Rambo 3.

Legtöbb akciófan a harmadik részt vallja legzsengébbnek a Rambo-filmek sorában. Mint az talán a legtöbb filmsorozatnál lenni szokott. Nekem maga az elképzelés túl középszerű. hogy egy túlfűtött vietnami veterán egyszerűen szétlő és szétrobbant minden ellenséget, miközben ő sose sérül meg. Tudjátok, mennyire fáradt/fárasztó ez a gondolat?

Nos, a jelek szerint: Rambo tudja. A film, melynek sok mozzanatát átimidzselte a második Nagy Durranás-paródia, egy harcra nem hajlandó Rambót mutat be az elején. Trautman ezredes egy buddhista kolostorban talál rá, egy afganisztáni küldetésről beszél, amit volt katonája visszautasít. Trautman részt vesz a misszión, a helyi szovjet parancsnok elfogja, Rambo odamegy, helyismeretet kap a helyi afgán felkelőktől és fegyvert a CIA-től. Elsőre nem, de második nekifutásra kiszabadítja, és ketten együtt kinyírják a mogorva, ingerülten hörgő parancsnokot. Vége.

Az akciójelenetek, a közelharc az elején, a lőni-robbantani részek váltogatása szokványos. Bár itt több eszköz áll Rambo rendelkezésére: a harci helikopterek golyóállóak, szovjet páncélos harckocsik, a kézigránátok mellett aknákra is ügyelni kell. Mégis: az akció többnyire nem az, aminek látszódni hivatott. A végén a "párbaj" a helikopter és csatatank között igen látványos, csak nem tudom, mennyi esélye van, hogy úgy tényleg le tudna-e zajlani. Rambo itt nemcsak vérzik, többször bénítóan súlyos sérülést szerez, kudarcot vall az első mentőakciójakor, és az afgán felkelők táboránál szinte semmit nem tud tenni, hogy megakadályozza a mészárlást. Persze, a tűréshatárát így is eltúlozzák, mint mikor egy barlangban tűzzel éget ki egy löveget, ami a testébe hatolt. De legalább már nem sebezhetetlen.

A vézna, vastag bajszú afgán besúgó jelentéktelennek tűnő figurájának örültem, mivel Trautman fogságát elég kiszámíthatónak találtam, mint motivációt Rambónak, hogy mégis harcba szálljon. Eltöprengtem, vajon Trautman akciójakor nem az ő fülese alapján ütöttek-e rajtuk a szovjetek. Nem tudom, így volt-e, de érdekes belegondolni.

John Rambót ebben a filmben inkább érzem húsból való személynek, mint a 2. részben, ahol szinte Superman-ként iskolázott le minden rosszarcot. Az Első Vér korábbi felében John megcsömörlött a háború nélküli civil világtól, ahol mindenki görbe szemmel nézett rá, a vietnami veteránra. Harcolni akart, és a rendőrségből csinált ellenséget, aki ellen küzdhetett. Itt viszont épphogy a harcterek világától menekült el Bangkok környékére.

Trautman a kolostorban arról beszél, hogy Rambo-nak "teljes körbe kell érnie", vagyis el kell fogadnia, hogy a küzdelem a lételeme, ebben tud kiteljesedni. Ez utal arra is, hogy Rambo története ezzel a movie-val trilógiává kerekedik ki.

A legtöbbet azért kritizálták a harmadik felvonást, hogy az USA újabb propagandafilmje, ami magukat igazságosnak, a szovjeteket vérszomjas fenevadaknak állítja be. Mi tagadás: a film a legolcsóbb sarkítást követi el, és mint Ronald Reagen elnök, "a gonosz birodalmának" állítja be a Szovjetuniót. Trautman a szovjet parancsnoknak olyan sorokat vág az arcába, amiket - mégha nem is ilyen sarkítva - az USA-ra is mondhatnánk:

1. „Maguk békéről és leszerelésről papolnak. Közben azon spekulálnak, hogy irtsák ki ezt a népet."
2. "Maguk kezdték ezt az istenverte háborút!”
3. „Az a kényszerképzetük, hogy maguknak kell megtéríteniük ezt a népet akarata ellenére. Pedig maguknak semmi keresnivalójuk itt!"

"Ha ismerné a történelmet, tudná, hogy ezt a népet nem lehet leigázni. Inkább meghalnak, minthogy idegenek rabszolgái legyenek. Nem lehet egy népet leigázni. Mi tudjuk.”

Azt hiszem, a derék Trautman alighanem fejlövést fontolna, ha megismerné azt a kedves kis elméletet, miszerint:

• 9/11-et magának Amerikának
• számos politikusa,
• szövetségi irodája,
• NORAD-tisztje
• és üzletembere közösen rendezte meg,
• hidegvérrel feláldozva több ezer civil életét,
• hogy az ürügy révén ŐK vonuljanak be Afganisztánba
• és a térségben teret nyerjenek az olajkészletekért.

Én nem vagyok politikus, a blogomon nem vallok semmit a témáról. De ha a szovjetekre értett mondatait ironikusan fogjuk föl, és azokat gondolatban teljesen áttükrözzük az USA-ra, akkor egyből komoly bírálat bújik elő a karakter monológjából.

Egyik dolog, aminek kifejezetten örültem a filmben, mikor Rambo az afgán felkelőkkel megismerkedik. Útitársa, Mousa tárgyilagosan mesél neki az afgánok életéről, kik a mudzsahedinek, etc. Rambo még az egyik helyi játékba is bekapcsolódik, és nagyon gyorsan beletanul.

Az egyik felkelő, Vaszud külön elmagyarázza Rambónak a helyzetüket. Legalábbis számomra az egész film érzelmileg legmegmozdítóbb része ez. Szabályos népirtás zajlik az afgán nép ellen; fegyver, betegség és mérges gázok közösen tizedelik a lakosságot, nemi erőszak után legyilkolt, terhes nők hasából vágják ki és égetik el tűzön a magzataikat. Ha ezt így vizuálisan is megjelenítették volna, az igen komoly súlyt adott volna a filmnek.

És még valami: mindeközben Vaszud EGYSZER SEM ejti ki az "amerikai" vagy a "szovjet" szavakat! A "szabad világ" terminus a Nyugatra, a nyugati típusú demokráciákra értendő, és semmi idealisztikus nincs abban, ahogy a monológban felhozza. Ettől pedig mindjárt kevésbé lesz elcsépelt, ahogy Rambo korábbi álláspontját ("Az én háborúmnak vége") felülbírálja:

"Ez nem a te harcod."

"Most már AZ." 

Ami a harcos kisfiút illeti, ő elég bosszantó. Elhiszem, hogy a szülei és a bátyja megölése miatt profi fegyverforgató lett, és Rambóban ígéretet lát egy kiadós bosszúra. De lehetne annyi esze, hogy nem settenkedik Rambóék után az éjszaka, az elaknásított terepen. Egy szál gépfegyverrel akar egy egész főhadiszállás ellen harcolni? És Rambo első akciója is pont azért hiúsul meg, mert a kését belehajítja egy fegyveres őrbe, aki a fiút majdnem legyilkolta. Amondó vagyok, hogy ha nem kell rá is vigyázni, Rambo sikerrel járt volna, és a harmadik rész egy kb. 1 órás csonk lett volna.

Összefoglalva: átlagos akciófilm, nagyrészt átlagos akciószcénák, + némi afgán helyismeret. Kimagasló aspektusa nincs, főleg nem a színészi játék terén, és a sztori is kiszámítható. Lehet vitatkozni, hogy a sok antiszovjet szentbeszéd mennyire fülsértő benne. A filmet a készítők az afgánoknak ajánlják, és bár ez a mai politikai helyzet fényében cinizmusnak tűnik, maguk az afgán felkelők nem mondanak vagy tesznek olyat, amit ne tennének meg, ha Lenin országa helyett Lincolné jönne el szemétkedni hozzájuk. 

A Rambo 3. közepes akciófilm, se több, se kevesebb.

A szikla

"A szabadság fája kiszárad, ha nem öntözik hazafiak és zsarnokok vérével.
Idézet: Thomas Jefferson-tól."
"A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása.
Idézet: Oscar Wilde-tól."

A sziklát nem Michael Bay rendezte. Ezt a filmet az a Michael Benjamin Bay rendezte, akinek a Bad Boys után ez volt a második nagyjátékfilmje.  A művet az alkotógárda egyik, a forgatás idején elhunyt tagjának emlékére ajánlották. A Transformers-t olcsó crashparty-vá butító, explózióhajhász bérdirektor itt még nem volt jelen, vagy legalábbis: "még nem tört a felszínre".  

Mondom ezt azért, mert mikor - egy bő évtized után - újra végignéztem nemrég a produkciót, nem hittem el, hogy Bay-produkció. Hogy ugyanaz az ember hozta össze ezt, mint pölö a Transformers-movie-kat. Egyáltalán nem kedvelem a rendezőt és felfogását a filmkészítésről, ezért őt minél kevesebbet igyekszem szóba hozni.

A szikla elsősorban akciófilm, de abból a jobbfajta. Fordulatos a története, mértéktartó a látványtrükkökkel, egész műsoridő alatt tud hatni idegre és adrenalinra. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra: tabutémát feszeget. A hazafiság túlhangsúlyozása a Hollywood-ban általános gyermekbetegség az erről szóló movie-knál. Ha felhozzák, legtöbbször túldicsérik, esetenként a csöpögősségig. Itt nem ez a helyzet. Vietnam például nemcsak egy katonaszereplő múltbéli hősiességének színtereként kerül említésre, hanem az amerikai  vezetés közönyös, emberéletet pazarló magatartásának eseteként is.
A filmbéli politikusok és irodafőnökök mind kétségbevonható jellemek. Felelősségteljesen cselekszenek (ekkora vészhelyzetben naná hogy), de könnyen lehetnek gyávák, kétszínűek, arrogánsak, érdektakargatók vagy mindez egyszerre. Provokatívnak tartom, hogy az ügy kapcsán a negatív oldal vezére, sőt a megoldást jelentő személy is kompromitálja őket (erről lejjebb). 

