leplezetlen antikapitalisa kiáltvány a film, és világos, mit akar üzenni a komor jövőképével. Ez az általános nincstelenség vár mindannyiunkra, ha nem tartozunk az elitek elitjéhez: egy gigászi, kilátástalan mocsárvidék, ahol a földönfutóvá tett emberek már rabszolgának se kellenek. Arra ott vannak az engedelmes mesterséges humanoidok, mint Camellia, a hajótörött nő, akire Vesper rátalál.

 

De egy dolog, mennyire akar(nak) üzenni valamit a szerző(k), és más, hogy ebből mi tetten érhető a tényleges művükön. A kettő közt pedig a Vesper-nél bizony igen nagy a szakadék. Borzasztó nehézkes a film világépítése vagy akár mondandója: egy túlírt szöveghalommal lehadarnak az elején minden kulcsinfót arról, hogy mi történt a világgal és az emberrel. Az alkotók összekeverték szerintem a tartalmi alapozást az atmészféráéval: túl sok sztorit és túl sok felhívást várnak el tőlünk, hogy belelássunk a sivár, ingerszegény panorámába, az ütem nélkül terjengő cselekménybe és a kidolgozatlan szereplőkbe.

 

Nem veszem be, hogy csak a címszereplőnek „volt joga” kézzelfogható személyiséget kapnia. Raffiella Chapman Vesper-jét érdekes fajta zseninek találtam: az a Csináld-magad!-típus, aki ugyanezt az önfejlesztő képességet próbálja megfogantatni a kísérleti növényeiben. Csak magára számíthat:

·       magatehetetlen apja, Dáriusz csak egy lebegő drón révén képes kommunikálni a világgal,

·       anyja még korábban elhagyta őket,

·       nagybátyja, Jonas, a csoportjuk vezetője pedig egy velejéig romlott, szívtelen gazember.

Vesper törődése az apjával az egyetlen stabil érzelmi kapocs a filmben.

 

 

Rengeteg a beváltatlan ötlet és az elvarratlan sztoriszál. A Citadellák nem is mutatkoznak meg a filmben, csak az onnan kiküldött, videójáték-szerű hatóságiak. Vesper anyjának sorsát sem bírták megírni tisztességesen: csak mi találgathatunk, hogy talán azért lépett le, mert egy idő után már nem bírta elviselni a nyomorék párja ápolását lelkileg. Camellia háttere éppilyen gyér: az leesik ugyan, hogy „apja” és menekülttársa, Elias valójában a létrehozója volt. De miért ítélték halálra a Citadellában, hogy el kellett futniuk? Mi a fene az a röhejes altatócsók-képesség, amit Dáriuszon, majd Vesper-en is használ? Arról meg ne is beszéljünk, mennyire zavaros, ahogy a Camelliától vett minta valamiképp rávezeti Vespert a megoldáshoz, amit a magok kapcsán kutatott…!

 

Egy TV-sorozat pilot dupla-epizódjaként sem biztos, hogy működne a Vesper, de így, többnemzetiségű koprodukcióként csak simán vérszegény darab lett. Elgondolásait nem tudja szervesen a történetbe szőni, forgatókönyve tele van hézagokkal és átgondolatlan röpmegoldásokkal, nincs rendes lezárása és sok a fölös időhúzó rész. Buožytė és Samper túl sok hiányosságra szánta felmentőkártyaként a film technika- és társadalomkritikus üzenetét, a legfontosabbat, a sztori és szereplők kikerekítését pedig magától értetődőnek vették. Ami azért is letaglózó, mert hat éves projekt-ről beszélünk.

 

A Vesper-re végülis 2/5-öt adok. Nyerssége és pár okos elgondolása megkapó ugyan, de emberileg és tartalom terén is gyönge lábakon áll.

 

Mátrix 4. - Feltámadások

 

Hajlamos vagyok a kategorizálásra, ezt elismerem. De egyszerűen nem tudom a Mátrix: Feltámadásokat másnak vagy többnek látni, mint egy újabb dilettáns, The Last Jedi-szerű deheroizáló hozzátoldásnak egy franchise-hoz, amit évtizedekkel zárás után kergettek ki a koporsójából a semmiért. Képes valahogy arra, hogy egyszerre kapkodjon és húzza végtelenségig az időt, újraguberálva a mítosz egy-két elemét, lerombolva az amúgy is túlépített szabályrendszerét, valamint a föld alá üldözni szegény nézőt a szüntelen, szűnni nem akaró, nonszensz és képmutató pszeudofilozofálással, amit már az Újratöltve és a Forradalmak idején is sokunk a pokolba kívánt.
 

Neo és Trinity mégse haltak meg, csak a Mátrix titokban újra asszimilálta őket, és most megint hamis identitással léteznek benne. Neót a pszichiátere – aki valójában nem más, mint a Mátrix vezérlőprogramjának kivetülése – kék pirulás kezelés alatt tartja, nehogy rájöjjön az igazságra. Ám a való világból egy Bugs nevű kapitánycsaj és legénysége, az új külsőt kapott Morpheus segítségével felkutatják és idővel ki is hozzák. Neo vissza akar menni Trinity-ért is, de előbb hozzá kell szoknia pár dologhoz, ami a való világban megváltozott.
 

20 év után vette újra elő kedvencét a Wachowski-család egy folytatásért, ami 20 perc után már minden kötődési ingert elvágott tőlem, és amit ily módon szívből meg is utáltam. A forgatókönyv egy kétségbeejtően kusza, túlhajtogatott origami, melynek logikáját a direktor úgy változtatgatja, ahogy épp elképzeli. 

Masszívan kiszivattyúzta belőlem az összes érdeklődést a rengeteg meddő expozíció, a korábbi részekkel való ellentmondások és a sok idegdaráló agyonmagyarázás, amit a szövegfüzetekbe suvasztottak. Minden újabb információval csak még távolabb került tőlem ez az egész világ, vagy az, amilyenné módosult: pl. hogy most már vannak az emberek oldalára átállt gépek, vagy hogy miként működnek azok az élő adathalmazok, bármi is a nevük. A nagy szerkesztgetésben a legalapvetőbb dolgot nem voltak képesek alapszinten megteremteni: a néző kíváncsiságát a világ iránt, illetve a kötődési felületet a szereplők kilétével, szavaival, tetteivel.

 

Régi vagy új, emberi vagy nem emberi szereplőről volt-e szó, az még a jobbik eset volt, ha csak hidegen hagytak, de nem idegesítettek is. Ami pici emberi imput szorult ebbe a kacathalmazba, azt az örömmel viszontlátott Carrie-Anne Moss adta: szembesülni vele, hogy családja csak a megújult Mátrix hazugsága volt, lehetett volna akár a film egyik drámai aduásza is. 

Csakhát sem ő, sem a John Wick-frizurás Kenau Reeves nem feledtetik pl. Laurence Fishburne hiányát; az új Morpheus sokkal inkább egy Men in Black-paródiába illene. Smith ügynök pedig Neo ellenfeléből itt valahogy egy homárgyanús játszópajtássá vedlett át, aki „váratlan szövetség” címén még ki is menti a kiválasztott irháját egy ponton. 

Az első Mátrix egy kissé túlstilizált, de mondandójában okos akció-sci-fi volt, melynek intelmei a mai világunkban mind inkább felismerhetők. Összes folytatását a kukába valónak tartom, beleértve a legújabb, 2 és fél órás Feltámadásokat is. Egy amputált lelkű, meddő szövegdézsa az egész; gondolati, érzelmi és látványi fronton is csak büntetett engem minden figyelemért, melyet törekedtem kipréselni magamból.

• 1 felvetését (kezdve azzal, hogy miért csüng még most is a fél világ a szimulált világon?) nem tudja közhelyeknél tovább építeni, működő gondolatmenetté,
• 1 szereplőjét se tudja emberibbé tenni egy retro PC-pixelfiguránál, 
• 1 akciójelenetét nem tudja még azzal a jól felismerhető stílussal se bevonni, nemhogy igazi téttel, izgalommal vagy jelentőséggel.

Talán a személyes élmény a szokottnál jobban bejátszik most, de vállalom: egyest adok ötös skálán a Mátrix: Feltámadásokra. Kicsit sem érte meg végigtespedni, vagy a feltételezhető értelmét bogarászni. Azt tudom javasolni: ha egy Mátrix-filmnek már alcíme is van, kerüljétek el!