Rendőrakadémia 4, 5, 6 és 7 - Összevont review

Azért nézem egyszerre át ezt a 4 filmet, mivel az összes Rendőrakadémia-folytatás lényegében ugyanazt a történetet meséli el, különböző felállásokban. Az 1. részt máig nagyon szeretem, kerek vígjáték volt esélytelen amatőrök megfeleléséről a rend őreiként.

Folytatásai azonban inkább együtt adják ki humor és sztori terén is ugyanazt a szintet. Ha nagyon ragaszkodnánk a kategóriákhoz, akkor ez a 6 film nem is folytatás, hanem hosszabbításai, epilógus-szerű toldalékai az első Rendőrakadémiának. Olcsó formula, hogy egy egyszer már bevált komédiát még 6-szor adjanak el, évenként.

A legnagyobb probléma, hogy a készítőik kicsit sem próbálnak eredetiek lenni. Nincs sztori, nincsenek sorsvonalak. Ugyanazok a színészek ugyanazokat a vicceket variálják hasonló szituációkban. És azok a viccek gyakran olyan áron keltenének hahotát, hogy a szereplők tudatosan vaknak vagy hülyének tettetik magukat, és elhiszik, hogy a geg valóság. Pl. mikor a 4. részben Jones tapsot imitál hangjával Mahoney beszédéhez, az hosszan hajlong és köszönget, mire rájön, hogy megint a barátja szórakozik. Ne mondjátok, hogy ezidőtájt már nem ismeri a trükköt az egész intézmény!

Ellenfeleik, kollegáik és utódaik - akik közül néhányan maguk is tisztté válnak - próbálnak hozzájuk hasonló guffy-s, tréfás fickók és nők lenni. Nyilván lejjebb kell adni az elvárásainkat, hogy élvezni tudjunk effajta könnyed filmeket is.

És még így is: az eredmény borzasztóan gyönge. A történettelenség végig kizökkent a könnyed humor hatása alól, eltekintve néhány eseti alkalmat, ahol tényleg elnevetjük magunkat. Maga a szereplőkínálat viszont gyér: akár a kifigurázás szintjén nehezemre esik elhinni, hogy ezek az archetípusok - karakternek már inkább nem próbálom hívni őket - bárkinek veszélyt, segítséget vagy szakmai bíztatást jelenthetnének. Legfeljebb Adam West Batman-világában a '60-as évekből.

Szóval ahelyett, hogy részleteibe mennék a cselekményeknek vagy motivációknak, inkább megpróbálok olyan pillanatokat keresni, amik erősebbek humor terén a többitől.



A Rendőrakadémia 4. arról szól, hogy miután az első guffy-s osztagnak meglett az első guffy-s utódosztaga, most "sima állampolgárokat" is megpróbálnak kiképezni, új polgárőrségnek. A végén persze jönnek a rosszfiúk, akik ezúttal erőtlen csigák módjára hadonászó ninják. Akiket az a Larvell Jones fegyverez le zömével, aki általában a humor mentőöve ezekben a movie-kban. Megjegyzem: nem mindig használják őt jól ezek a "folytatások".

A 4. résznek kb. szintén 4 jellegzetessége van:

1. Zed, az ordibáló zsaruhippi szerelmes lesz egy, vele szemben irreálisan türelmes lányba;
2. A kövér fekete srác, Tommy "House" Conklin lesz az egyetlen itt beemelt figura, aki folytatásba is odakerül;
3. Sharon Stone felbukkan egy jelentéktelen mellékszerepben;
4. Steve Guttenberg utoljára játszotta Carey Mahoney-t, a mosolygós rendőrifjút (saját bevallása szerint, mert elege lett az ellaposodott franchise-ból, és nem akart skatulyába kerülni).

3 olyan poén csattant el, ami őszintén megnevettetett:

1. mikor Tommy ráül a kispadra, és kistermetű kollegája felesik a kosárpalánkba, amit az eredményjelző is lereagál;
2. Zed nyilvánosan készül bekapni Lassard aranyhalát, de mikor az meglátja, eláll tőle, és mindketten jót derülnek.
3. Amikor Harris ráförmed az őrsön Proctorra, aki épp az egyik dísztárgyát fogta kézbe: "Ne merjen a golyóimhoz nyúlni engedély nélkül!"

