Briliáns csapda

Sean Connerynek hajdani James Bondként testhezálló az úrias mestertolvaj szerepe, aki csinos női partnerével hajmeresztő műkincs-rablásokat követ el. Catherine Zeta-Jones pedig bír azzal az előkelő kisugárzással, ami miatt megformált figurája illik a skót lovagszínészéhez. Mind kisugárzásra, mind pedig céltudatos életmódja.

Connery karaktere "Mac", azaz: Robert MacDougalat. Őt gyanúsítják, hogy ellopott egy 24 milliót érő Rembrandt-képet. A biztosító munkatársa, "Gin" (mert a Virginiát meg így rövidítjük hárombetűsre, igaz?), meggyőzi főnökét, Cruz-t, hogy ő majd felkutatja  és leleplezi. Mint egy titkos ügynök. Ám a pasas nemcsak kiszúrja őt, de belezsarolja, hogy segédkezzen neki egy kínai maszk ellopásához, mivel a nő maga is tapasztalt betörő. Rááll, hogy cserébe segít a nőnek az ő vágyálma, egy malajziai bank kifosztásába is. És bármennyire lefikszálják, hogy az egész csak munka, megkedvelik egymást, miközben oda-vissza verik át a másikat.

A Briliáns csapda nem olyan értelemben visszafogott, hogy a mély és érthető karaktermotivációkra, vagy az emberközeli interakciókra építené fel a fejleményeket. És valahogy mégis mindkettő terén elfogadható szintet hoz - főleg SC és CZJ alakítása révén. Nem dráma, hanem rabló-pandúros kémtörténet. Nem ostoba, csak nincs benne annyi feszültség, mint várnánk. Nem túl teátrális, nem használ akciófilmes fokozóeszközöket (robbanás, lövöldözés, autósüldözés, etc.).
Emellett a cselekmény a sorozatos ki-ver-át-kit-típusú csavarok ellenére kiszámítható, és nem különösebben hiteles, ahogy a múzeumok biztonsági előírásait, azok betartatási szigorát ábrázolja. Tipikus Bond-stílusú mozi, kötelezően profi szereplőkkel, aki közt kötelezően románc alakul ki. Az a románc nem erőltetett vagy túllihegett, sőt idővel a történet középpontjába kerül. Csak láttam már érzelemgazdagabb felnőtt-romantikát is.


Amiről ez a mű leginkább híres, hogy csókjelenete hivatalosan szerepel minden idők legvisszatetszőbb sztárcsókjai között. Hazudnék, ha azt írnám, nem értek egyet a közönségreakcióval, de botrányosnak nevezni cinikus volna. Messze nem az első - vagy a "legvisszataszítóbb" - esete ez annak, hogy egy idős, de még elismerten vonzó színész egy csinos fiatal hölggyel csókolózik a vásznon.
A 2 ok közül előbb vegyük a nyilvánvalóbbat: a földön megért időt. Connery egy 60 éves férfit játszik, a való életben meg már majdnem 70 volt - kemény 4 évtizeddel beljebb a korban, mint Catherine Zeta-Jones. A másik, hogy itt-ott egy csipetnyit szexista beütése van a filmnek. Jones karaktere, Gin alárendelt szerepben tölti a film középső harmadát, a trailerekben is mutogatott fenék-közelije pedig nagyon férficsalogány-beütésű. Hasonló reklámfogás ez, mint A specialistánál: 2 fő sztár szexepiljével akarják eladni a művet, akik közt hibádzik a kémia, és a nő jóval átverhetőbb. Mintha a férfinézők hiúságát legyezgetnék: ha megmarad tartásod, pénzed és eleganciád, 60 fölött is elcsavarhatod a széphölgy fejét.


Ha egymással nem is annyira erősen, de külön-külön a két fő aktor remekül feloldódik a szerepében (nem úgy, mint az ízléstelen Stallone-Stone páros). Nem velük van a probléma. A teljesen szürke mellékszereplők mellett itt van ez a kényelmes dramaturgia, hogy előbb a házban, majd 1-1 betörés terepén megjátsszák az elérzékenyült profit. Gin kényszerűen vendégeskedik a Mac kastélyában és környékén, tanul a keze alatt, és emiatt mégiscsak bízni kezd benne. Mac pedig magányos öreg, egyetlen alkalmi támasza Aaron, aki fedezi az akcióit.
Tudom, hogy fanyalgásnak hangzik, de  úgy érzem, hogy túlírták a forgatókönyv eseménymenetét. Rovására a 2 főszereplő motivációinak. Ahhoz képest, hogy mennyi a sztoricsavar, és átverés, azokból a szereplők háttere egy imbolygó, ködös és elég komplikált tölteléksztorivá áll össze a végére. Nem kerülnek eléggé közel hozzánk ezek a karakterek, hogy a róluk szóló új infókra mindig bólogassunk.



Gin hátteréről az első órában semmit nem tudunk meg, egyvalamit kivéve:
"Én loptam el a Rembrandtot!"
"Persze, és én festettem a Sixtus-i kápolnát."
"Komolyan...!"

Szóval Gin maga is tolvaj, vagy legalábbis volt régen. Így érthető, miért nem hiszi, hogy főnöke kimentené a hátsóját, ha komolyabb zűrbe keveredne - mégha a főnök egyszer randizni is hívta. A módszerek, amiket felmutatnak, igénybe veszi a modern technikát, az időzítést, és főleg egyensúlyérzéket. Én például 1000 év múlva se hiszem, hogy nem tudnék egy lézerhálózat modelljén bekötött szemmel, pusztán instrukciók szerint hajlongani úgy, hogy egyszer se érintsem a vörös fonalakat.

És oly jellemző a kémtörténetekre, hogy a főszereplő lány egy csalárd nőszemély, aki amint teheti, értesíti főnökét, hogy minden terv szerint halad. Márcsak ezért sem sajnáltam őt, mikor Mac a maszkot ellopta tőle, épp mikor eladta volna, ő meg később dühösen fejbe veri. "Rohadék!! Én bíztam benned!" Ezt leszámítva csak a spárgagyakorlatozás alatt tapasztaltam bármi őszinte megnyilvánulást tőle: "Egyszerűen fél kedves lenni velem!"

Mac-ről sem kapunk valami sok adatot, de nála már mintha több fogódzónk lenne. Visszatérően halljuk, micsoda bűnlajstroma van ritka műkincsek lopásából, amiket egy ideje kizárólag saját megelégedésére zsákmányol. Gyűjtőszenvedélye jó indoknak tűnik, hogy minek éli még ennyi év után is ezt az életmódot: függőségből. Vidéki kastélyát Skóciában alighanem korábbi, korai lopásaiból vette, és most, hogy már "vén róka", művészi ízlését követve gyűjt.

Elismerem, roppant ügyes húzás, ahogy a forgatókönyv végül fordított helyzetbe hozza a megfigyeltet és a kémet. Először még a nő megy megpuhítani és átjátszani a férfit a biztosító megbízásából az FBI kezére. Aztán kiderül, hogy voltaképp a férfi művelte azt vele, az FBI megbízásából és kezére. A magyarázat erre egyszerű, lehet bármilyen ügyes tolvaj, egyszer a legügyesebbet is lefülelik, ha elég sokáig űzi a mesterséget.
Az is ügyes, ahogy Aaron szerepe mindig más fényben tűnik fel. Először azt hisszük, hogy ő csak a szükséges kapocs a külvilággal. Minthogy képtelenség törvényen kívüliként élni minden segítség nélkül. Aztán, ahogy Ginnel bonyolódik a helyzet, Aaron keményen emlékezteti "társát" a játékszabályokra. Mintha csak arra várna, hogy a protagonista ellen forduljon. A rendező megpróbál félrevezetni minket, hogy tényleg ez történik: Aaront titokban tárgyal Cruzzal, aki akkor már nem hisz a gyengusan tagadó Ginnek. Végül: a legvégére derül ki, hogy Aaron végig az FBI tervét felügyelte, és "az egész a terv része" volt. 

