A G. I. Jane igen propaganda-beütésű alkotás, szinte a női Top Gunnak lehetne nevezni. Demi Moore Legrosszabb színésznő Arany Málna-díja, a különféle filmes militarista közhelyek és az alulírt forgatókönyv a legismertebb, legtöbbször hangoztatott védjegyei. Hazudnék, ha jogtalannak ítélném a negatív közvéleményt, de ez a mű nem jelent számomra akkora blamázst, akár magában, akár Ridley Scott filmes pályáját tekintve.
Akárcsak a Sztriptízben, Moore fizikai felkészülést is tett a szerepébe, persze most azért nagyságrendekkel nagyobbat. Elmondása szerint ezért, a kemény megpróbáltatás megtapasztalása miatt is akarta Jordan O'Neilt, a hírszerzőtisztet eljátszani.
Tökéletesen passzol a "G. I. Joe" név női albínója cím gyanánt: O'Neil egy titkos bázison az elitalakulatnál egy sima elvekkel bíró karrieristából voltaképp Rambóvá változik át. A terepen vért izzadva állja a sarat, használ fegyvert, és a politikai malmozás hozza ki leginkább a sodrából.
Demi Moore alakítása szerintem megfelel annak, amit az a szerep követel. O'Neil nem egyik percből a másikra keményszik meg. A kegyetlen kiképzés első napja is megviseli, és kiderül: a terepen IS kedvezményeznek vele, nemcsak a táborban a külön hálóhellyel. A jelenet, ahol a haját leborotválja persze, hogy teátrális, de őt magát is emlékezteti: élet-halál kérdés, hogy egy pillanatig se lankadjon ereje és összpontosítása. Amíg az egység tagja, csak így létezhet.
Csakhát a szerep eleve sablonosra lett írva - akárcsak szinte minden más a filmben. O'Neil motivációja, hogy helytállásával kivívja a női egyenrangúságot, ám ezenkívül semmi. Ez túl egyszerű; valami más értéknek is léteznie kellett volna számára - legalább kezdetben -, mint az, hogy bírja, amit férfi csak bírhat. Enélkül tényleg annyiból áll a jellemváltozása, hogy női vasgyúróvá válik. A sztori folyamán előbb bajtársai, majd - tengernyi rugdosás, titkolt buktató és megalázás után - már kiképzője, Urgayle is hajlandó elismerni, mint harcost.
Elhittem, hogy Jordant hátába döfött késként éri, mikor visszarendelik néhány kompromitáló sajtófotó miatt. Illetve mikor kisakkozza, hogy Lillian DeHaven áll mögöttük, ugyanaz, aki eleve lehetővé tette a bázisra kerülését. DeHaven is csak politikus, ezért nyilván Jordan is gondolt rá, hogy érdekből pártfogolja Washingtonból. A kiképzés azonban pokoli: a napokig nyúló fizikai és szellemi igavonás után hinni akarja az ember, hogy a háta biztosítva van, és csak bizonyítania kell. Ezért nem elcsépelt számomra, mikor ez kiderül.
Elég sok elszalasztott aspektust látok a film témájában, amit tárgyalni lehetett volna. Némi szó esik ugyan arról, hogy nőket a családjaik nem engednék extrakemény kiképzési programokra, hogy bevetésen essenek el, bármennyire is úgy döntenének. Ez pluszindokot is ad rá, hogy Jordan bizonyítása vágya szinte az őrülettel határossá nőjön, és otthoni élettársát is megrémissze.
Tetszik továbbá, hogy miközben O'Neil saját igaza mellett kardoskodik, álláspontja a másik véglet felől védi a női egyenjogúságot. Itt nem túl kevés a joguk van a nőknek, hanem túl nagy a kirekesztésük, kötelezően "ajnározzák" őket (jobban kell ügyelni a női civilekre és katonákra is). Szavaiban a női életet a férfiéhoz "süllyeszti le", elveti, hogy a kockázatvállalás vagy a segítségnyújtás egy női katonánál súlyosabb hátráltató tényezőnek számítson. Röviden: "a gyengébb nem" kifejezést akarja kitörölni a szótárból.