"Lassard parancsnok elérte a kötelezően előírt nyugdíj-korhatárt."

Ez a mondat végre segített némi sorsfordulatot vinni a szériába. Harris parancsnoknak, az örök negatív figurának itt végre úgy tűnik, sikerül keresztbe tennie felettesének és a kedvenc rendőreinek. Hagyja, hogy nyilvános ünnepségen tudja meg mindenki a hírt, ezzel teljessé téve a letaglózást. Növendékei bíztatására Lassard Miamiba utazik, hogy átvegyen egy kitüntetést. A reptéren táskáját véletlenül összecseréli egy piti bűnözőtrió táskáéval, akik nem sokkal később utánatartanak.

Tűrhető megoldásnak tartom miszerint Eric Lassard unokaöccse legyen Mahoney helyettese mint sármos szépfiú. És hogy a sztori mennyire mellékes, jól mutatja, hogy az ott-nem-létét meg sem említik, nemhogy megmagyaráznák. Talán a tengerpart mint helyszín is belesegít, de ezt a részt érzem a legjobbnak a 4-ből - orrhosszal. A bűntrió főnöke még komolyan vehető gengszter, a 3 másik inkább rajzfilm-szerű bérencek, akik közül az egyik feszt a haján aggódik.

Mozgalmas, de szánnivaló eseménysor az üldözés, miután Lassardot elrabolja a trió. Árkon-bokron keresztülviszik, Miami környékén, és az ex-parancsnok azt hiszi, gyakorlat az egész, még tippeket is ad nekik.

De még ezelőtt, a kényszernyugdíj híre, majd mikor az ünnepségre érkezve meglátja felnagyított képét a falon, legalább valami kis szimpátiát kelt iránta. "Egyenruhában mindig jobban mutatok... Azért nagyon fog hiányozni." A végén pedig valami keretet még ad is a hír, hogy a sikeres elfogóakció visszhangjaként közlik Lassarddal: eltörölték a szabályt. Akkor megy nyugdíjba, amikor akar, és emberei ünnepelnek.

Ettől még sajnos szintén gyenge filmnek tartom az 5. epizódot. Hogy mást ne mondjak: látjuk benne többek közt, ahogy a fegyvermániás Tackelberry pisztolyt nyom egy fehér cápához, visszaparancsolja a nyílt vízre, és az rögtön odébbáll. Ezen a ponton már a 3D Jaws is realisztikusnak tűnik...

Kedvenc poénom itt az volt, mikor Jones a reptéri átvizsgáláskor minden fémtárgyat kirakatott Harris-szel. Itt azért könnyebb volt elhinnem, hogy bedől neki, és oka is van a tréfáknak. Tudják, hogy Harris kotorta elő előmenetel reményében azt a nyugdíjazási szabályt, és ki is mutatják Harris-nek: golyót kívánnak neki ezért.

A 6. rész alcíme: Az ostromlott város. Persze, nem olyan méretű romba dőlésre kell gondolni, mint mondjuk a Die Hard 3.-ban. Ám a probléma tényleg egy egész városnegyedre kiterjed: bankrablás, üldözések + némi pürotechnika. Van egy újabb rajzfilm-szerűen gonosz hármas, akiket egy titokzatos megbízó informál, így hatékonyak. A polgármester egy kicsit hápogó hangon beszélő pasas. A "csavar" pedig, hogy ő a megbízó, és hogy egy nagy beruházási csalás miatt volt az egész.

Az egészben két dolog tetszett: az egyik, hogy a 3 bérenc olyanok, mint a bűnöző tükörképei Hightower, Tackleberry és Jones figuráinak. Persze, Jones "tükörképe" evidens módon nem tud játszani a hangokkal - pl. hogy a Superman 3. ténfergő emberrobotjának adja ki magát.

A másik Harrys pofáraesése, mikor a végén kiderül, hogy a polgármester a főhunyó. A folytatások közül itt lepődik meg a legmegrökönyödöttebben. És ezt a poént jól is vezetik elő, annak fényében, hogy milyen buzgón hízelgett és nyalizott neki Lassardék ellenében.

