Jumanji

"Jumanji" a neve egy mágikus társasjátéknak, amellyel ha játszol, a mezőkön szereplő természeti jelenségek életre kelnek. Ezt tapasztalhatta meg a 12 éves Alan Parrish és barátja, Sarah, mikor a fiút beszippantotta a tábla. Majd csak 26 évvel később szabadul ki, mikor egy testvérpár, Judy és Peter rábukkant a Jumanjira. Így a trióra hárul a feladat, hogy végigjátsszák az elszabadult játékot.

Mesefilmhez képest ez egy érdekes történetvázlat. Nemcsak rengeteg komikumra, de egy tisztes adag, családi jellegű drámára is lehetőséget kínál. Maga az alapfelállás rémisztő gondolat: mint Robinson Crusoe, te is magatehetetlenül nézed, amint egy nálad hatalmasabb erő elvág a világtól, és a vadonban élsz hosszú éveken, sőt akár évtizedeken át. Emellé jön a kérdés: mi van, ha ugyanazzal a borzalommal megint szembe kell nézned? Mit jelent feldolgozni egy gyerekkori traumát felnőttként, látva, hogy közben újabb gyerekekkel ismétlődik meg?

Akár a humort, akár a drámát veszem alapul, úgy érzem, erőtlen. A játék - és vele a cselekmény - menete nagyon kiszámítható és önismétlő: 1.) dobás 2.) megelevenedés, 3.) átvészelés. Aztán elölről; a séma marad egész amíg el nem jutnak Jumanjiig. Persze, érdekes látvány, ahogy a Jumanji hatalma folytán elefántok törnek elő a könyvtári falból, vagy hogy narancsszínű majmok ugrándoznak a konyhában, sőt az utcákon és a boltokban. Kalandfilmként megvan a lendület a Jumanjiban.

De ott vannak azok a feszültségkeltőnek szánt percek, mikor

• Alan krokodilusokkal küszködik a folyóban,
• menekül egy őt üldöző, századfordulós brit vadász elől, 
• vagy beszippantja őt a futóhomok-padló.

Ezek inkább csak ijesztőek, mintsem izgalmasak. Pénzbe lehet fogadni, hogy mi következik: a többiek ügyeskednek valamit, és mind megússzák. Ami úgy-ahogy eltérés, hogy Petert a játék egyik kóbor átka elkezdi majomszerűvé változtatni. Ez megint nem vicces, feszültséget se kelt; pusztán ijesztő a gyenge idegzetűeknek (különösen Peter mamájának).

2 okból találom gyengének ezt a filmet. Egyik az, hogy a "megelevenedések" nem szolgálják a sztorit. Jönnek-mennek. Sokkal jobban érdekeltek volna az interakciók a felnőtt Alan és a gyerekek, illetve Alan és a vele újra találkozó Sarah között. Sarah ugye hosszú esztendőkön át pszichiátriai kezelésekre járt a történtek hatása miatt. Így a halottnak hitt Alan csak rengeteg győzködés után veszi rá az ijedező nőt, hogy segítsen nekik. Ezt is humorosan mutatják be, holott cseppet sem az: mindketten - de főleg Alan - kirekesztettként élték át a fél gyerek- és a korai felnőttkorukat.

Akinek nálam jobban tetszett a film, az mondhatná erre, hogy: "Á, nem kell ezt tragikusan felfogni! Hisz végül visszakerülnek a saját idejükbe, és leélhetik a kiesett időt. Ez csak vígjáték,  mese!"
Nem. Ez a másik visszásság, ami nagyon nem tetszett: a drámát visszatartják a megható-szinttől, hogy passzoljon a családi kaland-vígjáték-öntőformába. A Jumanji fél attól, hogy komoly legyen! Még a játékszabályok is csak annyiból állnak, hogy ha jelölt mezőre lépsz, új látványosságot kapunk. Teszem azt, hogy a finishben mindent visszaszív a film a tábla.

Ami Alan Parrish-sel történt, az valójában szívbemarkoló lenne, ha a film őszinte volna abban, miről is szól. Elvesztette ifjúságát, mert valami boszorkányság a teljes izolációba, a jumanji-dzsungelbe taszította. Látjuk, amint a frissen visszatért Alan szembesül vele, mennyi idő is telt el (normális, hogy elvesztette időérzékét), illetve, hogy szülei már nem élnek. Sarah pedig az eset hatásaival küszködött évekig. Jóval borongósabb hangulat jött volna létre, ha ezeket a szálakat súlyuk szerint kezelik. Ez nem vitás. Viszont meghatóbb és érettebb alkotás született volna, ami a karaktereket is el tudja mélyíteni. Így az egész szokványos és előemésztett: nyilván főleg a 6 és 16 év közöttieknek szánva.

Mint szóba hoztam, a győzelem mást is hoz, minthogy eltűnnek a jövevények. Alan és Sarah visszakerülnek abba az időpontba és életkorba, amelyben a Jumanjira bukkantak. A játékot a folyóba dobják, elrendezik az apróbb gondjaikat, és újra leélik ugyanazt a 26 évet. Természetesen a '69-ben még nem élt gyerekek se emlékezhetnek rájuk, mikor 26 évvel később viszontlátják őket egy karácsonyi bulin. Elcsépeltebb ez a szcenárió már csak akkor lett volna, ha egyikük se emlékszik  a Jumanji-játékra. (Ami persze sikeresen partot ért valahol Nyugat-Afrika partjainál).

Színészet terén nem kell sokat várni. Robin Williamsnél az a pelikán jobban megnevettetett, aki egy ponton felkapta csőrével a játéktáblát. Nem volt humorkeltő. Másrészt viszont néhány egész meghatóra sikerült pillanattal elérte, hogy legalább fél szemmel kíváncsi legyek, hová lyukad ki a karaktere. 
Nem egészen tiszta, hogy miként telik az idő a társasjáték világában. A jelek szerint pontosan ugyanúgy, mint a mi valóságunkban. Úgy hiszem, Alan eltemette tudatában a világot, ahonnan jött, nem lévén reménye arra, hogy valaha is visszajusson. Így mikor Judyék visszahozzák, külön csalódás a férfi számára, hogy a saját elveszett évei ideát is elszálltak. 


