Ben Hur (2010)

Az 1959-es Ben Hur valójában Lew Wallace regényének már a sorrendben harmadik filmes adaptációja volt (a legelső több mint 100 éve készült, és alig negyedórát tett ki a hossza). Korabeli sikere, a díjai jelezte elismertség és közönségnimbusza miatt senki se merte megkockáztatni, hogy negyedszerre is megfilmesítsék Judah, a Hur-család örökösének történetét - egész a mű 50. évfordulójáig.

Amikor egy kiemelten népszerű filmklasszikust újraalkotnak, az új verzió gyakran nem lesz több a régi erőtlen másolatánál. Ilyenkor a készítők elbátortalanodnak, mert a köztudatba már túl mélyen beleivódtak a felülírandó verzió helyszínei, emberarcai és híresebb jelenetei.

És sajnos azt kell mondjam: a 2010-es verzióra is ez a trend áll. Egy élettelen, bóvli jelmezbál lett. Nemcsak azért, mert teljesen monoton, ahogy egyik jelenet maga után próbálja vonszolni a másikat. Ez a film valahogy sohasem teremti meg azt a sorsokat eldöntő, eposzi atmoszférát, ami az '59-es verziót jellemezte. A legkiábrándítóbb, hogy határozottan szűknek, kis volumenűnek érződik, kevés eredeti elgondolással: egy nevenincs TV-film, ami véletlenül a római korban játszódik.

Leginkább a kocsiverseny jelenetnél éreztem ezt, mely a kedvenc Ben Hur-jelenetem volt régen. Kezdve azzal, hogy a helyszín nem Róma, mégcsak nem is aréna, hanem egy judeai regionális verseny, ahol a tömeg egy-két méterre ácsorog az elhaladó fogatoknál. Nincs se izgalma, se volumene a párbajnak, pedig itt megkapjuk a felvezetést is, hogy gyerekkorában Ben Hur és Messala is versenyeztek.
Majd most, amikor Messalát Judah lovai eltapossák, abban sincs semmi feszültség - bár továbbra sem könnyű nézni, hogy ez történik valakivel. Annyiban szolgálja a történetet, hogy Judah a váratlan történéstől kicsit összezavarodik: bosszút akart, de az nem úgy és akkor érte utol célpontját, ahogy tervezte.

Amilyen impozáns egynémely forgatási helyszín, annyira rossz a szereplőválogatás. A fiatal színészek mintha tanonc pótlékai lennének szerepeik hajdani megformálóinak. Észrevehetően kételkednek a produkció és saját ottlétük jogosságában: túl zsengén játszanak és túl erőlködve próbálnak érzelmeket kivetíteni. Az idősebb színészek is pusztán bábuként teszik vagy mondják, amit rájuk oszt a forgatókönyv: annyira felejthetőek és egysíkú jellemek mindannyian, hogy teljesen föloldódnak a tömegben.

Képregényfilmek közül ugyanezt tapasztaltam a Superman visszatér esetében: tiniaktorok imitálnak jelmezekben nagy elődöket, karöltve pár idősebbel, olyan filmben, ami inkább szerelmeslevél egy korábbi verzióhoz, semmint életképes alkotás. Apropó Superman: Kristin Kreuk, a Smallville Lanájától semmiben se különböző személyiséget présel ki magából Tirzaként. Nyilván ezzel a bevállalással próbált kitörni Kal-El gimnáziumi szerelmének skatulyájából. 

Ha már a kocsiversenyt felhoztam, kitérek még külön a többi másolt jelenetre is.

1. másolt szcéna: A meglazult párkány, amiből egy darab Pilatust vállon találja (hatásosabb lett volna a fején), a cselekmény nyomatékosítja azzal, hogy akaratlan jeladásnak állítja be.