A II. évezred utolsó Rendőrakadémia-filmje. A franchise hanyatlását jelzi, hogy ezúttal nem következő évben, hanem 5 évvel Az ostromlott várost követően érkezett meg. Olyan érzést kelt itt már az egész sztorivonal, mintha egy agyon idős ember szélütést kapott volna, és ágyhoz szegezve vegetál. A film cselekménye is merő vegetáció, még kevesebb mozgatóerővel a szereplők és a konfliktus terén, mint az előzményekben.

Moszkva az új helyszín, és egy bizánci nevű alak a főgonosz. Ifjabb Lassardnak akad egy lehetséges barátnője, Tackleberry kisminkeli magát, és Lassard is találkozik a pontos orosz tükörképével.

Utószóként még annyit: akárcsak a Robotzsaru vagy a Conan esetében, itt is egy tiszavirág életű TV-sorozat készült a filmvonal kifulladása után. Úgy hallom, tervezik, hogy remake-et készítenek az eredeti alkotásnak. Ennek egyáltalán nem örülök: egyrészt nem bízom a remake-ekben, másrészt az eredeti színészek annyira eggyé forrtak karakterekkel a köztudatban, hogy nagyon sok kreatív energia szükséges felnőni hozzájuk. Humorban és stílusban is.

Nagyon remélem, sőt követelem, hogy ha az új feldolgozás zöld utat kap, ne merjenek olyan eredményt kiadni a kezükből, mint pl. a tavalyi Conan-remake volt. Ha másért nem, a már elhunyt színészsztárok iránti tiszteletből, mint Bubba Smith vagy David Graf.

Ha eljön Joe Black

Hasonlóképp, mint Faust az ördöggel, Will Parrish a Halállal köt alkut, ám jóval kisebbet: nem lelkét a hatalomért, csak az ellenkezés jogát, némi plusz földi időért. Kalauzolj, szórakoztass, ismertesd meg velem közelről a földi élet színtereit. Miért te? Mert kiváló ember vagy, aki teljes és pazar életművet hagyhatsz az utókorra.

Ez az alapfelállása a Ha eljön Joe Black-nek. Romantikus dráma, ami egy-egy jellemfajtát és/vagy fogalmat társít karaktereihez, miközben megható sztorit próbál tálalni az élet múlandóságáról, mennyire becsüljük magunkat és szeretteinket, és mi számít maradandó értéknek. Ha a címszereplő a Halál megtestesülése, úgy a többiek is megfeleltethetőek egy-egy fogalomnak: Parrish az Ember, Susan a Szerelem, Drew pedig a Gonosz.

Nem mennék bele most, hogy minek a remake-je ez a mű, mert minél többször hozom ezt föl, annál inkább érzem úgy, mintha a filmkészítők mentegetőznének vele az esetleges fújolóknak. Hogy a forrásanyag behatárolta lehetőségeiket, hogy ez nem akciófilm, és leginkább a romantikára fogékony nézőknek szánják -  azon belül is főleg nőknek. A főszereplő hölgy angyali és tündéri teremtés kell legyen egyszerre; a Halált játszó színész a nők korabeli egyik férfibálványa, Brad Pitt. Ezen felül sok-sok hosszú és szellős dialógussal társított, megható légkört árasztó jelenettel kell megragadni a célközönség figyelmét.

Nem tudom, mennyire etikus a készítők szájába adni gondolatokat, de ez az észjárás esik le nekem, miután szűk 3 órát rászántam a megtekintésére. Az összkép hál'Istennek nemcsak ennyiből áll, és a legtöbb, a film által felvetett kérdéskörrel boldogulnak a készítők. Az elmúlás elfogadása ősrégi téma, amire egyértelmű válasz nincsen.

Abból, ami működik, nem tudom, mennyi volt kidolgozott pozitívum, és mennyi köszönhető a menet közbeni megvalósulásnak. Will Parrish például szerintem feleennyire nem lett volna megérthető és szimpatikus protagonista, ha nem Sir Hopkins játssza őt. Sztárfaktorra alapozást sejtek az ő és Brad Pitt casting-olása mögött. Egyik tekintélyes színészként, a másik meg inkább nőmágnesként, de egész biztosan segítené egy "romantikus dráma" eladását a mozikban. Elvileg.