A befejezés ugyanolyan hangulatos, mint a film nagy része. Csak mint mondtam, túlkomplikált, kezdve azzal, hogy kilyukadunk hozzá. Ugye az ezredforduló éjszakáján Mac és Gin bejut a malajziai bankba, már sínen van a lopás, erre egy óvatlanul kitépett kábellel minden munkájukat taccsra teszik. Ritka banális indok ez arra, hogy kialakuljon egy drámai tetőponthoz a szituáció.
Az eset pedig ugye odavezet, hogy: nagy nehezen sikerül megszökniük, sietve elbúcsúznak, aztán később a vasútállomáson megint játszanak egy kis Ki ver át kit?-társasjátékot. Értem, hogy új életet akarnak kezdeni, Mac szabadon, Gin pedig szökésben, 1 milliárddal a zsebében. És ahogy a járatok pár pillanatnyi rejtekében oda-vissza eltűnnek-felbukkannak, az okos asszociálás rá, hogy mindig el kell tűnniük valaki - ha más nem, a világ - szeme elől. De az állandó, gyakran öncélú trükközések fényében, és tekintve, hogy a két rablóhős jobbára sportból űzi a szakmát, az egész már fárasztóvá és idegőrlővé válik.

Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag

"De én láttalak meghalni..."
"Ó, sok formája létezik a halhatatlanságnak."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Indiana Jones egy szakma álomképe: az eszes kalandor archeológus, aki minden csapdából ki tud jutni, és a legkülönfélébb ereklyékre talál rá a világban. Számtalan hasonló régész-kalandfilm főhősére próbálták rászabni több-kevésbé ugyanezt a leírást.
Nekem az Indiana Jones-filmek nem tartoznak hozzá a gyerekkoromhoz (sokkal inkább viszont az apáméhoz), így nosztalgiafaktor nem segít pozitívabb fényben látnom a tetralógia darabjait. Elismerem, mint alkotást, mint Steven Spielberg egyik leghíresebb munkáját, és mozgókép-élményt, mégha nem is olyan magas fokon, mint a legtöbb filmkedvelő.

Persze mi tudjuk, hogy egy régész terepmunkája nem jár állandó látványosságokkal és rendszeres utazásokkal. Mint azt maga a címhős is szóvá teszi egyetemi óráján. "Nem kutatjuk a térképet elásott kincsek miatt, és az "X" soha, de soha nem jelöli a Helyet." Nyílt irónia, hiszen Jones minden ízében cáfolata ennek a kijelentésnek: szenvedélye a ritka ereklyék keresése, atletikus, gyorsan vág az esze, és megveti a pusztán elméleti, akadémikus szaktudást. Egy csoport túl lelkes diákja elől az ablakon át oson ki, ami aligha normális viselkedés egy oktatótól.

"Az utolsó keresztes lovag" sorrendben már a 3. IJ-mozifilm, és a legfeszesebb tempót diktálja közülük. A nyitó nagyjelenet még úgy néz ki, mint egy régi western: a sivatagos vidéken a 12 éves Indiana szemtanúja, amint kincskeresők egy bányában megtalálják Colorado keresztjét. Ellopja, amazok egy száguldó vonat kocsijain - és állatain - át üldözik, és a rengeteg kínlódás után törvényesen veszik el tőle, saját apja házából.

Mindig örülök neki, ha feszes a cselekmény, és jól összetákoltak egymással a jelenetek. Indiana első "kalandja" kemény lecke a fiúnak, mennyire könnyen gazdát cserél egy ilyen értékes ritkaság. Először arra számítanánk, hogy Jones majd a film közepén viszontlátja azokat, akik elvették tőle ezt a rejtélyes fémkeresztet. Ehelyett már rögtön a következő jelenetben szállítják a leszámolást, és kiderül, hogy a kereszt mégcsak a kiindulópont egy nem kisebb fontosságú tárgy, mint a Szent Grál megtalálásához.

Szintén jól összecsomózott ezzel Indy személyes indítéka, hogy elfogadja egy Donovan nevű műgyűjtő invitálását a Grál megtalálására. Ez volt apja, idősebb Henry Jones legfőbb kutatása 4 évtizeden át, ezért rabolták el őt, és  - mint azt idővel megtudjuk - ez vezetett oda, hogy elhidegült a fiától. Miután Indiana Bécsben rátalál édesapjára, és Berlinben visszaszerzik Henry kutatási naplóját, már társakként folytatják hajszájukat a Grálért.

Kettejük viszonya érthető és gyakorta látni hasonlót. Egymásra bíznák az életüket, bármiben is tér el a véleményük.  A hitük mélysége a nézetkülönbségük oka: egy régi hiedelem szerint aki Krisztus kelyhéből iszik, halhatatlanná válik. Indy ezt a rögeszmét hibáztatja, amiért az idősebb Jones sosem szentelt rá elég figyelmet a családjára. Nemcsak a tipikus megfontolt idős-hevesebb fiatal generációs ellentétről van tehát szó, kellő súlyt és színezetet kapott. Helyénvaló és emberi továbbá, hogy a két főszereplő sosem gáncsoskodik a másikon, hogy így bizonyítsa az igazát. Henry csupán "fiatalúrnak" cikizi Indyt, aki utálja a megszólítást.

Ez már a 3. Indiana Jones-movie, ezért aztán több érdekes, fan-service-nek is tekinthető információ derül ki az ifjú Jones múltjáról:

• Miért hívják "Indianának";
• Mitől keletkezett állán egy durva forradás;
• Említésre kerül az anyja, mikor apjával a náci motorosok elől menekülnek;
• Honnan ered viszolygása a kígyóktól, annak dacára, hogy rendszeresen jár egzotikus tájakon.

Speilberg gyakran finomít a veszélyhelyzeteken, hogy Jonesban az örök kalandort, ne az üldözött tudóst lássuk. Rengeteg a komédia itt, szinte szakadatlanul van valami feszültségoldó szövegsor vagy tárgyi poén. És bár nagyrészt szellemes poénok, a mennyiségük szerintem meghaladja a célszerűt. Tudom, hogy ez egy kincsvadász-kalandtúra, ami kifejezetten erre a tónusra hajt; rengeteg izgalmas üldözéssel, a főhőssel szemező széphölggyel, a jelmezes rosszfiúkkal és vadregényes tájak jelentette panorámával törekszik levenni a nézőt a lábáról.
Megpróbálok nem közhelyekkel jönni, de a tartalmi megvalósítás számomra kissé túlpuhított. Mind a légkör, mind az akciójelenetek intenzitása miatt. Ha az egészet nézzük, éppcsak nem kezdi ki a sztori komolyan vehetőségét. Ez és még a Grál körüli misztérium felnagyítása is kissé felemás érzetet hagyott hátra bennem.

Sean Connery és Harrison Ford fantasztikus párost alkotnak, ezt kár tagadni. Egyformán remekül jelenítik meg az apa-fia viszonyt, és a 2, eltérő beállítottságú tudósembert. A többiek nem igazán emlékezetesek vagy eredetiek, inkább archetipikus személyiségek.
"És te mit találtál?" Ami a leginkább érdekfeszítő énnekem a karakterskálán, hogy mindegyikük más-más céllal keresi a Grált:

• Henry Jones meggyőződése, hogy a kehely náci kezekbe kerülve sötétséget hozhat a világra.
• Indiana célja a tudományos világ elé tárni, és kiállíttatni.
• Marcus, a múzeumtulajdonos és a Jones-család barátja szintén ezt szeretné, bár az ő elhivatottságuk híján.
• Elsáról, a szőke kutatónőről kiderül, hogy lepaktált a nácikkal, de mert a Grál legendája mögött kincset remélt.
• Vogel, a náci parancsnok a Harmadik Birodalom számára kutatja a tárgyat. (Ma már egyre köztudottabb, hogy a nemzetiszocialista hitnek miszticizmus és a nagyfokú relikviatisztelet is a részét képezte.)
• Donovan pedig a legmegáltalkodottabb személy. Mint Elsa, ő is elárulja Indiana bizalmát. Őt azonban tisztán a kehely természetfeletti ereje vonzza. Tapintható fizikai tényként kezeli, hogy a Grál valami módon halhatatlanná tehet valakit.

Sallah karaktere pedig bár visszatérő szereplő a franchise-ban, ebbe a részbe valószínűleg csak azért írták bele, hogy teljesebb legyen a csapat a nagy fináléra. Ekkoriban még egy trilógia zárásának szánták a The Last Crusade-et, míg jóvá nem hagyták A Kristálykoponya Királyságának elkészítését.

Egyértelműen vannak kitalált túlzások a filmben, főleg a tetőpontnál. Mikor Szíriában Indiana apját lelövik a nácik, kényszerítve, hogy behatoljon a Grál rejtekére, Jones szembetalálja magát egy keresztes lovaggal! Mégegyszer: egy több száz éves, lélegző embert! Ez azért igen vad ötlet, még kalandregénybe is. Így a végén belökve ez merő látványpetárdának érződik, akármilyen izgalmas témát érint: a halhatatlanság, érdemesnek lenni a halhatatlanságra, és milyen árat kell fizetni megszerzésének akár a kísérletéért is.

Minél több szabállyal glorifikálják azt a poharat, annál kevésbé hittem el a dolog természetfeletti oldalát. A szabályok, hogy a Grált nem lehet kivinni a barlangból, mert akkor beomlik; hogy az ott lévő serlegek mind természetfeletti dolgot művelnek az emberrel meg hasonlók. Donovan annyira sztereotip műgonosz: a legdíszesebb serlegből iszik, amitől persze elszikkad, és elporlad. Nem gyanús neki, hogy a sok díszes serleg közül esetleg a kopott lehet az igazi? Mikor Indiana választ az apjának serleget - a jót -, az a Grál erejétől természetesen felgyógyul. A logika cérnáját egyedül ezeknél a perceknél éreztem, hogy elszakad.

Az időnkénti túlzásba vitt viccek mellett is feltűnő, hogy sokszor mennyire mentegetett módon kerüli el a közvetlen veszélyt Indy és az apja. Pl.

• Pl. hogy őrizet nélkül hagyják őket a kastélyszobában, pedig csak törzsük van összekötözve.
• Vogel halálzuhanása a tankkal tömény röhej, ahogy kinéz.
• Ahogy az idős Jones egy repülőgépen ügyetlenül szétlövi a farkukat, ami miatt kénytelenek leszállni. 
• És nem szégyellem bevallani: gúnyosan kinevettem azt, ahogy Indiana Jones apja egy esernyővel totyogva a levegőbe ijeszt pár tucat madarat, és azok terv szerint betörik egy ellenséges gép üvegét. 

Egy fokig valóban élvezetesebbé teszik számomra az atmoszférát ezek a könnyed poénok, de ilyen fokú romanticizálásra és feszültségoldásra semmi szükség nem volt.  

Váratlan meglepetést okozott a berlini jelenet egyik csemegepillanata: ifjabb Henry "Indiana" Jones találkozása Adolf Hitlerrel! Ugye a jelenet a hírhedt kristályéjszaka idején játszódik, mikor a károsnak ítélt irodalmat nyilvános tűzön égették. Jones épp elfele igyekszik a tömegből, mikor Hitlerrel találja szemközt magát, ő pedig szerencsére félreérti az idegességét, és aláírásával látja el a könyv nyitólapját. Egyetlen szó sem hangzik el, tisztán a két szereplő karizmája dolgozik itt. Zseniális jelenet, akármelyik régész-kalandfilmből a személyes kedvencem! Tökéletesen átérezni abból a szcénából a protagonista reakcióját, ahogy a német nép Führere odaáll elé, majd útjára engedi.

Nem tudok rosszat mondani az operatőri munkáról. A 30-as évek második fele a legjobb oldaláról elevenedik meg, változatos helyszínekkel: a velencei kikötő, az osztrák kastély titkos ajtókkal, az említett berlini könyvégetés, az óriási halványszürke léghajó vagy a jordán sivatag.

A 3 "próbatétel", amit Jones-nak ki kell állnia, okosan kigondolt csapdák, melyekhez középkori szövegsorok adnak útmutatást. Nekem különösen a láthatatlan átkelő tetszik: Indiana mikor kilép a meredek szakadék felé (még jó, hogy nem lép mellé!), akkor először hagyatkozik tisztán a hitére, a racionális érveken túli hitre. Egy csomó más műben ugyanezt ájtatos maszlagnak tartottam volna. Ám itt példásan úgy mutatták, mintha újdonsült hinni akarása az intelligencia hosszabbodása lenne. Úgy támaszkodott a hitére, mint máskor a tudására. Ennek mintájára pedig miután kijutottak a barlangból, apját is sikerül kicsit jobban megértenie.

Talán még kevésbé tűnök professzionálisnak, amiért nem tartom magamat a "saját célkitűzései és zsánere szerint ítéld meg a filmet"-konvencióhoz. De az én élményem, és igyekszem megindokolni, miért nem emelem piedesztára ezt a negyedszáz éves klasszikust. Könnyed kalandfilmhez mérten ügyesen megszerkesztett, fordulatokban gazdag, és impozáns látványvilággal bíró. A 2 Jones karaktere viszi a prímet a sokaságból. Helyenként a humor a feszültség kárára billen át, és a szürreális történetelemek a Grál körül meglehetősen esetlenek. De ennél nagyobb ellenvetésem nincs, korhatár és a műfaji érdeklődés nélkül merem ajánlani.

Medicine Man

Gyakran tapasztalom, hogy a véleményem egy hollywood-i produkcióról nemcsak különböző, de olykor szöges ellentéte a közvélekedésnek. Nem egyszer kerültem filmfórumon heves vitába valakivel, mert az illető egy kedvenc filmjét vagy színészét demitologizáltam az írásaimmal. Azt is megértem, ha valaki konokul keresi az érveket a favoritjai mellett felsorakoztatni, függetlenül azok felépítettségétől, vagy hogy tartalmuk mennyire kompetensen bánik az adott témával.

A Medicine Man fontos helyet foglal el az emlékezetemben. Ez volt a legelső movie, amit Sean Connerytől láttam még gyerekként. A 80 év fölötti lovagszínészt két kontinens legjobbjai közé sorolom. És bár mai szemmel jóval kisebbnek látom az alkotás értékét, leesett az állam a Rotten Tomatoes nyilvántartása láttán, amely rongyos 20%-ra taksálta. Csillagozásos értékskála szerint ez még egyesnek/egykettednek felel meg.
A honlap cikkei sem kapcsolták fel elmémben a villanyt. Legtöbbjük merő fanyalgásként ecsetelte, mennyire unják már a hasonló természetfilmeket, illetve milyen rosszul játszik benne Connery partnere, az emiatt Arany-Málnára is jelölt Lorraine Bracco.

Nagyon hamar épp abba a helyzetbe kerültem, mint a főszereplő tudós, Dr. Robert Campbell. A rák ellenszerét próbálja szintetikusan előállítani, de még nem vitte véghez az áttörést. Én is ugyanígy kutattam utánanézéskor a mérget a film komponensei között. Mi teszi nemcsak mérsékelt, de egyenesen büntetendő munkadarabbá a Medicine Mant?

Lorraine Bracco itt egy kutatóasszisztenst alakít, akit a Campbell által kért személy helyett küldtek a dél-amerikai esőerdőbe. A kényszerű csapatmunkát viszont nehezen tűri mind a remeteként élő Campbell, mind pedig Dr. Crane.

Nem szokásom, hogy egy cikk alatt rész-pontszámokat osztogatok egy film külön aspektusaira. Most ezen változtatok: bármennyire is jobbnak tartom a filmet a fenti százalékértékétől, megpróbálom kipuhatolni, mi és mennyire fogja vissza, hogy 5 csillagos dzsungeldráma legyen.

"20%" az 2/10 ugyebár. Sean Connery szinte akármilyen karakterben hiteles, és az Amazonas körüli trópusi rengeteg ideális hátteret biztosít az eseményeknek.

Emellé venném még Jerry Goldsmith témazenéjét, mely intenzív, veszélyérzetet keltő, pörgős szám. Akkor játsszák, amikor az elején és a vége felé tűzvész pusztítja a vadon egy részét. A tűzvész kitörése egyébként meglepően hatásos jelenet; látszik a lángok ábrázolásán, hogy John McTiernan rendezte ezt a movie-t. Máris találtam tehát annyit, ami miatt legalábbis "elmenne" ez egy gyenge munkaként.

Mielőtt továbbmegyek, kivennék néhány negatívumot: Bracco tényleg a legjobb partner Connery mellé, de ez csak felerészben a színésznő játéka miatt van. Karakterét úgy írták meg, hogy egy komfortigényes, akadémista észjárású tudós, aki fokozottan hajlamos a panaszkodásra. A film első fél óráját gyakorlatilag végighőbörgi, miután odaért Campbell faházához. Utána is többször fölösen nevetteti ki a nőt a forgatókönyv: amikor fürdik a helyi forrásvízben, vagy mikor meg kell menteni az életét, mert fogyasztott egy alkoholhatású innivalót.

Kissé túl sok energia megy el az idilli hangulat megteremtésére. A casting nagyon csekély, ha nem nézzük a sok indiánt. Sok jelenet nem kapcsolódik a fő konfliktushoz, vagy csak alatta elhangzó rövid párbeszédek formájában. És a szcénák többsége fölöslegesen elnyújtott. Feszesen vágva legalább 20 perccel rövidebb volna a műsoridő. Visszaemlékező montázsokat nem használnak, ami itt szerintem jó döntés. Tompít az elemlegetett mellékszálak elcsépeltségén, és Connery játéka önmagában hihetővé tudja tenni őket.

Aki a két tudós vitái láttán valami romantikus fejleményre számít, az verje ki a fejéből. Semmi ilyesmiről nincs szó. "Na gyerünk már; nem házassági ajánlatot tettem! Csak arra kérem, hogy vizsgáljon meg egy rágcsálócsaládot." A kutatások során egyszer ráterelődik a szó Campbell feleségére; a férfi nem tudott megbocsátani magának egy évekkel korábbi hibázásáért, és ezért házastársának sem hagyta. Hány filmben veszik a fáradtságot a készítők, hogy mikor valaki a "régi bedőlt kapcsolatáról" mesél, arra hihető szöveget firkantsanak? Egy bárhol vállalható szinten, azaz 4/10-nél már tartunk.

A legfontosabb aspektus a dráma, és a Medicine Man megfelel benne. Milyen pokolian nehéz a civilizációtól távol, vidéki laborban egyedül előállítani egy anyagot, amiből a fő komponensnek nincs is fix lelőhelye. És amiből kísérlethez használható minta már alig áll rendelkezésre. Campbellt a helyiek "orvosság(os) embernek" nevezik, mivel többször gyógyította a törzs tagjait, megszégyenítve ezzel saját sámánjukat. Ennek tükrében még inkább dühíti, hogy igazi küldetését nem tudja ellátni, nem találván a hiányzó komponenst: "Mit nem lehet ezen érteni?! Megtaláltam a század legnagyobb betegségének az ellenszerét, és most elvesztettem!" 

És nemcsak az nehezíti a feladatukat, hogy egy fakitermelő cég rövidesen útépítésbe kezd a környéken, kitelepítve a helyi bennszülött törzset. Miután a két tudós nagynehezen konszenzusra jutott, újfent összekülönböznek, mivel Campbell egy beteg fiúnak akarja adni az eredeti szérum utolsó adagját. Crane lebeszéli, mondván: az ellenanyag az emberiséget illeti. Nemcsak egyetlen rászorulót. És a fiú anyja, illetve a törzs többi tagja érthető módon megneheztel ezért a doktornőre. Egy átlagos drámától azt hiszem, ennyi elvárható.

Ha Dr. Crane nem is szimpatikus szereplő, a szkript meg tud játszani vele néhány egész ügyes pillanatot. Gondolok itt arra, mint mikor látja Campbellt, amint golfozás közben egy csillagszórót ajándékoz az egyik indián gyereknek. Vagy amikor megérkeznek a fakitermelő cég buldózerei. Az a jelenet nemcsak látványra és hangra megkapó. A munkálatok kezdete előtt ketten együtt rájönnek, hogy nem egy ritka virág, hanem egy ritka hangyafaj a kulcs a formula hiányzó összetevőjéhez. Kissé nagy véletlen, hogy épp most, de nem is ez a lényeg.
A drámai tónust kellően kiérezni abból, ahogy a helyzet eldurvul. Campbell összeverekszik a cég embereivel, ám azok helyben hagyják, és ami a legrosszabb: tűz üt ki az egyik tönkretett és berobbant masina miatt. Mikor Crane kimenekíti az idős férfit, pokoli látvány tárul a szemük elé: a faház, a labor, az összes minta és egy jókora terület egy éjszaka alatt széntörmelékké változott. Ez és a faház romjainál ülő, megtört és kócos Campbell látványa a film messze legerősebb pillanatai. Kár, hogy másfél órát kellett várni az első igazán erőteljes szcenárió eljövetelére.

A film sosem próbál reklámfelhívást intézni a néző felé (mint pl. a 4. Star Trek-mozi), annak ellenére, hogy egyértelmű a fő negatív veszélyforrás. Az esőerdők pusztítása. Ennek legkönnyebben megfogható aspektusa, hogy számos gyógyszeripari Szent Grál található itt, sokukról talán még ma sem tudunk.
A befejezés ugyan eléggé letargikus, de a két kutató nem adta fel teljesen a reményt. Az ellenanyag hordozói talán nem mind pusztultak el, talán még találnak belőlük valahol, ha majd újra megpróbálják. Nem próbálnak meg lelkizni a szereplők, csak tényként beszélnek róla, hogy meg fogják próbálni. A rák ellenszere olyan projekt, amihez így vagy úgy, de lehet tőkét és felszerelést szerezni.

Ha a tűzvészt a dramaturgia nem a tetőpontnak jelöli meg - hanem mondjuk félúton súlyos visszalépésnek az igaz ügyben -, akkor odakívánkozott volna annak mutatása is, amint Campbell  és Crane pénztámogatást keresnek. Ezt nem hibaként hoztam föl! Csak megnéztem volna Campbelléknek azt a problémáját is, amint megoldani törekszenek. 

A Medicine Man tehát nem jó film, de egyáltalán nem nézhetetlen. Csak nem elég kidolgozott. Van itt egy érdekfeszítő téma, impozáns tájkörnyezettel és egy legendás skót főszínésszel. Ezekkel pedig jóval többet is lehetett volna kezdeni, mint ahogy a Die Hard rendezője képes volt rá.

Robin Hood, a tolvajok fejedelme

Robin Hood több száz éves népmondája Hollywood-ot ciklikusan látogatja. Maga Robin Hood alakja afféle történelmi karácsonyfa. Akárcsak valószínűleg Arthur király alakját, Hood-ot is egyes történelmi személyek adatait, plusz a szájhagyomány költéseit aggatták rá, így lett egyre díszesebb és szerteágazóbb. Ez az oka, hogy a balladák visszatérő elemei és személyei nem voltak még jelen a kezdeti, XIII.-XIV. századi történetekben. (Tudomásom szerint a "legfiatalabb főkarakter" a Robin Hood-mitológiában Tuck barát.)

Kevin Costner játssza őt a mese talán legszélesebb körben elfogadott változatában, ahol a Locksley nemescsalád ifja, a keresztes hadjáratok veteránja. A mondakör összes népszerűbb figurája megtalálható, és a történet kerek utat rajzol Robinnak, miért vált Notthingham íjas hősévé. Kerek utat, ami ugyanakkor merő tejszínhab-költemény, és nem igazán dönti el saját magáról, hogy komoly mű vagy inkább vígjáték szeretne lenni. És ez a különbözet számomra igenis fontos: meghatározza az egész hozzáállásomat arról, hogy milyen élményként rögzül bennem az adott mű.

Mint kitalálható az előbbi szavaimból, nem tett rám mély benyomást a film. Tagadhatatlanul hollywood-i, belesző jóformán minden ismert klisét a lovagkori hős és a hercegnő fogalomköréből, csipetnyi öniróniával fűszerezve. Élvezhető bármely korosztálynak, de azt hiszem, ez a movie leginkább a hagyományos, vidám leányregény miliőjén működik. 