Dávid, a Hurok arrogáns zsidó kereskedője felkelésen szervezkedik, amit a légiók parancsnokai, köztük Messala is gyanítanak. Judah-ban nem bízik, sőt apró incidensét is fölhasználja, hogy lázadjon. Nyugodtan nevezhetjük a legutálatosabb karakternek, bár a római észjárást tényleg zsarnokinak ismerjük meg a filmben. Judah gályaévei alatt az általa kedvelt hercegnőt, Esztert befogadja apjával a házába, persze csak azért, hogy a lány szívét ostromolja.
És mikor Judah-t viszontlátja, a tömeg előtt pengét ránt. "És még mindig hátulról támad!" Ez hülyeség. Lehet, hogy így bizonyítja az aljasságát, de akkor is: a Megváltó harmincas évei idején kürtöli ezzel világgá, mekkora szemétláda legbelül, mennyire nem érdemli mások megbecsülését.

2. másolt szcéna: a tengeri csata. (Judah személyiségéről majd lentebb külön). Már azzal bajom van, ahogy az ifjú Ben Hur kinéz 3 év gálya után (e verzióban büntetését a kereszthalál módosításaként kapja, ami jó ötlet). A leláncolt raboknak nem hiszem, hogy sok lehetőségük adatott borotválkozni, vagy a hajukat ápoltan tartani.
Erre a vézna fiatalemberre mondják, hogy "izmos a karja"?? Hát nem tudom: szerintem ha valaki éveken át intenzív munka és gyér elláttás mellett lapátolna, akkor ettől jobban megduzzadnának a kar- és mellkasi izmai.

Ahogy megmenti a főparancsnok, Quintus Arrius életét, szinte egy az egybe átmásolt és amellé még túlironizált is. Ray Winstone alakítása teljesen álmos, hullaszagú, alig-alig pislákol benne élet vagy reagálókészség. Winstone egyszerűen nem Arrius ebben a produkcióban! Az '59-es verzióban Ben Hur és az idős Arrius között érezni lehetett, hogy méregetik egymást, kényszerűségből kovácsolódik köztük az megbecsülés, ami aztán lehetővé teszi Judah számára a bosszút Octavius Messala fölött. Itt a súlytalan párbeszédek, az alélt dramaturgia és a színészi játék kiölik az egész történetszál értelmét. Van még egy-két ilyen a mellékszálak között, de itt érződik a legerősebben.

3. másolt szcéna: ismerkedés a sejk lovaival. Egy jelenetben Judah a bosszújáról beszél. és eközben nyugtalankodnak a lovak, nyilván megérezve rajta az ártó szándékot Messala ellen. Talán értékelni tudnám ezt is, ha előzőleg láttuk volna a lovakon, hogy az ifjú Arrius bizalmat ébreszt a paripákban.

4. másolt szcéna: Messala haldoklása. Mondanom se kell, hogy ő szintén dögunalmas figura a filmben. A fogatversenyen mikor előrebukik 4 másik ló keresztültapos rajta, mint a másik feldolgozásban. Csak jelen esetben Judah lovai gázolják el, mégpedig a hajtó szándékán kívül. Ha félretesszük az emberbaráti előítéleteket, Messala szenvedése és vergődése is valahogy kevésbé jön át.

Akkor már persze hihetőbbé válik, ahogy a megcsonkított karjával látjuk. A régi verzióban nem akarta csonkán fogadni Judah-t: itt viszont Judah nem kér belőle, mert halottnak hiszi a családját, akiket vele együtt elítéltek.

A legjobb módosításnak tartom/tartanám a sztoriban, hogy Judah előbb tudja meg, hogy családja él, és aztán búcsúzik el Messalától. Az eredeti verzióban fölös elnyújtásnak éreztem, hogy

Miriam és Tirza titkoltatják Eszterrel, hogy életben vannak, mondván: Judah-nak "ne kelljen így látnia őket". Az én tippem az, hogy ez csak kifogás volt az '59-es változatban, hogy a nézők láthassák Krisztus nagy kereszhalálát, és az azáltali csodás meggyógyulást.