Gondolom, már látszik, hogy nem tetszett nekem a film, számos okból kifolyólag. Inkább a felmerülő kérdések érdekeltek benne, mint az érzelmek. Inkább karaktertípusokkal dolgozik, semmint felfedezendő személyiségekkel. Jókora adag információt kapunk a múltjukról, mégse érezni, hogy jobban ismernénk őket. Anthony Hopkins-nak van lehetősége a legtöbb mélységet adni a figurájának. Brad Pitt Joe Black-jét nem tartom sem elmés, sem ütős karakternek, de a közös játék Hopins-szal, Will és Joe párosa érdekes, ébren tartja a figyelmet.

Szóval a Halál megszáll egy elgázolt férfit, akivel Will ifjabb lánya, Susan aznap találkozott egy kávézóban. Ez a véletlen megmagyarázható: a Halál nyilván olyan halottat választana gazdatestéül, aki minél közelebb áll a megközelítendő személyhez - mégha ő közvetlenül nem is ismeri. Nem tudom, a Halál előidézhette-e magát a gázolást e történetben. Mindenesetre örülök, hogy Suzan nemcsak "Joe Black" bemutatásakor és a legvégén hozza fel: már ismerte őt. Így ez is része a dramaturgiának: Susan egy szimpatikus átlagférfit ismer meg, majd hirtelen egy rejtélyes adoniszt talál helyette, s végül megint az eredeti átlaghapsit kapja meg, és mindkét váltás felkavarja őt.

Valahányszor egy mozgókép túllépi a két és fél órás műsoridőt, erősen elgondolkodom, vajon nem az időt húzzák-e az alkotók. És ahogy legtöbbször, most is erre jutottam. A vágások több teret adnak a jelenetek számára, mint szükséges lenne, nyilván a drámai hatásnak próbálva kedvezni ezzel. Feszesen ez a film 2 óra lett volna.

Tovább erősíti bennem ezt az érzést, hogy gyakorta esetlennek érződnek a dialógusok, különösen ahogy Will Joe-t egy-egy helyen bemutatja, vagy ahogy Joe és Susan társalognak. Bármennyire is jól nevelt, felnőtt úri társaságról legyen szó, ez nem igazolja, hogy mindenki elnézően bánjon az idegen fiatalember hóbortjaival. Pláne egy cégnél. Sokat kell várni az egyenes beszédre, így egy idő után unalmassá válhat a sok körítés.

Susan a legnagyobb vesztese annak, hogy drámaivá próbálják tenni a történetet. Ő elvileg orvosnő, aki külön él gazdag apjától és nővérétől, jó modorú, így intelligens és előzékeny embernek kellene látnunk őt. Az "előzékeny" szó ebből még igaz is. A többi meg, nos; nem. Tényleges rezonancia nincs Claire Forlani és Brad Pitt között: az egyik bárányarccal bámul, a másik merev tartással, bágyadtan bűvöli a nőt. Szívmelengető... 

Susan tipikus "apuci kedvence" lányként tűnik föl előttem: érzelmileg egy 14 éves szűzlány fejlettségével bír, magánéleti problémáit képtelen felnőtt fejjel kezelni. Nevetségesnek találtam, ahogy apja pátyolgatja ezt a 25-30-as leányzót, és tátva maradt a szám, mikor Joe-val lefeküdtek, és ezt mondja: "Szerettem szeretkezni veled." Illetve, mikor a partin tánc közben arról beszél, hogy legszívesebben ott helyben szeretkezne vele.

