A Predátort azon franchise-ok közé sorolom, melyeknek soha egy folytatása sem közelítette meg a szériaindító rész minőségét. Robotzsaru. Home Alone. Vagy a XX. századi Planet of the Apes-filmek. A stúdió nyilván nem nyugodott bele, hogy Arnold Schwarzenegger nélkül a népszerű űrvadász nem kaphat méltó ellenfelet. Hát másban sem kapott!
Persze, az új Ragadozó éppúgy lézerpuskás, láthatatlanná tud válni, felkoncolja a legfickósabb figurákat is, ahogy eddig. Annyiban köthető még az előzményhez, hogy egy féltitkos szövetségi munkacsoportnak információi vannak a közép-amerikai Predátorról, akitől csak ketten menekültek meg. Ezt leszámítva semmi nem köti össze az első résszel a folytatást: ez maga az első rész, csak más közegben, más emberekkel előadva.
A hangulat közel se olyan fojtogató és rettegést keltő, mint az előzményben. Nem azért, mert "túl hétköznapi" a környezet! A trópusi dzsungelben az ember nemcsak kiszolgáltatottabb, de a halála hiábavaló az utána elhulló szerencsétlenekre nézve. Szinte eltűnnek a világ emlékezetéből, távol a civilizációtól. Los Angeles-nél ugyanez az érzés teljesen hiányzik. A lénynek láthatatlanul is nehezebb dolga van egy lakott nagyvárosban, ha egy bizonyos célpontra les. Ám akik tudnak róla, azoknak se ismereteik, se leleményességük nincs elég, hogy elfogják.
Ahogy Harrigan hadnagy, a heves hekus ellenfélnek, úgy társai, Cantrell és a többiek áldozatoknak is gyengék. Az 1. részben - 1 kivétellel - a fő csapat minden tagja ereje, érzékei és lőszere legjavát adta, hogy egyáltalán megsebesíthessék a mindenhatónak tűnő, láthatatlan veszedelmet. Itt viszont két papírkarakternek nulla esélye van életben maradni, a harmadikat pedig a Predátor megkíméli. És miért? Mert infraérzékeivel látja, hogy terhes.
Semmi nincs Harrigan csapatának vonatkozásában, ami működne: jellemrajzuk, hátterük, a lények viselkedése, vagy a csapattagok távozása a cselekményből. A jamaikai és kolumbiai drogkartell bűnözőit sokkal látványosabban végezte ki a Predátor, mint bárkit a dilettáns törvényes erők közül. Egyébként: ritka idétlen lefejezést kapott a jamaikai voodoo-s drogbáró, akivel Harrigan titokban találkozott.
Harrigan nekem egyszerűen nem nő föl ahhoz karakterként, hogy kiélezettebbnél kiélezettebb helyzeteken át hadakozzon a Predátorral, űzze őt és felkészüljön ellene. Mikor követi az űrhajóra, kézenfekvő, hogy a saját, korábban megszerzett fegyverével védekezzen. Csak valahogy nem tudom elhinni, hogy ilyen kiegyenlített lenne egy sima rendőr és egy Ragadozó közelharca. Korábban a kreatúra túljárt a szövetségi csoport eszén, mikor azok hőszigetelt ruhákkal csapdát állítottak neki. Igaz: olyan pökhendi és gyermetegen elbizakodott alakokat csőbe húzni nem igényel nagy agymunkát.
De mégha el is tudnánk hinni a filmnek, hogy az itteni Ragadozó mennyire ravasz... Harrigan akkor is csupán egy fémpengével hadonászik, egy intelligens szörnyszülött, a fegyver gazdája ellen.
Ami pedig - ahogy mondani szokás - kiverte a biztosítékot nálam, az a győzelmét követő 1 perc. Újabb Predátorok tűnnek elő (mert azt az effektet nem lehet teleportálásként beadni), akik elviszik a megölt társuk tetemét, míg Harrigant érintetlenül hagyják. Miért nem ölik meg?! Miért adnak neki - feltételezem, elismerésük jeleként - egy 1715-ös pisztolyt, mint valami videójáték végén?! A zárószcéna és maga a film is 1 tényleges funkcióját sikerült betöltse: bíztatja a rajongókat, hogy vannak még Ragadozók, lesz még folytatás.
Danny Glover alakítása, meg talán a mészárlások bája. Ennyi az, amit a Ragadozó 2.-ben értékelni tudok. Erőtlen, erőltetett, hamvas másolata az eredetinek, csak városi közegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése