Rocky

"...A nyavalyás életemben először azt érezhetem, hogy nemcsak egy értéktelen senki vagyok."

Sylvester Stallone legismertebb vállalása a Rambo mellett a Rocky-mozik voltak. Ez az a franchise, ami feltette őt a térképre Hollywoodban. Nem foglalok állást, hogy melyik a jellegzetesebb figura, akit játszott: Rocky vagy Rambo. Rambo ütősebb katona, Rocky emberibb bokszoló. Mindkettő úgymond "kemény legény", akkor is talpon maradnak, mikor már erejük határára értek.

Az 1976-os Rocky nemcsak mozi-, de sportrajongók körében is kultfilmként van számontartva. A felszínen átlagos két órának tűnik egy lecsúszott, de kedvelhető fickóról, aki megkapja a nagy esélyt, hogy bizonyítson. Áss egy picit mélyebbre, és egy sztorit kapsz kitartásról. Mit jelent akarni a sikert, mégha sem a múltad, sem a jövőd kilátásai nem ígérik, hogy meg is kapod.
Ez pofonegyszerű jellemvonás, melyet a film meg sem próbál magasztalni. Egyszerűen megmutatja, hogy mi nem a küzdőszellem. Nem rendkívüli, sokak sajátja. Nem teátrális, nem szabad bagatellizálni. Nem garantálja a sikert, mégha mindent bele is adsz. És épp ezért nem vagy rá kötelezhető sem - főleg ha csak mondjuk egy sörözőben vagy egy hűtőházban dolgozol. A lényeg az, hogy mennyire tartod magadat, és vállalod-e, hogy több legyél, ha itt az alkalom. (Kicsit a Jég veled!-re emlékeztet ez a tanulság.)

Stallone-nak van érzéke az íráshoz, ezt most már el tudom hinni. Az első Rocky-nak egyszerre volt fő színésze és írója: a forgatókönyvet Muhammad Ali egyik megtörtént mérkőzése alapján dolgozta ki, ahol kihívója 15 menetet bírt a bajnok ellen.
Stallone rendelkezésére alig több mint 1 millió dollár állt; nagyot néztem, mikor megtudtam, hogy a Rocky ennek százszorosát termelte vissza csak az Államokban, külföldön pedig majdnem még ugyanannyit hozzá. Nem kevésbé voltak lelkesek iránta a kritikusok sem, és elismerem: joggal. Nem állítom, hogy alfa & omega élményt nyújtott, viszont mindenképp megfelelt a hírnevének.



A film atmoszférája alaphangon valószerű és pesszimista. A szereplők élete szüntelen problémákból áll, akár bármelyikünk hétköznapjai. A remény és az eltökéltség végig diszkrét, nimbusz nélküli formában tűnik föl (eltekintve nyilván az utolsó mérkőzéstől). Rocky Balboa számára a bokszkarrier eltemetett álom. Nem mert benne nincs tehetség vagy ambíció, hanem mert bokszoló ismerősei közül mindenkiben megvolna, mégse kapnak esélyt hivatalosan bizonyítani.
Rocky semmiben se különb: iskolázatlan olaszként él egy szegény környéken Philadelphiában. Balkezessége eleve hátránynak minősül, pedig az orrát például több tucat meccs alatt se tudták betörni. Pénzbehajtói melója mellett inkább csak a megszokás viszi rá, hogy bevállaljon 1-1 meccset néha. Egyszerű jellem: lakását, modorát és bérét is szerénység jellemzi, de mikor bokszol, hévvel teszi. Ezért is kapta "Az Olasz Csődör" becenevet.


Az egyik dolog, amit figyelemreméltónak találtam, hogy az elutasító közfelfogás (Rocky ennyire meg annyira esélytelen) itt nem tolakodó, pedig szinte állandóan emlékeztet rá minket valamiképpen a movie. Balboa tudja, hogy a sport elsősorban üzlet, show-műsor, ahogy a bajnok Apollo Creed is kezeli: a művelt üzletember imidzsével hirdeti magát egy nemzeti ünnep alkalmából. Később a döntő meccs előtt pedig George Washingtont parodizálva szórakoztatja a nézőket, külön műsorszámként.

Gondolkodtam, nem túl kiszámítható-e a fordulat, hogy Rocky a meccsen kicsit "helyre teszi" Apollót. Jó: mindketten kikészülnek, és Apollo tartja meg címét. De nem túl nyilvánvaló, hogy Balboa ezek után szinte hőssé avanzsál?
Nos, nem az. A cselekmény nem is elsősorban a bunyókra figyel, hanem a lassú folyamatra, ahogy Rocky életébe a váratlan meghívás reményt hoz. Mikor a fülébe jut Apollo ötlete (az ismeretlen "csődör" esélyt kap), előbb nem hiszi el, majd túl vadnak látja azt. Legközelebbi ismerősei biztatni kezdik, feltolul benne az addigi élete miatti keserűség, edzései közben képet kap képességei határáról, majd mire eljön a nap, már a helyi kocsmában is mindenki neki szurkol. Még a legutolsó másodpercek sem heroizálóak: Rocky átöleli a barátnőjét, miközben a bemondó azt szajkózza: "továbbra is Apolló Creed a bajnok".