Szerintem túl sok tragikus eseményt kötnek Alan eltűnéséhez: apja feladta a gyárát, hogy őt kerestesse, majd meghalt. Sőt: máig azt pletykálják, hogy ő ölhette meg Alant, illetve a gyár bezárása kihatott a városra. Egy másik régi barátja, Carl pedig rendőr lett. Ezek az okozatok egymás mellé vannak hajigálva, egyik se fontos önmagában nézve. És persze az újraírt történelem szerint nemcsak elrendeződött Alan kapcsolata az apjával, de 26 év múlva az apa él és virul. Minden a lehető legjobb.



Sajnálom, hogy sem Alan, sem Sarah jelleme nem kerül előtérbe. Érdekes lett volna pl. az, ahogy magukra ismernek Judy és Peter viselkedésén a régi önmagukra, miközben úgy próbálnak vigyázni rájuk, mint felnőttek. Mint instant pótszülők. Efölött elsiklunk: átvészelik egyik vészt a másik után, hogy végül az egész addigi sokéves rémálom meg nem történtté váljon. Ha én előre tudnám, hogy ez a "nagy jutalom", ami egy démoni játszma nyereményeként vár rám, akkor hajlok azt mondani: randalírozzanak csak a trópusi öv állatai a belvárosban!

Gyenge, félrevezető és hazug családi matiné, néhol néhány izgalmas jelenettel.

Éjszaka a múzeumban

A Természetrajzi Múzeum kiállítási tárgyai esténként életre kelnek, és ezt a titkos randalírozást az ottani éjjeli őr dolga kezelni. Ígéretes premissza, és néhány látványötlet erejéig sikerült is kihasználni. Ez viszont kevés egy vígjátéknak, ha nem humoros, vagy csak haloványan az. A sztori épphogycsak elműködik, faalakításokat vonultatva fel a sakktáblán.

Már a szereposztást is nehezemre esik megérteni: pl. Theodore Roosevelt szobrának megnyerték Robin Williams-et, egy Oscar-díjas színészt, míg a protagonistát Ben Stillernek adták, akit jóindulattal is csak mérsékelt színésznek neveznék. Pocsékul játszik, szerepe tipikus hanyag szülő, akinek személyisége szub zéró.
Szóval: Larry egy szabvány szerinti örök vesztes; az a fajta szegény ördög, akinek csak a pici zivatarfelhő hiányzik a feje fölül. Bármilyen melót vállal, mindig kirúgják, mert valamit elszúr. De ami igazán utálnivaló rajta: a nagy kaland, amin a film átrepíti, semmit nem változtat rajta. Ténylegesen biztos nem. Bőven kínálkozik alkalom a megjavulásra, fejlődésre, ám - 1 próbálkozást leszámítva, mikor a múzeumi alakok történetét mustrálja - ez sose környékezi meg. Egyszerűen történik vele valami őrületszámba menő csoda, amivel életében először lenyűgözheti a fiát, Nick-et (azt sem egyből).

Nem a humor vagy a szereplők, hanem a múzeum alaplégköre az, ami megfogott. Ahogy a tágas, impozáns kinézetű, elhagyatott múzeumban éjjelente megelevenedik a sokféle makett és viaszbábu, és hogy egy szál éjjeliőr küszködik úrrá lenni a felforduláson. Kicsit olyan hangulatú, mint egy Jurassic Park spin-off.
Az egyik teremtmény ráadásul ugyanúgy T-rex-csontváz, mint a kultfilm poszterén szerepel. A múzeum lényei közül ő a kedvencem: a legtöbb vicces momentumot hozzá tudom kötni. Pl. mikor a hatalmas lény végigkergeti Larryt az épületben, szájjal félrehajítja a pultot, ahol kucorog... csak hogy kiderüljön: játszani akart. Somolyogtató közjáték, ahogy Larry dobja neki a csontot, az meg visszahozza neki, mint egy kölyökkutya.

Nem hiszem, hogy a cselekményt nagyon részletezni érdemes. Egy nagyon szimpla műmítoszra vezethetőek vissza a movie csodás elemei: létezik egy egyiptomi tábla, ami esténként életerővel ruházza fel az összes, élőlényt ábrázoló kiállítási tárgyat. Ha pedig "házon kívül" éri őket a pirkadat, porrá lesznek.

Ez még nem is rossz, de alaphangon együgyűnek tartom az egész konfliktust. 3 volt éjjeliőr, Gus, Cecil és Reginald nyugdíjba készülnek; ismerik a múzeum rejtelmeit, melybe Larryt is beavatják érkezésekor, sőt útmutatóval is ellátják, ami persze odavész az első munkanapon. A nagy ügy, hogy a varázstáblát elviszik, mert a mágiája fiatalkori életerejüket adja vissza nekik. Őszintén: ez a legjobb ötlet, ami az alkotók eszébe jutott?
És persze így a teremtmények csak múzeumi tárgyak maradnak. Érdektelenségbe fullad az, ahogy a múzeum lényeit merő téblábolásra, rohangászásra tékozolják. Miért érdekeljék ezek a lények az embert? Ha az életre kelt tárgyaknak nincs semmi létcélja, alig teremtenek humoros szituációt, sőt némelyek folyton poént próbálnak kicsikarni magukból (miniatűr cowboyok és római katonák), akkor legalább a közös veszély lehetne kreatív. Ami ellen össze kell fogniuk Larry közvetítésével. Alig van hatása a történéseknek.

Az a legrosszabb, hogy nagyon könnyű elképzelnem ezt a vígjátékot mozgalmas, jól rendezett és mulatságos filmnek: 

• Karakterark (jellemfejlődési út) lehetne, ahogy Larry lassan megismeri a különböző lények természetét, utánaolvas az eredetüknek (hun történelem, dinoszauruszok, etc.), és idővel szinte az őrzőjükké válik.
• Lehetett volna nevettetőbbre szabni, ahogy megismerteti a neandervölgyieket a tűzoltó-palackkal. 
• Lehetett volna tanulságos, ahogy - egyfajta döntőbíróként - meg kell győznie az egymással hadakozó Octaviust és Jedediaht, a cowboyt, hogy ki-ki az övéiket ne bíztassa "háborúzásra" (bár fegyvereik persze nem ejthetnek halálos sebeket).
• És lehetne megható, ahogy Larry megmutatja a múzeum nagy titkát Nick-nek, vagy Rebeccának, az intézmény egy másik alkalmazottjának. Ő épp az egyik ottani figuráról, az indián Sacageaweáról ír disszertációt, és ez legalább érdekes felállást hoz a vége felé: szembesülni azzal, hogy írása tárgya ott áll előtte, elevenen, párbeszédre készen.

Nem teljesen rossz ez a film, de annyira nehézkesen áll össze valami egésszé. A dialógusok és elmondóik idiótaközeliek, a humor harmatos, a cselekmény sánta. Túl kevés a működő vicc, még kevesebb az érzelmes pillanat. Nem tudom, mitől kedveli meg Nick a végére az apját, és nem tartom jogosnak, hogy Larry képes elnézni a nyugalmazott őrtrió stiklijét. Főleg, hogy Cecil őt és a fiát egyszer még be is zárta. Olyan élményféléhez hasonlít, mintha egy celluloidkísértet suhanna át a szobán, és a családi vígjáték helyén csak a mozgást és a hideget érezzük.

Az Éjszakai múzeumban egy Elégségest adok. Rengeteg látványötletéből csak maréknyit sikerül tartalommal is felruháznia, és a szereplők semmivel se életszerűbbek, mintha szintén életre kelt viasztestek volnának.

Good Will Hunting

Az első információ, ami eljutott hozzám a Good Will Hunting-ról, az Robin Williams Oscar-díja volt. A film többszöri megtekintése után jogosnak is tudom ezt mondani, még inkább, mint Matt Damon és Ben Affleck közös Oscarját a forgatókönyvért. Ez egy mindenképpen értelmes movie, olyan dialógusokkal, melyeket a hasonló laza srácokról szóló produkciók általában ledózerolnak olcsó poénkodás kedvéért.

Will Hunting alkalmi munkákból élő fiatal, rendkívüli lappangó tehetséggel a matematikához. Titokban több hipernehéz matematikai egyenletet oldott meg, holott a Harvard elit docensei is küszködtek azokkal. Akaratán kívül felkínálja magát, mikor verekedésért lecsukják, és Lambeau kihozza, azon feltételekkel, hogy látogassa őt, plusz egy pszichiátert.
Elsőre ez a karakter csak egy tipikus meg nem értett zseninek tűnhet, aki persze nem tudja, mihez kezdjen a jövőjével. Ezt feltételezi Lambeau professzor és kollegahada is, miután felfedezik őt, és megpróbálnak "sikeres zsenit" faragni belőle - bármit is jelentsen ez.

Nagyon tetszik, ahogy a film sorra veszi, milyen klisé okokra fogják rá a hollywood-i művek egy különleges tehetség átlagosan "szar" életvitelét: 

• Még nem kapta meg a "nagy esélyt" a bizonyításra,
• Anyagilag és/vagy etnikailag hátrányos helyzetű,
• Árván nőtt föl és nagyon frusztrált,
• Nevelőszülei közül az egyik verte.

A felállás persze azért ettől bonyolultabb. Szemtelen és lényegretörő dialógusok sorozatát hallhatjuk a szereplőktől, amik egyrészt alaposan kitárgyalják Will esetét, másrészt érdekessé teszik a szituációkat, és ébren tartja a figyelmet. Főleg Williams és Damon karaktere között.

Hunting egy olyan álláspontot képvisel, amit a mai oktatási rendszer máig nem tud érdemben kezelni. A közfelfogást, a karrierizmust ő mókuskeréknek látja. Olyan géniusz, aki egyszerűen nem kér kivételes elméje "kamatoztatásából". Will  környezetéből senki nem érti, miért nem vágyik többre az életben: látszólag egy okos, mégis arrogáns kölyök, semmiközeli élettapasztalattal. Inkább egy építkezésen gürcölne évtizedeken át, minthogy kockáztasson, akár emberi kapcsolatok, akár álláskeresés területén.

Aki nem ismeri a filmet, azt ez a hozzáállás először taszíthatja. Érdemes egy ilyen főszereplő sorsáért szorítanunk? Vagy csak egy beképzelt bunkó, akinek gondolkodni se kell, hogy agytröszt legyen?

Sean McGuire képében jön el a lassú áttörés, miután Will tucatnyi pszichiátert kiborított cinikus magatartásával. A movie főleg erre a kialakuló barátságra fókuszál. Ahogy a "kezelés" előrehalad, úgy kap Sean - és vele a néző - egyre pontosabb képet a fiú gondolkodásáról, amit a szemébe is mond neki egy parkban. Will tengernyi dolgot tud könyvekből, de saját bőrén alig-alig élt át valamit. Életútja szabadon stagnál.

Ez a kirekesztés és cinizmus, ha belegondolkodunk, teljesen érthető Will részéről. Itt egy fiú, a világ 100 legpengébb koponyája közül, de sose akadt szellemileg egyenrangú beszédpartnere, és topis haverjain kívül - mint Chuckie - senki nem fogadta el az egyéniségét. Sean azt szeretné, hogy bízzon benne, hisz - mint bemutatkozó jelenetében oktatja - az minden emberi kapcsolat alapja, akár agyturkászról, akár egy frissiben megismert egyetemista csajról van szó. (Róla lentebb.)

A filmben látott "szupertudás" működését hihetőnek találom: Willből fényképszerűen, szinte automatikusan "tör elő" az épp szükséges ismeretanyag - valószínűleg úgy, hogy ráállítja az agyát egy bizonyos probléma megoldására. Messzemenően következtet, mikor egy hivatal munkaajánlatát elemzi: mi lenne az ő melója, és annak külső következményei. Emellett viszont modorosan beszél, ötletesen rögtönöz valami "süket dumát" a pszichiátereinek.
Tehát nemcsak okos, hanem valamilyen szinten intelligensnek is kell lennie. Épp emiatt szerintem Hunting nem nevezhető "öntudatlan zseninek". Nemcsak sejti, de pontosan tudja, hogy van különleges tehetsége. Logikus is, hisz mégegy okot hozzáad lezser nemtörődömségéhez, ha tudja, hogy a kisujjából kiráz egy olyan egyenletmegoldást. A végén Lambeau-nak is azt vágja a fejéhez: sajnálja, hogy kínlódnak egy olyan egyenlettel, ami neki pedig könnyű.

