Joker: Kétszemélyes téboly

Oké: hergeljük föl kicsit a nagyérdeműt még a kritika előtt, néhány csokorba szedett állítással, rendben? 

• Az én ítéletem a Joker: Folie à Deux fölött: Értékes darab.
• A legtöbb fősodrú kritikus ellenérvei és a zsenge Rotten Tomatoes-számok ellenére.
• Nem találtam úgy, mintha elárulta volna elődje üzenetét és szellemét.
• Le tudta gyűrni bennem ódzkodásomat a musical-ektől.
• Jobb alkotásnak találtam, mint a közkedvelt Deadpool és Rozsomákot.
• Fütyülök a két film teljesítménykülönbségére a mozikasszáknál. 
• Cseppet sem bántam, amit Lady Gaga Harley Quinn-jével ügyeskedtek itt.
• Vagyis igen: Üdvözölöm Todd Phillips és Joaquin Phoenix döntését, hogy végül összehozták az eredetileg egyke Joker második részét.

„Poén az nincs. Ez nem vicc.”

 WE ARE 

STILL

CLOWNS

 

Vakmerő mű a magyar alcímén Kétszemélyes Téboly. Azonfelül, hogy újrázza elődje rendszerbíráló élét, realista letargiáját és színészi energiáit, meghunyászkodás nélkül kísérletezik is szokatlan, olykor nyájpukkasztó ötletekkel, rögtön a Looney Toons-szerű nyitányától kezdve. Megfelelési kényszer helyett önként vállalja a mártírkoszorút, és szétdúlja az elvárásaink komfortzónáját: bármelyik műfaj formaságait ölti épp magára – akár a pókerlap -, annak eszesen, de maró gúnnyal int is be. 

• Van úgy, hogy önfeledt musical, ami nem töri meg a történetfolyást, mégis éppoly ráérősen időzik Arhur képzeletében, mint a sznobok ideghúrjain.
• Máskor meg aprólékos jogi dráma, ahol "hősünk" a saját bolond kliensévé vedlik, és épp azt cáfolja – kockáztatva a halálbüntit –, amire kirúgott ügyvédje a védelmet alapozta. Azaz, hogy a gyilkos bohóc egy külön másik személyiség: egy beteg elme fattyúhajtása, akire rá lehet kenni Arthur Fleck bűneit 2 évvel ezelőttről.
• Megint másutt egy sötét romantikus thriller-be vált át, ahol a végzet asszonya egy még mélyebb árok felé invitálja a főszereplőt, mint ahova eddig jutott.

És mindezen virtuskodással tovább nyomatékosítja az első Joker üzenetét: a rémet, a „tébolyultat” egy tébolyult, érzéketlen, ál-normális világ termeli ki, vagyis az őrület korántsem csak „kétszemélyes.”

Sokakkal együtt tartottam tőle, hogy az új felvonás lecsupaszítja, esetleg le is rombolja-e azt a katarzisos átváltozást a véres vigyorral, ahol Arthur Fleck, mint énkép végleg megsemmisül kívül-belül, és csak a Joker nevű humanoid erdőtűz marad utána. Úgy tűnik, így érezhetett a többség premierkor, és ebből fakad a legtöbb csalódott vélemény a weboldalakon. Megértem azokat, akik szerint illúzióromboló, hogy az elején nyugis Arthur újra sztárbűnözővé avanzsál, csak azért, hogy végül búsan, szinte nyöszörögve nyilatkozza: „Joker nem létezik. Képzelgés az egész.” És mint Lee karaktere, ők is megvetően fogadták, hogy elmarad a forradalmi csúcspont.