A sziklában nincsenek sarkítottan jó és rossz jellemek, legfeljebb kevésbé és jobban aljasak. Hummel dandártábornok a harcmezők - és nemcsak Vietnam - rengeteg sorsára hagyott hazafijáért emelt szót hiába. Becsületbeli ügynek tekinti, hogy az áldozatok családjai kártérítést kapjanak, illetve megtudják a vezetőik bűnösségét a halálukban. Motivációja tökéletesen érthető; az ő szemszögéből nézve hajlanánk igazat adni neki. (Felesége sírjának látogatása úgy vélem, csak az elhatározás pillanatát nyomatékosítja, az ügyhöz nincs szorosabb köze.) 

Ed Harris figurája nem terrorista, ám nem is hidegvérű mészáros, ahogy Stuart a Die Hard 2.-ből. Igaz, hogy tiszt bűntársaival tömegpusztító fegyvereket rabol, túszokat ejt, elfoglal el egy hajdani börtönt, Alcatraz-t, és váltságdíjat követel. De mint a végén kiderül: mindez alapvetően egy blöffre épült. Aki ennyire sokra tartja az emberéletet, az nem akar vérontást, illetve ténylegesen kiirtani fél San Fransisco-t. Mégse mutat gyengeséget, megköveteli a tekintélyt, apró részletekre is ügyel. Hummel nem annyira főgonosz, mint inkább antihős, aki túl szélsőséges eszközhöz nyúlt célja kikényszerítéséhez.

Sir Sean Connery minálunk családi kedvencnek számít; minden idők 100 legnagyobb hollywood-i színésze közé sorolom. 66 évesen is példásan bírja az akciójeleneteket, öltönyben pedig tagadhatatlanul elegáns, igazi ügynök megjelenést kapott.

J. P. Mason egy volt brit ügynök, aki harmadévszázada raboskodik Amerika legszigorúbb börtöneiben, mivel információt gyűjtött és rejtett el az FBI számos sötét ügyéről. Ezért tiltakozik Womack FBI-főnök, hogy felmentsék, ha segédkezik a Hummel ellen küldött kommandónak.

Úgy gondolom, az írók hihetően tudják Masont kulcsfontosságú figurává tenni. Nemcsak tapasztalt, precíz és rugalmas, hanem vakmerő is: képes nappal megszökni az őrizetből, és a fél városon végigrandalírozni, csak hogy láthassa a lányát. Fel-felcsapó lángnyelveken tud keresztülgördülni az időzítőérzékére hagyatkozva. A film ugyan vérbeli block-buster, emellett viszont kiválóan vázolja föl, hogy minek mi az oka:

1. Azért csak Mason igazodik ki Alcatraz folyosórendszerén, mert egyedüli (kéznél lévő) személy, aki sikerrel szökött onnan. És mert addig az időig többször átépítették a komplexum egyes részeit.
2. Mason lánya még meg se született, mikor a férfit bebörtönözték, és érthető módon nem tud az apja titkosügynöki életéről. Ha törölték a róla szóló adatokat, ugyan miért hagynák, hogy - életében először! - láthassa utolsó élő rokonát? "Te vagy az egyetlen bizonyítékom arra, hogy létezem." 
3. Nem hiszi el, hogy tényleg mentesülne a büntetés alól, mert Womack-kel túl jól ismerik egymást. Mindketten szószegő gazembernek tekintik a másikat, és ezt a jelenben is bizonyítják.
4. Mikor majd a mentőakció mészárlásba torkollik, először még le akar lépni. Az akció befuccsolt, megbízói pedig inkább a pokolba küldenék, semmint hogy csak őrá (és még valakire) bízzák a küldetés befejezését.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Masont foglyul ejtik, és Hummel elé viszik. A hasonlóság kettejük között nagyobb, mint az elsőre látszik rajtuk:

• mindkettejüket cserben hagyta a hazája,
• mindketten műveltek,
• mindketten elvesztették a nőt, akit szerettek.
• Mindketten szemet szúrnak a kabinetnek; nemcsak rendkívüli tetteikkel és mindazzal, amit tudnak hivatalaikról, hanem a jellemükkel, és hogy nem állnak kötélnek, ha fenyegetik őket.

Másban - pl. hűségük jutalma - viszont ellentétpárt képeznek: Mason fél élete rács mögött telt, Hummel meg tele van kitüntetésekkel. Mégis: bár Hummel próbálja tartani magát elveihez, Masonnek a kevesebb elvét kevésbé hangoztatva, de jobban sikerül megtartani. Kiderül ugyan, hogy Hummel nem akarta tényleg kilőni a VX-el ellátott rakétákat.

Mason azonban előre rámutat: olyan eszközöket használ, amik nem állíthatóak humánus cél szolgálatába. A blöffjét a katonai tekintélyelv alapján tarthatja meg blöffnek. Ám a végén több társa fellázad ellene, hisz ahogy mondják: így már zsoldosnak számítanak. Ha Hummel eltéríti a saját rakétájukat, majd "az akciónak vége", nincs fizetség se. "Mi nem blöff-nek szántuk, tábornok!" És ugyanúgy a túlfeszült indulat váltja ki, hogy egymást leöldössék, ahogy korábban a zuhanyzónál a mentőegységet öldösték le. Talán túl sokat magyarázok bele, de Mason szavai jutottak erről eszembe: "Mert hát, ez nem csata, valljuk be. Csak egy holdkóros őrület."

Eddig szándékosan kihagytam a 3. főszereplőt: Stanley Goodspeed-et, játssza Nicholas Cage. FBI-ügynök, de a kémiához és a vegyi fegyverekhez ért, nem a tűzharchoz. Cage és Connery játéka a közös jeleneteikben erősíti egymást, a casting-ra tehát nem lehet panasz. A humor ritkán tolakodó, nem járatja le a szereplőket és motivációikat. Mikor életveszélyes helyzetben "laza duma" hangzik el, az betudható pszichikai hadakozásnak, sosem hat idétlennek.

Stanley-ről nagyon gyorsan nagyon sokat megtudunk. Hobbijai közül legjellemzőbb rá, hogy rajong a Beatles-ért. 2. jelenetében láthatjuk, hogy mennyire is végzi jól a munkáját, mikor savas gázban kell hatástalanítani egy pokolgépet. Nem katona, nem az a típus, aki bármivel lő, csak hogy "az ellenséget" ritkítsa. De tettrekész, és amihez ért, abban profi. A mentőalakulatban úgy vesz részt, hogy tudja: barátnője terhes, és utánajött a célpont-városba. Mindezek után nem csoda, ha a börtönszigeten megedződik az állandó életveszélyben. Masonnel szemben pedig sosem elnéző, mégha valamilyen gesztust is tesz az öreg felé (pl. hogy lánya előtt nem említi, hogy megszökött tőlük).

Érdekes fricska, hogy pont egy FBI ügynöknek adja át a végén az FBI titkairól szóló anyagát. De logikailag azt hiszem rendben van. Mindketten megtanulták respektálni a másikat, Masonnek viszont nincs jövője, ahogy ezt szóvá is teszi: vagy megölik, vagy rohadhat tovább a sitten, kitörölve a világ emlékezetéből. Ezen csavar egyet jogos igazságtételként Stanley. Mason felrobbant, mondja többször is.
Nem nagyon látom, hogy a hála gesztusán felül számít-e, hogy épp Stanley-re hagyja azt a titkos anyagot. Amit sose fedett föl, és fél élete elveszett miatta. Mindenesetre ironikus fordulat, és lehetővé teszi, hogy egy derűs, de továbbra is komolyan vehető zárójelenettel fejezzék be a produkciót.

Nem mindenkitől voltam elragadtatva a fontosabb szereplők közül. Carla például határozottan cserfes és naiv nőszemély, mindamellett, hogy a krízis idején aggódik Stanley-ért. Paxton, aki elsőnek hallgatja ki Masont, olyan savanyú természetű, mint egy uborka. Nála mégis is örültem, hogy a mentőcsapat halála után nem veszíti el a fejét, ahogy kérdőre vonja Womack-ot: az ő munkájukban és akkora súlyú krízisben ez sajnos kézenfekvő eshetőség.
A már-már kötelező Jar Jar Binks-faktort pedig a fodrászban véltem felfedezni - bár olló nélkül rendes frizurát kihozni nem lehetett könnyű feladat.

Technikai szempontból nem hiszem, hogy sok dolgot lehetne kifogásolni. Az akciójeleneteknek nem agyatlanok, van kinézetük, és a történet szerves részei. Talán max. az autósüldözés anyagi kárait kissé elbagatellizálják. A vágás végig tempós, és - amennyire meg tudtam állapítani - sosem siklanak el fontos mozzanatok fölött. Külön a hangvágás, illetve a dallam rászabása egy-egy helyzetre is remekül sikerült. (Bevallom, hangosan kacagtam, mikor felismertem az egyik fő soundtrack-et; kíváncsi vagyok anno hogyan dőlt el, hogy ez legyen az intro a magyar híradó Kereszttűz műsorában.)