Mivel maga a sztori olyan sima és romos, mint egy hibás matekegyenlet, sokkal érdekesebbnek találtam a színészek kiválasztását. Kezdve a cameót vállaló Sean Conneryvel mint Oroszlánszívű Richárd. Régen Errol Flynn nyomdokaiba lépve maga is megformálta a legendás angol íjászt, így ez amolyan tiszteletlátogatás volt részéről, miközben régi szerepébe új arc került. Olyan ez, mint pl. Christopher Reeve szereplése tudósként a Smallville epizódjában, amint tanácsot ad Clarknak - ehm; az ottani Clarknak. :)

 

Mielőtt rátérnék Costnerre, egy picit még rajtamaradnék ezen a Superman-es hasonlaton. Anno 1977-ben a Warner Brothers még Robert Redfordot akarta, hogy eljátssza Supermant. A 40 éves színész szereplése a siker zálogának tűnt a szemükben. Richard Donner rendező azzal ellenérvelt, hogy akkor az emberek nem Supermant látnák, csak Robert Redfordot, kosztümben pózőrködni. Szupersztár a szupergatyában, ha úgy tetszik.

Pontosan ugyanezért hittem el Costnert a legkevésbé annak, akit megformált. Természetesen egy nagyvolumenű, epikus meséhez Robin Hood több kell, hogy legyen egyszerű erdei haramiánál, vagy kisbirtokosnál. És ez egy erősen idealizált valóság, mint pölö a Zorro álarca: legyen jóképű, vicces, sármos és hetyke. Mégis úgy találtam, hogy Costner inkább a sztárerőt szolgálja, mintsem hogy ő lenne a jó választás a szerepre. Néhol pedig könnyen kiszúrható, hogy nem találja a megfelelő reakciót egy szituációra.

És ez most csak részben Costner hibája, de nem látom, mi mozgatja a nép kitaszítottjait: John Little-t, Will Scarlet-et és a többit. Arra kényszerültek, hogy családostul bujdossanak a sherwood-i rengetegben. Mégha el is hiszem, hogy teljesen elégedettek erdei életükkel, egy ficsúr, mint Robin messze kevés, hogy felrázza őket a status quo-ból. Tetszik ugyan, hogy mikor a folyónál viaskodnak Johnnal, Robin gúnyosan említi a közismert névvariációját: "Kicsi John".  
Mint vezetőből, Costner Hood-jából hiányzik a karizma és a meggyőzőerő. Szónoklatai közhelyesek; olyan dolgokkal érvel ("az erdő mindent megad", "utánatok jönnek itt is", "raboljunk a gazdagoktól, és adjuk a szegényeknek", etc.), amit Johnék sokkal jobban tudnak nála. Évek óta ott élnek, míg Robin csak nemrég vetődött közéjük. Minek hagynák egy ilyen jöttment úrifiúnak, hogy "vezesse őket", főleg, hogy nyílt titok a saját indítéka? Mert ő a címszereplő, neki kell mesterien bánnia az íjjal. Mi sherwoodiak meg a mosolygós barmok, akik maguktól nem látnak tovább az eléldegélésnél - gondolom én.

 

A többi színész közül Morgan Freeman az, akiről fogalmam sincs, miért került a történetbe. Azeem, a muzulmán harcos az írók saját teremtménye, nem szerepelt a balladákban. Hihetőnek tartottam, hogy  mórként szerepel (ellentétben Martin Laurence-szel egy másik movie-ból). Figuráját ellenben semmi nem legitimálja: annyit tesz, hogy kíséri "a hitetlent" mindenhova, és harcol mellette, hálából, amiért a Szentföldön megsegítette.
Vegyük csak ezt végig: az ismert óvilág egyik durván messzi, vadidegen, hideg vidékén bujdosik hónapokig, állandó életveszélyben, ahelyett, hogy hazájában élné a sajtá életét. S mindezt pusztán hálából, amit elég egykedvűen mutat ki. Mi a célja ennek a szereplőnek? Morgan Freemant tavaly Glóbusszal díjazták a Miss Daisy sofőrjéért, úgyhogy nem árthat, ha ő is erősíti a szereplőgárdát! - gondolom én.

Alan Rickmant az első Die Hard legfőbb pozitívumának tartottam. Ott igazi antagonistát jelenítet meg, aki hideg, kalkulatív, ugyanakkor remekül improvizál és tudja, mit miért akar. Itt viszont karaktere, hát hogy is mondjam... egy pukkancs. A sztoriban Notthingham seriffje kihasználja Richárd király távollétét, és harácsol a néptől, sőt nemeseket foszt meg javaiktól, és tartja meg magának. Robin bosszúját is azzal váltja ki, hogy:

• apját felkötteti,
• szolgáját megvakíttatja,
• hírnevét bemocskolja,
• birtokát elfoglalja,
• vagyonát elkobozza.

Ehhez képest Rickman nagyon túljátssza a szerepét. Nem egy önkényes, kegyetlen hadurat véltem a játékában felfedezni, hanem egy teljesen intoleráns piperkőcöt, aki harapós kutyaként morog, dúl-fúl és félagresszíven akarnokoskodik. Robin of Locksley még él?  Emeld a vérdíjat 25.000-re! A nép szereti őt? Akasztgassunk! A hercegnő nem szeret engem? Tegyünk úgy a pappal, hogy igent mondott az oltárnál! Népharag? Megölni mindet!

Mégha azt is vesszük, hogy Angliában kaotikus állapotok uralkodnak, és ő felügyeli a környéken a törvényt és adókat, nem tehetné meg, hogy egyébként csak lógatja a lábát egy várban, és hőbörög, ha valami nem jön össze. Seriffünknek se tekintélye, se intelligenciája, se realitásérzéke. A helyi papságot megnyeri magának arannyal, ám hogy mások miért támogatnák, az számomra rejtély. Saját rokonát is pókerarccal keresztüldöfi egy karddal, mikor kudarcot vall Robinnal szemben. Eltörpengek, vajon milyen gyakran csinálja ezt. Egy ilyen békétlenkedő seriff szerintem János királynak is szúrná a szemét, nemcsak Richárd királynak - gondolom én.

Ó, és igazán bírom a boszorkány Mortiannát, akit Azeem a cselekmény tetőpontjakor átdöf egy pallossal. A látvány, ahogy a bősz boszorka egy lándzsával rohamoz és rikácsol, hangos nevetésre késztetett. :D

Meséről révén szó, nem hiányozhat a bajbajutott hölgyemény se. Lady Marion talpraesett és emberbarát hercegnő, aki gyerekkora óta ismeri a főhőst, és annak éretlen komiszsága dacára beleszeret. Azt hiszem, lényegesen gyérebbnek látom a dolog romantikus oldalát, mint a legtöbbünk. A hangzatos nevű Mary Elizabeth Mastrantonio tűrhető színészválasztás, nem arról van szó. De az egész szerelem annyira súlytalan és tettetett - sőt a végére már nyálas -, ami erősen közelít a Fantaghiro romantikafaktora felé. Ugye nem azt akarja mondani a rendező, hogy Robin a legjobb hapsi, akivel Marian egy fél élet alatt találkozott?

Michael McShane pedig az egyetlen, akit a szkript kimondottan vicces karakternek ír elő, és mint olyan működik is. Akárcsak a Richi Rich-ben.

Ártalmatlan, feledhető, néhol egészen drámai pillanatokat okozó mesefilm a '91-verzió. De hasonló gondom van vele, mint tucatnyi más mozival: nem tudja eldönteni magáról, hogy komoly vagy humorcentrikus akar-e lenni. Nincs egyensúlyban humor és dráma, a karakterek gyakorta féleszűekként viselkednek, a történet pedig annyira olcsó, hogy nincs 1 igazán emlékezetes/megragadó pillanata. Legtöbb vicces momentuma szándékon kívüli, az érzelmek pedig sosem fejlődnek túl egy tündérmese-könyv lapjain.

A szikla

"A szabadság fája kiszárad, ha nem öntözik hazafiak és zsarnokok vérével.
Idézet: Thomas Jefferson-tól."
"A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása.
Idézet: Oscar Wilde-tól."

A sziklát nem Michael Bay rendezte. Ezt a filmet az a Michael Benjamin Bay rendezte, akinek a Bad Boys után ez volt a második nagyjátékfilmje.  A művet az alkotógárda egyik, a forgatás idején elhunyt tagjának emlékére ajánlották. A Transformers-t olcsó crashparty-vá butító, explózióhajhász bérdirektor itt még nem volt jelen, vagy legalábbis: "még nem tört a felszínre".  