 

Elfogult-e vagy sem; az én olvasatom messze nem ilyen lesújtó. Az itteni belső folyamat – melyet a zenés részek tovább színeznek – nem csúfolja meg az eredeti összeomlást. Bizonyos szinten tényleg visszaforgatja Fleck átalakulását, viszont nem rombolja le annak értelmét vagy fontosságát, sőt még valószerűbbé festi azt, ami Arthur-ral mint emberi lénnyel történt. Jó-jó: Jokerért lehet lelkesedni, mint az anarchia jelképéért, ahogy Harley és a többi követője teszik. Ám ez a lelkesedés sokat elárul rólunk, az "átlagpolgárról", és ezt a film nem rest a képünkbe tolni. Joker a nyomorúság szülötte; régi énjére a kutya nem volt kíváncsi, míg az újat a nép fölemelte, mint egy hirdetőtáblát, hogy micsoda rossz vicc az egész „civilizált” világ – és benne ők maguk, az ő életük.

Ami igazolja nekem a 2. rész meglétét, az az alábbi okoskodás volt: mi van akkor, ha az eredeti lélek vagy személyiség, melynek széthullott darabkáiból Joker létrejött… a rácsok mögött gyógyulni próbál? Maguk a szereplők is többször tanakodnak, hogy kihez is beszélnek épp: a bukott komikushoz, vagy a népbálvány szörnyalakhoz, és a per körüli médiacirkusz is felváltva nevezi őt művész- és anyakönyvezett nevén. Poén lenne, ha a világban kultuszt teremtenek a Joker-énje köré, erre ő a világtól elvágva, legbelül újra Arthurt kezdené a valódi énjének érezni. Mert miért is ne? 

"Ugyanaz vagyok, aki megölte Murray Franklint!" 

„Nem. Nem az vagy.”

Klasszikus figurák újragondolására már kaptam idén egy szerencsés példát a Monte Cristo grófjával, és ugyanígy működött számomra Harleen „Lee” Quinzel frissítése is. Tüzet okádtak rajongók az Interneten, mikor kiderült, hogy Phillips megfordította a képregényes „őrült szerelem” megrontó dinamikáját: itt Harleen a hazug manipulátor, aki a másik érzelmi sebezhetőségét kihasználva radikalizálja új párját. Tipikus toxikus rajongó, aki viszont a pszichológiát is ismeri; neki „Arthur” csupán a külső héj, akiből előcsalhatja a kipingált álompasit. „Az igazi éned akarom látni.” Nem szemet szúró, de a kívülállónak könnyű belátnia, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és hogy a nő vonzalma korántsem őszinte.

A betondzsungelben kivirágzó románc nem volt sem alul-, sem túljátszva; kiéreztem kettejük között a morbid kötődést, amire súlyos árnyékot vetnek Lee kegyes hazugságai. Hihetően letaglózó a szakítás is a végén, ahogy a kétségbeesett Arthurt az állítólag már terhes nő faképnél hagyja, válaszul, amiért a hús-vér férfi elárulta a róla szőtt álomképet az egész világ előtt. „Elképzeltünk valamit együtt, de te lemondtál róla.” És a  köre teljes lesz, mikor maga a világ is válaszol Arthur döntésére – egy afféle Joker-prototípus képében, aki halálra késeli őt, jelképesen átvéve a helyét. Na, ez a zárás valósággal a fújolók szájába adja: „ha te csak egy síró kis ember vagy, aki nem akar a Nagy Joker lenni, akkor tűnj el, te senkiházi...!”

 

 

Én azt hiszem, hogy talán az ügyvéd-Jokerre vezethető vissza, miért olyan népszerűtlen a folytatás. Arthur jogi tudás nélkül is összeszedettebb tartású a rőt öltönyben és sminkkel, mint „csak úgy magában.” Miközben azt hiszi, hogy Jokerként mutatkozva nem kell megfelelnie az intézményi szabályoknak, valójában épp ezzel igyekszik megfelelni... a hírnevének. Szerepet játszik; túl nyilvánvaló, hogy a törékeny ember készakarva merít erőt hírhedt alteregójából. 