Ilyen körülmények között a romantika nem tudja meghatni az embert, mert a 2 ember, akik közt létrejön, eleve nem összetett vagy átélhető figurák. Nagyjából ugyanez volt a kifogásom Az angyalok városa c. filmnél: néhány esetet leszámítva sosem volt megfogható vagy életszerű a szerelmi vonzalom. A két film romantikája eléggé hasonló beütésű:

• egy halhatatlan férfialak találkozik egy kedves orvosnővel;
• "szerelme" jeleként abnormális, már-már beteges viselkedéssel szuggerálja;
• a nő szinte azonnal megbabonázva viszonyul hozzá;
• tempótlan jelenetek, kényelmes párbeszédek, lassú eseménysor;
• szenvedélytelen, spirituális természetűnek beállított szerelem;
• a férfi csak a nőre vágyik az oldalán, anélkül, hogy súlya szerint mérlegelné a következményeket;
• mindeközben összebarátkozik az orvosnő egyik páciensével;
• és a végén az alig összejövő pár egyik tagja eltűnik a képből;
• egy szomorú haláleset miatt keserű szájízzel maradunk,
• + némi műreménnyel, hogy bárkit is veszítsünk el, után is lehet részünk örömpillanatokban.

De Az angyalok városában legalább néhol jól találták el a hangulatot, és a női főszereplő sem egy burokban nevelt hercegnő benyomását keltette. Itt viszont még annyira sincs kémia férfi és nő között, mindegy, mennyire tetszhet valakinek a színészek arcát és testét nézegetni.

Drew egyértelműen a film diabólusza, akinek minden gesztusáról süt a csalárdság, a kétszínűség és az aljasság. Egy ilyen rajzfilm-szerű főgonosz szinte kötelező kellék egy drámába, nemde? Miután felmenteti Willt a cégelnöki posztról, azt tervezi, hogy eladja azt olyanoknak, akik majd feldarabolnák. Ez a terv igen gyenge lábakon áll. Profitképesen tartani egy jól működő nagyvállalatot nem kifizetődőbb, mint egy rahedli pénzmag beölésével szétosztogatni?

A születésnapi ünnepség pedig a nagy elrendeződés várható, hosszas színtere.

1. Susan rájön, hogy Joe a Halál;
2. Joe és Will közösen "helyreteszik" Drewt;
3. Will elmondja idősebb lányának, Allisonnak, hogy szereti;
4. Susant újfent áldással halmozza el;
5. Majd elbúcsúznak ettől a világtól.

A szövegfüzetek legütősebb pillanatai azon részekhez köthetők, mikor Will és Joe egyedül beszélgetnek. Jól látszik, hogy mindkettejük látásmódja, viselkedése apránként formálódik. Will nem válik túl engedékennyé, csak mert 65. szülinapjáig elodázná a halál beálltát. Felháborítja, mikor látja, hogy Joe a háta mögött Susannel "kavar", sőt hogy habozás nélkül "magával vinné".

Nem igazán értem, mit takar ez, hogy "magával vinné". Biztos nem azt, hogy meghal, hisz akkor ő se kapná meg! Megpróbálok magyarázatot találni erre. "Joe Black" a Halálnak csak egy része: az emberileg ismert sémáját jelenti. A zebránál mondja Willnek, hogy munkáját aközben is ellátja, hogy fizikai testet hord. Ha elfogadjuk a film szimbolikáját, ahol Joe a Halált, és Susan a Szerelmet jelenti, akkor szerintem arra gondolhat: Susant magához hasonló lénnyé tenni. Kötve hiszem, hogy az írók így belegondoltak ebbe, de érdekes elgondolkodni rajta.

A furcsa az ebben a filmben, hogy míg romantikus drámának állítja be magát, nem a romantika az erőssége. Hanem az élet múlandóságának témája, ami újra és újra végigkíséri. Mikor Joe és Will a tűzijáték előtt állnak, Will talán legjobb mondata hangzik el: "Nehéz mindezt itt hagyni, ugye?" Mintha egy percre felcserélődtek volna a szerepeik. Joe megtapasztalta, amit akart: mit jelent emberként létezni, miként érdemes viszonyulni a halandósághoz.

Kicsit bosszantónak találtam először, hogy maga a túlvilági létet sose tárgyalják: hogy néz ki, vagy egyáltalán létezik-e "odaát". Másrészről: így nagyobb a súlya a dráma nem-romantikus felének: ami értéket Joe és Will felismer a pár nap alatt, még akkor is érték marad, ha a halál után nincs más, csak a Semmi.