5. átmásolt szcéna: anyja és húga viszontlátása a völgyben. Itt már azzal gondom volt, hogy Judah halottnak hiszi a két legkedvesebb szerettét. Örültem is neki, meg nem is:

1. egyfelől lehetővé teszi, hogy Messala halálával kerekebb lezárást kapjon a film;
2. másrészt viszont fantáziaszegénynek láttatja az ifjú Arrius-t. Ha az ő ítéletét módosították, Judah gondolhatott volna arra: mi van, ha esetleg élnek? Eszternek szabályos szópárbajt kell vívnia vele, hogy végre elmondhassa a hírt. Holott Heston Judah-ja egyből számolt a lehetőséggel: "Mi történt anyámmal, Messala? És a húgommal?"

A viszontlátás pillanatai voltak az egyedüli része a filmnek, amikor egyáltalán szimpatikus fényben tűnt föl Ben Hur. Nem állítom, hogy jobban megrendezett volt az új jelenet a hajdanitól. Viszont örültem, hogy nem raktak bele fölös, ráakaszkodó drámázást, bármennyire is indokolható lenne Miriamék helyzetével.

Bizonyára több ilyen is volt, de ezek a legfontosabb másolt részek az '59-essel.

Most már kitérhetek magára Judah Ben Hurra, mint a movie fő protagnistájára. Joseph Morgan alakítása semmilyen téren nem közelíti meg Charlton Hestonét. Mindennemű karizma vagy humánum hiányzik arcáról és tartásából, nem tudja árnyalni a lelkében zajló, vegyes érzéseket, és ehelyett csak akaratoskodik a bosszúja mellett.
Hayden Christensen Anakinjához hasonlóan ellenszenves nemcsak a fizimiskája, de a cselekedetei is: amikor Tiberius császár gladiátorpárbajra jelöli ki ifjú Arriust és egy trák bajnokot, az legyőzi Judah-t, de a döntő pillanatban mégsem öli meg. Helyette a "műsor" fő szervezője ellen fordul, ahogy Draba a 2004-es Spartacus-ban. Abban a filmben Spartacust Drawa hősi vállalása és megölése példaként szolgál a főszereplőnek, "hogy legyen ember". Itt mit tesz Judah, mikor megkíméli az életét? Ledöfi, de persze szemből, mert úgy fer. Ez azért már dühítő!

Éppolyan forszírozott műreagálás ez az "ifjú hőstől", mint mikor Anakin Skywalker fejezte le Darth Tyranust a.k.a. Dooku grófot.

Ha már felhoztam Anakint: a szerelmi szál nagyjából annyira nyálas és még kevésbé hihető, mint A klónok támadásában. Eszter majdnem annyira fafejűen viselkedik, mint szíve választottja: mikor viszontlátja római ruhában, egyből azt hiszi, hogy Judah-nak része lehetett apja meghurcolásában, ha most római nemesként látja viszont. Hogy lehet ennyire kevés sütnivalója a női főszereplőnek egy történelmi drámában? Szokatlan, hogy egy halottnak hitt barát gazdagon visszatér, de miért ugrik egyből ilyen meredek következtetésekbe?

Valamennyire ellensúlyozta a veszekedésük utáni rossz szájízt számomra, hogy Judah elfogadja a csalárd nő, Athéné közeledését. Elmondása szerint mérget is kellett már használnia, hisz 13 éves korától mások tulajdonát képezte. Groteszk vicc, hogy az egyik mellékszereplőt megmérgező nő szó szerint szimpatikusabb fényben tűnik föl, mint a főhős "nagy szerelme". És persze kettejük csókjával kell záródnia egy modern kalandfilmnek:
Valószínűleg nincs semmi közük egymáshoz, de engem ez a zárás élénken emlékezetett emerre:

Mindent összevetve az új Ben Hur semmiben nem ér föl a 11 Oscaros kultuszfilmmel. Erőtlen és teljesen mechanikus benne minden az események menetétől kezdve a teljes gárda színészi játékáig. Elkészültének okaként tényleg nem tudok mást felhozni, minthogy a forgatás idején volt az eredeti mű 50. évfordulója.