A képi világ igazán impozáns panorámát kínál. A csatornák, a börtönsziget nem használt részeinél rideg, koromsötét árnyalatokba vannak öltöztetve, főleg kékes-feketében. Bay azt a gyanúm, hogy nagyon kedveli a naplementét, ugyanis ez a látványelem gyakorta visszaköszön a filmjeiben.

Mindent összevetve: A szikla egy feszesre írt, energikus és általában ésszerűen levezetett alkotás. Színészi játék, dramaturgia és a feszültségskála részéről is rendben van. A Connery-Cage-Harris trió brillírozik, a konfliktus eszkalációja pedig átgondolt és végig jól követhető. Helyenkénti túlzások ugyan felfedezhetőek benne, maga a téma sem túl eredeti, de ezek a legnagyobb hiányosságok, amiket így elsőre fel tudok hozni ellene.Fantasztikus akcióthriller.

Predátor 2.

A Predátort azon franchise-ok közé sorolom, melyeknek soha egy folytatása sem közelítette meg a szériaindító rész minőségét. Robotzsaru. Home Alone. Vagy a XX. századi Planet of the Apes-filmek. A stúdió nyilván nem nyugodott bele, hogy Arnold Schwarzenegger nélkül a népszerű űrvadász nem kaphat méltó ellenfelet. Hát másban sem kapott!

Persze, az új Ragadozó éppúgy lézerpuskás, láthatatlanná tud válni, felkoncolja a legfickósabb figurákat is, ahogy eddig. Annyiban köthető még az előzményhez, hogy egy féltitkos szövetségi munkacsoportnak információi vannak a közép-amerikai Predátorról, akitől csak ketten menekültek meg. Ezt leszámítva semmi nem köti össze az első résszel a folytatást: ez maga az első rész, csak más közegben, más emberekkel előadva.

A hangulat közel se olyan fojtogató és rettegést keltő, mint az előzményben. Nem azért, mert "túl hétköznapi" a környezet! A trópusi dzsungelben az ember nemcsak kiszolgáltatottabb, de a halála hiábavaló az utána elhulló szerencsétlenekre nézve. Szinte eltűnnek a világ emlékezetéből, távol a civilizációtól. Los Angeles-nél ugyanez az érzés teljesen hiányzik. A lénynek láthatatlanul is nehezebb dolga van egy lakott nagyvárosban, ha egy bizonyos célpontra les. Ám akik tudnak róla, azoknak se ismereteik, se leleményességük nincs elég, hogy elfogják.

Ahogy Harrigan hadnagy, a heves hekus ellenfélnek, úgy társai, Cantrell és a többiek áldozatoknak is gyengék. Az 1. részben - 1 kivétellel - a fő csapat minden tagja ereje, érzékei és lőszere legjavát adta, hogy egyáltalán megsebesíthessék a mindenhatónak tűnő, láthatatlan veszedelmet. Itt viszont két papírkarakternek nulla esélye van életben maradni, a harmadikat pedig a Predátor megkíméli. És miért? Mert infraérzékeivel látja, hogy terhes.

Semmi nincs Harrigan csapatának vonatkozásában, ami működne: jellemrajzuk, hátterük, a lények viselkedése, vagy a csapattagok távozása a cselekményből. A jamaikai és kolumbiai drogkartell bűnözőit sokkal látványosabban végezte ki a Predátor, mint bárkit a dilettáns törvényes erők közül. Egyébként: ritka idétlen lefejezést kapott a jamaikai voodoo-s drogbáró, akivel Harrigan titokban találkozott.

Harrigan nekem egyszerűen nem nő föl ahhoz karakterként, hogy kiélezettebbnél kiélezettebb helyzeteken át hadakozzon a Predátorral, űzze őt és felkészüljön ellene. Mikor követi az űrhajóra, kézenfekvő, hogy a saját, korábban megszerzett fegyverével védekezzen. Csak valahogy nem tudom elhinni, hogy ilyen kiegyenlített lenne egy sima rendőr és egy Ragadozó közelharca. Korábban a kreatúra túljárt a szövetségi csoport eszén, mikor azok hőszigetelt ruhákkal csapdát állítottak neki. Igaz: olyan pökhendi és gyermetegen elbizakodott alakokat csőbe húzni nem igényel nagy agymunkát.

De mégha el is tudnánk hinni a filmnek, hogy az itteni Ragadozó mennyire ravasz... Harrigan akkor is csupán egy fémpengével hadonászik, egy intelligens szörnyszülött, a fegyver gazdája ellen.

Ami pedig - ahogy mondani szokás - kiverte a biztosítékot nálam, az a győzelmét követő 1 perc. Újabb Predátorok tűnnek elő (mert azt az effektet nem lehet teleportálásként beadni), akik elviszik a megölt társuk tetemét, míg Harrigant érintetlenül hagyják. Miért nem ölik meg?! Miért adnak neki - feltételezem, elismerésük jeleként - egy 1715-ös pisztolyt, mint valami videójáték végén?! A zárószcéna és maga a film is 1 tényleges funkcióját sikerült betöltse: bíztatja a rajongókat, hogy vannak még Ragadozók, lesz még folytatás.

Danny Glover alakítása, meg talán a mészárlások bája. Ennyi az, amit a Ragadozó 2.-ben értékelni tudok. Erőtlen, erőltetett, hamvas másolata az eredetinek, csak városi közegben.

Apácashow

Whoopi Goldberg talán legismertebb szerepe az apáca-álca mögé bújt bárénekesnő, Deloris a.k.a. Mary Clarence nővér. Átlagos komédia, néhány szívderítő szituációval és dallal. De a történetében van tartás, energia, és nagyon egyszerű miliőn valami tanulság is kihámozható belőle.

Meglepő módon épp az apácák között vannak a legjobb karakterek, akik mellesleg a folytatásban, az Apácashow 2.-ben is visszatérnek majd. Ezek közül a legtöbb műsoridőt Mary Patrick, a pajkos, nagyhangú fehér hölgy; illetve a fiatal Mary Robert kapja, aki egyelőre még nem felesküdött taja a Szent Katalin zárdának. 

A zárda főnökasszonya kétes eset: először csak egy maradi, konzervatív vezetőnek tűnik, aki Deloris sorozatos reklamációit fél-füllel reagálja csak le. Kettejük viszonyulása szerintem ügyesen van átvezetve. A tisztelendőanya érvekkel bizonyítja Deloris-nak, hogy visszavágyott régi élete sem volt normális: egy gengszter ex-szeretője, aki csak emiatt hagyta énekelni, most pedig vadássza, mert szemtanúja lett egy gyilkosságának.

Érdekes - meg egyébként logikus is -, hogy a zárda merev etikai kódexét és saját egyéniségét összekötő láncszemet Mary Clarence az éneklésben találja meg. Miután egy-némely apácát jobban megismert, és amúgy is csak ezt engedik neki, a kórushoz kerül.
A főnökasszony szavait: "Csak ámítod magad. Isten küldött ide. Vedd észre." irónikus módon a sors is igazolja: Deloris-t a kórus élére választják, a következő misét pedig olyan energikusra (de nem harsányra!) szabja, hogy arra még a helyi csavargók is kíváncsian beülnek az utcákról. Mikor a főnökasszony át akarja helyeztetni magát, elmondja M.C.-nek, hogy érti a módszerét, de látja annak korlátait is. Ezért nem érzem erőltetettnek, amikor a végére már Deloris és ő is baráti alapon tekintenek a másikra. 

A rosszfiúk tipikus agyalágyultak, akik már azon fennakadnak, hogy akit ki kéne nyírni, talán tényleg apáca lett menetközben. Van egy csökevényes mellékszál, hogy egy tégla a zsaruknál beköpi az ügyben a tanúkat. Nyilván ez csak azt indokolja, mennyire elhúzódhat Deloris zárdai léte.

Örvendetesnek tartom, hogy az apácák szemtől szembe is megismerik Deloris üldözőit, mielőtt elkapják őket. Nem ők állítják meg a fő bűnözőt, mint pl. Richi Rich az új barátaival. De mikor Deloris eltűnik, a megkeresésével bizonyítják, hogy kitartanak mellette, bár már ismerik a fényállást.

Tudom, hogy ez egy szokványos vígjáték, és a rosszfiúk az ilyenben csak a humort szolgálhatják. Mégis, magába a helyzetbe belegondolni elég ijesztő. Deloris úgy vezényli az utcára "rendtársait" (ráadásul egy idő után TV-adásban!), hogy ezzel az ő életüket is veszélybe sodorja. A főnökasszony még külön hangsúlyozza is Mary Clarence-nek: az apácát a ruhája nem védi meg, csak a falak. Ekkora kockázatot az ember saját nevében vállalhat, de másokéban nem: megkésve kéri a végén Vince-től és két bűntársától, hogy őket "hagyják ki" a dologból.

Az is igen zsengén elővezetett, hogy az utolsó jelenetben Őszentsége, II. János Pál előtt tartanak előadást. Derűs, abszolút pozitív pillanat, mégha nyilván túlzás is, hogy az egyházfő a bíborosaival ellentétben feláll, miközben megtapsolja a kórust. Legalább itt nem a humorra, hanem a komoly, életszerető hangvételre helyezték a hangsúlyt: a terem tágas, a dal hangzatos, a hangulat örömteli.

Ami a humort és a tempót illeti: előbbiből kevés volt ütős, utóbbi pedig inkább a második félidőben, Mary Clarence kórusi ténykedésével kap erőre. A 2. részben már hamarabb rátérnek a cselekmény lényegére, de ezt igazán nem rovom föl.