Kétféle drámaiság van itt: az egyik romantikus, a másik filozófiai jellegű. Utóbbi működik, előbbi erőtlen, sőt gyakorta giccses. A karakterrajz pedig - 1 kivétellel - nem terjed túl típusok létrehozásán, akik révén ábrázolják a mondanivalót. A lassúság és a cég körüli konfliktus bagatellizálása az, ami miatt nem tudom átlagosnak nevezni.

A szikla

"A szabadság fája kiszárad, ha nem öntözik hazafiak és zsarnokok vérével.
Idézet: Thomas Jefferson-tól."
"A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása.
Idézet: Oscar Wilde-tól."

A sziklát nem Michael Bay rendezte. Ezt a filmet az a Michael Benjamin Bay rendezte, akinek a Bad Boys után ez volt a második nagyjátékfilmje.  A művet az alkotógárda egyik, a forgatás idején elhunyt tagjának emlékére ajánlották. A Transformers-t olcsó crashparty-vá butító, explózióhajhász bérdirektor itt még nem volt jelen, vagy legalábbis: "még nem tört a felszínre".  

Mondom ezt azért, mert mikor - egy bő évtized után - újra végignéztem nemrég a produkciót, nem hittem el, hogy Bay-produkció. Hogy ugyanaz az ember hozta össze ezt, mint pölö a Transformers-movie-kat. Egyáltalán nem kedvelem a rendezőt és felfogását a filmkészítésről, ezért őt minél kevesebbet igyekszem szóba hozni.

A szikla elsősorban akciófilm, de abból a jobbfajta. Fordulatos a története, mértéktartó a látványtrükkökkel, egész műsoridő alatt tud hatni idegre és adrenalinra. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra: tabutémát feszeget. A hazafiság túlhangsúlyozása a Hollywood-ban általános gyermekbetegség az erről szóló movie-knál. Ha felhozzák, legtöbbször túldicsérik, esetenként a csöpögősségig. Itt nem ez a helyzet. Vietnam például nemcsak egy katonaszereplő múltbéli hősiességének színtereként kerül említésre, hanem az amerikai  vezetés közönyös, emberéletet pazarló magatartásának eseteként is.
A filmbéli politikusok és irodafőnökök mind kétségbevonható jellemek. Felelősségteljesen cselekszenek (ekkora vészhelyzetben naná hogy), de könnyen lehetnek gyávák, kétszínűek, arrogánsak, érdektakargatók vagy mindez egyszerre. Provokatívnak tartom, hogy az ügy kapcsán a negatív oldal vezére, sőt a megoldást jelentő személy is kompromitálja őket (erről lejjebb). 

A sziklában nincsenek sarkítottan jó és rossz jellemek, legfeljebb kevésbé és jobban aljasak. Hummel dandártábornok a harcmezők - és nemcsak Vietnam - rengeteg sorsára hagyott hazafijáért emelt szót hiába. Becsületbeli ügynek tekinti, hogy az áldozatok családjai kártérítést kapjanak, illetve megtudják a vezetőik bűnösségét a halálukban. Motivációja tökéletesen érthető; az ő szemszögéből nézve hajlanánk igazat adni neki. (Felesége sírjának látogatása úgy vélem, csak az elhatározás pillanatát nyomatékosítja, az ügyhöz nincs szorosabb köze.) 

Ed Harris figurája nem terrorista, ám nem is hidegvérű mészáros, ahogy Stuart a Die Hard 2.-ből. Igaz, hogy tiszt bűntársaival tömegpusztító fegyvereket rabol, túszokat ejt, elfoglal el egy hajdani börtönt, Alcatraz-t, és váltságdíjat követel. De mint a végén kiderül: mindez alapvetően egy blöffre épült. Aki ennyire sokra tartja az emberéletet, az nem akar vérontást, illetve ténylegesen kiirtani fél San Fransisco-t. Mégse mutat gyengeséget, megköveteli a tekintélyt, apró részletekre is ügyel. Hummel nem annyira főgonosz, mint inkább antihős, aki túl szélsőséges eszközhöz nyúlt célja kikényszerítéséhez.

Sir Sean Connery minálunk családi kedvencnek számít; minden idők 100 legnagyobb hollywood-i színésze közé sorolom. 66 évesen is példásan bírja az akciójeleneteket, öltönyben pedig tagadhatatlanul elegáns, igazi ügynök megjelenést kapott.

