Atomszőke

"Aki eljátssza, hogy szarik a világra, az eleve gyanús."

(A Tégla)

James McAvoy bármilyen produkcióban benne lehet, akkor is kitűnik benne. Ráadásul nem először alakít full-züllött karaktert, úgyhogy a gyakorlat sem hiányzott. Az Atomszőkét ő és Charlize Theron menik meg attól, hogy gyenge noir-Bond-hibridként emlékezzünk rá, amely buzgón mutogatja a stílusát, de amögött pucér. 

1989-ben, a berlini fal leomlása előtti hetekben egy kémneveket tartalmazó lista eltűnik. Mindenki ezt keresi: KGB, CIA, MI6. Utolsó ezek közül a jégvérű

Lorraine-t küldi Berlinbe, aki a beépült helyi összekötőjétől, David Percival-tól kap segítséget. Egy pasast kell még átjuttatniuk a határon, aki memorizálta a lista teljes tartalmát, tehát potenciális hullajelölt.

David Leitch, a John Wick társrendezője 1 dologban brillírozik itt, és az az akciójelenetek koreográfiája. Lorraine bunyói kemények, nincsenek túlzenésítve vagy élvezhetetlenné lassítva, a vágások hiánya szintén még jobban beleránt minket az események közé.

Alapból sikerült egyfajta detektívregényes légkört generálni a filmnek - "Berlint" itt Budapest reprezentálta -, de amint a szőke "atombombázó" segg-szétrúgásba,

vagy éppen életmentésbe fogott, az már adott némi adrenalint is az összélménynek. A hátterek és a harci koreográfiák nem voltak rosszak.

Ehhez képest a létező legelnyűttebb, bóvli kémfilmsablonokat dobják be, élveteg vagy faarcú szereplőkkel, akiknek a sorsa a cselekmény minden csűrése-csavarása mellett is totál érdektelen marad. Kismilliomodszor nyomják a szánkba ezt a "Semmi sem az, aminek látszik"-féle izgalomcsikarási módszert, olyan nagyanyámnál is öregebb klisékkel telerakva, mint: 

• a rideg überprofi famme-fatale,
• a köpönyegforgató kettős ügynök,
• a rébuszokban beszélő, töketlen felettesek,
• a szupertitkos névlista,
• az olyan nagyzoló frázisok, mint: "évtizedekkel elnyújtaná a hidegháborút", "mielőtt rossz kezekbe kerülne", "ne bízzon senkiben", stb.

Éppen csak a röhejesen extravagáns szuperkütyük hiányoztak a sablonparádéból.

Tudom, hogy vannak, akik életük végéig elbámulnák az ilyen divatos tucatfilmeket - plusz Charlize Theron idomait -, de attól még fájóan sekélyes marad az Atomszőke. Nem hoz lázba a rendezői munka, hogyha a forgatókönyv ennyire tompa és fantáziátlan, mint amilyen itt. Egysíkú sztori és pózoló ál-karakterek mellett nem érdekel, ki kivel van - vagy ki él/hal -, mert a kerettörténettől (Lorraine kihallgatása) az apróbb történésekig minden súlytalanná, lényegtelenné válik.

Az adott végre az egésznek egy kis személyes szájízt, mikor David-ből kibújik a tetű, és Lorraine utánaered. Családos védence megfullad, új leszbikus ágyasát pedig megfojtják: ez a kettő egy kis időre végre tétet adott a nő berlini ténykedésének, ami egy csini fejlövéssel le is zárul. De a bondos profizmusa hidegen hagyott, és ezt a "dögös kemény csaj"-profilját dögunalmasnak találtam.

Arról nem is beszélve, hogy a szeretője olyan ügynök, aki elsőmelós létére is naiv, elővigyázatlan és az egészen izgalomhajszolásnak fogja fel. Miután ezt Lorraine szóvá teszi neki, sőt a lány külön esküdözik, milyen "jól játssza ezt a játékot", már szemernyi kétségem sem volt arról, hogy ki fogják nyírni. 

Meg kell hagyni, David Percival, ez az erkölcseiből kivetkőzött, szabadúszó barom jellegzetes egy figura volt. Nem azt értékeltem benne, hogy most "Hú, de penge!" a helyismerete, vagy hogy az utca minden mocskában megmártózott már.