Kedvenc poénom még a film elején hangzik el, mikor Deloris a gengsztertől kap ajándékot:

"Édes Deloris: ezt Vince küldi."

"Remélem a hullája."

Az Apácashow nálam átlagos komédia. A vicckészlete nem, annál inkább a fontosabb apácafigurák és a dalok által közvetített szellemiség nyerték el benne a tetszésemet.

Álmatlanság

Mielőtt megnéztem volna a filmet, sokaktól olvastam, hogy ez Chris "Nolan leggyengébb munkája" illetve "ez az egyetlen nem nolanos alkotása". Az Insomnia Nolan első igazán drága mozija: 46 millió dolláros büdzséje többszöröse volt a Mementóénak. A Warner stúdió adta a tőke oroszlánrészét, a színészeket, ők feleltek a forgalmazásért. Nolan így legfeljebb javaslatokat tehetett az íróknak, de munkájukat nem bírálhatta felül.

Ahogy A tetovált lánynál, itt egy skandináv regény amerikai feldolgozásáról van szó. Will Dormer kiégett sztárnyomozó, akit a belső ellenőrzés be akar sározni. Ennek kapcsán partnere, Hap Eckhart vádalkura készül, miután Alaszkában majd elkapták egy tinédzser lány gyilkosát.
Ezt a szálat a belső vizsgálatról futólagosnak éreztem. Az érthető, hogy ha Dormert egy bármilyen vizsgálat korruptnak vagy szabálysértőnek találja, az általa bevitt bűnözők könnyen szabadlábra kerülhetnek. Harvey Dent morális bukása A sötét lovagban is ezt a következményt hozta volna magával, ha kitudódik. De ez a szál egyszerűen csak... ott van, semmi szerepe azonkívül, hogy Dormernek okot ad majd mostani vétke titkolása. Egyetlen hívás a főnökétől bizonyítja, hogy tényleg kompromitálni akarhatják odahaza, Los Angeles-ben.

Úgy gondolom, Nolan csak-rendezőként is viszonylag jól bánik a történettel: már az első órában megtudjuk a gyilkos kilétét, nem is ezen van a hangsúly. Dormer egy akció során a ködben véletlenül Eckhart-ot lövi le, halálát megpróbálja a gyilkosra kenni, aki látta a tettét. Így elmosódik a határ a jó és rossz között, ahogy Dormer se látta a sűrű ködben, hogy akire lő, az barát vagy ellenség. A táj nagyon is illik a sztorihoz: a hegyvidék, a jórészt felhős ég és az erdős vidéken a köd. Az állandó világosság azt a látszatot kelti, hogy az ügy is és Will tisztessége is világos. Wally Pfister operatőr nevét külön nem méltatom, Nolan állandó munkatársaként még nem okozott csalódást.

Gyilkos és üldözője bő 1 órával a film kezdete után találkoznak. Innentől pszichológiai macska-egér játék kezdődik, ami a cselekmény pörölyét alkotja. Ez a legérdekesebb az egész műben: mindketten ismerik a másik körülményeit, egymás előtt nem titkolják, hogy öltek, de az ügyük bizonytalan lábakon áll. A Walter Finch nevű férfi nem egyszerűen zsarolja Dormert: helyzetük hasonlóságaira apellálva próbálja meggyőzni, hogy nem szándékkal ölt, és hogy segíteniük kell egymás titkát megőrizni.
Dormer átlátja a taktikát, de látszólag belemegy, hogy együtt keressenek egy közös bűnbakot. Ennek ugyanúgy lehet oka saját esendősége, mint hogy a gyilkos bizalmát bírva könnyebben lefülelheti. A kérdés az: Finch tényleg véletlenül ölte meg a lányt, és ha nem, mit kezdjen a két vétkes egymással?

A cím Álmatlanság, és ez rá is illik Will Dormer helyzetére. Alaszkában fél évig nem nyugszik le a Nap, ahogy Hap halála után ő sem tud megnyugodni. Annyira kimerült, hogy egy idő után hallucináció támadnak. Ami rosszabb: kezdi elhinni, hogy tudatalatt talán tényleg ki akarta iktatni a társát. A folyamat a bűntudattól a szorongáson és az apátián át eljut végül a beletörődésig, mikor egy kollegája, Ellie veszélybe kerül. Olykor úgy tűnik, hogy Will bevállalja a színvallást, például amikor telefonon kiosztja a főnökét: "Kockázat nincs, viszont egész álló nap az igazi zsaruk vérét szívják, mert soha nem volt merszük közéjük állni!"    

Hilary Swank Ellie Burr-je nekem valahogy kilóg az egészből. A Dormer munkásságáért rajongó női zsaru - ahogy el is hangzik - munkamániás és idealista. Majdnem olyan, mintha a homlokára pecsételték volna: lelkes zöldfülű. Egyáltalán nem tetszik, ahogy körberajongja Dormert az elején. Úgy tűnik, jó a szimata: "A lövés nem jöhetett onnan...!" De amikor Finch célpontjává vált, és elhangzik, hogy Dormer lőtte le Hap-et, úgy tartja felé vádlón a pisztolyt Willnek, mint egy stréber akadémista, aki a tankönyvi szöveget olvassa a docens fejére.

Némi elégtételt kaptam azzal, mikor el akarja hajítani a Dormer bűnösségét bizonyító töltényt. Maga az, hogy a lány fel tudja fogni, hogy balesetből is történhetett. Ahogy Will meghal, Ellie nem a rossz útra tért mintazsarut látja, hanem az esendő magánembert, aki utoljára még tette a kötelességét.

Hogy Dormer nem hagyta Ellie-nek eldobja a bizonyítékot, az nekem kicsit kérdőjeles. Elvileg azért titkolta eddig a tettét, mert nem hinnének neki, és néhány "baromarcú" taccsra tenné élete munkáját, a sok rács mögé juttatott bűnözőt. Taccsra tenné úgyis, hogy előtte megmentette egy kollegináját, és meghalt! Örülök, hogy Nolan nem ad egyértelmű igazat se Finch-nek, se Dormernek. De Dormer problémájának gyökere megoldatlan maradt. Lefülelte a gyilkost, de amitől odahaza tartott, még mindig bármikor bekövetkezhet.

Azt hiszem, a film fő fogyatéka nem a történet hibaszáma, hanem a kiszámíthatóság. Nincsenek csavarok: egyedül azt találgathatjuk, hogy Finch készakarva gyilkolt-e, illetve hol, miként kerül elő bizonyíték: Willnek gyanús Finch, Ellie-nek gyanús Will. Üresjárat is belekerült a cselekmény szövedékébe. Alkalmi "bakinak" egyelőre 1 jelentősebbet sikerült felfedeznem: Dormer és Finch kicsit hangosan diskurálnak egy hajón arról, hogy gyilkoltak. Ha az egyik utas ezt meghallja, borul a kártyavár.

Az Álmatlanság három személyre épülő krimi, és bár a helyzetük érdekfeszítő, a karaktereik még nekik is kétdimenziósak. Al Pacino  - sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de - színszegény figurát alakít. Nagyon egykedvű, ritkán képes energiát vinni a szerepébe, és ezt csak részben tudom Dormer vívódására, illetve testi-lelki fáradtságára fogni. És meg kellm, hogy mondjam: az akciójelenetek, ahol a tettest üldözi vagy fegyvert ránt, sem nyűgöztek le.
Ami Robin Williams-et illeti, egyszerre képes alantasságot mutatni, illetve szimpátiát kelteni annak dacára, hogy egy kiskorú halálát okozta. Első találkozásukkor Dormerrel tetszett, ahogy a nyomozó nyíltan próbálja lecsupaszítani őt bűnözőként: "Pont annyira rejtélyes, mint egy eldugult budi egy flancos vízvezeték-szerelőnek."



Nem vagyok Nolan-fan csak amiatt, amit a rendező a Batman-franchise kapcsán felmutatott. A tökéletes trükk és az Eredet a kedvenc filmjeim között szerepel, és a TDKR után is kíváncsian várom a következő project-jét. Az Insomniát a többi filmjéhez mérve én is kakukktojásnak tartom, de tényleg rendező az utolsó, aki tehet erről; a londoni kritikusok még az év rendezőjeként is díjazták 2003-ban. Nem rajta múlt a dolog. A flashback-ek, a kettős nyomozás és a bűnösség kérdése ilyen helyzetben tényleg elgondolkodtatóak. Mégis: ezekkel együtt is megalkuvónak és középszerűnek éreztem a produkciót, a szereplőit pedig száraz típusfiguráknak.

Immortals (Halhatatlanok)

"Nem avatkozhatsz az emberi történelem menetébe! | Hát, úgy gondoltam: kit érdekel?"

(Superman)                                                                                        (Vissza a jövőbe)

Az Immortals a 300 fattya. Igen, bármilyen közönségesen hangzik, nyugodtan nevezhetjük annak, mivel:

1. annak producerei is az alkotók között szerepeltek
2. ugyanezt a plakátokon is reklámozták
3. annak látványvilágát törekszik leutánozni
4. annak mintájára egy görög eposz történetét meséli
5. sok lassítás, mészárlás és testcsonkolások jellemzik.

Az olyan munkák, mint a Thor, a Titánok harca, vagy a remake-elt Conan, a Barbár mutatják, hogy Hollywood-ban divattá váltak a késő ókori mitológiák megfilmesítése. Elsősorban az ógörög és a skandináv mitológiáké.

De az, hogy a történet ne csak az adrenalionnak alárendelt szcénatár legyen, egyáltalán nem volt prioritás az Immortals-nál.