Központi szála tehát a cselekménynek még egész jó volna. Minden más gyenge és színtelen lett. O'Neil ugye eleve nem bonyolult lélek, de "bajtársai" még annyira se. Nem tudok különbséget tenni itt a szereplők között, ezért nem is fárasztom magam neveik memorizálásával. Van köztük fekete bőrű, hebrencs, komoly, szemét kiképző és szivarozó parancsnok: lényegében az összes kliséfigura kiképzéses történetből. Már-már egy one-(wo)man-show az egész.
Ami O'Neil élettársát illeti, szintén tiszt, de az egész viselkedésén a jellemtelenség, a bizonytalanság és a hinni képtelenség árad. Mint bevallja, ő is azt remélte, hogy a nő elbukik, de csak hogy hazakerüljön. Mégha segíteni is próbál Jordannel, a vonzalom vagy őszinteség magja sem olvasható le róluk. Nem értem, mit lát O'Neil ebben a nyápicban.
Következetlennek érzem, hogy ennyire túlhangsúlyozzák: a nők nem lehetnek egyenrangúak a férfiakkal. Teljesen nem. A kiképzőtáborban még csak-csak megértem: ott a szívatás annyi, mint lélegezni. De ez, hogy DeHaven ellenlábasa eléri: bázisokat csukassanak be, csak mert a szenátornő védence azok egyikében kínlódik, szörnyen erőltetett összefüggés. Miért kockáztatja egy politikus, hogy leszerepeljen a médiában, amiért a nők teljes egyenjogúságát nyíltan ellenzi és lenézi? Hogy lesz ettől több szavazata a választásokon?
Úgy sejtem - találgatás! -, az ötlet olyasmi lehetett, hogy a filmben egyre több nő akarja manapság csatamezőn vérét adni a hazáért, családjaik ellenzésével többnyire. Így aztán 2 népes véleménytábor jön létre: az ötletet támogatóké és ellenzőké, és DeHaven a támogatók pártját fogja. De itt nincs társadalom, nincsenek határolható érdekcsoportok. Nem egy növekvő jelenséget látunk, hanem egy zavaros, megfoghatatlan, kicsinyes ping-pong-adogatást 2 politikus között, akik nem bírják a másik hangját és ábrázatát.
A dialógusok többnyire lohasztóan vérszegények; a szenátornő kapta a legtöbb agyasabb mondatot, azok viszont meg unalmasak. Az úgymond "tökösebb" mondatok - meglepetés! - O'Neiltől hangzanak el, tábori ideje alatt.
A legizgalmasabb pár perc talán az, mikor Urgayle a szimulált fogságba eséskor testi fenyítésekkel próbálja megtörni. A nőben felmegy az adrenalin, és hátrakötözött kézzel is szétrúgja a még mindig a "gyengeségről" papoló alakot:
"Hadnagy, életben van, jól hallom?"
Mire a nő válasza: "Szopjon le!", amit aztán a többiek is skandálni kezdenek buzdításul.
Urgayle pálfordulását nem tartom elcsépeltnek, mert mint egyik kollegájának odamondja: "Nem vele van a baj. Hanem velünk." Tudja, hogy túl messzire ment, és hogy csak a megbocsáthatóság határán belül maradt, hogy nem okozott maradandó belső sérülést O'Neilnak. Őszintén szólva, egy ilyen kiképzőt én repítenék a seregből, de a szélsőséges programokra úgy tűnik, sok bizarr edzésmódszert lehet húzni.
Demi Moore a szerep kedvéért ténylegesen bevállalta a kopaszságot, akárcsak később Natalie Portman a V mint Vérbosszúban. Moore volt a film egyik producere, sőt az általa alapított cég (Moving Pictures) felelt a produkcióért. Bár a rengeteg munka sajnos nem térült meg, egy próbát megért az alapötlet.
A sajtó a hadnagyot új Szent Johannának nevezi: nem tudom, Ridley Scott ötlete volt-e ez, vagy másé, de a párhuzam nem nélkülöz minden alapot. Ez a nő is szinte fanatikusan képvisel egy ideát, katonaférfiak közt kell egyedüli nőként állnia a sarat, és persze a lenyírt haja. (Legjobb tudomásom szerint Jeanne d'Arc csak rövidre vágott hajat hordott a harcmezőn; a leborotválást később, megszégyenítésből szenvedte el).