Gyanítom, sokan úgy értelmezték ezt – részben joggal –, hogy Phillips trivializálja, puszta imidzsnek állítja be Jokert, nem a "gazdájától" különvált lénynek, ahogy azt a vérvigyor-jelenet kifejezi. Megint csak úgy vélem, hogy ez a két állapot nem feltétlenül üti egymást; hihetőnek tartom, hogy egy hasadt tudat valahol mélyen gyógyulni, összeforrni próbáljon, pedig nem vagyok pszichológus. Innen nézve még logikusnak is tűnik, ha ezt a változást Quinzel fölismeri és meg akarja gátolni, nehogy bálványa eltűnjön – pl. amikor Arthur ügyvédjével kiabál és vitázik a riporterek előtt. "Úgy állítja be, mint egy szerencsétlen féleszűt!" Ezért nincs különösebb bajom azzal, hogy míg a Joker Arthur szertefoszlása, addig a Folie à Deux magáé Jokeré.

Harvey Dent ügyész testhezálló helyettes a már ledarált Thomas Wayne-nek, mint olyan, jobbára pozitívnak tartott, de tragikus végű Batman-karakter, akit itt értelemszerűen, a státuszához jobban illően konvertáltak érzéketlenné. Nem zavart, hogy őt, illetve Arthur múltjának szereplőit – Sophie-t, az egykor imádott szomszédasszonyt és a barátságos törpe kollégát, Gary-t – puszta kellékként citálták vissza a tárgyalásos szegmenshez; a rendező okosan használja fel őket utoljára. Joker arca felizzik, ahogy a traumatizált Gary-t kikérdezi: ezek a régi arcok irritálják, megingatják az élő szimbólumot, emlékeztetik őt emberibb énjére és embertelen előéletére. 

 

Bírtam, ahogy a rendező keresztülhúzza a számításainkat, akár tudatosak, akár nem. Bármilyen esélytelen józanul nézve, hogy a vádlott Jokerként, végig improvizálva nyerje meg saját perét – szemben azzal, ha mondjuk nyugton marad és hagyja magát hibbanttá nyilváníttatni –, mi, a nézők drukkolni akarunk, hogy mégis összejöjjön! Hogy valami váratlan húzással neki adjon igazat a bíróság, amiért kiállt új identitása mellett! Erre Phillips újra elbizonytalanít minket, hogy megéri-e ikonná válni, ha ehhez ki kell kapcsolnia magában a fékeket. Miután Arkham őreit nyilvánosan becsmérli, holott az elején tűrhetően bántak vele, azok szó szerint vérig sértve, brutálisan torolják meg a savazást – egyikük még meg is gyilkol egy lázongó rabot.

Így is kicsit élesnek tűnt a váltás, hogy a vádlott legközelebb visszavonja „jokerségét”, de elfogadtam, hogy itt már el kell dőlnie a konfliktust adó kérdésnek – még a tárgyalótermet ért robbanás előtt. Ki ő most? Ha márcsak Joker létezik, az ütleg is csak kárörömöt okoz neki, amiért előcsalta a vadállatot fogva tartóiból. Kérdéses, hogy a 3 közül melyik a leginkább igaz:

1. szívből kacag a kegyetlen irónián,
2. kényszeresen a régi betegségétől, 
3. erőlteti a kacagást, nehogy kiessen a szerepéből.

Sőt, mi is azt reméljük, hogy ne fájjon neki a dolog, "csak" testileg, ne lelkileg, ahogy az Arthur Fleck-re volna jellemző! De nem: a záróbeszédet már egyértelműen Arthur tartja, ez azonban nem visszavonja, hanem még továbblöki az 1. rész tragikus zuhanását – oda, ahonnan nemhogy visszaút, de már semmilyen út sem vezet.