Ehhez kapcsolódóan van egy apróság, ami zavaró a számomra. Sajnáltam, hogy cselekmény nem érintette Willt, mint egykori diákot. Erős oktatáspolitikai kritika érződik ki a Good Will Huntingból, ám ennek nem képezik részét Will tanulóévei. Pedig fontos lett volna, hogy nyomósabb okot adjanak Will ambíciótalanságára. Mégiscsak róla szól a film, az ő sorsát követjük nyomon. Miért nem látta soha értelmét próbálkozni? Miért nem hagyja egy okos + intelligens srác, hogy már gimiben - akármilyen vacak intézményben! - felfedezzék, mikor tudja, mi minden rejlik benne? Mikor saját bevallása szerint komálja a kombinatorikát?
Tudom, hogy az írók nem feszegetik ennyire a témát, de a címszereplő bizonyosan kevésbé izgatja az embert, ha nyomós ok nélkül érdektelen, "szarik a világra", és/vagy "fél bárkit közel engedni". Érdekesebbé tenné Willt, ha csak úgy tűnne, mintha nem érdekelné a kiemelt figyelem a tanároktól, mert az nem érdemi segítség. Közhely, hogy az oktatási tanrend egyfajta mókuskerékbe fogja a diákságot, ahol csak az a "honorálandó tudás", ami szolgaian kitűnő osztályzatokat szállít. Az elit tanárok akadémikus észjárása bármelyik diákkal megutáltathatja az egész rendszert, és azt mondja: "fütyülök rá, csak ne vágjanak meg!"

Na jó, vissza a szereplőkhöz.

Szóba kerül a férfi-nő-kapcsolat: ez szerintem túl átlagosra sikeredett. Skylar tipikus fiatal városi nő, továbbtanulni akar, karriert, és lehetőleg még húszas éveik során családot. Utóbbi terve nem hangzik el, de ezt olvasom ki abból, ahogy Willt a családjáról faggatja. Az persze letagadja árvaságát (12 bátyj??), míg azt nem véli látni, hogy a lány csak szórakozik vele, nem veszi komolyan. A vége felé persze kibékülnek, de nekem úgy tűnik, ez a szál inkább csak dísznek van ott a cselekményben. Csak hogy demonstrálja, hogy Will még nem tanulta meg, mi fán terem a tartós kapcsolat.



"Hát azt hiszed, hogy én tudom, milyen nehéz lehetett az életed? Hogyan érzel, ki vagy? Csak azért, mert olvastam a Twist Olivért? Megmagyarázna az téged?"

A legnagyobb erősség egyértelműen Sean és Will párbeszédei, az interakció köztük, illetve az, ahogy lassan mind többet megtudnak a másikról. Hasonló észjárásúak: mindketten szabados szájúak ("A feleségem fingott, ha ideges volt."), csak Sean ezzel együtt is toleráns mások felé. Mindketten dél-bostoniak, mindkettejük életére az mondható: lehetett volna jobb, nagyratörőbb, ha őket is hajtja valaki.

Lambeau jobbára Sean ellentétpárjának felel meg. Seannal ellentétben ő hatalmas szakmai elismerésnek örvend, Sean pedig cinikus fráternek tartja, aki csak saját észjárását tartja célszerűnek. Nagyon tetszik, ahogy mind inkább összemosódik számukra a két tárgy: a véleménykülönbség, miként kell Willt "segíteni", és hogy egymás életútjáról mit gondolnak. Ezt a veszekedést a végén Will is látja, és részben ez is tudatosítja benne, hogy valóban érdekli másokat, hogy mire viszi.

Chuckie, aki eddig jobbára egy sima léha legjobb havernak láttunk, az építkezésen megadja neki a "kegyelemdöfést". A filmben szüntelenül ott lebeg a kérdés: megéri-e? Megéri-e teljes erővel időt és energiát ölni karrierbe és egy kapcsolatba, tudván, hogy mindkettőben kiszolgáltatott vagy, és a kettő egymástól is időt von el?
Nos, itt Chuckie szolgáltatja a végső érvet a bevállalás mellett: akik szeretik, támogatják, mert akármekkora reményt fektettek bele, azoknak törleszt Will, ha sikeres lesz. Ez azért nem csekély tétel: ha valaki vár valamit a másiktól, azt nem biztos, hogy érdekből teszi. Lehet, hogy egyszerűen azt akarja, legyen több esélyed, mint őneki bármikor.



Mindezek mellett a cselekmény menete elég egykedvűen fut le. Váratlan fordulatból jó, ha egy fél tucatnyi összegyűlik, és Seanon kívül nincs egyetlen igazán megragadó + érett személyiség se. Elég kiszámítható továbbá a jellemfejlődés, ami Will végigjár: elmegy az állásinterjúkra, vállalja a kapcsolatot Skylarral, végül újdonsült kocsijával lelép a városból.
Tovább nem panaszkodom: Affleck és Damon közös Oscarja a forgatókönyv eredetiségének szólt elsősorban, nem a komplexitásának. Állítólag Robin Williams saját díja átvételekor alig tudott megszólalni az örömtől, ez is jogos. Amit ez a film bevállal, azt remekül kivitelezi, ezért nem érzem középvonal-beli alkotásnak. A komoly hangvételt időnként humor is kiegészíti, ami ennek a műnek szintén előnyére válik.
Jót derültem Sean utolsó anekdotáján, mikor Will búcsúlevelét olvassa: "Utolsó szemét; lenyúlta a poénomat."


Tetszetős, hangulatos dráma a Good Will Hunting, néhány telitalálat életbölcsességgel. Kimondottan megkapó és tanulságos történet, mégha - mint a két főszereplő - nem is különösebben bonyolult vagy ambiciózus. Robin Williams-nek pedig alighanem itt játszhatta élete szerepét.

