Rémálom az Elm utcában (1984)

A Rémálom az Elm utcában alighanem a világ 10 legkedveltebb horrorfilm-alkotása között szerepel. Fred Krueger ikonnak számító karakterét összesen 8 filmben játszhatta Robert Englund, akinek máig ez a legismertebb szerepe.

Az emberek - az alapján, amit a különböző net-portálokon olvastam - általában az eredeti, Wes Craven-verziót preferálják a 2010-es remake helyett. Nekem személy szerint mind az első rész, mind pedig a későbbi filmek ugyanezzel a címmel kimaradtak a gyerekkoromból, és talán ez is bejátszik, hogy alapból nincs jó véleményem a horror műfajáról. A legtöbb horrorfilm, amit láttam - és ezek száma háromjegyű -, egy szemcsésre kopott képleten élősködik: terelj össze pár előnyös külsejű fiatalt, rendelj hozzájuk egy misztikus, látszólag legyőzhetetlen gyilkost, és nézd, hányan hogyan hullanak. Röviden: olcsó ijesztgetések voltak.

A Nightmare on Elm Street nem ilyen. Történetét nemcsak felvillantja, de végig is vezeti. Az események láncolata egy bizonyos gondolatmenet mentén zajlik aszerint, hogy a főszereplő, Nancy Thompson mikor mit tud a gyilkosról, illetve hogy változik viszonyulása a környezetében élőkhöz. Először csak rémálmai vannak, majd felfedezi, hogy több barátját is ugyanaz a lidérc kísérti, és ennek egyre több fizikai jelét tapasztalják. A feszültségskála tehát széles.

Szóval Fred Krueger egy hajdani gyerekgyilkos, akit a város dühös polgárai élve elégettek, és a szelleme most azon városlakók gyermekeit kísérti. És nem egyszerűen a rémálmaikban gyötri őket, hanem mikor megjelenik, az álmodó félelme erőt ad neki, szolidifikálja: a hangja, a teste, a karomszerű kézi pengéi okozta sebek stb. Freddy olyasformán létező entitás, mint Peter Ustinov Fekete Szakálla: fizikai lényként közlekedik, emel föl tárgyakat vagy embereket, de senki sem látja vagy hallja őt, csak aki életre hívta.

Átlagos ember ilyen veszedelemmel nem tud mit kezdeni. Nem tudom, a 80-as években mennyire számított triviálisnak a paranormális jelenségek témája. De még ma is: nehéz egy átlagos családnak felismerni és kezelni azt, ha egy szellem les rájuk. Mikor Freddy megöli Nancy barátnőjét, Tinát, mindenki annak menősködő fiúját, Rodot gyanúsítja. Köztük Nancy rendőrtiszt apja is.
Aztán persze egyre több gyanús dolog történik: Rod meghal a börtönben, Nancyt pedig egyszer orvosi megfigyelés során éri támadás: mikor felriad, anyja és az orvos is látják testén a stigmákat. Szájbarágós ráadásnak gondolnám a kalapot, ha a város lakói nem bizonyítanák újra és újra, hogy mennyire harmatgyenge a képzelőerejük.

Ahogy akciófilmek közül a Die Hard-nál, itt is úgy éreztem, hogy a főszereplőn és ellenfelén kívül minden ember vagy vak, vagy ostoba vagy mindkettő. Sajnos erre a filmnél is az van, hogy összesen 1 élő szereplőnek van intelligenciája. A tinédzsereknek konkrétan érettebbek itt, mint a szüleik, akik kishitűségükkel mindig csak rontanak gyerekeik fenyegetett helyzetén. Még Rod is, miután börtönbe került, Nancynek már tárgyilagosan mondja el Tina halálának a pontos részleteit.
A dialógusok ellenben egyformán rosszak a tinédzser és a középkorú szereplőknél is. Folyton zavarja a helyzet érdekességét és a feszültséget, hogy mennyire nincs megértés vagy tisztes kommunikáció a két korosztály között. Még Thompson hadnagy is csak az utolsó filmbéli jelenetében kénytelen végre hinni a lánya állításának.




