Kosaras álmok { Hoop Dreams }

A "Hoop Dreams" igazi lélekmozdító. Olyasvalamit mutat be, amit nemcsak Hollywood, de általában a nyugati média képtelen őszintén ábrázolni, anélkül, hogy leragadna a külsőségeknél. Nem pusztán dokumentumfilm a kosárlabdáról. Magáról az életről szól. Az itt megismert fiúk és családjaik nem "leküzdik" a nehézségeket életük 1-1 adott pillanatában. A mindennapok szintjén, földi létük kikerülhetetlen részeként igyekeznek azokkal megbirkózni, életvitelükből a legjobbat kihozni.

Még a leírás előtt leszögeznék valamit.

Kedvelem a labdajátékokat, mint csoport-időtöltést. TV-s és mozitémaként azonban rendszerint untatni szoktak. Láttam már szórakoztató példát kosárlabda-komédiára (White Man Can't Jump), ahogyan gügyét is (Space Jam). De nem gondoltam volna, hogy össze tud tornázni annyit egy mű erről a tárgykörről, hogy én személy szerint a legjobbak közé soroljam. Még akkor is, ha óriási szakmai elismeréseket gyűjtött be. Boldog vagyok, hogy tévedtem; nagyon értékes darabbal gazdagodott a kedvenc produkcióim listája.

A "Hoop Dreams" 5 éven át követ és interjúvol 2 afroamerikai diákot, William Gates-t és Arthur Agee-t, életük egy kritikus időszakában. Mindketten alacsony jövedelmű családok sarjai Chicago belvárosi szegénynegyedéből, és arról álmodnak, hogy egy napon NBA profi atléták lehetnek. A St. Joseph Középiskola betoborozza őket, hogy a kosárlabda-válogatottban bizonyítsanak. De a helyi iskolarendszerben igen kemények a követelmények, bármelyik kis hiba súlyos következménnyel járhat. William térdét ráadásul meg kell műteniük, ami később kihat a teljesítményére. 

Az egyik dolog, ami miatt szimpatizáltam a 2 főszereplővel, hogy részletes képet kapunk róla, mi mindenben kell leküzdeniük a kiszolgáltatottságukat. Vagy abszolút nincs segítségük, vagy csak annyi, ami a megmaradáshoz épp elég: szinte minden szabadidejüket felőrli az odaút, a hajtás, a tanulás, a család támogatása és később a munkába állás együttesen. Sosem csak 1 tényező hátráltatja őket, sose csak 1 adott pillanatban. Ettől érezzük folyamatosnak és frissnek, nem csak oda be-beszúrtnak az eseményeket.
A Hoop Dreams igazolta azon hitemet, hogy a mai oktatási rendszer nemcsak rugalmatlan, de alapjáraton hierarchizáló. Eleve sokat kihajt a diákokból. A pénztelenség, majd a gimi vége felé a felvételi ponthatárok pedig Damoklész kardjaként lebegnek a fiúk feje fölött. Egy drámában vagy bármilyen más fiktív történetben ezek érzelgős klisék volnának, de itt nagyon is érezni a súlyát, az állandóságát William és Arthur akadályainak, otthon, a pályán és az intézményben is. A közeg, ahol meg kell felelniük, nagyon erős versenyt diktál, és nincs tekintettel a körülményekre.

A Hoop Dreams azzal is őszinte, hogy meghagyja nekünk a véleményalkotás jogát. Attól még, hogy dokumentumfilm, képes volna idealizálni vagy démonizálni valaki(ke)t, elferdíteni a tényeket (pl. a 9/11-ről készült NatGeo-s produkálmányok). Sok témát érint Agee és Williams tinédzser évei kapcsán, és úgy őrzi meg tárgyilagosságát, hogy közel hozzá őket és családjukat a nézőhöz: az Agee-k az egyik legszeretetreméltóbb fekete família, akiket vásznon láttam. Szerencsére a Hoop Dreams a "szegény család" portréjából teljesen kispórolja a cukormázat és dicsfényt: a legnagyobb ünnepség nem holmi bajnoksági győzelem, hanem Arthur 18. születésnapjának megünneplése otthon. Sokan arrafelé nem érik meg ezt a kort... 