Álmatlanság

Mielőtt megnéztem volna a filmet, sokaktól olvastam, hogy ez Chris "Nolan leggyengébb munkája" illetve "ez az egyetlen nem nolanos alkotása". Az Insomnia Nolan első igazán drága mozija: 46 millió dolláros büdzséje többszöröse volt a Mementóénak. A Warner stúdió adta a tőke oroszlánrészét, a színészeket, ők feleltek a forgalmazásért. Nolan így legfeljebb javaslatokat tehetett az íróknak, de munkájukat nem bírálhatta felül.

Ahogy A tetovált lánynál, itt egy skandináv regény amerikai feldolgozásáról van szó. Will Dormer kiégett sztárnyomozó, akit a belső ellenőrzés be akar sározni. Ennek kapcsán partnere, Hap Eckhart vádalkura készül, miután Alaszkában majd elkapták egy tinédzser lány gyilkosát.
Ezt a szálat a belső vizsgálatról futólagosnak éreztem. Az érthető, hogy ha Dormert egy bármilyen vizsgálat korruptnak vagy szabálysértőnek találja, az általa bevitt bűnözők könnyen szabadlábra kerülhetnek. Harvey Dent morális bukása A sötét lovagban is ezt a következményt hozta volna magával, ha kitudódik. De ez a szál egyszerűen csak... ott van, semmi szerepe azonkívül, hogy Dormernek okot ad majd mostani vétke titkolása. Egyetlen hívás a főnökétől bizonyítja, hogy tényleg kompromitálni akarhatják odahaza, Los Angeles-ben.

Úgy gondolom, Nolan csak-rendezőként is viszonylag jól bánik a történettel: már az első órában megtudjuk a gyilkos kilétét, nem is ezen van a hangsúly. Dormer egy akció során a ködben véletlenül Eckhart-ot lövi le, halálát megpróbálja a gyilkosra kenni, aki látta a tettét. Így elmosódik a határ a jó és rossz között, ahogy Dormer se látta a sűrű ködben, hogy akire lő, az barát vagy ellenség. A táj nagyon is illik a sztorihoz: a hegyvidék, a jórészt felhős ég és az erdős vidéken a köd. Az állandó világosság azt a látszatot kelti, hogy az ügy is és Will tisztessége is világos. Wally Pfister operatőr nevét külön nem méltatom, Nolan állandó munkatársaként még nem okozott csalódást.

Gyilkos és üldözője bő 1 órával a film kezdete után találkoznak. Innentől pszichológiai macska-egér játék kezdődik, ami a cselekmény pörölyét alkotja. Ez a legérdekesebb az egész műben: mindketten ismerik a másik körülményeit, egymás előtt nem titkolják, hogy öltek, de az ügyük bizonytalan lábakon áll. A Walter Finch nevű férfi nem egyszerűen zsarolja Dormert: helyzetük hasonlóságaira apellálva próbálja meggyőzni, hogy nem szándékkal ölt, és hogy segíteniük kell egymás titkát megőrizni.
Dormer átlátja a taktikát, de látszólag belemegy, hogy együtt keressenek egy közös bűnbakot. Ennek ugyanúgy lehet oka saját esendősége, mint hogy a gyilkos bizalmát bírva könnyebben lefülelheti. A kérdés az: Finch tényleg véletlenül ölte meg a lányt, és ha nem, mit kezdjen a két vétkes egymással?

A cím Álmatlanság, és ez rá is illik Will Dormer helyzetére. Alaszkában fél évig nem nyugszik le a Nap, ahogy Hap halála után ő sem tud megnyugodni. Annyira kimerült, hogy egy idő után hallucináció támadnak. Ami rosszabb: kezdi elhinni, hogy tudatalatt talán tényleg ki akarta iktatni a társát. A folyamat a bűntudattól a szorongáson és az apátián át eljut végül a beletörődésig, mikor egy kollegája, Ellie veszélybe kerül. Olykor úgy tűnik, hogy Will bevállalja a színvallást, például amikor telefonon kiosztja a főnökét: "Kockázat nincs, viszont egész álló nap az igazi zsaruk vérét szívják, mert soha nem volt merszük közéjük állni!"    

Hilary Swank Ellie Burr-je nekem valahogy kilóg az egészből. A Dormer munkásságáért rajongó női zsaru - ahogy el is hangzik - munkamániás és idealista. Majdnem olyan, mintha a homlokára pecsételték volna: lelkes zöldfülű. Egyáltalán nem tetszik, ahogy körberajongja Dormert az elején. Úgy tűnik, jó a szimata: "A lövés nem jöhetett onnan...!" De amikor Finch célpontjává vált, és elhangzik, hogy Dormer lőtte le Hap-et, úgy tartja felé vádlón a pisztolyt Willnek, mint egy stréber akadémista, aki a tankönyvi szöveget olvassa a docens fejére.

Némi elégtételt kaptam azzal, mikor el akarja hajítani a Dormer bűnösségét bizonyító töltényt. Maga az, hogy a lány fel tudja fogni, hogy balesetből is történhetett. Ahogy Will meghal, Ellie nem a rossz útra tért mintazsarut látja, hanem az esendő magánembert, aki utoljára még tette a kötelességét.

Hogy Dormer nem hagyta Ellie-nek eldobja a bizonyítékot, az nekem kicsit kérdőjeles. Elvileg azért titkolta eddig a tettét, mert nem hinnének neki, és néhány "baromarcú" taccsra tenné élete munkáját, a sok rács mögé juttatott bűnözőt. Taccsra tenné úgyis, hogy előtte megmentette egy kollegináját, és meghalt! Örülök, hogy Nolan nem ad egyértelmű igazat se Finch-nek, se Dormernek. De Dormer problémájának gyökere megoldatlan maradt. Lefülelte a gyilkost, de amitől odahaza tartott, még mindig bármikor bekövetkezhet.

Azt hiszem, a film fő fogyatéka nem a történet hibaszáma, hanem a kiszámíthatóság. Nincsenek csavarok: egyedül azt találgathatjuk, hogy Finch készakarva gyilkolt-e, illetve hol, miként kerül elő bizonyíték: Willnek gyanús Finch, Ellie-nek gyanús Will. Üresjárat is belekerült a cselekmény szövedékébe. Alkalmi "bakinak" egyelőre 1 jelentősebbet sikerült felfedeznem: Dormer és Finch kicsit hangosan diskurálnak egy hajón arról, hogy gyilkoltak. Ha az egyik utas ezt meghallja, borul a kártyavár.