A film végi éles bevetés O'Neil vezetése alatt, továbbá, hogy mindent és mindenkit sikerül kimentenie, csak fokozza az érzést, hogy a film dicshimnuszt zeng a feministákról. Tisztára olyan benyomást kelt, mintha azt sugallná a potenciális ellenzőnek: "Kínlódd csak ezt végig te is, és aztán pofázz!"
De ez nem mentség: a cselekmény negyedóra után kitalálható, összesen 2 ember kapott értékelhető jellemrajzot, és a nők katonai megítélése a férfiakhoz képest rettenetesen sarkított, sőt néhol már offenzív. A kiképzést részletező jelenetek hossza annyira nem zavart, mivel érdekes volt látnom annak menetét, buktatóit és pszichikai hatását. Nem szemétnek tartom a G.I.Jane-t, hanem egy túlzó, felejthető hőskölteménynek, ami belegabalyodott saját mondanivalójába.
Tökéletesen passzol a "G. I. Joe" név női albínója cím gyanánt: O'Neil egy titkos bázison az elitalakulatnál egy sima elvekkel bíró karrieristából voltaképp Rambóvá változik át. A terepen vért izzadva állja a sarat, használ fegyvert, és a politikai malmozás hozza ki leginkább a sodrából.
Demi Moore alakítása szerintem megfelel annak, amit az a szerep követel. O'Neil nem egyik percből a másikra keményszik meg. A kegyetlen kiképzés első napja is megviseli, és kiderül: a terepen IS kedvezményeznek vele, nemcsak a táborban a külön hálóhellyel. A jelenet, ahol a haját leborotválja persze, hogy teátrális, de őt magát is emlékezteti: élet-halál kérdés, hogy egy pillanatig se lankadjon ereje és összpontosítása. Amíg az egység tagja, csak így létezhet.
Csakhát a szerep eleve sablonosra lett írva - akárcsak szinte minden más a filmben. O'Neil motivációja, hogy helytállásával kivívja a női egyenrangúságot, ám ezenkívül semmi. Ez túl egyszerű; valami más értéknek is léteznie kellett volna számára - legalább kezdetben -, mint az, hogy bírja, amit férfi csak bírhat. Enélkül tényleg annyiból áll a jellemváltozása, hogy női vasgyúróvá válik. A sztori folyamán előbb bajtársai, majd - tengernyi rugdosás, titkolt buktató és megalázás után - már kiképzője, Urgayle is hajlandó elismerni, mint harcost.
Elhittem, hogy Jordant hátába döfött késként éri, mikor visszarendelik néhány kompromitáló sajtófotó miatt. Illetve mikor kisakkozza, hogy Lillian DeHaven áll mögöttük, ugyanaz, aki eleve lehetővé tette a bázisra kerülését. DeHaven is csak politikus, ezért nyilván Jordan is gondolt rá, hogy érdekből pártfogolja Washingtonból. A kiképzés azonban pokoli: a napokig nyúló fizikai és szellemi igavonás után hinni akarja az ember, hogy a háta biztosítva van, és csak bizonyítania kell. Ezért nem elcsépelt számomra, mikor ez kiderül.
Elég sok elszalasztott aspektust látok a film témájában, amit tárgyalni lehetett volna. Némi szó esik ugyan arról, hogy nőket a családjaik nem engednék extrakemény kiképzési programokra, hogy bevetésen essenek el, bármennyire is úgy döntenének. Ez pluszindokot is ad rá, hogy Jordan bizonyítása vágya szinte az őrülettel határossá nőjön, és otthoni élettársát is megrémissze.
Tetszik továbbá, hogy miközben O'Neil saját igaza mellett kardoskodik, álláspontja a másik véglet felől védi a női egyenjogúságot. Itt nem túl kevés a joguk van a nőknek, hanem túl nagy a kirekesztésük, kötelezően "ajnározzák" őket (jobban kell ügyelni a női civilekre és katonákra is). Szavaiban a női életet a férfiéhoz "süllyeszti le", elveti, hogy a kockázatvállalás vagy a segítségnyújtás egy női katonánál súlyosabb hátráltató tényezőnek számítson. Röviden: "a gyengébb nem" kifejezést akarja kitörölni a szótárból.
Központi szála tehát a cselekménynek még egész jó volna. Minden más gyenge és színtelen lett. O'Neil ugye eleve nem bonyolult lélek, de "bajtársai" még annyira se. Nem tudok különbséget tenni itt a szereplők között, ezért nem is fárasztom magam neveik memorizálásával. Van köztük fekete bőrű, hebrencs, komoly, szemét kiképző és szivarozó parancsnok: lényegében az összes kliséfigura kiképzéses történetből. Már-már egy one-(wo)man-show az egész.