Gene Pingatore, a St. Joseph edzője komoly, mégis valahol mulattató figura: mihelyt a tökéletlenség bármilyen formáját látja a gyakorlaton, kifakad a csapatra, ellenben éles szeme van hozzá, hogy felmérje a srácok képességeit, a személyiségüket. Arthurról így nyilatkozik: "Látom benne a tehetséget. De nem látom a magabiztosságot." Williamről pedig: "Nem tudom, megvan-e benne a gyilkos vérmérséklet. (...) Szüksége lesz rá, ha majd átlép a következő szintre."

Maguk a meccsek nem igazán érdekeltek: a cselekre és a narráció által kiemelt pillanatokra figyeltem alattuk. Arthur elég korán kiesik a St. Joseph-ból - a tanév közepén! -, de remek pontszerzővé válik egy másik ifjúsági csapatban. William bent marad, de egyszer egy meccsén többször is elvéti rádobásnál a kosarat, és a hol milyen orvosi diagnózis fényében folyton kísérti a kérdés: megéri-e kimenni a pályára? "Mikor először jöttem a Saint Joseph-ba, én tényleg aludtam, ettem és álmodtam a kosárlabdát. Csak azt csináltam. De inkább olyan lett, mint egy állás, mintsem egy sport."

Belegondolni is félelmetes, hogy ez a project bő 5 esztendőt ölel föl a filmkészítők, Peter Gilbert, Steve James és Frederick Marx munkásságából. Amit eredetileg 30 percesre készítettek volna el, abból 250 órányi forgatott anyagot hoztak össze, mielőtt a vágószobába küldték. Kicsit sokalltam a majdnem 3 órás műsoridőt: szerintem 20 perccel simán lehetett volna rövidebb is. A legvégén szereplő felirat, melyen az utóéletükről olvasunk, nagyon jól illeszkedtek az utolsó képekhez és szavakhoz Agee-től és Gates-től. Azóta már eltelt egy emberöltő, és kíváncsi leszek rá, hogy azóta mi lett a főszereplőkkel.

A Hoop Dreams a legelső tisztán dokumentumtípusú műsor, aminek bejegyzést szenteltem. Nemcsak ajánlom a megtekintését, de mihelyt lehetőségem nyílik rá, be is szerzem DVD-n.

Fehér ember nem tud ugrani (Zsákolj, ha tudsz!)

Sportkomédiákkal úgy vagyok, mint sokan az igazi sporttal: el tudom nézegetni a sok labdaszervát, velős dumát és ziccert, de többnyire a pályán kívül találom meg, ami igazán megragadja a figyelmemet. 

Míg például a Space Jam az "elmegy" kategóriáig küzdötte magát nálam, addig Billy Hoyle és Sidney Deane kettőse végig szórakoztatott. Nem bonyolult alkotás, a stílusra megy, de a szereplők jópofák, valószerűen viselkednek, a szituációk könnyen elképzelhetőek, valamint az érzelgősség hiánya is valahogy érdekeltté tett a karaktergárda nyomon követésében, bármilyen helytelen és/vagy meggondolatlan dolgot követnek el olykor.

A film eredeti angol nyelvű címe azt sugallja, hogy ez Billy filmje, pedig nem: Sidney és Billy egyenrangú protagonisták. Életük is hasonló bizonyos fokig:

• mindketten tartós kapcsolatban élnek lakótársukkal, csak Sidney házasságban, apaként;
• nem tudnak elköltözni középszerű lakhelyükről az anyagi korlátok miatt;
• mindketten csak a kosárlabdában teljesednek ki, főleg, ha a düh felszítja bennük az adrenalint;
• romlásba jut az életük: Billyé, mikor leég és uzsorások fenyegetik az életével, Sidneyék házát pedig mikor kirabolják a bútor nagy részével együtt.

Billy az a fajta "rendes srác", aki nem tudja, mit kezdjen magával. Nem lehet profi, nincs melója, barátnője, Glória pedig nagyobb világszemlélettel bír, mint ő. Nem intelligensebb Billytől, csak okosabb, révén, hogy egy vetélkedőre akar bejutni, telemagolva magát értelmiségi témákkal, közben aktív nemi életet élve a pasijával.

Ez a több-kevésbé "elmegy" állapot borul fel, miután Billy csapatba áll Sidneyvel. Minden alkalommal azt tettetik, hogy a fogadáskor látják először a másikat. Először úgy tűnik, közben megkedvelték egymást. Ám egyszer kikapnak, és Glória rámutat: Sid úgy verte át őt, mint ketten tették azzal korábban. A movie-nak jó érzéke van, hogy az egyébként egyszerű, "csináld meg a szerencsédet" sztoriban ott rak be fordulatot, ahol könnyen ellaposodhatna. Billyt és Sidneyt a nőik extrameccsekre szorítják rá, de Billy egy szükségtelen magánfogadással elveszti a rá eső részt, Glória elhagyja, és alig tud 1 hét haladékot kikönyörögnie a gengszter hitelezőitől.

A humoros szócsépléseken és cselező mozdulatokon kívül az tetszik, hogy senki nem panaszkodik. Persze: fenyegetőznek, egymásnak esnek, sőt Billy egyszer nyalizik is Sidneynek, mielőtt Glóriát egy ismerősükkel bejuttatják a vetélkedőbe. De sosem panaszkodnak, nem koldulnak pénzt hirtelen jött pluszproblémára vagy anyagi leégésükkel rájuk akaszkodva. Azon a környéken mindenkinek nehéz az élet, általánosban és váratlan momentumok tekintetében is. Az ilyesmit nem részletezik, mert felnőtt emberek, akik saját életüket kell rendbe tartsák. Ennek Hoyle meg is látja majd a kárát a végén.

Billy gyakran tett lekezelő, szinte hímsoviniszta megjegyzéseket Glóriának, de a legnagyobb baj az észjárásával van. Glória, mint mondja, többször elhagyta; ennek oka, hogy Billy jó srác, de megbízhatatlan. Még akkor is, ha jól mennek az ügyei, valamivel mindig "elcseszi". És ahogy rendre megbocsát neki, fogy a türelme is.

Nyilvánvaló, hogy ugyanerre számít, mikor Billy Sidney kérésére megint rááll a végén egy fogadásra. Ugye itt jön elő, hogy a férfi nem panaszkodik. Glória nem tudja, hogy csak azért nyílt esélye 14 rongyot nyerni a vetélkedőn, mert Billy Sidneytől szívességet kért. Pasik nem rinyálják ki vagy kérdezgetik magánbalhéikat, csak ha elkerülhetetlen. Ez az a pont, ahol a konfliktus már nem döntés függvénye többé: mindegy, jót teszel, vagy rosszat, rosszul jársz.

Ötletesnek tartom, hogy az írók ezt kigondolták előre, és Glória egyik mondatába elhelyezték. Billy is visszaemlékszik rá az utolsó, győztes meccsük után, mikor Glóriának hűlt helyét találják: "Van úgy, hogy győzöl, de valójában vesztesz.", stb. Hogy ez mit jelent ez Billyék esetében? Örülök, hogy ezen nekünk kell elgondolkodnunk.
Az én tippem ez: siker és megélhetés 2 különböző fogalom. Ha módszeres fogadássorozatban győzöl,  meggazdagodhatsz, de elveszíted a többi, hasonsorsú ember jóindulatát. És mégha nem is esnek neked a pályán vagy az utcán, nem lehet többé nyugodt életed. Minél többet győzöl könnyűpénzben, annál többet veszítesz emberben.