Az Álmatlanság három személyre épülő krimi, és bár a helyzetük érdekfeszítő, a karaktereik még nekik is kétdimenziósak. Al Pacino  - sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de - színszegény figurát alakít. Nagyon egykedvű, ritkán képes energiát vinni a szerepébe, és ezt csak részben tudom Dormer vívódására, illetve testi-lelki fáradtságára fogni. És meg kellm, hogy mondjam: az akciójelenetek, ahol a tettest üldözi vagy fegyvert ránt, sem nyűgöztek le.
Ami Robin Williams-et illeti, egyszerre képes alantasságot mutatni, illetve szimpátiát kelteni annak dacára, hogy egy kiskorú halálát okozta. Első találkozásukkor Dormerrel tetszett, ahogy a nyomozó nyíltan próbálja lecsupaszítani őt bűnözőként: "Pont annyira rejtélyes, mint egy eldugult budi egy flancos vízvezeték-szerelőnek."



Nem vagyok Nolan-fan csak amiatt, amit a rendező a Batman-franchise kapcsán felmutatott. A tökéletes trükk és az Eredet a kedvenc filmjeim között szerepel, és a TDKR után is kíváncsian várom a következő project-jét. Az Insomniát a többi filmjéhez mérve én is kakukktojásnak tartom, de tényleg rendező az utolsó, aki tehet erről; a londoni kritikusok még az év rendezőjeként is díjazták 2003-ban. Nem rajta múlt a dolog. A flashback-ek, a kettős nyomozás és a bűnösség kérdése ilyen helyzetben tényleg elgondolkodtatóak. Mégis: ezekkel együtt is megalkuvónak és középszerűnek éreztem a produkciót, a szereplőit pedig száraz típusfiguráknak.

Popeye

Ha valakinek az átlaghoz képest magasabb a mércéje filmek terén, könnyen előítéletei támadhatnak olyan munkákkal szemben, melyek eleve nem próbáltak grandiózus vagy sokoldalúak lenni. Ha valaki ezektől nem tud elvonatkoztatni, könnyebben lankadhat a figyelme, ahogy az apró részleteit megfigyeli egy mozgóképes alkotásnak. Ilyenkor a legkönnyebb például tárgyi tévedéseket elkövetni - ahogy például velem is előfordult néha.

Előítélet vagy sem; a Popeye-movie-t nehezemre esik többnek látni megjátszott és nehezen értelmezhető téblábolásnál. Tudom, hogy a '30-as évek rajzfilmje, és az eredeti képregény a Thimble Theater kiadótól is inkább afféle unaloműzőként készült. Ahogy a film is, Popeye korábbi inkarnációi sem próbáltak igazán szólni bármiről, leszámítva, hogy mikor milyen dolgok esnek meg a címszereplővel. Az olyan karakterek, mint Wellington Wimpy vagy az Oil família egyszerű kisvárosi emberek, akik egy kikötő környékén élik ugyanilyen egyszerű mindennapjaikat.

Musical-ekkel mindig is hadilábon álltam, mivel véleményem szerint fölösen törik meg a filmek hangulatát, cselekményét, rosszabb esetben pedig le is butíthatják azt. A Popeye zeneszámai kb. 2 percesek, és a dalok szövegét őszintén szólva nevetségesnek találtam. Rejtély számomra, miért alakították musical-filmmé az élőszereplős verziót. Lehet, hogy a készítők féltek, hogy a mű nem fogja eléggé idézni a képregény és a rajzfilmek hangulatiságát, ha csak a díszletek, jelmezek és színészek kell fenntartsák azt.




A sztori dióhéjban: Popeye rég elveszett apját keresve megszáll egy sweethaven-i panzióban, melyet az Oil család tart fenn. Megtudja, hogy egy Bluto nevű kapitány  vámot szed be a városiaktól. Beleszeret Olive Oil-ba, akit odaígértek Bluto-nak. A két szál pedig összefonódik, mikor kiderül, hogy Bluto valójában Popeye apjának dolgozik, míg majd az egyik zeneszám alatt ellene nem fordul.

A forgatókönyv tehát a képregény minden fontosabb szereplőjét megpróbálja egyetlen történetbe elhelyezni: Popeye szökésen kapja Olive-t, együtt rátalálnak az árva kisbabára Swee'Pee-re, Bluto pedig együtt találja hármójukat, amiért elveri Popeye-t, és mikor a végén újra szembekerülnek, már az életére tör. Mindez jól hangzik papíron, de a kivitelezés lötyög, sok dolog magyarázata hihetetlenül banális.




A film tudatosan nonszensz dolgokból építkezik: látnok csecsemő, spenóttól szupererőt nyerő pasasok meg hasonlók. A rajzfilm-világ fizikai törvényeit idézi sok mozzanat, például:

• dugóhúzóként verek valakit a kemény deszkába;
• tengeralattjáró kémlelő lencséjeként használhatom a pipám;
• vagy lebukom a vízbe, aztán rögtön mint a gumilabda pattanok ki 10 méterrel odébb. 

Lehet, hogy csak a stílusvilága nem tetszik az egésznek, de a helyiek viselkedése valahogy sose tűnt természetesenek nekem. Sweethaven lakosai pletykás, fecsegő hanglények, akik sokszor azt se fogják fel, mit tesznek és miért. Popeye-tól mintha félnének, mikor a városba érkezik, holott ez az első eset, hogy a tengerész Sweethavenben jár. És egy csapásra körbeünneplik, mikor véletlenül meglöki a helyi vámszedőt, aki ettől végigszánkázik egy csúszdán. Ezt vígjáték-standardok között is nehéz bevennem.



Azt is értem, hogy félnek Blutótól, aki - legalábbis így tudják - törvényesen alkalmazhat erőszakot. De ahhoz képest nem látszik rajtuk, hogy nagyon érdekelné őket a dolog. Miért állnak ki mind a panzió elé, mikor Olive és Popeye vígan odaigyekszik Swee'Pee-vel? Miért nem közlik már az utcán Olive-val, hogy Bluto pont őrá várakozik türelmetlenül?
De Bluto-nak semmi köze olyan esetekhez, mikor például Olive bátyja kiáll egy izmos behemóttal bokszolni, holott gőze sincs a sporthoz. Vagy hogy Wimpy, a kövér fánkevő fickó elviszi a rábízott Swee'Pee-t a lóversenyre, mert állítólag látnoki képessége van a babának. Ezen már csak kacagni tudtam. A gyerek képes fütyülni, mikor kérdezik valamiről, ezzel jelezve, ha egy kérdés válaszával egyetért, és ennyi. Őszintén: felnőtt pasas ilyen könnyen bekajál - már bocs a szóért - egy ilyen képtelenül hangzó dolgot pusztán a gyerek fütyülése alapján?

Popeye apja, Poopdeck amolyan nihilista jellem: egyfolytában csak arról ágál, hogy mennyi mindent utál: a csecsemőket, a jövőt, a múltat, a jelent, etcetera. Bluto elmondása alpján évekig segítette az öreget, még
Swee'Pee-t is egyből megmutatta neki. "A kölyök egy vagyont ér, kapitány!" Wimpy után tehát a történet rosszfiúja, a tapasztalt tengeri medve Bluto is egyből a meggazdagodását várja ettől a legfeljebb pár hetes kisgyerektől.

Nyilvánvaló, hogy a film szándékoltan abszurd és nevetséges elgondolásokkal operál: az újszülött Swee'Pee látnoki képessége áll a figyelem középpontjában. A kicsit Blutótól, majd az utána eredő Olive-ot meg egy tintahaltól kell megmenteni Popeye-nek. A végére eljutunk a klasszikus felálláshoz: Popeye szembekerül Bluto-val, megeszi az apja által dícsért, de utált spenótot, és embefeletti erővel eltángálja Blutót. S hogy mindezt tetézzük: maga Bluto eteti meg vele, hogy bosszantsa. 

Színészfronton a két főszereplőt sikerült leginkább úgy megformálni, ahogyan én is emlékeztem rájuk a rajzfilmből. Robin Williams egyik legkorábbi szerepe volt a pipázó tengerész. Merev arcával, dörmögő beszédével nagyszerűen játssza Popeye-t; kitömött alkarjával vagy ahogy a pipája megpördül a szájában olyan, mintha az eredeti rajzfigura lépett volna ki a képregényből vagy a rajzfilmből.
Ugyanezt mondható el Olive Oilról. Shelley Duvall nevével korábban nem találkoztam ugyan, de filmográfiája alapján ez volt a legikonikusabb szerepe. Percig sem kételkedtem, hogy "Miss Oilt" és "Mr. Eye-t" látom a képernyőn - ahogy többször nevezik őket. Érdekes egyébknt, hogy mivel Swee'Pee-t együtt találják meg a kosárban, és közösen gondoskodnak róla, lényegében a baba révén fonódik össze a kettejük élete.


Be kell vallanom, életem egyik legkülönösebb filmtapasztalata volt a Popeye live-action-movie. Műsorideje alatt inkább értetlenül álltam előtte, semmint hogy mulatatott volna. Még az ütésekről is lerítt érződött a tettetés, a nem-igaziság érzete. Bár elismerem, van néhány kifejezetten humoros pillanata, mint mikor:

• Olive Popeye nevébe köt bele,
• az egész panzió Blutót figyeli, amint egy legyet próbál lecsapni,
• vagy a boxmeccsen a kopasz behemót véletlenül a mamájának mos be egyet, és Popeye megkérdezi: "Ó, részvétem. Hova küldjem a virágot?"

Nyilván látszik, hogy nem hihető dolgokból gyúrtak össze egy 2 órás produkciót. De nem vagyok biztos abban, hogy a humorosság volt-e a cél itt. Olive, Popeye, Wimpy és még Popeye papája is megfelelnek közismert valójuknak, amiket a képregényből vagy a rajzfilmből ismerünk.

Bluto kissé csalódást okozott nekem. Olive mintha csak mellékesen érdekelné, különösen, miután Swee'Pee képességéről tudomást szerez. De egyébként is: szinte egyáltalán nem gondolkodik, holott a rajzfilmben mindenféle módon taktikázott és csapdákat állított, hogy elgáncsolja Popeye-t. Itt olyan, mintha Bud Spencert gyúrták volna egybe a Batman & Robin Bane-jével: folyton hörög és dörmög, illetve pofoz és tör szét ezt-azt (Hogy nem sérti fel az ínyét, mikor várakozás közben szétrág egy üvegcsészét?!).

És ezen az 5 emberen kívül minden más szereplő csak extraként lézeng, élő díszlettartozékok.



Az élőszereplős Popeye egyszerűen megjátszott, túlságosan utánzó film. Más bizonyára jobban élvezni fogja, mivel ránézésre tényleg hasonlít a rajzolt verziókra. Számomra viszont egyszer nézhető színi darab lett, amiben arra is külön kell figyelni, mikor beszélnek normálisan a főszereplők. 

Aladdin (1992)

Azok közé tartozom, akik a Walt Disney-s Aladdin-nak először a folytatásszériáját ismerték. Gyerekkoromban egyik kedvenc nyugati rajzfilm-műsorom volt, videójáték-verziója úgyszintén. Csak jóval később, már felnőttként ismertem meg a moziban bemutatott eredetijét. Érdekes volt megtudnom belőle, hogyan találkozott az agrabai tolvajfiú először Szőnyeggel, Jinnivel, Jasminnal és a többi közismert szereplőjével.

Nagyon látványos mese, azt meg kell hagyni. A figurák arc- és testkifejezések igen gyors tempóban, gyakran másodpercenként változnak. Sőt, a kosztümök, helyszínek, és a mágikus erők is minden elképzelhető módon díszítik, tarkítják az arab világ látványát.

Magáról Aladdin hátteréről nem sok derül ki. Piti csirkefogó, az utcán él, és Abut leszámítva egyetlen barátja sincs. Bevallom, nem nagyon tudtam kötődni hozzá, tipikus szegénylegény, akiből egy váratlan csoda folytán előkelő férfi lesz, míg nála a csodalámpa. Ami szimpatikus benne, hogy jókedélyű, érti a tréfát és gyengéd érzések fűzik Jasmine hercegnőhöz. 