A kritikusok és a nők nagyobbik fele úgy vélem, joggal ítéli el ezt az alkotást. És nem is főleg azért, mert akik írták a filmet, azok alig-alig ismerik a hellén hitvilágot. Ez a produkció félszívvel követ egy túl jól ismert formulát, hogy milyen történet milyen karakterekkel előadva lehet szimpatikus az átlagnézőnek: 

• egy ifjú hőssel,
• kegyetlen gonosz vezérrel,
• bölcs öreggel,
• hetyke bajtárssal és
• gyönyörű bajbajutott hölggyel.

Henry Cavill és Mickey Rourke sem karaktereikkel, inkább azon karakterminták egy-egy vonásával keltettek bennem elismerést. Rourke talán a legkönyörtelenebb karakterét alakítja: Hyperion még a Sin City-béli Marvnál is szadistább és több vért ont ki, még kevesebb indokból. Sajnálom, hogy a motivációi nem terjednek túl a világuralom porrá kopott kliséjétől.

Cavill pedig elszánt tekintetével, harci mozdulataival, + a film végi buzdító beszédével győz meg, miért is lett utóbb jó választás Kal-El szerepére a Superman-reboot-hoz. Theseus egész élete a klisék valóságos enciklopédiája:

1. parasztsorba született fiatal,
2. anyját szeme láttára megöli a gonosz vezér,
3. egy káprázatos szépség rendületlenül magasztalja,
4. tökéletes halandó harcos, tökéletes árja vonásokkal,
5. az istenek kegyeltjeként mindig minden bajt megússza. (Erről majd bővebben az isteneknél.) 

Freida Pinto gyönyörű nő, és a jós papnőkre jellemző áhítatot is sikerül jelentős túlzás nélkül mutatnia a játékában. Ez egyértelműen férfiaknak szánt mozi, de az ókori világ standardjai mellett is butának tartom az itt tapasztaltalt nőképet. Phaedra szerepe teljesen lefedi azt, amit pl. a japán hölgyekről 1945. előtt gondolt az ottani világ: mindenben a férfi dönt, ők szülik és nevelik a férfi ivadékát, de sose fomálnak ellenvéleményt. Phaedrát tényleg akkor látjuk a legszimpatikusabbnak, amikor 3 papnőtársa haldokló testét megtalálja a bikaszoborban.   

Van a filmben egy szexjelenet, amit Pinto dublőrével játszottak el. Tekintve, hogy a marketing egyik támasza a 3D volt, eltöprengek, hogy vajon azt a közelit arról a női fenékről nem akarhatták-e szintén 3D-ben mutatni a készítők. Ha valaki ráér, hallgassa meg egyszer Pinto egyik interjúját a "love-scene"-ről. Nem lehet nem észrevenni, mennyire hálás érte a színésznő, hogy nem neki kellett résztvennie benne.

Tarsem Singh víziója az olympos-i istenekről és titánokról nagyon vérszegény. Singh korábbi filmjei közül én csak A sejtet láttam, és máig meglep, milyen szürreális dolgokat álmodott meg bennük. Itt viszont Singh-nek nincs egyéni víziója: a látványvilág teljesen a 300-t imitáló effektorgia, aminek az írók esetlenül próbálnak tákolni valami sztoriállványzatot. Majdnem ugyanaz a felállás, mint Az utolsó léghajlító, ahol az effektek szinte semmi történet köré nem tudtak elrendeződni (Nem szeretném párhuzamnak betudni, hogy azt a filmet is indiai rendező készítette).

Hogy a főhős főhős, azt épp az őt kiválasztó főisten bizonygatja a legszembeszökőbben. Luke Evans Zeusza egy velejéig cinikus akarnok. Van ez az erőltetett törvény, hogy istenként nem lehet beavatkozni az emberek életébe. Így Zeusz évekig öregnek álcázva okítgatta Theseus-t, bár ez döntően filozófiai tanítás lehetett. És mikor két másik isten megszegi a tabut, hogy Theseus-ékat kisegítse, kifakad: "Soha többé nem fog isten a segítségetekre sietni!" Theseus döbbenten nézi őt, de érdekelne engem, hogy csak mert istent lát, vagy mert felismerte benne az öreget.

Értem, hogy előrelátja reménykedésüket egy újabb esetleges isteni segítségnyújtásra. Ám Zeusz arroganciája mögött nincs semmi taktikai érzék, vagy előrelátás. Mégcsak a hatalmát se látom, hogy olyan nagy lenne, szóval miért is ő itt a főisten? Azt bizonygatja, hogy csak a titánok kiszabadulásakor fedhetik fel magukat. Bezzeg Hyperiont nem tartják föl, mikor az epiruszi íjjal célba veszi a szelencét, ahol a Titánok bebörtönözve vannak. És mikor látja társait elhullani, meg van lepve. Magneto járt így X-men 3. végén: híveit egy nagyobb erő öldöste, amiről érthetetlen módon azt hitte, kordában tartható.

A többi istenről inkább nem is nyilatkoznék; helyette néhány kommentet rakok be róluk, amit más honlapokon olvastam:

"Árész pedig olyan babaarcú szépfiú: egyenest Barbie baba oldaláról szalajtottak."

"Pallasz Athéné (Isabel Lucas), a háború és a bölcsesség istennője másfél órányi hadakozást követően sírásra görbülő szájjal azt kérdi a vizenyős szemű Zezusztól, hogy: "Most akkor háború lesz, apám?""

"Az már egyáltalán nem meglepő, hogy egy Tarsem Singh által rendezett filmben az emberek vagy félmeztelenül császkálnak, mint egy 90-es években forgott Madonna-klipben vagy karácsonyfának öltöznek."

"Az Olümposzon csücsülő istenek struccpolitikáját a bohó és fiatal gyermekistenek (Poszeidon, Athéné, Árész) vetnek véget,"

"A párbeszédek lelombozók, mintha aludnának a színészek."

Mi ebben a világban a különbözőség titán és isten között? Már azonkívül, hogy az egyik tud szikrákat és tűznyelveket szórni? Hyperion titán mivolta sem derül ki számomra a filmből. Ami még fontosabb: mit vár pontosan a többi titán kiszabadításától? Az egész tervét össze lehetne foglalni ennyivel:

• oké: mi most elmegyünk vagy egymillióan a Tartaroszra a varázsíjért,
• aztán elkezdjük ezt a bazinagy csatát!
• A titánok majd kinyírják az isteneket,
• és ha minden rosszul megy, itt a halandó Theseus, aki majd csinál, izé, valamit. Az lesz ám a baró!

Miből gondolta valaha is, hogy a fiú, akinek anyját a szeme előtt megölte, mellé állna? De mégha megneheztelne is az istenekre - mondjuk mert hívő anyját hagyták meghalni -, mitől olyan értékes? Elszánt és tehetséges harcos, de azt nem látom be, hogy egy titán vezérnek érdemi ellenfél volna. Nem vagyok túl jártas a görög mitológiában, de ezt csak úgy tartanám logikusnak, ha az ismeretlen apájú Theseus mondjuk istensarj lenne. Vajon ezért őrizgeti őt Zeusz? Sem őt, sem Hyperiont, sem - ha már itt tartunk - Phaedrát nem értem, mitől tartja ennyire sokra az ifjút:

• egyik hősvezérnek,
• másik halhatatlan csatlósnak,
• harmadik eszményképnek akarja őt, hogy váljon. 

A legröhejesebb karakter címet névtelen városi démosz vezetőjének adnám. Mindvégig képtelen felfogni a lehetőségét, hogy valóban létezhetnek istenek meg titánok, és nemcsak "dajkamesék". Könnyfakasztóan röhejes, amikor a végső csata közben Hyperion felé trappol, ő csak ácsorog és tárgyalásról papol, mire egy laza karmozdulattal lefejezik. Hogy lehet egy választott vezető ennyire ostoba? Hollywood írói nem sokat tudhatnak az ókori Hellas politikusairól: Themisztoklészt, a szalamiszi győzőt békeidőben ostrakismos-szal száműzték, mert előre kikövetkeztette a peloponészoszi háború bekövetkeztét.

Még utoljára kitérnék a csatajelenetekre. 75 millió dollárból tapsoltak el pénzt olyan harcokra, ahol nem brutalitást látunk, hanem statiszták erőtlen kardozását. Névtelen katonák, akik hadvezér nélkül azonnal bepánikolnak. Mondjuk az is érdekes, hogy parancsnokaik mind egy helyen voltak, mikor Hyperion nyílvesszőt lőtt a falakra. Theseus rekordidő alatt szó szerint "visszatüzeli" őket otthonuk és családjaik védelmére, mikor a szűk márványfolyosón fogadják az ellenséget. Azt kell hinnem: ez a város legalább 100 éve nem háborúzott senkivel.

Az Istenek harci mozdulatai viszont remek koreográfiát kaptak, ahogy forgatják a lándzsát, a pajzsot és más fegyvert. De itt meg a létszámmal van gondom. 5 isten harcol az apokalipszis közepén? A titánok külsejét is érdekesen álmodták meg az alkotók: inkább a Kaptár-filmek zombijaira emlékeztetnek. És lehet, hogy én láttam rosszul, de mintha Zeuszék több titánt öltek volna meg, mint ahányan kiszabadultak.

Legjobb harcnak azt tudnám megjelölni, mikor anyja temetésénél Theseus a Minotaurus helyett A Bika nevű emberrel került szembe, aki valahogy mégis olyan erővel (és beszédkészséggel) bír, mint egy igazi marhabika.