Mondom ezt azért, mert mikor - egy bő évtized után - újra végignéztem nemrég a produkciót, nem hittem el, hogy Bay-produkció. Hogy ugyanaz az ember hozta össze ezt, mint pölö a Transformers-movie-kat. Egyáltalán nem kedvelem a rendezőt és felfogását a filmkészítésről, ezért őt minél kevesebbet igyekszem szóba hozni.

A szikla elsősorban akciófilm, de abból a jobbfajta. Fordulatos a története, mértéktartó a látványtrükkökkel, egész műsoridő alatt tud hatni idegre és adrenalinra. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra: tabutémát feszeget. A hazafiság túlhangsúlyozása a Hollywood-ban általános gyermekbetegség az erről szóló movie-knál. Ha felhozzák, legtöbbször túldicsérik, esetenként a csöpögősségig. Itt nem ez a helyzet. Vietnam például nemcsak egy katonaszereplő múltbéli hősiességének színtereként kerül említésre, hanem az amerikai  vezetés közönyös, emberéletet pazarló magatartásának eseteként is.
A filmbéli politikusok és irodafőnökök mind kétségbevonható jellemek. Felelősségteljesen cselekszenek (ekkora vészhelyzetben naná hogy), de könnyen lehetnek gyávák, kétszínűek, arrogánsak, érdektakargatók vagy mindez egyszerre. Provokatívnak tartom, hogy az ügy kapcsán a negatív oldal vezére, sőt a megoldást jelentő személy is kompromitálja őket (erről lejjebb). 

A sziklában nincsenek sarkítottan jó és rossz jellemek, legfeljebb kevésbé és jobban aljasak. Hummel dandártábornok a harcmezők - és nemcsak Vietnam - rengeteg sorsára hagyott hazafijáért emelt szót hiába. Becsületbeli ügynek tekinti, hogy az áldozatok családjai kártérítést kapjanak, illetve megtudják a vezetőik bűnösségét a halálukban. Motivációja tökéletesen érthető; az ő szemszögéből nézve hajlanánk igazat adni neki. (Felesége sírjának látogatása úgy vélem, csak az elhatározás pillanatát nyomatékosítja, az ügyhöz nincs szorosabb köze.) 

Ed Harris figurája nem terrorista, ám nem is hidegvérű mészáros, ahogy Stuart a Die Hard 2.-ből. Igaz, hogy tiszt bűntársaival tömegpusztító fegyvereket rabol, túszokat ejt, elfoglal el egy hajdani börtönt, Alcatraz-t, és váltságdíjat követel. De mint a végén kiderül: mindez alapvetően egy blöffre épült. Aki ennyire sokra tartja az emberéletet, az nem akar vérontást, illetve ténylegesen kiirtani fél San Fransisco-t. Mégse mutat gyengeséget, megköveteli a tekintélyt, apró részletekre is ügyel. Hummel nem annyira főgonosz, mint inkább antihős, aki túl szélsőséges eszközhöz nyúlt célja kikényszerítéséhez.

Sir Sean Connery minálunk családi kedvencnek számít; minden idők 100 legnagyobb hollywood-i színésze közé sorolom. 66 évesen is példásan bírja az akciójeleneteket, öltönyben pedig tagadhatatlanul elegáns, igazi ügynök megjelenést kapott.

J. P. Mason egy volt brit ügynök, aki harmadévszázada raboskodik Amerika legszigorúbb börtöneiben, mivel információt gyűjtött és rejtett el az FBI számos sötét ügyéről. Ezért tiltakozik Womack FBI-főnök, hogy felmentsék, ha segédkezik a Hummel ellen küldött kommandónak.

Úgy gondolom, az írók hihetően tudják Masont kulcsfontosságú figurává tenni. Nemcsak tapasztalt, precíz és rugalmas, hanem vakmerő is: képes nappal megszökni az őrizetből, és a fél városon végigrandalírozni, csak hogy láthassa a lányát. Fel-felcsapó lángnyelveken tud keresztülgördülni az időzítőérzékére hagyatkozva. A film ugyan vérbeli block-buster, emellett viszont kiválóan vázolja föl, hogy minek mi az oka:

1. Azért csak Mason igazodik ki Alcatraz folyosórendszerén, mert egyedüli (kéznél lévő) személy, aki sikerrel szökött onnan. És mert addig az időig többször átépítették a komplexum egyes részeit.
2. Mason lánya még meg se született, mikor a férfit bebörtönözték, és érthető módon nem tud az apja titkosügynöki életéről. Ha törölték a róla szóló adatokat, ugyan miért hagynák, hogy - életében először! - láthassa utolsó élő rokonát? "Te vagy az egyetlen bizonyítékom arra, hogy létezem." 
3. Nem hiszi el, hogy tényleg mentesülne a büntetés alól, mert Womack-kel túl jól ismerik egymást. Mindketten szószegő gazembernek tekintik a másikat, és ezt a jelenben is bizonyítják.
4. Mikor majd a mentőakció mészárlásba torkollik, először még le akar lépni. Az akció befuccsolt, megbízói pedig inkább a pokolba küldenék, semmint hogy csak őrá (és még valakire) bízzák a küldetés befejezését.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Masont foglyul ejtik, és Hummel elé viszik. A hasonlóság kettejük között nagyobb, mint az elsőre látszik rajtuk:

• mindkettejüket cserben hagyta a hazája,
• mindketten műveltek,
• mindketten elvesztették a nőt, akit szerettek.
• Mindketten szemet szúrnak a kabinetnek; nemcsak rendkívüli tetteikkel és mindazzal, amit tudnak hivatalaikról, hanem a jellemükkel, és hogy nem állnak kötélnek, ha fenyegetik őket.

Másban - pl. hűségük jutalma - viszont ellentétpárt képeznek: Mason fél élete rács mögött telt, Hummel meg tele van kitüntetésekkel. Mégis: bár Hummel próbálja tartani magát elveihez, Masonnek a kevesebb elvét kevésbé hangoztatva, de jobban sikerül megtartani. Kiderül ugyan, hogy Hummel nem akarta tényleg kilőni a VX-el ellátott rakétákat.

Mason azonban előre rámutat: olyan eszközöket használ, amik nem állíthatóak humánus cél szolgálatába. A blöffjét a katonai tekintélyelv alapján tarthatja meg blöffnek. Ám a végén több társa fellázad ellene, hisz ahogy mondják: így már zsoldosnak számítanak. Ha Hummel eltéríti a saját rakétájukat, majd "az akciónak vége", nincs fizetség se. "Mi nem blöff-nek szántuk, tábornok!" És ugyanúgy a túlfeszült indulat váltja ki, hogy egymást leöldössék, ahogy korábban a zuhanyzónál a mentőegységet öldösték le. Talán túl sokat magyarázok bele, de Mason szavai jutottak erről eszembe: "Mert hát, ez nem csata, valljuk be. Csak egy holdkóros őrület."

Eddig szándékosan kihagytam a 3. főszereplőt: Stanley Goodspeed-et, játssza Nicholas Cage. FBI-ügynök, de a kémiához és a vegyi fegyverekhez ért, nem a tűzharchoz. Cage és Connery játéka a közös jeleneteikben erősíti egymást, a casting-ra tehát nem lehet panasz. A humor ritkán tolakodó, nem járatja le a szereplőket és motivációikat. Mikor életveszélyes helyzetben "laza duma" hangzik el, az betudható pszichikai hadakozásnak, sosem hat idétlennek.

Stanley-ről nagyon gyorsan nagyon sokat megtudunk. Hobbijai közül legjellemzőbb rá, hogy rajong a Beatles-ért. 2. jelenetében láthatjuk, hogy mennyire is végzi jól a munkáját, mikor savas gázban kell hatástalanítani egy pokolgépet. Nem katona, nem az a típus, aki bármivel lő, csak hogy "az ellenséget" ritkítsa. De tettrekész, és amihez ért, abban profi. A mentőalakulatban úgy vesz részt, hogy tudja: barátnője terhes, és utánajött a célpont-városba. Mindezek után nem csoda, ha a börtönszigeten megedződik az állandó életveszélyben. Masonnel szemben pedig sosem elnéző, mégha valamilyen gesztust is tesz az öreg felé (pl. hogy lánya előtt nem említi, hogy megszökött tőlük).