J. P. Mason egy volt brit ügynök, aki harmadévszázada raboskodik Amerika legszigorúbb börtöneiben, mivel információt gyűjtött és rejtett el az FBI számos sötét ügyéről. Ezért tiltakozik Womack FBI-főnök, hogy felmentsék, ha segédkezik a Hummel ellen küldött kommandónak.

Úgy gondolom, az írók hihetően tudják Masont kulcsfontosságú figurává tenni. Nemcsak tapasztalt, precíz és rugalmas, hanem vakmerő is: képes nappal megszökni az őrizetből, és a fél városon végigrandalírozni, csak hogy láthassa a lányát. Fel-felcsapó lángnyelveken tud keresztülgördülni az időzítőérzékére hagyatkozva. A film ugyan vérbeli block-buster, emellett viszont kiválóan vázolja föl, hogy minek mi az oka:

1. Azért csak Mason igazodik ki Alcatraz folyosórendszerén, mert egyedüli (kéznél lévő) személy, aki sikerrel szökött onnan. És mert addig az időig többször átépítették a komplexum egyes részeit.
2. Mason lánya még meg se született, mikor a férfit bebörtönözték, és érthető módon nem tud az apja titkosügynöki életéről. Ha törölték a róla szóló adatokat, ugyan miért hagynák, hogy - életében először! - láthassa utolsó élő rokonát? "Te vagy az egyetlen bizonyítékom arra, hogy létezem." 
3. Nem hiszi el, hogy tényleg mentesülne a büntetés alól, mert Womack-kel túl jól ismerik egymást. Mindketten szószegő gazembernek tekintik a másikat, és ezt a jelenben is bizonyítják.
4. Mikor majd a mentőakció mészárlásba torkollik, először még le akar lépni. Az akció befuccsolt, megbízói pedig inkább a pokolba küldenék, semmint hogy csak őrá (és még valakire) bízzák a küldetés befejezését.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Masont foglyul ejtik, és Hummel elé viszik. A hasonlóság kettejük között nagyobb, mint az elsőre látszik rajtuk:

• mindkettejüket cserben hagyta a hazája,
• mindketten műveltek,
• mindketten elvesztették a nőt, akit szerettek.
• Mindketten szemet szúrnak a kabinetnek; nemcsak rendkívüli tetteikkel és mindazzal, amit tudnak hivatalaikról, hanem a jellemükkel, és hogy nem állnak kötélnek, ha fenyegetik őket.

Másban - pl. hűségük jutalma - viszont ellentétpárt képeznek: Mason fél élete rács mögött telt, Hummel meg tele van kitüntetésekkel. Mégis: bár Hummel próbálja tartani magát elveihez, Masonnek a kevesebb elvét kevésbé hangoztatva, de jobban sikerül megtartani. Kiderül ugyan, hogy Hummel nem akarta tényleg kilőni a VX-el ellátott rakétákat.

Mason azonban előre rámutat: olyan eszközöket használ, amik nem állíthatóak humánus cél szolgálatába. A blöffjét a katonai tekintélyelv alapján tarthatja meg blöffnek. Ám a végén több társa fellázad ellene, hisz ahogy mondják: így már zsoldosnak számítanak. Ha Hummel eltéríti a saját rakétájukat, majd "az akciónak vége", nincs fizetség se. "Mi nem blöff-nek szántuk, tábornok!" És ugyanúgy a túlfeszült indulat váltja ki, hogy egymást leöldössék, ahogy korábban a zuhanyzónál a mentőegységet öldösték le. Talán túl sokat magyarázok bele, de Mason szavai jutottak erről eszembe: "Mert hát, ez nem csata, valljuk be. Csak egy holdkóros őrület."

Eddig szándékosan kihagytam a 3. főszereplőt: Stanley Goodspeed-et, játssza Nicholas Cage. FBI-ügynök, de a kémiához és a vegyi fegyverekhez ért, nem a tűzharchoz. Cage és Connery játéka a közös jeleneteikben erősíti egymást, a casting-ra tehát nem lehet panasz. A humor ritkán tolakodó, nem járatja le a szereplőket és motivációikat. Mikor életveszélyes helyzetben "laza duma" hangzik el, az betudható pszichikai hadakozásnak, sosem hat idétlennek.

Stanley-ről nagyon gyorsan nagyon sokat megtudunk. Hobbijai közül legjellemzőbb rá, hogy rajong a Beatles-ért. 2. jelenetében láthatjuk, hogy mennyire is végzi jól a munkáját, mikor savas gázban kell hatástalanítani egy pokolgépet. Nem katona, nem az a típus, aki bármivel lő, csak hogy "az ellenséget" ritkítsa. De tettrekész, és amihez ért, abban profi. A mentőalakulatban úgy vesz részt, hogy tudja: barátnője terhes, és utánajött a célpont-városba. Mindezek után nem csoda, ha a börtönszigeten megedződik az állandó életveszélyben. Masonnel szemben pedig sosem elnéző, mégha valamilyen gesztust is tesz az öreg felé (pl. hogy lánya előtt nem említi, hogy megszökött tőlük).

Érdekes fricska, hogy pont egy FBI ügynöknek adja át a végén az FBI titkairól szóló anyagát. De logikailag azt hiszem rendben van. Mindketten megtanulták respektálni a másikat, Masonnek viszont nincs jövője, ahogy ezt szóvá is teszi: vagy megölik, vagy rohadhat tovább a sitten, kitörölve a világ emlékezetéből. Ezen csavar egyet jogos igazságtételként Stanley. Mason felrobbant, mondja többször is.
Nem nagyon látom, hogy a hála gesztusán felül számít-e, hogy épp Stanley-re hagyja azt a titkos anyagot. Amit sose fedett föl, és fél élete elveszett miatta. Mindenesetre ironikus fordulat, és lehetővé teszi, hogy egy derűs, de továbbra is komolyan vehető zárójelenettel fejezzék be a produkciót.

Nem mindenkitől voltam elragadtatva a fontosabb szereplők közül. Carla például határozottan cserfes és naiv nőszemély, mindamellett, hogy a krízis idején aggódik Stanley-ért. Paxton, aki elsőnek hallgatja ki Masont, olyan savanyú természetű, mint egy uborka. Nála mégis is örültem, hogy a mentőcsapat halála után nem veszíti el a fejét, ahogy kérdőre vonja Womack-ot: az ő munkájukban és akkora súlyú krízisben ez sajnos kézenfekvő eshetőség.
A már-már kötelező Jar Jar Binks-faktort pedig a fodrászban véltem felfedezni - bár olló nélkül rendes frizurát kihozni nem lehetett könnyű feladat.

Technikai szempontból nem hiszem, hogy sok dolgot lehetne kifogásolni. Az akciójeleneteknek nem agyatlanok, van kinézetük, és a történet szerves részei. Talán max. az autósüldözés anyagi kárait kissé elbagatellizálják. A vágás végig tempós, és - amennyire meg tudtam állapítani - sosem siklanak el fontos mozzanatok fölött. Külön a hangvágás, illetve a dallam rászabása egy-egy helyzetre is remekül sikerült. (Bevallom, hangosan kacagtam, mikor felismertem az egyik fő soundtrack-et; kíváncsi vagyok anno hogyan dőlt el, hogy ez legyen az intro a magyar híradó Kereszttűz műsorában.)

A képi világ igazán impozáns panorámát kínál. A csatornák, a börtönsziget nem használt részeinél rideg, koromsötét árnyalatokba vannak öltöztetve, főleg kékes-feketében. Bay azt a gyanúm, hogy nagyon kedveli a naplementét, ugyanis ez a látványelem gyakorta visszaköszön a filmjeiben.

Mindent összevetve: A szikla egy feszesre írt, energikus és általában ésszerűen levezetett alkotás. Színészi játék, dramaturgia és a feszültségskála részéről is rendben van. A Connery-Cage-Harris trió brillírozik, a konfliktus eszkalációja pedig átgondolt és végig jól követhető. Helyenkénti túlzások ugyan felfedezhetőek benne, maga a téma sem túl eredeti, de ezek a legnagyobb hiányosságok, amiket így elsőre fel tudok hozni ellene.Fantasztikus akcióthriller.