Egy amerikai amatőr kritikus, Jeremy Jahns ezt az értékelést adta a filmnek: "Tetszeni fog, ha részeg vagy." Nagyjából ugyanez a véleményem róla. Legrosszabb az egészben, hogy ami jobban sikerült a filmben, az többször visszafelé rántja az egésznek az értékét. A szín- és jelmezkavalkád egy idő után akadályozza a tájékozódást, a karakterek meg olyan felszínesek, hogy az erős színészi játék csak lejáratja azokat. Effektek közül Poseidón hullámkeltése volt igazán mutatós; a történések is kiszámíthatóbbak, mintsem az érintetteknek meglepetést okozhatna.

Memento

A Mementóra egy "Kiváló" minősítést adok. Fantasztikus bűnügyi krónika, melynek szerkezete a főszereplő pszichéjének kivetüléseként még inkább fókuszra készteti az ember agyát.

  

Leonard módszeres szisztémát dolgozott ki, hogy a számára leginkább fontos ügy infóit rögzítse. De ha ennyire komolyan veszi magánnyomozását, akkor Teddyről például megpróbálhatna informácót gyűjteni, teszem azt, betör, hogy megkerítse az aktáját, vagy követi őt, miután elválnak. Időnként a sztori minden kidolgozottsága mellett is nehéz elhinnem, hogy Leó hatékonyságot remél magától, ha minden és totálisan kiesik neki negyedóránként, vagy még kisebb időközönként. 

Van itt még egy-két dolog, ami ha nem is hiba, de kicsit bukfencezteti az alapfelállás logikáját. Ha balesetétől kezdve nincs állandó emlékezete, azt a tényt honnan tudja fejben tartani, hogy orvosilag is igazoltan beteg? Ki az a nő, aki Leonard emlékei szerint Sammyre vigyázott, már ha egyáltalán létezett? 

De ez az állítás mégis helytálló arra nézve, hogy Lennyre milyen sors vár. Már akkor, ha nem hal meg, és folytatja, amit eddig. A (legalább) 2 gyilkosságát nem kizárt, hogy egy normális nyomozó idővel hozzáköti majd Shelbyhez, lefülelik az újra meg újra bosszúzgató férfit, és megállítják, miközben futni próbál. Ez persze csak spekuláció, és amúgy se képezi a cselekmény keretének a részét.

Úgy vélem, a rendőrség Teddytől teljesen függetlenül is nyomozni fog utána. Épp Teddy teszi föl a kérdést: "Miért jó felkutatni a gyilkost, ha úgyis elfelejted majd, hogy megölted?" Leonard válasza szerint az igazságszolgáltatás az emberek felett áll, az emlékezetnél fontosabbak a tények, nemcsak a bíróságokon. Épp az ő sorozatos bepalizása cáfolja ezt ékesen.

Akinek számomra minden dacára sántít a helyzete, az maga Leonard. Elszánt megszállott, aki nyilván az életben nem lenne hajlandó egy rehabilitációs programon vegetálni, mint hite szerint Sammy. „Hogy gyógyulhatnék meg, ha nem érzem az időt?” Még ha egy időblokk-ban épp megbosszultnak is hinné a nejét. Önámító, betegsége kiszolgáltatottá teszi, és mivel magát is félrevezeti, a paranoia környékezi.

Legjobb jelenete talán az, mikor Leonardot és a felesége emlékét ócsárolja a lakásán. Leonard kétségbeesetten keres, de nem talál írószerszámot, sem papírt, hogy felírja rá: nem hihet a nőnek. Nem nehéz rájönni, hogy amaz tudatosan elrejtett minden ceruzát, tollat stb. az "Emlékember" elől, akinek eltökélt egyéniségét addigra már kellően megismerte. De aztán hiába ismételgeti, az információ kikopik.

Natalie se nem jó, se nem igazán rossz karakter, ám jelentős mellékszereplő. Pierce és Carrie-Anne Moss párosítását roppant tetszetősnek találtam, a többiek picit kevésbé. Ez a pultos nő az egyetlen személy, akiben Leonardnak többnyire azonnal sikerül megbíznia. Vele kapcsolatban is nehéz eldönteni, hogy mikor őszinte és mikor manipulál: Leonarddal próbál meggyilkoltatni egy  Dodd nevű drogdílert. Bonyolítja a felállást, hogy Jimmy Grants-ről, Natalie pasijáról szintén kiderül, hogy Lenny ölte meg, mert egyszer őt hitte a felesége gyilkosának.

Ez teljesen érthetővé teszi, hogy az ideges "Lenny" inkább egy fényképnek hisz, mintsem bízzon a "barátjában". Teddy igazi nevének rövidítése véletlenül pont megegyezik a feltételezett gyilkoséval: John G. Utólag sem volt meglepő nekem, hogy fejbe lőtte: Teddy az a fajta alak, akire az agresszívebbje memóriazavar nélkül is lesújtana ilyen húzásokért.

Teddy, aki Leonard legjobb barátjaként tetszeleg, rettentő kétszínű alak. Cinikus vigyora szinte táblaként hirdeti a nézőnek, hogy ő a feleség gyilkosa; ebből az eshetőségből a legkézenfekvőb kiindulnunk. Igazából még az elmondása alapján se tudhatjuk, hogy nem hazudott-e végig Leonard képébe. Többször is becsapta, elfogadhatónak találta, hogy Leonard másokat gyilkosnak higgyjen és meg is öljön, míg ő hasznot húz ebből.

Mielőtt még elkezdenék fogást keresni a produkción, szeretném véleményezni, mit gondolok az itt látott emberekről.

A legtöbbet talán azt a kérdést teszik föl  Mementóról, hogy  időrendben se unalmas-e. Másképp: van-e a tetovált férfi megszállottsága elég érdekes és ügyesen tálalt, hogy kronológiai rendbe szedve is jó, vagy akár "állati jó" kikapcsolódást nyújtson? Nos, szerintem van. A film karakterei életszerű figurák, nem unalmasak, maga a szituáció pedig hátborzongató. Sammy Jankis, a rövidtávú memóriájú ember esete érdekes orvosi esetnek látszott, ahogy mi megismerhettük Leonard monológján. Az ő bosszúhadjáratról szól az egész, de csak a végén tudjuk meg, hogy már a cselekmény kezdeti pontja előtt megtörtént, 1 éve. Leonard elméjében féligazságok mentén torzul el az összkép:

• Jankis rövidtávú memóriazavara csak szélhámoskodás volt, nem úgy, mint Leonardé.
• Nem Sammy neje volt cukorbeteg: ő nem is volt nős.
• A nő halálát nem az erőszak okozta, hanem később egy véletlen baleset.
• Nem nyomozó, csak segédkezett Teddynek, a nyomozónak elkapni a pasast, aki megerőszakolta a nejét.

Ami ezt érdekfeszítővé teszi a szememben, ahogy az ehhez kapcsolódó információkat rögízti - akár igazak, akár koholtak. Fotókat készít, tőmondatokat ír rájuk, a legfontosabb dolgokat pedig testére tetováltatja. Ez teszi egyedivé, de kihasználhatóvá is az olyanoknak, mint "Teddy", az állítólagos nyomozóhaverja, illetve Natalie, aki egy bűnözőnek a nője. Shelby ördögi körbe zárja magáét: újra és újra végigvezet egy hiábavaló bosszúhadjáratot, aminek se tétje, se valós indítéka sincsen.

Leonard Shelby-t nyugodtan hívhatjuk a "közelmúlt nélküli embernek". Régen biztosítási ügynök volt, felesége pedig meghalt. Egyszer baleset érte: azóta negyedóránként elfeled minden utána átélt emlékét, így mindenki - még azok is akik vélhetően közel állnak hozzá - fölhasználják őt. Amit a legtöbb filmfan kívülről fúj a Mementóról: Leonard darabokban emlékezik, a film az ő helyzetét próbálja érzékeltetni, hogy darabokban megy végig a cselekményen. A dolog pikantériája, hogy erre ő is rájön, sőt szándékosan elhiteti magával, hogy neje gyilkosa még szabad.

Jonathan Nolan írta a regényt, testvére vállalta a rendezést. A Memento ötletét viszont minden filmgyártó cég visszadobta, attól tartva, hogy nem lesz kellően eladható (közérthető és akciódús) a nagyközönség számára. Mivel viszont a Newmarket Films általában felkarolta a szokatlan témájú, rizikós alkotásokat, vállalták a befektetést. Alig 25 napig tartott a forgatás. A Memento óriási sikert aratott, a kritikusok dicshimnuszokat zengtek róla (imdb-n a 28.), Christopher Nolan pedig feltűnt Hollywood radarján.

Miután a film elkezdődik, egy ember kivégzését látjuk visszafelé játszva. Ezzel üzeni a rendező, hogy a cselekmény jókora hányadát majd hátramenetben kapjuk meg, mint egy gigászi flashback-halmot. A fekete-fehér részek időben előre, a színesek 3-10 perces blokkokban jönnek. Minden blokk korábban történt az előzőtől, így annak elejével is végződik. A vége felé 1 momentumban a színtelen rész színesbe vált, egyesítve a két vonulatot. És amit onnantól látunk, az a főszereplő helyzetét "tisztázó" 10 perc.

 

Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége

Nincs áhítat.

Nem vagyok rajongó.

Sose olvastam a könyveket.

Filmtörténeti jelentőségét ignorálom.

Mindezek tükrében fogom leírni véleményemet a filmről.