Két dolog van, ami számomra ezt a művet többé teszi egy átlagos horrorfilmtől. Az egyik Freddy fizikai tulajdonságai szellemként. A második Nancy Thompson alakja. A középiskolás diák valóban főszereplője a történetnek: józan eszű, jól ismeri föl a dolgok jelentését, arcáról és viselkedéséből lelki erő tükröződik. Miután Freddy Roddal is végzett, információt próbál gyűjteni róla, majd szabályosan hadakozik is ellene, ahogy tudásából futja.
De ez nem csak annyiból áll, hogy besokall Freddy húzásaitól, vagy mert ő olyan lány, aki - mint anyja is mondja - "nem fordul el".  Ez önmagában nem sokat érne egy démonnal szemben. Ami Nancyt megkülönbözteti a többi szereplőtől, hogy felfogja: az  önámítás és előítélet csak akadályozzák a tényleges megoldásnak. Környezetéből erre senki más nem képes, a kísértetgyilkos ötlete túl meredek nekik. Kiábrándító számomra, hogy a városaik ennyire fantáziaszegények, viszont ez Nancyt magát még inkább szimpatikusabb fényben tünteti fel. Egyedül van, mégis ébren tartja magát, csapdákat állít: törekszik megállítani azt az erőt, ami barátai után most az ő életét akarja elragadni.


Erőssége a filmnek, hogy ciklikusan növeli a feszültséget, párhuzamosan azzal, amit Nancy az egész bizarr ügyről megtud. Intenzívebb és nyugodtabb szakaszok váltják egymást, míg eljutunk a tetőpontig. Két dolog van, ami kicsit sántít: az egyik Nancy "győzelme". Nem igazán világos, mikor jött rá a tényre, hogy rémálmaik energiával ruházták fel a kísértetet, és így tudott végezni Tináékkal.
A másik, hogy Krueger kissé teátrálisan adja jelét annak, ahogy tevékenykedik. Elismerem: hatásosak az effektek, ahogy:

• Tinát fel-alá mozgatja a falon és a mennyezeten;
• ahogy Glent behúzza az ágyon át a túlvilágba (azt hiszem), és egy szökőkút-szerű vérár borítja el a szobáját.

És itt van Mrs. Thompson. Ez a karakter utálatosabb és visszataszítóbb számomra, mint Freddy az összeégett arcával, tűhegyes fogaival és pengés kezével. Nemcsak kishitű, mint a többi felnőtt, nemcsak végig győzködi Nancyt, hogy ez csak rémálom, és hogy a "kicsikéje" "beteg". Minden idegszálával tagadja és titkolja előle Fred Krueger történetét, amiben ráadásul ő maga is érintett: egyik azon szülőknek, akik Kruegert élve felgyújtották évekkel ezelőtt. Mondjuk ez érthetővé teszi, hogy miért iszik gyakran, hisz ez az emlék megviseli az embert.

De ez akkor se mentség: az asszony majd' minden szava hazugság, a képmutatása elképesztő, és mindennek a tetejébe ő akadályozza meg Nancyt, hogy segítsen Glennek, mikor az elalszik és veszélybe kerül. Még miután bocsánatot kér lányától a titkolózásért, sem mutat valódi megbánást: "Ez egy adottság. De néha muszáj lemondani róla." Ez egész egyszerűen nem igaz. "Nem elfordulni" - legalábbis az én szótáramban - nem "adottság", hanem az elemi racionalitás és helyzetfelismerő készség feltétele a való életben. Nancy valószínűleg csak azért bocsát meg olyan könnyen, mert anyja is lehetséges célpont, és hát: mégiscsak az anyja.




A film lezárása nyitva hagyott. Freddy eltűnésétől hirtelen egy nappali jelenetbe csöppenünk, ahol minden rendben, a fehér teraszon Nancy és anyja is jól vannak, sőt a halott barátai rávárnak. Nyilván Nancynek van igaza, és ez még mindig álom, nem valóság. A szürreális dolgok dacára is nehéz különbséget tenni a kettő között. Nancy meglepve néz a ruházatára, anyja megfogadja neki, hogy nem iszik többet...
... aztán a barátai kocsijában fogságba esik, anyját pedig egy vörös pulóveres kar rántja be a házba. Ha ez a jelenet elbizonytalanítani volt hivatva a nézőket, úgy nagyon átlátszó, de még mindig stílusos befejezés. Így még a film vége után is foglalkoztatja az embert, hogy sikerült-e Nancynek felébredni, vagy minden hiába és mit elpusztultak.



A Rémálom az Elm utcában vitán felül horrorklasszikus. Tudom, hogy sokan a zsáner kedvelői - főleg a mai horrorfelhozatal mellett - imádják. Nekem is tetszett, jól felépített szerkezetű film, rémisztő gyilkossal és 1 talpraesett áldozatjelölttel. Viszont a rémület időnként túljátszott, a dialógusok néhol fejletlenek, az emberek pedig - főleg Nancy mamája - fájdalmasan lapos észjárásúak, ha a természetfelettiről van szó.


Visítva, de megadok rá egy 4/5-öt.