Tudatosan tesz úgy, mintha ez a "Szarok a világra!"-imidzs a különc profit rejtené, nem az áruló rohadékot, aki mindenkit hátba döf. És bár engem sajna vajmi kevéssé izgatott, hogy Lorraine hogy kerül ki onnan élve, annak azért örültem, hogy legalább sejtette David árulását - mégha a pontos taktikája meg is lepi. Ha már nincs személyisége, legalább legyen kompetens.

Az Atomszőke műfajától függetlenül egy lejárt szavatosságú filmes torta, melynek csak itt-ott akad egyszerre menő és eszes pillanata. Morzsavadászat volna ezeket mind összeszedegetni, ezért inkább csak elkönyvelem, mint gyenge rendezői bemutatkozást.

2/5-ös pontszámmal intek búcsút a filmnek.

Kong: Koponya-sziget

Nem voltam hajlandó puszta látványfilmnek eltaksálni a Kong: Koponya-szigetet. Túl sokszor használják ezt a mondvacsinált kifejezést a stúdiók ürügyként, hogy bíztató ötleteket riszáljanak meg előttünk - főleg látványtéren -, amik végül sehová nem vezetnek. Ez a darab simán okosabb lehetett volna, mint amilyen lett. Korrekt kezdése után végig a kalandfilm-sémák kusza erdejében bandukol, ahonnét - akár a filmbéli katonák nagy része - sose jut ki a szabadba.


Ugyanígy fáj a trend, hogy a moziverzum-építéshez még ma is lecsupaszítják az egyes műveket azok vonzó külsőségeire, eladási pontjaira. Ennyire csökkenti a felismerhető sablonsztori a piaci profitrizikót? Mert ezt olvasom ki eddig a Warner új "Szörnyetegverzumából", ami eddig nagyon a képregényfilmek ösvényén épülget.

Nagyon negatívan indítottam, pedig első megnézéskor igenis megfogott engem a Kong: Koponya-sziget hangulata, és nemcsak kizárólag a látvány miatt. 

A Vietnam végén indított expedíció a Föld utolsó érintetlen szigetére ígéretes történet. A felvezetés a misszió szervezésével lekötötte a figyelmemet, az archív felvételek használata rásegít a korhűségre. 

Festőiek a tájképek, bája és lüktetése van a Koponya-sziget világának. Változatosak a különféle szörnyfajok, és a halálok a PG-13-Szindróma ellenére is hatásosak. Hogy melyik a kedvencem, azt majd lentebb írom.

"Király Kong" ellenben végre igazi vad kolosszus lett. Most kedveltem az összes eddigi filmje közül a leginkább: ereje teljében mutatkozó védőisten a helyi törzseknek, és szövetséges a szigeten rekedt civil csoportnak. Jelenléte tiszteletet parancsol, élethű, küzdelmei szó szerint is keményen ütnek. 

A Hank Marlow nevű karaktert találtam még úgy érdekes színfoltnak az emberoldalról. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem bejött a komótos, néha sötét humora. Utolsó jelenete a hazatérésével 2 okból is tetszett: 

1. egyrészt a kevés tényleg emberi pillanat egyike volt, 
2. másrészt így 1 db kalandfilmes klisét elkerültek az írók: a sok éve a helyszínen ragadt fehér remetét, aki a csoportot útba igazítja egy darabon, mindig kinyírják a vége felé. Ezúttal nem.

Van még itt-ott néhány pozitívum, de épp ez a probléma: ami jó vagy legalább stílusos, az elszórtan hever mindenfelé. Eredeti fordulatok és érett témapásztázás helyett ismét csak a felfedezős szörnyfilmek ősi kellékeit kapjuk meg ömlesztve: (titkos sziget; kutató-katonai csapat; céltalanul ténfergő óriásszörnyek; ide-oda futkosós cselekmény; cérnavékony románc; filléres "ne légy militarista barom!"-tanulság). 

A másik annyiszor eljátszott rondítás, hogy direkt felszínesnek hagyták meg a szereplőket. A jól reklámozható színészgárda se tudja elkendőzni, hogy csupa típusfigurát látunk (a megszállott tudós; a félős asszisztens, aki a végére megfickósodik; a vitéz felderítő; a szenzációhajhász fotóriporter; a kínai [lány]; a társaiért bosszúért görcsölő parancsnok; a hajótörött kalauz), akiknek a stáblista után a nevükre sem emlékszünk. Túl sokáig hagyják rajtuk a kamerát Kong rovására, aki hol felbukkan, hol eltűnik. 