Érdekes fricska, hogy pont egy FBI ügynöknek adja át a végén az FBI titkairól szóló anyagát. De logikailag azt hiszem rendben van. Mindketten megtanulták respektálni a másikat, Masonnek viszont nincs jövője, ahogy ezt szóvá is teszi: vagy megölik, vagy rohadhat tovább a sitten, kitörölve a világ emlékezetéből. Ezen csavar egyet jogos igazságtételként Stanley. Mason felrobbant, mondja többször is.
Nem nagyon látom, hogy a hála gesztusán felül számít-e, hogy épp Stanley-re hagyja azt a titkos anyagot. Amit sose fedett föl, és fél élete elveszett miatta. Mindenesetre ironikus fordulat, és lehetővé teszi, hogy egy derűs, de továbbra is komolyan vehető zárójelenettel fejezzék be a produkciót.

Nem mindenkitől voltam elragadtatva a fontosabb szereplők közül. Carla például határozottan cserfes és naiv nőszemély, mindamellett, hogy a krízis idején aggódik Stanley-ért. Paxton, aki elsőnek hallgatja ki Masont, olyan savanyú természetű, mint egy uborka. Nála mégis is örültem, hogy a mentőcsapat halála után nem veszíti el a fejét, ahogy kérdőre vonja Womack-ot: az ő munkájukban és akkora súlyú krízisben ez sajnos kézenfekvő eshetőség.
A már-már kötelező Jar Jar Binks-faktort pedig a fodrászban véltem felfedezni - bár olló nélkül rendes frizurát kihozni nem lehetett könnyű feladat.

Technikai szempontból nem hiszem, hogy sok dolgot lehetne kifogásolni. Az akciójeleneteknek nem agyatlanok, van kinézetük, és a történet szerves részei. Talán max. az autósüldözés anyagi kárait kissé elbagatellizálják. A vágás végig tempós, és - amennyire meg tudtam állapítani - sosem siklanak el fontos mozzanatok fölött. Külön a hangvágás, illetve a dallam rászabása egy-egy helyzetre is remekül sikerült. (Bevallom, hangosan kacagtam, mikor felismertem az egyik fő soundtrack-et; kíváncsi vagyok anno hogyan dőlt el, hogy ez legyen az intro a magyar híradó Kereszttűz műsorában.)

A képi világ igazán impozáns panorámát kínál. A csatornák, a börtönsziget nem használt részeinél rideg, koromsötét árnyalatokba vannak öltöztetve, főleg kékes-feketében. Bay azt a gyanúm, hogy nagyon kedveli a naplementét, ugyanis ez a látványelem gyakorta visszaköszön a filmjeiben.

Mindent összevetve: A szikla egy feszesre írt, energikus és általában ésszerűen levezetett alkotás. Színészi játék, dramaturgia és a feszültségskála részéről is rendben van. A Connery-Cage-Harris trió brillírozik, a konfliktus eszkalációja pedig átgondolt és végig jól követhető. Helyenkénti túlzások ugyan felfedezhetőek benne, maga a téma sem túl eredeti, de ezek a legnagyobb hiányosságok, amiket így elsőre fel tudok hozni ellene.Fantasztikus akcióthriller.

Hegylakó 2.

Legtöbbünk, ha egy jó mozi rosszabb folytatását éri meg, akkor hajlamos az eredeti filmet is hibásabb fényben látni. A Hegylakó egy már lezárt történetnek számított, amit hiba volt megbolygatni. Különösen úgy, hogy a kész filmárut látván minden téren hiányzott az intelligencia és önkritika egy érdemi színvonal megütéséhez.

Nem láttam ennyire rosszul megírt időutazás-szálat a Tini Ninja Teknőcök 3. szkriptje óta. Connor Macleud elnyerte A Jutalmat, így békésen megöregedett. Régi ellenfele, Katana két emberét küldi 2024-be, a torz közeljövőbe, hogy öljék meg Connort. Elbuknak, Connor az ő életerejükből újra halhatatlanná válik, épp mielőtt Katana úgy dönt: személyesen is átmegy a jövőbe. Ezt a jövőbe átutazást egyébként majd egy 4. személy is megteszi: Juan Ramirez, Macleud halottnak hitt mentora.

Ez az egyetlen szál tucatnyi logikai buktatóval van megverve:

1. Miféle mágiával lehet előhívni és bezárni azt az időportált?
2. Itt Ramirez előbb 2024-be utazott, majd később egy villanásban eltűnt. Ha a villanásnál visszakerült a kiindulóidőbe, pár évvel AZ után tényleg meghalhatott Kurgan keze által a XVI. században. És egy eljövendő találkozásra Connor nem is emlékezhetett. De hogy idézte elő egyáltalán a villanást? Életerővel?!
3. Sem Louise, sem a rendező nem tudja tisztességesen megfogalmazni Connor helyzetét. A múltból idejött Halhatatlanok nem tehették puszta ottlétükkel őt is újra azzá. Connor attól fiatalodott meg, hogy egyik támadója életereje belé szállt, nem pedig, hogy amaz meg gyilkostársa ott voltak.
4. Miért nem ad dátumot a film arról, hogy Connor mikor harcolt Katana tábornok seregeivel a régmúltban?
5. Egyáltalán miért utaztak oda Ramirezzel annak idején?
6. Hogy lehet beállítani, hogy mindannyian mindig ugyanabba a 2024-es idősíkba jussanak? Korábbi dátum miért nem felelt meg Ramireznek vagy Katanának?

Ami a karaktereket illeti: egyikük se az, aminek a film bemeséli őket nekünk. Kevesen vannak, és legtöbbjük csak Connor és Katana körül tétlenkedik. Még az tisztességes terv Ramireztől, hogy Connorral hagyják magukat szitává lőni, és a boncasztalról jussanak át a börtönbe. Louise sem sikongatott menekülés közben, ami legalább elviselhetővé tette az ottlétét. De Ramirez önfeláldozása nagyon átlátszó trükk, hogy a karakter pátoszi módon eltűnhessen a filmből.

Connor zseniális csúcstechnológia-szakértő, aki egy Föld méretű, átlátszó szuperpajzsot megtervez a tudóstársával? Nem, mert az égvilágon semmiből nem látszik, hogy műszaki tudása túlterjedne a gimnáziumi szinten.

Sean Connery Ramireze ugyanaz a jókedélyű mentorbarát, mint régen volt, de tényleges szerepe nincs a cselekményben. Ott van a filmben, és ettől már örülnünk kellene. Élvezetes lehetett volna bemutatni, hogy egy múltbéli ember mennyire nehezen illeszkedik be egy jövőbeli világba. De Ramirez nem zavart vagy éber, hanem érdektelen és közömbös, aki sorozatosan kínos helyzetbe hozza magát. A színházban, a szabónál, a gépen.

Louise Marcus, a női főszereplő egy Kobalt nevű terrorista csoport titkos vezetője... már elnézést a kifejezésért, de: egy nagy túrót! Egy bevetésen látjuk rohanni és egy műszert leolvasni. Ezt leszámítva jelleme, szakértelme, de - első jelenetét leszámítva - még embereit se látjuk. Körözik, mégis az utcán sétál. És a nyílt utcán, egy robbanásos baleset helyszínén szeretkezik az ifjú Connorral. Nagyon felnézhetett a Pajzs egyik megalkotójára, ha még Brendánál is hamarabb a fickó ágyában kötött ki.

Katana tábornok tulajdonképpen Kurgan másodkiadása, azzal különbséggel, hogy még annak vadállatias kisugárzása is hiányzik belőle. Egy gyengeelméjű ámokfutó, aki többet prezentál hamis kacajokat, mint mond bármi értelmeset. Vele kapcsolatban még a legkézenfekvőbb esélyeket is elszalasztották a készítők egy-egy izgalmas pillanathoz. A metró kisiklatása primitív akciójelenet, a templomi találkozás Macleuddal pedig minden csak nem drámai.

Connor tudóstársa, és a korrupt cégelnök annyira semmitmondó bábfigurák, hogy még a nevüket sem érdemes említeni. Egyikük csak egy jámbor jót akaró tudós, cégtársa pedig egy másik unalmas sztereotípia, a korrumpált cégelnök.