A Gyűrűk Urát minden idők legsikeresebb fantasyfranchise-aként tartják számon a Harry Potter mellett. Népszerűsége ma napig a klasszikus Star Wars trilógiáéval vetekszik; ennek egyik oka, hogy - szemben pl. az Alkonyattal - nem csekély tudományos munka fekszik a forrásművekben. J. Tolkien középkori szövegekre szakosodott filológus és nyelvész volt, aki főleg óangol, kelta és a germanisztikai kultúrtörténet ismereteit szintetizálta a hobbitok világának megteremtésével, még az 1930-as években. 

Peter Jackson rendezőt szintén elismeréssel illetem az előkészületekért. Hatalmas emberi, technikai, anyagi és alkotói kapacitást mozgósított: 3 éven keresztül írták a szkriptet - olykor forgatás közben is újraírva egyes részleteket - , összesen 2000 főnyi stábbal dolgoztak a filmesek. Tehát nem nevezhető ez átlagos vállalkozásnak. Más kérdés, hogy végül milyenre sikerült, illetve mit nyújt az egyénnek, függetlenül a népszerűségétől.

A Lord of the Rings-mitológia egy alternatív középkori mesevilágot ábrázol. Az eredettörténet A Sötét Úr Sauron-ról, és az Egy Gyűrű mágikus természetének körülírása volt a legérdekfeszítőbb a számomra - szerencsés módon pont a 2 központi elem az egészben. A gyűrűnek nemcsak hatalma, hanem saját akarata is van. A Diablo c. videójáték univerzumában is jellemző, hogy egyes tárgyak, fegyverek és ékszerek önálló tudattal bírnak, ami a beléjük ivódott mágia révén élő viselők lelkét is le tudja igázni, elméjüket eltorzítani.

Egy élhető fantáziavilág feltétele, hogy sokféle nép- vagy lénynév fordul benne elő, különben szűkösnek hatna. Frodo, a fő protagonista a hobbit nevű nép tagja, aki mindenféle nem-emberi lények országaiba ér el vándorútja során (furcsának tűnhet, de nekem ez a János Vitéz második felének utazásait juttatta eszembe). Gandalf egyszerű ember, bár jókora varázserővel bír. Léteznek rajtuk kívül trollok, tündék, orkok és még néhány faj. Legtöbbjük 1-1 fő karakter révén képviseltetve is van, sőt: ők a történetbeli szükséghelyzet miatt népeiket képviselve is kell megvitassák, miként cselekszenek.

A történet dióhéjban: nagybátyja, Bilbo Frodóra hagyja ujjékszerét, melyről Gandalf rájön: Sauron sötét hatalmú ősi gyűrűje. A már éledező Sauron az Egy Gyűrűvel legyőzhetetlenné válna, s szolgái már pásztázzák érte a vidéket. Frodo és Gandalf el kell vigyék az egyetlen, őrzött helyre, ahol elpusztítható, és ebben egyre több fegyvertársuk segíti őket. Ha elbuknak, Középföld odalesz.

 


  

És most jöjjön a "legrosszabb", ami egy divatos közvéleményt érhet: az egyéni vélemény. Amennyi munka volt benne, és amilyen monumentálisnak hat a Gyűrűk Ura világa, minden pozitívuma mellett a 3 film egyetlen gigászi fan-service (= "rajongói szolgáltatás"). Jackson maga nyilatkozta annak idején, hogy: "Ezt a filmet rajongók készítették rajongóknak". Laikusok éppúgy élvezhetik, szó se róla! De mégha a könyv nélkül is rajongója valaki a filmeknek, sem biztos, hogy a lelkesedése akkora lesz, mint azt az alkotógárda - vagy a keménymagos rajongótábor - (el)várná.
Ezért írtam, hogy nem nézem a filmtörténeti jelentőségét: a "tudatlan" nézőt a kész film érdekli, nem a nimbusz és nem is közvetlenül a háttérmunkálatok.

3 fő ellenvetésem van az első rész irányában:

1. Először is: az itt megtapasztalt világ működési törvényei nem elég sűrű szövésűek. A különféle mágiák - bár szerencsére kevés fordul elő belőlük - elővezetés nélkül vannak felsorakoztatva. Akármilyen helyzetet kimenthetnek.
2. Másodszor: a film felépítése, plusz néhány eseti hiba.
3. És harmadszor: a látványelemek túlsúlyát az egyébként is elég kiszámítható történet nem támasztja meg teljesen.

Nem azért értékelem így a filmet, mert ne tudnék kiszakadni a valóságból 3 órára. De ha egy történet a valóság meghosszabbítása akar lenni valamilyen témakörben, az nekem személy szerint jobban leköti a figyelmemet, mint egy mese, ami saját szabályait tartva ugyan, de minél messzebb próbálna juttatni a realitásérzékemtől. Nagyobb kihívást, provokatívabb tartalmat jelent a számoomra. Azt hiszem, egyszerűen nem tudok annyiz belelátni Tolkien és Jackson víziójába, mint sokan mások.

A szereposztás szinte hibátlan. Minden színésznél passzol a ráosztott szerep. Külsejük és modoruk is jól tükrözi a személyiségüket. Mégis éreztem egyfajta távolságot a karakterektől, illetve, hogy nem világos sokuk motivációja. Sauron és gyűrűjének hatalma feléledt, tehát minden nagyobb közösség össze kell fogjon. Oké. De hogy egyenként kik ezek a harcosok és hobbitok, miről szól a saját életük, azt csak mellékesen mesélik hozzá. Egyetlen megfogható céljuk, hogy a Gyűrű Hordozóját kísérjék.

Elijah Wood Frodója szimpatikus főszereplő. Helyzete nagyban hasonlít Luke Skywalkerére az Új Reményből: egy merész ifjú otthona vidékén talál egy különleges értékű dolgot; egy hatalommal bíró, öreg bölcs kezdi segíteni; az ő segítésével próbálja a különleges dolgot eljuttatni egy végállomáshoz, de a sötét erők harcosai üldözőbe veszik őt és útitársait, ugyanazért a különleges tárgyért. Frodón látszik, amit Gandalf is megjegyez róla: olyan terhet kapott a vállára, amit nem kellett volna cipelnie, ezért időnként hibázik - nem a legfontosabb percekben azért.

2 olyan jelenet volt, ahol erősebben látszik rajta a karakterfejlődés:

1. Amikor a tündék városában békére inti a Gyűrű Szövetségének vitázó tagjait. Felajnálja, hogy elviszi a gyűrűt a Modor nevű árnyországba, és ezzel vívja ki például Aragorn tiszteletét.
2. Mikor Gandalf meghal, Frodo nemcsak össze tudja szedni magát, de megtagadja Boromirtól, hogy az az ékszer erejével akarjon Sauron ellen harcolni. Hajdan Sauron teremtette, a tárgy hozzá akar eljutni, más viselőt nem ismer el.

Boromir egy lovag, akárcsak Aragorn, a "Vándor" (aki herceg is). Ketten eléggé hasonlóak: Boromir viszont esendőbb és elkeseredettebb, nem igen lát esélyt egy olyan világvége csapással szemben, mint Sauron gyülekező armadája. Bevallom, ahogy Frodótól kéregeti a gyűrűt, az kissé hisztiszerű benyomást kelt az emberben. Vele ellentétben Aragorn képes bízni Frodóban: ígéretet lát benne, hogy meg tud birkózni a bevállalt küldetésével. Egyikük se annyira árnyalt egyéniség. De örülök, hogy szóvá teszik, miben különböznek az értékeik, mit látnak eltérően.

Ugyanezt már nem lehet elmondani Gandalf és Saruman ellentét-párjáról. Külön-külön semmi bajom velük, sőt ellenkezőleg! Ian McKellen varázslója a legjobb, legkedvelhetőbb karakter a trilógiából. Christopher Lee pedig élő gyémánt az alakításával.

Mégis: ahogy összekülönböznek, az kicsit zsenge. Jó, Gandalf Saruman kastélyában jön rá megkésve, hogy barátja behódolt Sauronnak. Ez így lapos. Mitől értékelje egy laikus ezt a pálfordulást, amikor alig 5 percet beszélgettek Gandalffal, előtte meg azt se tudtuk, hogy létezik? És mi a pláne abban, hogy Gandalf a torony tetején raboskodik, aztán micsoda mázli: egy óriási repülő madár vetődik arra, hogy elvigye onnét! Ezt a jelenetet azóta sem értem, miért ilyenre írták meg.

Pozitív szereplők közül igazából Aragorn, Gandalf és Frodo kaptak olyan szerepet a sztoriban, hogy nemcsak saját sorsukra vonatkozóan döntenek. Hiába vannak ott például az íjásztündér Legolas vagy a markáns, rőtszakállas Gimli: ők igazából csak 1-1 faj és 1-1 fegyvernem képviselői a Szövetségben. 

Liv Tyler Arwen-je a regényhez képest aktívabb résztvevő. Ott ugyanis, ha jó tudom, nem ránt kardot, nem vágtázik át egy folyón, és Frodót sem vezeti el a tündék otthonába, Völgyzugolyba: a könyvben Aragornt várja szerelmesen, és annyi. Ebben a filmben egyenrangú a többiekkel, mint cselekvő fél, de őt sem tartom igazán élhető vagy erős színezetű személyiségnek.   

Galadriel, Lothlorien uralkodónője. Ez a nő a földöntúliságnak a cinikusabbik árnyalatát jeleníti meg. Mikor tükrében víziót mutat Frodónak (bár amit megmutat, azt Frodo maga is ki tudná következtetni), a gyűrű még őt is megkísérti. Teátrálisabban csábul el a kelleténél, de ebben igazolva láttam, hogy miért volt ellenszenves a karakter.