Az világos, hogy mi motiválja Kongot az ún. Koponyarágók elleni harcban. Családját kiirtották azok a dögök, és most Bill Randa és segédei előcsalták őket, mikor szeizmikus bombákkal vizsgálták a felszínt. De ennek az egésznek nem Kong a lényege, pedig a küzdelmeit - ami voltaképpen bosszú is - szívesen elnézegettem. 

Ahogy 3 éve Godzilla viadalát is a Mutókkal. Itt is van egy megkockáztatom tökéletesen animált kaiju-legenda, aki köré eszkábáltak egy kiszámítható és bátortalan történetet.



A feltérképezés, mint eredeti cél egyébként hamar elfelejtődik. Miután Randa és a többiek Packard parancsnok (Samuel L. Jackson figurája) helikopterein átjutnak a sziget körüli vihargyűrűn, az egész felváltva séta és rohanás. 

Egyedül a pacifista fotósunk, Weaver fényképez folyton, hogy úgy tűnjön, mintha még bármit is dokumentálni akarnának az itteni természeti csodákból. Tudóskáink helyében én tűnődtem volna kicsit pl. azon, miként épülhetett ki egy ilyen abnormális ökoszisztéma, csupa óriási szörnyegyeddel. (Komolyan megsajnáltam egy botsáskaszerű lényt, mikor az egyik hülye katona rátüzel, holott nem is akart rátámadni.) 
A forgatókönyvírók se sokat agyalhattak ilyen bonyolult kérdéseken, mert a legvégén éppen a fotós csaj sugallja azt a többieknek: hagyják meg titoknak az expedíciót, ne tárják a világ elé, amit találtak. 

Rendben, hogy így talán mások se háborgatják többé az őslakos törzset és magát Kongot, aki végülis megmentette mindannyiukat. De kicsit sem érzik ettől úgy, hogy akkor minden a semmiért volt, beleértve az odaveszett katonák halála is?  

A Jurassic World-ről úgy tartom: jó film, ha a szörnyeket vesszük főszereplőknek az emberek helyett. Itt mindkét mind a két fél veszít, mindenki szigorúan a séma és látvány tartozékai. És bár a látottak lehengerlőek, nem tudja elkendőzni, hogy a film hasonlóan üreges belül, mint a sziget felszíne.


Horrorba hajlik és felüdülés volt nekem a szörnytemetős rész, amelyben Kong szüleinek csontja is hevernek. "Túl sok ilyet láttam már ahhoz, hogy ne ismerjem fel."

A Koponyarágók kinézete ugyan elég fantáziátlan, de ott a dögszagú ködben így is tapintható a veszedelem, ahogy lecsapnak áldozataikra. Egyszerre találtam murisnak és döbbenetesnek, hogy épp John Goodman Randáját falták fel először a ködben támadó dögök. 

A Kong: Koponya-sziget az eldobált lehetőségek tárháza. Csakis hagyományos túlélő-szörny-moziként "akarja" mutatja magát a közönségnek, egyformán kiszúrva emberi és szörnyeteg- karaktereivel. 

Ha a Warner - mint azt én gondolom - már attól drámának hisz valamit, hogy mélyebb sztorit és szereplőket kap, akkor az ő logójuk alatt egyik marvelmajmoló "cinematic universe" sem fog tartalmas szórakozást nyújtani nekünk. Ahhoz ugyanis eredeti tartalom kéne végre.

A Kong: Koponya-szigetre 3/5-öt adok, és ebbe legalább annyit rak le az első megnézés élménye nekem, mint a tartalom. Nem nézhetetlen, de sajnos feledhető darab.

Speed Racer - Turbó Gyalogkakukk

Képlékeny, rikító autóversenyzős videójáték, amit nyomot követni csak egy doboz Algoflex-szel nem okoz fejfájást. Ezt hozták létre 2007-ben a Mátrix alkotói 120 millió $-ból, egy 1967-es japán képregény-rajzfilm filmre adaptálásával. Régi anime-manga-ismerősként gyakran láttam azok élőszereplős verzióit röhejes imitációként életre kelni. Az egyedüli tisztes japán képregényadaptáció, amit láttam, a második Death Note volt - szintén a Warner Brothers logója alatt. 

Speed Racer gyerekként bálványozta profi versenyző bátyját, s halála után a nyomdokaiba lépett. Ám a versenyeket manipuláló Royalton Industries főnöke meg akarja szerezni a családi autógyárat. Speed Racer apja találmányával, a Mach-5-tel száll versenybe, miközben a családja, a barátnője, Trixie és régi vetélytársa, Racer X is mellé szegődik a bajban.

Semmi természeteset nem találni ebben a tiritarka filmroncsban. Kezdjük azzal, hogy olimpikon retina kell a nézéséhez: talán A Maszk fia vagy a Dick Tracy óta nem láttam ennyire rusnyán színezett képi világot! Ugyanazt a füvet szívhatta a vágó és operatőr: folyton ész nélkül száguldoznak vagy jelenetek vagy kameraállások között - nyilván, hogy olyan érzést keltsen az egész, mint egy futurisztikus Forma-1-es verseny. Wachowskiék nem tudnak mértéket tartani számítógépes effektekben: a rikító szín, a tébolyult képváltogatás és a megint tobzódó CGI-mániájuk nem az izgalmat, hanem néhol már a hányingert keltette bennem.

A szereplők gyurmababák is lehetnének, a színes-szagos környezetben szó szerint belemállanak a díszletekbe. Síkidióta szövegeik és klisézivatar hátterük se sokat tesz azért, hogy érdekeljen a sorsuk: a legifjabb Racer-fiú házicsimpánza az egyetlen figura, aki legalább elvétve jópofa tudott lenni. Nem érdekelt, milyen mutatványokra képesek, szerelőként, a volán mögött vagy Adam West-stílusú kézitusában. A testvérét már gyerekként bálványozó tinititán, illetve kiállása a gonosz vállalatfőnök ajánlata és zsarolása ellen teljesen hidegen hagyott, sehol közel nem generált elegendő feszültséget a konfliktus a nagy finálé futamhoz. Senki nem viselkedik úgy, mint egy hús-vér emberi lény, hanem inkább mint egy rossz 3D-animációs mű tartalékfigurái.

Bár a Mátrix teremtőinek az idei Jupiter felemelkedését tartom a legkaliberesebb bukásuknak, ott legalább szórványban el voltak hintve érdekes ötletek. Nem álltak össze konstruktív dologgá, de legalább ott voltak. A Speed racer-ből még az ötletcsírák sem igen fedezhetők föl: egy fékevesztett, agyilag bekómált, a Dick Tracy-mozifilm színeiben versenyző effektkarambol.

Evan, a minden6ó

"Az Úr rejtélyes utakon munkálkodik."

(Blues Brothers 2000)

Mentálisan kell vaknak lennie annak, aki ezen a filmen nem ismeri fel a szellem és szellemesség szándékos megvonását. A 2008-as Minden6ó folytatása olyan szinten múlja alul a nagy elődöt, hogy 1 perccel a vége után már el is felejti a néző, hogy látta. Érdekessége, hogy ez volt az utolsó próbálkozás bármilyen stúdió részéről, hogy egy Jim Carrey-vígjátéknak gyors, hányaveti tárca-fejelő sequel-t készítsenek. Nagy humoraszály sújtja manapság Hollywood "szent" hegyeit...

A Morgan Freeman által játszott Isten most Bruce Nolan ex-kollegáját, Evan Baxtert szemeli ki valamilyen leckéztető szándékú feladatra. A frissen megválasztott képviselőnek a bibliai Noé mintájára bárkát kell építenie, míg el nem jön az özönvíz. Csőstül is kapja hozzá az áldásokat: faanyagot a bárkához, állatok tömkelegét a nyakára, és vadonatúj bibliai külsőt.

Tudom, hogy mi ment félre ezzel a filmmel: minden. Kezdve a főszereplővel. Baxter megmaradt ugyanannak az "Evan Benyaldosnak", akinek Bruce Nolan is lehordta őt: egy sótlan, képmutató, kisformátumú emberke. A gyenge forgatókönyv erején felül próbálja pozitív hőssé átimidzselni a Bruce Almighty főbunkóját: van családja, új karrier kezdetén áll. És ahogy az égi küldetése világossá válik előtte, kacagtató szentimentalizmusra tesz szert. Ha az idei Noé-feldolgozást Russel Crowe-val elrugaszkodottnak ítéltem - márhogy a "megbocsátó Isten" szellemiségétől -, akkor ez a film már mozgóképes blaszfémia.