Végül: a Pajzs. Amit Connor és egy másik tudós 1999-ben alkottak meg, mivel az ózonréteg megszűnt az emberi légszennyezés miatt. Ezzel kapcsolatban volt néhány tisztességes jelenet a műsor közepe táján. Ahogy Brenda haldoklását mutatták a sokezer UV-sugárfertőzött mellett. 

De a mamutcég vezetősége, azok emberi-anyagi forrásai, sőt az intézmény működése is cérnavékony. Oké: a cég tartja fent a Pajzsot, és titkolja, hogy ma már újra normális a sugárzás mértéke. De miből van bevételük? A Pajzs az egész troposzférát burkolja! Egy ilyen gépezet karbantartása billiókba kerülhet. És hogyhogy ez 1egyetlen cég felelőssége?

Hová lettek a jövő országaiból a kormányok?!

A végén Ramirez bölcsessége is csak olcsó másolata az 1. film zárásának: "Ha egyetlen pontba koncentrálod az erődet, nagy dolgokat vihetsz végbe." Megjegyzem, az is átfedés az első résszel, hogy Connor az aktuális párjával révedezik a szabad ég alatt.

Nem értem, miért és miért ilyen minőségűre rendezte meg Russel Mulcahy a saját filmjének a folytatását. Egyedüli pozitívuma, hogy a Superman IV.-hez hasonlóan a visszatérő szereplők próbálják menteni, ami még menthető - sikertelenül. Egyetlen haszna pedig, hogy egyetlen film helyett egy franchise-t tisztelhetünk a Hegylakóban.

Hegylakó

A Tarzan, a majmok ura volt Christopher Lambert első igazán nagy sikere Hollywood-ban. Világhírűvé viszont a Hegylakó tette, ahol a nagytiszteletű skót színésszel, Sir Sean Conneryvel játszhatott egy közös megaprodukcióban.

A Hegylakó mítikus történet, melyben halhatatlan emberek járkálnak köztünk, várva az ítélet napját. Közös jellemzőik részben fizikai tulajdonság, részben viszont hagyományon alapszik:

• Semmilyen vallás szentélyeit vagy templomait nem hajlandók erőszakot használni;
• Ha egy bizonyos történelmi éra elérkezik, el kell kezdeniük egymást irtani. Az utolsó halhatatlan ugyanis elnyeri a "Nagy Jutalmat", bár ezt senki nem tudja pontosan, mit jelent.

Bár a film nyilvánvalóan törekszik a misztikumra, mégis kézenfekvő a kérdés: minek ide szabályok? Miért ragaszkodnak ezekhez feltétlenül még az olyan rohadt lelkű gonosztevők is, mint Kurgan? Ennek oka spirituális jellegű: életenergiájuk exponenciálisan múlja felül a "haladókét". Ezért van az, hogy:

1.    nem öregszenek, legalábbis évszázadok alatt semmiképp se mérhetően; 

2.    nem képesek utódot nemzeni;

3.    nem pusztíthatók el hagyományos módokon, mint lövés, nyársalás vagy méreg. Életerejük csak fejük és testük szétválasztásával szabadul ki, illetve áramlik másik forrásba. Például: legyőzőjük testébe.

4.    érzik a környezetük energetikai csomópontjait. Mint például a többi halhatatlant, ha a közelükben van egy. 

. 

Főként a 3. képességük sejteti azt, hogy a Nagy Jutalom valami minden képzeletet felülmúló új szintet hoz. Ahol gyakorlatilag élő istenekké válhatnának. Ezt a teóriát így nem mondja ki egyik szereplő sem, de így volna logikus.

Connor MacLeod jelenkori életére a viszonylagos magány és elvonultság jellemző. Egy ázsiai halhatatlannal kerül szembe a film elején, de elkapják és beviszik a rendőrségre, majd kiengedik. Az eset kapcsán minden tapasztalás felidéz benne egy-egy jelentős emléket, ami fordulópont volt az életében. Először az élőben megnézett birkózás idéz fel benne egy XVI. századi ütközetet: innentől 1-1 összefüggő időszakot látunk a háttértörténetéből, hozzákapcsolva valamilyen jelen történéshez.

A színészi játék hozza az elvárható szintet. Connor tekintete tükrözi azt a szellemi érettséget, amire szűk félezer év alatt szert tehet valaki. A főgonosz, Kurgan a gátlástalan szadista, akitől kedvenc jelenetem, mikor a templomban minden elképzelhető módon lekezeli a hívőséget. Tényleg csak az hiányozna, hogy nyilvánosan levizelje a kápolnát. Túljátssza az eszét, de még épphogy belefér az összképbe, nem rombolja le a mozi illúzióját.

Itt most jót tesz a filmnek az, hogy a halhatatlanság kérdését nem vesézik ki, csak érzékeltetik. Connor nem ismeri fel magától a tény súlyát, és ezt iszonyatosan megsínyli: amikor egy csatában először látja Kurgant, az ledöfi, de fél nap után feltámad, mintha mi sem történt volna. Falujából elűzik, majdnem megégetik "az Ördög cimboráját". Érdekelt volna ugyan, hogy pontosan hány halhatatlan létezhetett, mielőtt Kurgan kiirtotta őket Connort kivéve, de ezt le tudtam nyelni.
A halhatatlanság többi vonzata Ramirez érkezésével üti pofon Connort: nem fullad meg, habár nem tud úszni, aztán megtanul vívni és mindent, amit a "hozzájuk hasonlóknak" tudnia kell. Kurgan Connort kétszer is megalázta Skóciában, s mikor újra rátalál a falutól nem messze, megöli Ramirezt. Következő csapásként az időközben megöregedett Heather haldoklását is végignézi. Jó húzás a forgatókönyvtől, hogy Connor csak kevéssel (3 évvel) azután hagyja el házát és hazáját, hogy halandó felesége meghalt. Ez újfent emberibbnek láttatja őt, és fontos pillanat, mivel valószínűleg itt adja fel először a személyazonosságát. 

A film igyekszik nem lekezelni a női szereplőket. Connor soha többé nem engedett magának hosszútávú kapcsolatot. A II. világháborúban kimentett gyereket, Rachelt nem fogadta el élettársaként, mikor felnőtt. A tőle való búcsú négyszeresen is illik az eseménysorba:

1. Bemutatja, hogy miként bánik halandó barátaival a férfi: óvja őket, testével és eszével is.
2. Ugyanazzal a mondattal jellemzi most saját másságát, mint megismerkedésükkor: "Tudod, ez afféle mágia."
3. Ez az utolsó eset, hogy megváltoztatja személyazonosságát - bár ő ezt akkor még nem tudja.
4. Ez 1985. Brenda elrablásakor már Rachel is túljutott a középkoron. Hiába nincs emlékvillanás róla, egyértelmű, mivel nem akar szembesülni "Russel Nash": hogy egy számára kedves nő végelgyengülését megint végignézze.

Brenda Wyatt a középerős lelkű, kíváncsi lány tipikus példája. A szerelmi szál köztük eléggé triviális: a jóképű, magányos harcos találkozik az utána maradt rejtélyt kutató riporternővel.

Kicsit kevés dolgot látunk Connor életéről, ahhoz képest, hogy több mint 400 éve él a Földön, és ő a film abszolút főszereplője. Ázsiai ellenfele is úgy küzd, mint egy utcai mutatványos:

·         biztosíték vagy óvintézkedés nélkül jött, holott több mint 200 éves;

·         folyton ide-oda szökell az autókon;

·         egy sorozat hátraugrálással potyára fárasztja magát, mikor Connor bármikor lesből levághatja.

A látványvilág, a skót felföld, az oromzatok gyönyörű, festői tájak, a zenei aláfestés is illik hozzájuk. A körbeforduló kameraállások Ramirez és Connor vívásainál elmélyítik a szédítő magasságok, meredek sziklafalak hatását. Érdekesnek találtam az életenergia megjelenítését.

Nem vitatom, hogy a '86-os Hegylakó egy klasszikus, de nem mestermű. Témájából sokkal többet is kihozhatott volna, de amit felvállalt belőle, az többnyire állóképes, remek atmoszférával és állóképes filozófiai háttérrel. Jó kis kalandfilm.