Ami O'Neil élettársát illeti, szintén tiszt, de az egész viselkedésén a jellemtelenség, a bizonytalanság és a hinni képtelenség árad. Mint bevallja, ő is azt remélte, hogy a nő elbukik, de csak hogy hazakerüljön. Mégha segíteni is próbál Jordannel, a vonzalom vagy őszinteség magja sem olvasható le róluk. Nem értem, mit lát O'Neil ebben a nyápicban.
Úgy sejtem - találgatás! -, az ötlet olyasmi lehetett, hogy a filmben egyre több nő akarja manapság csatamezőn vérét adni a hazáért, családjaik ellenzésével többnyire. Így aztán 2 népes véleménytábor jön létre: az ötletet támogatóké és ellenzőké, és DeHaven a támogatók pártját fogja. De itt nincs társadalom, nincsenek határolható érdekcsoportok. Nem egy növekvő jelenséget látunk, hanem egy zavaros, megfoghatatlan, kicsinyes ping-pong-adogatást 2 politikus között, akik nem bírják a másik hangját és ábrázatát.
A dialógusok többnyire lohasztóan vérszegények; a szenátornő kapta a legtöbb agyasabb mondatot, azok viszont meg unalmasak. Az úgymond "tökösebb" mondatok - meglepetés! - O'Neiltől hangzanak el, tábori ideje alatt.
A legizgalmasabb pár perc talán az, mikor Urgayle a szimulált fogságba eséskor testi fenyítésekkel próbálja megtörni. A nőben felmegy az adrenalin, és hátrakötözött kézzel is szétrúgja a még mindig a "gyengeségről" papoló alakot:
"Hadnagy, életben van, jól hallom?"
Mire a nő válasza: "Szopjon le!", amit aztán a többiek is skandálni kezdenek buzdításul.
Urgayle pálfordulását nem tartom elcsépeltnek, mert mint egyik kollegájának odamondja: "Nem vele van a baj. Hanem velünk." Tudja, hogy túl messzire ment, és hogy csak a megbocsáthatóság határán belül maradt, hogy nem okozott maradandó belső sérülést O'Neilnak. Őszintén szólva, egy ilyen kiképzőt én repítenék a seregből, de a szélsőséges programokra úgy tűnik, sok bizarr edzésmódszert lehet húzni.
Demi Moore a szerep kedvéért ténylegesen bevállalta a kopaszságot, akárcsak később Natalie Portman a V mint Vérbosszúban. Moore volt a film egyik producere, sőt az általa alapított cég (Moving Pictures) felelt a produkcióért. Bár a rengeteg munka sajnos nem térült meg, egy próbát megért az alapötlet.
A sajtó a hadnagyot új Szent Johannának nevezi: nem tudom, Ridley Scott ötlete volt-e ez, vagy másé, de a párhuzam nem nélkülöz minden alapot. Ez a nő is szinte fanatikusan képvisel egy ideát, katonaférfiak közt kell egyedüli nőként állnia a sarat, és persze a lenyírt haja. (Legjobb tudomásom szerint Jeanne d'Arc csak rövidre vágott hajat hordott a harcmezőn; a leborotválást később, megszégyenítésből szenvedte el).
A film végi éles bevetés O'Neil vezetése alatt, továbbá, hogy mindent és mindenkit sikerül kimentenie, csak fokozza az érzést, hogy a film dicshimnuszt zeng a feministákról. Tisztára olyan benyomást kelt, mintha azt sugallná a potenciális ellenzőnek: "Kínlódd csak ezt végig te is, és aztán pofázz!"
De ez nem mentség: a cselekmény negyedóra után kitalálható, összesen 2 ember kapott értékelhető jellemrajzot, és a nők katonai megítélése a férfiakhoz képest rettenetesen sarkított, sőt néhol már offenzív. A kiképzést részletező jelenetek hossza annyira nem zavart, mivel érdekes volt látnom annak menetét, buktatóit és pszichikai hatását. Nem szemétnek tartom a G.I.Jane-t, hanem egy túlzó, felejthető hőskölteménynek, ami belegabalyodott saját mondanivalójába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése