Ha eljön Joe Black

Hasonlóképp, mint Faust az ördöggel, Will Parrish a Halállal köt alkut, ám jóval kisebbet: nem lelkét a hatalomért, csak az ellenkezés jogát, némi plusz földi időért. Kalauzolj, szórakoztass, ismertesd meg velem közelről a földi élet színtereit. Miért te? Mert kiváló ember vagy, aki teljes és pazar életművet hagyhatsz az utókorra.

Ez az alapfelállása a Ha eljön Joe Black-nek. Romantikus dráma, ami egy-egy jellemfajtát és/vagy fogalmat társít karaktereihez, miközben megható sztorit próbál tálalni az élet múlandóságáról, mennyire becsüljük magunkat és szeretteinket, és mi számít maradandó értéknek. Ha a címszereplő a Halál megtestesülése, úgy a többiek is megfeleltethetőek egy-egy fogalomnak: Parrish az Ember, Susan a Szerelem, Drew pedig a Gonosz.

Nem mennék bele most, hogy minek a remake-je ez a mű, mert minél többször hozom ezt föl, annál inkább érzem úgy, mintha a filmkészítők mentegetőznének vele az esetleges fújolóknak. Hogy a forrásanyag behatárolta lehetőségeiket, hogy ez nem akciófilm, és leginkább a romantikára fogékony nézőknek szánják -  azon belül is főleg nőknek. A főszereplő hölgy angyali és tündéri teremtés kell legyen egyszerre; a Halált játszó színész a nők korabeli egyik férfibálványa, Brad Pitt. Ezen felül sok-sok hosszú és szellős dialógussal társított, megható légkört árasztó jelenettel kell megragadni a célközönség figyelmét.

Nem tudom, mennyire etikus a készítők szájába adni gondolatokat, de ez az észjárás esik le nekem, miután szűk 3 órát rászántam a megtekintésére. Az összkép hál'Istennek nemcsak ennyiből áll, és a legtöbb, a film által felvetett kérdéskörrel boldogulnak a készítők. Az elmúlás elfogadása ősrégi téma, amire egyértelmű válasz nincsen.

Abból, ami működik, nem tudom, mennyi volt kidolgozott pozitívum, és mennyi köszönhető a menet közbeni megvalósulásnak. Will Parrish például szerintem feleennyire nem lett volna megérthető és szimpatikus protagonista, ha nem Sir Hopkins játssza őt. Sztárfaktorra alapozást sejtek az ő és Brad Pitt casting-olása mögött. Egyik tekintélyes színészként, a másik meg inkább nőmágnesként, de egész biztosan segítené egy "romantikus dráma" eladását a mozikban. Elvileg.

Gondolom, már látszik, hogy nem tetszett nekem a film, számos okból kifolyólag. Inkább a felmerülő kérdések érdekeltek benne, mint az érzelmek. Inkább karaktertípusokkal dolgozik, semmint felfedezendő személyiségekkel. Jókora adag információt kapunk a múltjukról, mégse érezni, hogy jobban ismernénk őket. Anthony Hopkins-nak van lehetősége a legtöbb mélységet adni a figurájának. Brad Pitt Joe Black-jét nem tartom sem elmés, sem ütős karakternek, de a közös játék Hopins-szal, Will és Joe párosa érdekes, ébren tartja a figyelmet.

Szóval a Halál megszáll egy elgázolt férfit, akivel Will ifjabb lánya, Susan aznap találkozott egy kávézóban. Ez a véletlen megmagyarázható: a Halál nyilván olyan halottat választana gazdatestéül, aki minél közelebb áll a megközelítendő személyhez - mégha ő közvetlenül nem is ismeri. Nem tudom, a Halál előidézhette-e magát a gázolást e történetben. Mindenesetre örülök, hogy Suzan nemcsak "Joe Black" bemutatásakor és a legvégén hozza fel: már ismerte őt. Így ez is része a dramaturgiának: Susan egy szimpatikus átlagférfit ismer meg, majd hirtelen egy rejtélyes adoniszt talál helyette, s végül megint az eredeti átlaghapsit kapja meg, és mindkét váltás felkavarja őt.

Valahányszor egy mozgókép túllépi a két és fél órás műsoridőt, erősen elgondolkodom, vajon nem az időt húzzák-e az alkotók. És ahogy legtöbbször, most is erre jutottam. A vágások több teret adnak a jelenetek számára, mint szükséges lenne, nyilván a drámai hatásnak próbálva kedvezni ezzel. Feszesen ez a film 2 óra lett volna.

Tovább erősíti bennem ezt az érzést, hogy gyakorta esetlennek érződnek a dialógusok, különösen ahogy Will Joe-t egy-egy helyen bemutatja, vagy ahogy Joe és Susan társalognak. Bármennyire is jól nevelt, felnőtt úri társaságról legyen szó, ez nem igazolja, hogy mindenki elnézően bánjon az idegen fiatalember hóbortjaival. Pláne egy cégnél. Sokat kell várni az egyenes beszédre, így egy idő után unalmassá válhat a sok körítés.

Susan a legnagyobb vesztese annak, hogy drámaivá próbálják tenni a történetet. Ő elvileg orvosnő, aki külön él gazdag apjától és nővérétől, jó modorú, így intelligens és előzékeny embernek kellene látnunk őt. Az "előzékeny" szó ebből még igaz is. A többi meg, nos; nem. Tényleges rezonancia nincs Claire Forlani és Brad Pitt között: az egyik bárányarccal bámul, a másik merev tartással, bágyadtan bűvöli a nőt. Szívmelengető... 

Susan tipikus "apuci kedvence" lányként tűnik föl előttem: érzelmileg egy 14 éves szűzlány fejlettségével bír, magánéleti problémáit képtelen felnőtt fejjel kezelni. Nevetségesnek találtam, ahogy apja pátyolgatja ezt a 25-30-as leányzót, és tátva maradt a szám, mikor Joe-val lefeküdtek, és ezt mondja: "Szerettem szeretkezni veled." Illetve, mikor a partin tánc közben arról beszél, hogy legszívesebben ott helyben szeretkezne vele.

Ilyen körülmények között a romantika nem tudja meghatni az embert, mert a 2 ember, akik közt létrejön, eleve nem összetett vagy átélhető figurák. Nagyjából ugyanez volt a kifogásom Az angyalok városa c. filmnél: néhány esetet leszámítva sosem volt megfogható vagy életszerű a szerelmi vonzalom. A két film romantikája eléggé hasonló beütésű:

• egy halhatatlan férfialak találkozik egy kedves orvosnővel;
• "szerelme" jeleként abnormális, már-már beteges viselkedéssel szuggerálja;
• a nő szinte azonnal megbabonázva viszonyul hozzá;
• tempótlan jelenetek, kényelmes párbeszédek, lassú eseménysor;
• szenvedélytelen, spirituális természetűnek beállított szerelem;
• a férfi csak a nőre vágyik az oldalán, anélkül, hogy súlya szerint mérlegelné a következményeket;
• mindeközben összebarátkozik az orvosnő egyik páciensével;
• és a végén az alig összejövő pár egyik tagja eltűnik a képből;
• egy szomorú haláleset miatt keserű szájízzel maradunk,
• + némi műreménnyel, hogy bárkit is veszítsünk el, után is lehet részünk örömpillanatokban.

De Az angyalok városában legalább néhol jól találták el a hangulatot, és a női főszereplő sem egy burokban nevelt hercegnő benyomását keltette. Itt viszont még annyira sincs kémia férfi és nő között, mindegy, mennyire tetszhet valakinek a színészek arcát és testét nézegetni.

Drew egyértelműen a film diabólusza, akinek minden gesztusáról süt a csalárdság, a kétszínűség és az aljasság. Egy ilyen rajzfilm-szerű főgonosz szinte kötelező kellék egy drámába, nemde? Miután felmenteti Willt a cégelnöki posztról, azt tervezi, hogy eladja azt olyanoknak, akik majd feldarabolnák. Ez a terv igen gyenge lábakon áll. Profitképesen tartani egy jól működő nagyvállalatot nem kifizetődőbb, mint egy rahedli pénzmag beölésével szétosztogatni?

A születésnapi ünnepség pedig a nagy elrendeződés várható, hosszas színtere.

1. Susan rájön, hogy Joe a Halál;
2. Joe és Will közösen "helyreteszik" Drewt;
3. Will elmondja idősebb lányának, Allisonnak, hogy szereti;
4. Susant újfent áldással halmozza el;
5. Majd elbúcsúznak ettől a világtól.

A szövegfüzetek legütősebb pillanatai azon részekhez köthetők, mikor Will és Joe egyedül beszélgetnek. Jól látszik, hogy mindkettejük látásmódja, viselkedése apránként formálódik. Will nem válik túl engedékennyé, csak mert 65. szülinapjáig elodázná a halál beálltát. Felháborítja, mikor látja, hogy Joe a háta mögött Susannel "kavar", sőt hogy habozás nélkül "magával vinné".

Nem igazán értem, mit takar ez, hogy "magával vinné". Biztos nem azt, hogy meghal, hisz akkor ő se kapná meg! Megpróbálok magyarázatot találni erre. "Joe Black" a Halálnak csak egy része: az emberileg ismert sémáját jelenti. A zebránál mondja Willnek, hogy munkáját aközben is ellátja, hogy fizikai testet hord. Ha elfogadjuk a film szimbolikáját, ahol Joe a Halált, és Susan a Szerelmet jelenti, akkor szerintem arra gondolhat: Susant magához hasonló lénnyé tenni. Kötve hiszem, hogy az írók így belegondoltak ebbe, de érdekes elgondolkodni rajta.

A furcsa az ebben a filmben, hogy míg romantikus drámának állítja be magát, nem a romantika az erőssége. Hanem az élet múlandóságának témája, ami újra és újra végigkíséri. Mikor Joe és Will a tűzijáték előtt állnak, Will talán legjobb mondata hangzik el: "Nehéz mindezt itt hagyni, ugye?" Mintha egy percre felcserélődtek volna a szerepeik. Joe megtapasztalta, amit akart: mit jelent emberként létezni, miként érdemes viszonyulni a halandósághoz.

Kicsit bosszantónak találtam először, hogy maga a túlvilági létet sose tárgyalják: hogy néz ki, vagy egyáltalán létezik-e "odaát". Másrészről: így nagyobb a súlya a dráma nem-romantikus felének: ami értéket Joe és Will felismer a pár nap alatt, még akkor is érték marad, ha a halál után nincs más, csak a Semmi.

Kétféle drámaiság van itt: az egyik romantikus, a másik filozófiai jellegű. Utóbbi működik, előbbi erőtlen, sőt gyakorta giccses. A karakterrajz pedig - 1 kivétellel - nem terjed túl típusok létrehozásán, akik révén ábrázolják a mondanivalót. A lassúság és a cég körüli konfliktus bagatellizálása az, ami miatt nem tudom átlagosnak nevezni.