A film első felében inkább az eseménylánc érdekes, mint maguk a szereplők. Jafar, az udvari tanácsos rátalál a barlangra, ahol a Csodalámpás található. Aladdint, akit a város helyőrsége elfog, alkalmasnak látszik, hogy ezt megszerezze neki, ugyanakkor elég ostoba, hogy ne ismerjen rá álruhában, és utána megölhesse. Aladdin és Jasmine rokon természete naivitásukban tűnik ki a legjobban: a fiút pofonegyszerűen becsapják, Jasmine pedig - amellett, hogy álcája jóval kevésbé meggyőző, mint Jafaré - azonnal elhiszi Jafarnak, mikor azt mondja neki, hogy kivégeztette Aladdint.

Jafar alighanem Scar egyik archetípusa lehetett az Oroszlánkirályba, hasonlóképp, mint Batmannek Zorro. Önelégült, színpadias, sunyin vigyorgó és hataloméhes cselszövő. Segédje Iago pedig egy fennhéjázó, dirigáló papagáj, akinek annyi haszna van, hogy ellopja a Csodalámpát Aladdin palotai szobájából. Mint tanácsadó, Jafar igen jól pozicionált, hiszen parancsol a katonaságnak, szemel tartja a szultán, és az államtörvényeket is jól ismeri. Cselszövései igencsak gyengék: ahogy egy kígyófejű bottal hipnotizálja Jasmine apját, a szultánt, vagy ahogy a végén Aladdinnak sikerül kijátszania őt. Egyszerűen gyenge nekem az, ahogy a történet főgonoszát megírták. Arról nem is beszélve, hogy ha őfelsége előzőleg kétszer is felocsódott a transzból, és nem volt gyanús neki, hogy Jafar min erőlködik?

A törvénynek, miszerint hercegnő csak herceget vehet feleségül, semmi köze az Aladdin korszellemének. Annyi nehézséget jelent, hogy Aladdinnak hercegi álruhában kell bejutnia a palotába. Hogy lehet annyira óvatlan, hogy a átveri az egész szultáni udvart és még "az országa" nevét sem nyögi ki, erősítve maga ellen a gyanút?

Érthető, hogy mi zajlik le Aladdin lelkében a törvény miatt. Jasmine közelébe jutott, sőt elérte azt, hogy viszonozza az érzéseit. De ettől csak még jobban fél attól, hogy lelepleződése mindennek véget vet. Hogy Jasmine megbocsát neki, sem előzmény nélküli: maga is másnak adta ki magát megismerkedésükkor, ismerősnek találta a fiút, és az nem játszotta meg magát. A dramaturgia legszomorúbb része, hogy ezzel a barátait is megbántja. Jinninek megesküdött, hogy 3. kívánságával felszabadítja. Így viszont maga mellett kell tartani, folytatandó a színjátékot. Ahogy ráförmed, Szőnyeg és Abu is valahogy félni kezd tőle kicsit. Már nemcsak tolvaj, hanem hazug szélhámos is. Ez az a pont, ahonnan kezdve a protagonista sorsa immár a tettein, érdemein fog múlni, és a jelleme fejlődésnek indulhat. 

Okos húzásnak tartom, hogy épp mikor Jafar azt kívánná a dzsinntől, hogy Jasmine beleszeressen, az eljátssza, hogy Jinni ezt már meg is tette. Ezzel eltereli a figyelmét, hogy Aladdin ellopja a varázstárgyat. De mikor Jafar meglátja a fiú tükörképét a lány koronáján, Jasmine Jafarra támad egy bottal. Minek leplezte le egyből a cselvetését? Tudni kellett, hogy Jafar már sokkal hatalmasabb, semmint egy bot a nyakához megállíthatná.

A végső trükk Aladdintól már ügyesebben kiaknázott ötlet. Jaffar óriáskígyóvá változik, és Aladdin azzal nyer időt, hogy felhecceli Jafart. Minden erejét a Jinnek köszönheti, vagyis akkoris csak második, hogy elérte, amit akart. Nagyon okosan Jafar egójára és megszállott hatalomvágyára apellál, hogy ő legyen a legelső minden hatalmi kategóriában. Ez lesz hát Jafar utolsó kívánsága. A transzformáció alatt Aladdin megmenti Jasmine-t egy óriási homokórából, utána pedig felhasználja aduászát: a Lámpást! Azt kívánom, bárcsak Aladdin már korábban is felmutatott volna efféle rafináltabb "húzásokat", hogy ne csak egyszerű tolvaj legyen, hanem egy kimondottan leleményes, okos tolvaj. 

Minthogy Jafar a kívánsággal gyakorlatilag átvette Jinni helyét, a kék szellem csuklókarperece lehullik, többé nem szolga. Aladdin két személyes gondja tehát megoldódik: ígéretét betarthatta, a szultán pedig mostanra eléggé megkedvelte, hogy Jasmine kedvéért semmissé tegye az addigi házassági törvényt.

A különféle látványelemek hivalkodóak, és állandó a mozgás bennük. Hiper, hajlékony, színes és erősen asszociatív. Előnyös, ha az ember figyelmét valami állandóan ébren tartja, mindig van mit figyelni.

De ez a szerep nem a történetnek vagy motívumoknak jut, és nem is a szereplők lelki gazdagságához. Az ember szeme nem tud rendesen hozzászokni az elénk tárt világhoz, még olyan "pihenőperceknél" sem, ahol a szereplők csak sétálnak, mágia és hirtelen reakciók nélkül. Van egy rajzolási stílus, és azon belül az efektek azt csinálnak, amit akarnak. Nem lényeges, figyelünk-e az eseményekre, amikor ezernyi ingerrel bombázzák a gyereknézőt. 

Mindent összevetve inkább csak elnéztem, mintsem élveztem volna ezt a mesét. Látványos és stílusos, de a karakterek drámája, humora és gondolkodása közel sem olyan sziporkázó, mint a vizuális varázslat, ami beburkolja őket.