Legbántóbb tahóságnak azt tartom, amit Freeman katalizátorfigurájával műveltek a történetben. Az eredeti filmben Isten adta misszióját Bruce-nak, hogy ízelítőt kapjon belőle, mivel jár a világ minden keresztényének sorsát igazgatni. Időnként ugyan viccelődött, kommentálta a halandó megbízott ténykedését, de emögött mindig az húzódott, hogy nyomatékot adjon Bruce hibáinak. Például mikor ignorálta a fejében a keresztény hívők imáit. 
Mind tudjuk, milyen egy Jim Carrey-folytatás Jim Carrey nélkül: sehol a szkript, sehol a komikum, és sehol a szív. Isten itt puszta szeszélyből vágja el Evant elvágja minden emberi normától, fokról fokra, Hogy generál humort az, hogy egy csínytevő Mindenható egy nyakkendős nyápicot csesztet? És sosem indokolja meg tisztességgel, miért teszi mindezt. A molekulvastag magyarázat, hogy egy földterületet azért ér az Özönvíz, hogy az ott John Goodman politikus antangonistáját megbüntesse illegális ügyeiért egy duzzasztógáttal kapcsolatban.




Amit pedig most fogok írni, az egyesekben kísértést ébreszthet, hogy csak azért is megnézze a filmet. Hogy biztosra vegyék, nem én találtam ki mindezt.

Tim Allen biztos büszke volt, mikor látta Steve Carell metamorfózisát az Evan Almighty-ban. A szent küldetés karmája most Evan Baxterre is elkezd ráerőszakolni egy ikonográfiai külsőt. Csak a Mikulás helyett ő Noé szimbolikus külsejét ölti fel, úgy, ahogy legtöbbünk elképzeli: borostás, majd befonhatatlan hosszú hajú-szakállú lesz, idővel még be is őszül. Megjelenik a papucs, és az eltakarhatatlan-levehetetlen bibliai öltözék, kiegészítve az elengedhetetlen, varázserejű pásztorbottal.

Olyan sokatmondó a jelenet, melyben Evan a tanácsülésen erején felül próbálja elfogadhatóvá maszkírozni bibliásodott külsejét - mintha csak meghízott volna, és hajnövesztő szert használna. De az ótestamentumi Isten szent parancsát nem lehet letagadni! Ezért a ruha egyik snittről a másikra lekerül, a hajgumikkal és minden nyugati ruhával együtt. Meggy a habon, mikor egy egész állatkert jelenik meg a teremben. Mi pedig sajnálhatjuk Evant minden megaláztatásért, amin ő és családja Isten értelmetlen szeszélye miatt ki klel állniuk. Visszataszító, mikor egy film úgy csinál áldozatot a főszereplőiből, hogy az nem vezet sehová, hanem tisztán az esélyt veszi el tőlük a boldogságra. 

Én nem vagyok vallásos ember, aktív vallásgyakorló legalábbis biztosan nem. Így is felfordul a gyomrom attól, amit "komikum" címén a Biblia egyik legismertebb sztorijával műveltek: humortalan, eszetlen és tragikus firkafilm. Tragikus, mert ugyanaz a Tom Shadiac adta nekünk, aki több Jim Carrey-klasszikus direktoraként működött - pl. az eredeti Bruce Almighty esetében! 3 apró közjáték bír benne szórakoztatási potenciállal:

1. az állatok özönlése bármelyik helyszínen,
2. a Bárka vizuális megjelenése,
3. és ahogy azzal a Baxter-család mintegy beleparkol az Amerikai Kongresszus Székházába.

Ralph király

 

Magyarul a "Ne folytassa, felség!" hozzátoldással látták el a film címét. Legsajátosabb vonása az alábbi színésztrió: John Goodman, Peter O'Toole és John Hurt. Akinek Goodman neve nem ismerős: ő alakította pl. az élőszereplős Flintstones-családban Fredet. Itteni szerepe viszont valóban jutalomjáték.

A Ralph király az a fajta vígjáték, ami kortól függetlenül könnyed másfél órás szórakoztatást nyújthat. Nem teljesen a humorra megy rá, van benne nem kevés brit nemzeti eszmetétel, mutatós helyszínekkel, és komédiához képest egész megkapó személyes drámával.