Nem állítom, hogy maradéktalanul egyetértek azzal a világképpel, amit a produkcióból kiolvasok. Én ha komoly szívességet kérnék valakitől - főleg ekkora összegek kapcsán - akkor igenis részletezném az ügyet olyannak, akiben kellőképp bízni tudok. Lehet, hogy sopánkodónak néznek, de legalább tudom, hogy nem rajtam múlott.

Megintcsak öngólnak kell lássam Billytől azt az éjjeli magánfogadást. A legblamáltabb malőrök egyike, az egész jövőjét kockára téve fogad, úgy, hogy nem is Sidney részére fáj igazán a foga, csak az igazát bizonygatja. Feltűnik neki, hogy mintha nem lenne szabványos a kosárpalánk, de mégis belemegy a játékba, többszöri rontás után pedig úszott a lóvé. Ettől kezdve ez az ember megérdemli mindazt, amit utána kap a fejére a sorstól.

Azt hiszem, a zárás sokat dob azon, milyen szájízzel válunk meg a duótól. Glória oda, Billy pedig Sidney-vel elballag a naplementében, megint vitatkozva. A sztori elején 1 dögös csajt, a végén 1 havert tudhat a segítői között. Glória karakterére látszólag árnyékot vet, mikor nem veszi észre: Billy most neki ellentmondva cselekedte a helyes dolgot. De a lány szemszögéből is érthető: elsőre ez is csak egy újabb átkozott fogadásnak tűnhet.

Szerintem viszont nem egyértelmű, hogy Glória örökre eltűnt-e Billy életéből. Billy megkérdezi Sid-et, tud-e munkát. Korábban Glória is pont erre adott neki részt a nyereményéből. Lehet, hogy örökre végeztek. Ám lehet, hogy a nő csak arra vár: tegye teljesen rendbe az életét, és akkor tárgyalhatnak az isten-tudja-hányadik kibékülésükről. Döntse el a néző, melyikre voksol.

Kosárlabda-kifejezéssel élve ez a film hazai pályán egy 7 pontos dobás a 10-ből.

Space Jam

Egy azelőtt sportolói karriert építő embert színészként szerepeltetni filmben mindig kockázatos, és rendszerint nem is vezet minőségi film létrejöttéhez. Az egyik legemlékezetebb eset a Space Jam, ami tulajdonképpen reklámcélzattal készült: a Warner Brothers-nek, Bugs Bunny-nak és Daffy Kacsának (hogy fordítottuk ezt mi "Tapsi Hapsinak" meg "Dodónak"??), Michael Jordan-nek, valamint a Nike nagyvállalatnak, akikhez számos cipő- és ruhamárka eladása fűződött.

A készítők minden pofátlansága ellenére a film nem végez túl jó munkát a Nike-cuccok reklámozásában. Azok a pontok a történetben, melyek Jordan felszerelésének fontosságára utalnak, szinte fel se tűnnek, felfoghatóak a sportág űzésének alapfeltételének. Tapsi és Dodó egy jelenetben elmennek "a három dimenziós világba", és elhozzák Michael régi sportcipőjét. Segédje, Stan a film elején noszogtatja Jordant, hogy kapja fel a Nike-ját. 

Négy forgatókönyvíró együttes munkájának köszönhetjük az alábbi szinapszist: a második dimenzió világegyetemében egy intergalaktikus vidámpark-kaszinó kapzsi, tömzsi nagyfőnöke új attrakcióra vágyik. Elküldi apró küldönceit, hogy szerezzék meg a Földről a nagy népszerűségnek örvendő Looney Toonst (="Bolondos/Dilinyós Rajzfilmek"). Mikor ezt Tapsiék egy kosárlabda-meccs kimeneteléhez kötik, a "Mamlaszok" ellopják a profi játékosok tehetségét, és óriásokká válnak. Ezért a Looney Toons elrabolja egy golflyukon keresztül Michael Jordant, hogy a segítségét kérjék a meccshez.

Akárcsak a Tom és Jerry moziváltozata, a Looney Toons-é sem adja vissza az alapsorozat hangulatát. Annak finom, speciális humortöbblete csak morzsákban van benne. Tapsi Hapsi és mindenki más a "csapatban" hangos, ahol tudnak, próbálnak poénokat elsütni. Tudom, hogy a vígjátékoknál ízlés dolga, hogy kinek milyenfajta humor jön be. De a rajzfilmekben a mozgáskultúra, gesztusok, reakciók stb. összhatása többnyire garanciát jelentett a derűre, esetleg a kiadós nevetésre. Itt viszont a Looney Toons egy irritáló komédiásokból álló csődület, akik nemcsak nem túl okosak, de erőltetett fizikai humoruk képtelen nevettetni.
Lola, az újonnan behozott női nyúlkarakter sem kivétel ez alól. Ha másfél órás reklámklipként tekintünk a filmre, akkor Lola figurája alighanem a női nézőket megcélzó "fan-service" lehetett. Mindenestre nem tesz hozzá sem a cselekményhez, sem a humorfaktorhoz az eljövetele.

Maga a meccs a film egyharmadát teszi ki, az egyetlen része a kész munkának, ami legalább érdekes helyzetet ábrázol. Marvin, a Marslakó a Bolondos Rajzok közül a leginkább semlegesnek tekinthető személy, mivel a rajzfilmben mindössze Tapsi Hapsival került szembe a többiek közül. Mégis furcsálltam, hogy nem áll egyik fél pártján sem. Marvin eszerint nem minősül Bolondos Rajznak?
A játék kimenetelét nem nehéz kitalálni: a Mamlaszok először verhetetlennek tűnnek, majd a másik csapat előretör, és egy kritikus helyzetben bedobják a döntő pontot - természetesen Michael Jordan révén. Hogy a Looney Toons gyenge kezdés után felzárkózik ellenfeleikhez, az egy innivalónak köszönhető, amiről tévesen azt hiszik: extraerős energiaital. Tévesen hiszik ezt, mégis onnantól sokkal jobban megy nekik a játék. Ez körülbelül annak felel meg, mintha egy főpap szenteltvíznek hinné a sima csapvizet, és azzal látna neki az ördögűzéshez.

Michael Jordant holmi visszatérő ikonnak állítják be: bár feladta a kosárlabdát a baseball-ért, mégis bevállalt egy sors kínálta kosármeccset, és megmentette a Looney Toons mellett a nagy kosárlabdázókat. Megdicsőülése pedig azzal válik teljessé, hogy - mint az a sporttörténet szerint ténylegesen is megtörtént - visszaáll a Chicago Bullsba. Asszisztense, Stan természetesen egy repülő csészealjból kisietve mutatja őt be.Bill Murray, mint az utolsó pillanatban beugró tartalékos meglepő fordulat volt. De Jordanhez hasonlóan ő is csak tartozék. A film meg sem próbálja titkolni hozzáállását, miszerint: "a sztárok neve és arca karakterek nélkül is bevonzza a publikumot a mozikba".
Apropó arcok: az élő és rajzolt karakterek fizimiskája sokszor totálisan betölti az egész képernyőt, mintha ránk akarnának ijeszteni. Például mikor Wayne Knight a golflyuknál keresi, hová tűnt el hirtelen Mr. Jordan. Ez talán a legesetlenebb reklámtrükk, ha az volt; egyszerűen nem értem, milyen egyéb okból mutathatta őket így a kamera. Ami még említendő pozitívum, hogy kosármeccs alatt egyes ismert figurák tőlük szokatlan, de érthető gegeket is elsütnek, pl. a pomponlány Nagyi lelapítása a kispadon, vagy mikor Yosemity Sam és Elmer Fudd ügynöknek öltözve szegez pisztolyt az egyik Mamlasznak. A rajzolt szereplők egyszerűen kifakult utánzatai az eredeti önmaguknak.

A Space Jam ugyanolyan másfél órás reklámklip, mint pl. a Batman és Robin. Néhol egy-egy poénja szórakoztató tud lenni, családi matinénak mindenképp megfelel.