A mellékszereplők többsége hétköznapi, átlagos emberalakok, akik kiábrándultak az életből. Adrien, a félszeg eladólány elsőre úgy fest, mintha egy mogorva tanárnő lenne. Balboa első randijukon minden rendessége mellett is hosszan, szinte morzsánként kell bátorítsa: a lány otthonában, a korcsolyapályán, végül a saját lakásán. A romantikus szál, a dialógus kettejük közt mentes a giccstől, ugyanakkor gyakran igen szürkének tűnik. 

Bátyja, Paulie Rocky barátja, aki ráunszolja kettejüket a randira. Ő intézi el Rockynak továbbá, hogy jókora húsokat használjon boxzsáknak. Paulie az a fajta barát, akitől az én véleményem szerint idővel el kell távolodni. Nincs önmérséklete, minimális igénye önmaga és mások felé, és gyakran teljesen közönségesen bánik a szeretteivel.

Van egy jelenet, ahol részegen szemrehányást tesz nekik, Rockynak, mert hálátlan fráternek tartja, Adrient pedig, mert túlontúl prűd, és csak a házimunkára jó. A jelenet mégis 2 okból nagyon hasznos: Rocky bizonyságot tesz, hogy a feszült pillanatban sem veszti el önuralmát, és üti meg azt, akit a barátjának tart. Adrien pedig, hogy nem fog örökké csak meghunyászkodni. Nem mondanám, hogy sokat fejlődne a lány jelleme, de így már érthető számomra, hogy egy Rocky-féle férfit érdekelhet - már azontúl, hogy mindkettejüknek "hiánya van", ahogy elhangzik.

Rocky edzője, Mickey Goldmill szintén olyan figura, akit könnyű elképzelnünk. Fénykorában Goldmill is bokszoló volt, és ma, 76 évesen már csak egy célja van: átadni a tudását. Még élete alkonyán is van benne eltökéltség, és ezt hiányolta korábban Rockyból.
A látogatása Rocky lakásán árul el a legtöbbet kettejük viszonyulásáról. A fiú kifakad rá, mivel 10 éve ismeri és edzett nála, de azelőtt sosem mutatott olyan hajlandóságot, hogy aktívan segítse előrejutni. Kaptam egy szuperajánlatot, és hirtelen milyen nyájas hozzám mindenki! Mikor Mickey azzal védekezik, hogy Rocky huszonévesen nem lehetett volna nehézsúlyú profi - ami szerintem nem igaz -, akaratlanul is megerősíti benne ezt a gondolatot. Hogy Rocky mégis utánaszalad, azt szerintem egy egyszerű közmondás indokolja: "Onnan fogadd el a segítséget, ahonnan érkezik."

Az edzések és a meccsek lezajlása többnyire hihetőnek tűnt nekem. Teljesen belesimulnak a sztoriba, sosem lógnak ki abból. Van ugyan pár pillanat, amikor az ütésen nem tükröződik, hogy erőt vinnének bele. De szerintem nem feltűnő.
A 15 menet Apollo ellen igazán remekre sikeredett, mintha egy igazi élő közvetítést néznénk a TV-ben. Ahogy a cselekmény eljut idáig, az nagyon aprólékos. Ha pedig ebben a mérkőzésben is találni sántító mozdulatokat, hát istenkém: én balga bizony bevettem, amit látok, és Balboa ismeretségi körével együtt drukkoltam neki.

A Rocky tehát előttem is jó filmnek számít. De tényleg olyannyira nagyszerű? 

Két nagy ellenvetésem van: egyik, hogy néhol túl lassúvá válnak a Balboa magánéletét ecsetelő részek. A másik - és ezt beismerem, az én ízlésem miatt van - a környékbeliekre jellemző tengődés vagy szimpla életvitel a korlátoltság érzetét sugározza. Nem az elgondolás zavar: nálunk Magyarországon sokunknak még egy albérletre valót se sikerül megkeresni. De ezzel együtt már túlzottan untatónak és tespedtnek tűnik az olasz negyed egész egzisztenciája. Hinnem kell, hogy az élet egy jobb eszű valaki számára ettől talán értékesebben telik el, mégha szegény is marad.

A Rockyra 10-es skálán 8-at adnék.