Szóval úgy adódik, hogy a brit uralkodóház lenullázódott, és egy amcsi bárzongorista az egyetlen örökös. Ennyit a felvezetésről. Ez amúgy számomra az egyik legtetszetősebb dolog ebben a vígjátékban: a vágás. A történet szempontjából üresjáratot véletlenül sem hagytak, valószínűleg, hogy ha már ilyen komoly téma köré építenek könnyed humort, ne fúljon unalomba az egész. Semmi nem válik túl terjengőssé: a nemzeti tanbeszédek, a Ralph-nak adott uralkodási instrukciók, a főgonosz Graves húzásai, vagy bármi ilyesmi. Mai napig nevetem ezt a jelenet-összevágást:

"Meg kell találni, mert a sajtó találja meg! Gondolkozzon! Ha maga volna Anglia új királya, első útja hova vezetne?"

♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ 

Sir Cedric szigorú mentora Ralph-nak, és ez segített komolyan vennem az alapszituációt. Míg az olyan figurák, mint Duncan, többnyire vevők az új király furcsa hóbortjaira, Cedric szinte hidegzuhanyként ténykedik mellette. Ralph a pompa és kényelem mögött rövidesen nemcsak az uralkodói felelősséggel, de a ranggal járó protokollok merevségével is szembekerül: 

• nem mozdulhat a palota környékéről, ha nem programja része,
• s mikor egy Miranda nevű táncosnővel kezd randizni, csak a palota környékén, majd már ott se teheti. 

Legrosszabb, mikor Gusztáv király leányát, Anna hercegnőt kellene feleségül vennie, ami azért elég depresszív jelenetsor. Cedric és Ralph egyetlen igazán komoly összekülönbözése után utóbbi belátta, hogy csak ő állhat helyt a trónon, képviselve az országot. Az ünnepség közvetve egy olyan beruházás sorsára is kihat (Zambézivel), ami munkahelyek ezreit teremtette volna meg Angliában. Így mikor Ralph az ünnepségen teret ad az "american spirit"-nek egy zeneszámmal, mindenből úgy tűnik, "elbaltázta". Egyébként nem semmi testmozgást vág le Goodman ennél a résznél. 

A tetejébe Miranda is ott akkor csalódik benne, mert Ralph érdekházassági kötelessége kiderül. A lány sem ártatlan, hisz Graves vele akarta botrányba keverni és lemondatni Ralph-ot, hogy  ő a Stuart-házból kerüljön hatalomra. De Miranda menetközben megkedvelte Ralph-ot, visszaadta Graves kenőpénzét. Graves most már a tudtán kívül használja őt föl: az ünnepségre Ralph nevében odacsalja, és a kettejükről készült lesifotók Gusztáv király kezébe kerülnek. És a meggy a habon: később  Miranda is bevallja eredeti szerepét a cselszövésben.

Könnyű átlátni, hova fog mindez kilyukadni, az események menete mégis ügyesen lett végigvezetve. Cedric-ről kinyomozza, ő is királyi vérből való, csak nem merte vállalni. Felcserélődik a szerepük: ugyanaz derül ki "Ced"-ről, amivel korábban ő Ralph-ot vádolta: "megfutamodott". Egész életében félte, tanulta és tisztelte ezt az egyszemélyi hivatalt, ezért találja Ralph alkalmasabbnak magánál a trónra. Erre utal az a szövegrészlet, amit Ralph is visszaidéz Cedric-től: "Időnként legyen a fején a korona. Hogy szokja a súlyát." És a végén lovagból király, királyból lovag lesz.

A címkarakter tehát nem keveset fejlődik, mire eljutunk a cselekmény tetőpontjáig, a brit parlamenti ülésig. Megtanult felelősséggel helytállni, utoljára még helyrehozta a baklövését, és visszaszerezte Angliának azt az üzletet. Graves lebuktatása és Cedric mint utód kijelölése várható fejlemények, ám Ralph fellépése, ahogy szakszerűen végigtartja a beszédét, nem elcsépelt. Itt-ott még most is ráismerni a stílusára (a "vájkálni" szó; ujjain kibiflázza, melyik király hozott egy büntetőtörvényt), de nem lóg ki a szövegkörnyezetből, és a korábbi események tükrében hihetővé teszi a szereplését.

Oké, most, hogy gyakorlatilag lekörmöltem a teljes cselekményt, még néhány csattanót neveznék meg, ami szerintem mulattató rész a filmben:

• Amikor Vegas-ból menet a kocsitetőből örömkalimpál;
• Amikor megmutatja az átrendezett szobáját;
• Fürdéskor beleejti a koronát a vízbe;
• Mirandával a palotánál köröznek az autóban, tettetve, hogy a városban kocsikáznak.