Ritkán érzem magam ennyire az ördög ügyvédjének, mint egy olyan klienst védve, amilyen a Joker: Folie à Deux. Tökéletes párhuzamot von a maximalista nézők és a XX. századi Gotham polgárai között, tanúsítva, hogy egyik se lett bölcsebb a 2019-es remekmű óta. Ez az emberibb Joker – aki végül még „jokerteleníti” is magát –, jobban leleplezi a „modern” ember hajlamát a kényelmes előítéletre, a látványosság követelésére, mint a karakter bármely korábbi változata. Jeges zuhanyként szembesít a korlátolt gondolkodásunkkal, a felszínes átlagpolgár mentális rabságával. Ezért se lehet ugyanaz az elemi erejű, hamu alatt parázsló tűzgolyó, mint az eredeti Joker – és ahhoz képest a tempó is lassabb olykor a kelleténél –, de igenis szilárd lezáró-folytatás, nem pedig csak egy 2 órásra hizlalt, fakó epilógus.

 

Megpukkadni szabad tőle, de míg a 3. Deadpool-nak nem, addig a Joker: Kétszemélyes Tébolynak megadom a 4/5-ös pontszámot, és ezzel az ajánlást is. Teljesen más jellegű képregénymozik, bár mindkettőbe sok kreatív ötletet belepakoltak. De azért el lehet tűnődni rajta, hogy mi a hatásosabb: ha egy film dézsából önti ránk a kacsingató vicceket, vagy ha belőlünk csinál rafináltan viccet, anélkül, hogy maga is azzá válna?  

Menekülés Pretoriából

Ha már közöltem volna valahol, elismétlem: világéletemben fütyültem az egész Harry Potter-világra! Ezért sem adom meg Hollywood-nak azt az örömöt, hogy egy messze túldicsért, kliséhegy franchise arcaként gondoljak Daniel Radcliffe-re, aki úgy látom, mára igazi, többarcú színésszé ért be. Figurájának itt egy kirekesztő rendszer rácsai mögül sikerül kitörnie annyi próbálkozás után; mintha csak a 31 éves sztár pályáját jelképezné a Szökés Pretoriából.

Timothy Jenkin-t és Stephen Lee-t polgárjogi aktivistaként ítélték el a 70-es évek Dél-Afrikájában, miután szórólapokkal szót emeltek a fajgyűlölő diktatúra ellen. Bár nem életfogytiglant kaptak, Jenkin szokatlan szökési módszerrel állt elő: titokban ál-kulcsokat készített a Pretoria Börtön záraihoz. Az emlékezéseiből készült könyv adta az alapot Francis Annan filmjéhez.

Nem műfajmegváltó darab ez, de attól még hihető és érdekes, végig lekötött. Szinte rögtön azonosultam a két főszereplő aktivista jellemével és helyzetével; sosem hagyjuk el nélkülük a fő helyszínt, a kifejezetten fehér raboknak fenntartott fegyintézetet. A klausztrofób légkör a rabság egyhangú sivárságát, a szökés előkészítésének idegőrlő nyomását is képes éreztetni a nézővel. 

Érdekfeszítőnek találtam, ahogy lassan formát ölt a nagy terv: Jenkin rájátszik, hogy őreik – meg úgy általában az utca embere – a faragott kulcs puszta gondolatára is legyint, hisz a hamisítvány túl könnyen törne. Mikor az egyik tényleg eltörik, Timmel együtt éltem meg a nyomeltüntetés páni sietségét. 

Nincs panaszom a színészi játékra: Radcliffe teljesen Tim Jenkin-né válik, a többiek közül senki nem halványítja el. Fontaine Ned Land-szerű karakterét is megkedveltem „útközben”, függetlenül attól, hogy őt „csak” több való életbeli rab alakjából gyúrták össze Jenkin és Lee mellé. A befejezés kicsit meseszerű lett ugyan, de a szökevény trió jól megérdemelt öröme akaratlanul is átragadt rám.