Frodo hobbitbarátai pedig határozottan idegesítettek! Ahhoz képest, hogy a rendező komoly hangvételre törekedett, a hobbitok közül csak Frodo komolyan vehető. És még úgy Bilbo: 111. éves, mert a gyűrű puszta birtoklása megóvta az öregségtől. Vele meg tudtam barátkozni, jórészt a helyzete miatt: magányos vándorútra készül, talán végleg, miközben az egész falu a születésnapját ünnepli. De ezek a mellékelt viccek (Pippin csontja helyett eltört répája, Samu esetlenkedései, stb.) teljesen kilógnak az összképből: nyilván csak a komikus ellensúly céljából kerültek be, vészfékként. Trufa és Pippin viszont még magában a cselekményben is koloncok:

• a film eleji malőrjük a sárkánypetárdával majdnem balesetet okoz;
• a kilétük kifecsegése a Pajkos Póni fogadóban;
• hogy tüzet raknak éjjel, mikor a lidércek még a közelükben vadásznak rájuk;

Az ilyesfajta "cimborák" nem egyszerűen hátráltatják, hanem veszélyeztetik Frodo küldetésének sikerét!

A film audio- és vizuális kelléktáráról önmagában könyvet lehetne írni. Új-Zéland tájai és a CGI technika ötvözésével igencsak változatos helyszíneket hoztak létre, melyek óriási tereket ölelnek föl. Szerencsére a CGI nem annyira tömény és tolakodó, mint a későbbi, hasonlóan gigászinak ható Avatarnál. A színskála teljes tartományából válogatnak, ugyanakkor a hangulatkeltés sosem megy át olyan harsány kolorkavalkádba, mint pl. a Batman és Robin neonvilágítása.

A nem emberi lények közül kinézetre a lidércek a legimpozánsabbak: arcuk örökké rejtve marad, ahogy a Diablóban az arkangyalok csuklyája alól se látszik semmi. Viszont a tisztán CG-vel létrehozott kreatúrák, mint Gollam vagy a Moriában talált óriás, szinte mindig irritálóak a szemnek; egyáltalán nem érződtek szerves élőlényeknek.

Sauron ördögi alakja az, amit roppant hatásosan ábrázoltak az elején, amikor csatában látjuk. Erről a kreatúráról simán el lehet képzelni, hogy brutális és akár az egész világot leigázhatja. 

Jackson néhány helyen kimondottan hatásvadász. Senki nem vitatja, hogy a helyszínek panorámája festői (a folyó két partján magasodó emberalak Hercules-oszlopait juttatta eszembe). Az építészeti-statikai realitások mégis másodlagosak a látványosság szempontja mellett. A torony, ahol Saruman és Gandalf megküzd, nagyon impozáns kinézetű megalit. De Moriában, a bányafolyosók után a szakadékok fölött keskeny, elkanyarodó lépcsősorok nyúlnak el túl hosszan, vagy meredeznek a semmibe az omlásnál! Kicsit olyannak hat az egész bánya, mintha egy videójáték terepe lenne.
Olvastam egy internetes újságban, hogy a regénynél a jó és az ártó entitások jelenlétét fény-árnyék- illetve hanghatásokkal érzékelteti. Ilyenek itt is vannak, pl. Frodo megérzi a lidérclovasok közeledtét. De Jackson gyakran e téren is túlzásba esik: Arwen és Galadriel megjelenésekor vakító fény támad, pedig ez nem fizikai tulajdonsága egyik hölgynek sem. Mindezeket nem egyenként számítom föl hibának, csak példázom, mit kifogásolok a készítők hozzáállásában.

A jelmezek, háttér, díszletek, vágás és a zene összhangját nagyon kifinomult érzékkel kezelték. Andrew Lesnie operatőr fényképezéséről se tudok rosszat mondani, a CGI használatáról is csak keveset. Howard Shore zenéje ugyan hangulatos, jól festi le a látottakat, ám emlékezetes darabot nemigen tudnék megnevezni benne.

Egyes regényfanok kevesellték az éneket; nekem semmi bajom nem volt azzal, hogy Gandalf halotti búcsúztatása az egyetlen elhangzó ének. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Enya zenéje is szerepel a soundtrack-ben, aki közismert leheletfinom és transzcendens énekeiről (én személy szerint a Perla Negra telenovella kapcsán ismertem meg a művésznő nevét.).

Akciójelenetek terén kicsit felemás a helyzet: sok az üldözés, kevés az ütközet. Utóbbit nem keveslem, márcsak azért se, mert azokat minél valószerűbben, vérrel és verejtékkel törekedtek ábrázolni. De itt is megint be-beköszön 1-1 hollywood-i sallang: Boromir haláljelenete már-már émelyítően patetikus, még inkább, mint amit pl. a Véres Gyémánt c. film végén láthatunk. De őszintén: előbb lassított felvételben az orkok négyszer lenyilazzák, aztán Aragorn karjaiban is haldoklik, újabb pár perc hosszan. Sokalltam a magasztosnak szánt szónoklatokat a gyűrű veszélyéről és a királyi család vérvonaláról.

Párbeszédek. A regényekkel ellentétben a mozgókép rövidebb dialógusokat igényel, nem áll rendelkezésre akármekkora hely nekik. Nagyjából ezt sikerült is elérni. Állítólag az írók az elhíresültebb mondatokat megtartották, mint: “Fussatok, bolondok!”. Ami nekem avatatlanul is szemet szúrt, hogy az “eredeti tünde nyelven való beszéd”, nem nagyon szerepel. Mivel nagyon hangoztatták ezt az elején, kicsit komikusnak hat, hogy alig ejtenek egy-egy mondatot ilyen nyelveken. Arwen és Aragorn négyszemközt hol quenyául (így kell írni, ugye?) társalognak, hol mezei angolul. Ez azért eléggé amatőr vétés.

Gyakran elhangzottak olyan rajongói vádak Peter Jackson adaptációjáról, hogy túl sok részt hagy ki a regényből. Ezekbe én most nem megyek bele; talán annyit, hogy ha Aragorn családi örökségét, a törött kardot mutatják, akkor nyugodtan beemelhették volna pár montázsra az újrakovácsolását is.

Jackson tehát valóban saját gyermekeként kezelte az általa dirigált mozimítoszt. Végig kerülte a megalkuvást és a kompromisszumokat, de úgy érzem, nem volt elég kritikus önmagával. A regényre szánt 3 óra kevésnek tűnhet, pedig még sok is ahhoz képest, hogy mennyi meghatározó dolog történik. Onnantól, hogy a tündehercegnő feltűnik, időszakosan hol leül a tempó, hol meg újra felgyorsul. Hiába a sok menekülés, a harcok és a haláljelenetek, a dolog egy idő után sematikussá válik.
Laikus szemnek gondja lehet a helyismerettel. A filmben az egyes helyszínek lokalizálása, a távolságok gyakran nehezen követhetők. Az értem, hogy a Megyén túl fekszenek a nem emberi lények országai, és a Végzet Katlanja valahol a világ végén lehet.  Nincs kerek lezárása a műnek. A filmből készült bővített változat a moziban nem látott, félórányi extra anyaggal. Az ilyen utólagos hozzáadások gyakran ellenszenvet keltenek bennem: egyrészt így már túl hosszúvá tesznek 1 db filmet, másrészt aki nem rajongó és a rövidebb verziót moziban látta, becsapva érezheti magát. 

Néhány logikai kérdést is hátrahagyott bennem, hiába fantasy-ról van szó.

• A gyűrű hatalmából mindössze annyi láttam, hogy aki felveszi, láthatatlanná tud válni, illetve meglátni a mágikus dolgok valódiságát (lidércek régi arca). De nem láttam, hogy tényleg akkora ereje volna, hogy Boromir szerint Sauron legyőzhető vele. 
• Az apró lény Gollam a bevezető narráció szerint megszállottja az Egy Gyűrűnek. Akkor miért nem kereste a 60 év alatt, ami eltelt azóta, hogy Bilbo birtokába került?
• Miért veszi föl a gyűrűt Frodo a fogadóban, mikor fellökik? Nem volt igazi veszélyben, ellenben az ékszer aktiválása Brí felé terelte a rájuk vadászó lidérceket.
• Gandalf - minden sietségük mellett - miért nem mondott el minden apró részletet, ami tud a gyűrűről? Egy ilyen helyzetben akármikor közbejöhet bármi, és nem tudnak később találkozni a megbeszélt helyen! Miből gondolta, hogy csak mert megtiltja Frodónak a hordását, még nem kerülhet a fiú olyan helyzetbe, hogy nem tehet mást?
• Mi teszi a lidérceket olyan félelmetes ellenféllé, mikor csak a lovaglást és a kardjaik mozgatását látjuk tőlük? Arargorn halandó, mégis simán felveszi velük a küzdelmet karddal meg fáklyával. Talán sebezhetetlennek számítanak az egyszerű fegyverek számára, nem tudom.

Tudom, hogy a legtöbben ezeket mellékes apróságoknak tekintik, de együttesen nekem kikezdik az egésznek a beleélhetőségét. Műsorideje eleve hosszabb, mint azt a cselekmény indokolttá tenné; a karakterek között pedig a legtöbb nézeteltérés onnét ered, hogy nem teszik össze azonnal az összes konkrét információjukat a Gyűrűről és a konfliktushelyzetről. 


Értékelés: amit a Gyűrű Szövetségére jogosnak érzek, az egy sima jó. Szilárd minőségű alkotás, festői látványvilággal illusztrálva.