A Szökés Pretóriából tőlem egy 4-est kap az ötös skálán. Jó alkotás.

Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

A musztáng

Ha egyszerű is a története, kár lenne annyival legyinteni A musztángra, hogy: "á, megint egy börtöndráma, ahol a bűnös újra rátalál emberségére". Távol áll tőle, hogy családbarát lelkizéssel, tetszelgő ölelkezéssel adja el magát a nézőnek, és messzire vágtat a sajnálkozó melankóliától, ami sok megváltástörténetet a giccsgödörbe taszít. Sose naiv, aligha mesterkélt; a bizakodás percei kiérdemeltek, ahogy a "főhőst" egy állattal való bánása önmagával is megtanítja bánni.

Roman Coleman már 12 éve ül börtönben, amiért örökre megnyomorította élettársát, és ezt terhes lánya, Martha soha nem bocsátotta meg neki. A férfi ma sem mutatja jelét, hogy visszavágyna a társadalomba, ám egy átnevelőprogram keretében rábízzák egy fiatal musztáng kezelését, aki éppolyan keményfejű, mint ő. Roman és lova, Marquis együtt kell, hogy felkészüljenek egy árverésre, ahol új tulajdonos vár a lovakra – vagy altatás.

Végső soron az őszintesége A musztáng fő erénye: egyenesebben, életszagúbban meséli el Coleman amúgy pofonegyszerű történetét. Nem a szokott alaphelyzetből indulunk, hogy a főszereplő csak a körülmények vagy akár a rendszer áldozata: jóval bűne megismerése előtt lerí a férfiről, hogy tényleg bűnös, és nem keres önigazolást. Nem pusztán egy ostoba vadállat, de indulata hirtelen tör föl belőle, és rég nincsenek illúziói az életről. Hihetőnek találtam a szintén szülővé érő lány viszonyulását az apjához; Martha vádló szavai a tettéről és helyzetéről csak még jobban kirajzolták nekem Coleman személyiségét.

Nem igazán éreztem, hogy látvánnyal vagy pátosszal próbálnák kitömni a narratíva helyét. Roman-t súrlódásai a zabolátlan paripával nem ruházzák föl plusz erkölcsi többlettel vagy vadonatúj életfelfogással. Magát a természetét csiszolgatja apránként az állat betanítása: megtanul-e a fickó másokkal bánni, vagy büszkén visszavedlik öntörvényű izomemberré, végleg bebukva a „megjavult” apa szerepét (mint pl. A pankrátorban). Tetszett a kölcsönhatás ló és lovasa között, bár az utolsó félórában már elég kiszámítható, hogy mi lesz a vége. 

Örültem neki, mikor Roman Marquis szabadon eresztésekor nem szökik utána. És nemcsak mert így kevésbé elcsépelt az egész. Ez a férfi egykor önző dühből, egyetlen tettével tönkretette az élettársa életét, aki emiatt napról napra tengődött a halálba, a lányuk terhére. "Egy nap jóvá fogom tenni..." Roman közös útja Marquis-szel e folyamat fordítottjának tűnik nekem: napról napra segíti át a lovat a tengődésből az őket megtapsoló közönségig, később pedig egy csapásra visszaadja bajtársa életét, önzetlenül, tartva magát eddigi sorsához. Ez adott nekem többletet a sztori száraz vázához, amit maga Martha is így egyszerűsít le: "Azt hiszed, a lovaglás bármit is megváltoztat?" A befejező pár perc pedig visszafogott, mégis megható.

A musztáng tehát egy jól vizsgázott kis darab nálam. Cseppet sem nagyratörő, nem próbál erőszakkal könnyeket facsarni a szemünkből. Mégis sikerül kencézetlen tálalással reményt adnia a nézőnek, olyan elvadult "jószágokról", akik a rendszer, sőt a józan ész szerint is már elvileg menthetetlenek, javíthatatlanok.

4/5-öt adok rá.

800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából.