Top Gun 2. - Maverick

A nyár eddigi legnagyobb meglepetéseként ért a Top Gun: Maverick. Ez a jócskán kései folytatás gyakorlatilag mindazt megadta nekem, ami sokak számára az elődje volt. Ki nem állhattam az eredeti Top Gun-t: felszínes macsókomédiája, szirupos románca, öncélú hadi fétise és álszent pátoszisága mind csak taszítottak a néhai Tony Scott túldicsért drámájától. Még a paródiája – Nagy Durranás – is jóval elviselhetőbb élményt adott, mint az eredeti…!

Pete Mitchell, hívójelén „Maverick” egy élő időkapszula. Mindene egy letűnt kort idéz: arca, sérója, dzsekije, motorja, szemcsije, vigyora, vakmerősége, sőt még a régi pilótatársa elvesztése miatti bűntudata is. Csodával határos módon túlél egy kísérleti tesztprojektet, de a gépe nem, és csak az azóta tengernaggyá lett évfolyamtársa miatt küldik vissza a Top Gun pilótakiképzőbe (leszerelés helyett). Büntiként a legújabb ifjú titánokat kell kiképeznie egy lehetetlen küldetésre, és egyikük pont a halott barátja fia – aki mellesleg baromira utálja őt… 

Oscar-esélyesnek kiáltom ki a Top Gun: Maverick látványtervezését: 36 év távlatából sikerült egy népszerűnek számító film stílusvilágát, sőt sztárját is úgy rekonstruálni a nagyvásznon, hogy érzékelhetetlen rajtuk az eltelt idő! Nem tudom, Tom Cruise arcán mennyi kozmetikáztak, de veszettül jól tartja magát ez a pasas! És ami még ettől is fontosabb: sikerült az eredeti alkotás taszítóbb jellegzetességeit (amiket föntebb szóvá tettem) a lehető legfinomabban feljavítaniuk. Mintha egy múzeumi festményt rekonstruált volna egy aranykezű múzeumi kurátor!

És bár nem is egy visszahozott sztoriszál vagy flashback fordul elő, a film nem próbál puszta klón, önmagasztaló pökhendi nosztalgiacégér lenni. Akkor zsigerből elkaszálnám! Persze, a nyitány rámenősen a képünkbe tol mindent, ami csak eszébe jut az átlagnak a Top Gun-címről, de csak az atmoszféra érdekében. Az új és régi szereplők, a jelen és múlt elrévedései között 2 az 1-hez arányú egyensúlyt tartanak, amit csak helyeselni tudok: pont a NEM–nosztalgiapercek adták nekem a film erejét és lendületét. Nem érezni azt, mintha csak márkafejésre rángatták volna elő a poros klasszikust, hogy aztán ügyetlenül utánozzák.

 

A finom árnyalás nagy nyertese maga Maverick karaktere lett: a régi filmben csak egy Colgate-fogsorú G.I.Joe–reklámbaba volt, akire Luke Skywalker-t lemosolygó pilótatechnikát testáltak. Itt végre valódi embernek láttam, nem élő reklámplakátnak. Pedig a régi fenegyerek–aurája kicsit se fakult; tudja, hogy őrült teherbírása a régi, és hogy most is bármilyen helyzetben vállalja a lehetetlent. Új munkakörét is hamar teljesen a saját képére szabja: 

1. akkor is, mikor vadászgépen ördöngösen okítja osztályát, 
2. és mikor később alkonyati rögbi-bulit tart velük a parton, csapatszellemet kovácsolva egy szinte biztos halál misszióhoz.

 

Amit Maverick nem vesz észre – mivel folyton a múltra gondol –, hogy borként érlelte ki őt a kor. Őrületig vakmerő, és mégse könnyelmű. Múltbéli hibái még mindig nyomasztják, de már nem hatnak ki a jelen teljesítményére. A folytatáshoz kitalált barinőjének, Penny-nek az egyénisége is visszatükrözi Pete-en, hogy – minden sármjával és erejével együtt, de – emberibb lett, csiszolódott az emberismerete. És ezt úgy éreztette velem a sequel, hogy egyáltalán nem verte nagy dobra: egyszerűen látni Maverick arcán és gesztusain, hogy a személyisége felnőtt a képességeihez. Ezért tudott bevonni a köré írt személyes dráma, míg az a régi filmben csak alibi körítésnek tűnt a klisé „ifjú titán”–imidzs köré.

 

Provokálta azért a mű néhol a kétkedésemet. Nem abban, hogy az élete ilyen keveset változott 3 évtized alatt: a tudatos különcök ilyenek, saját útjukat járják. De hogy pilótatársa, Goose halálán, illetve, hogy 4 éve kénytelen volt kibabrálni fiával, Rooster-rel, kissé illúzióromboló. Ez a szál kapott időt meg figyelmet bőven, de árnyalást alig. Egyenes beszéd helyett a két pilóta végig csak a kerülgeti egymást: Rooster ingerült bikaként mered rá, valahányszor "A Legenda" ott kering körülötte, Maverick pedig képtelen kinyögni, hogy a srác aggályos anyja kedvéért kaszálta el egykor a jelentkezését. 

"Miért állt az utamba?!" 

"Nem álltál készen."

Haver: azzal még nem mutogatsz a néhai szüleire, ha abbahagyod végre a ködösítést…!

 

Az új nemzedék tűrhető kategória: kapott szövegeik és jellemrajzuk inkább csak olyan középszer, de a színészi játék fölizmosítja róluk az összképet. Közülük az értelmesen fickós csaj Poenix és a szókimondóan seggfej Hangman maradtak meg így elsőre. Örültem, hogy a "hülyülés" perceit okosan elhelyezve és behangolva használták fel a készítők. Tényleg úgy jött le: a srácok halálos szakmájához szükség van rá, hogy így fölszítsák szabadidejükben az önbizalmukat – és nem úgy, hogy ezek maguktól elszállt vágóhíd-marhák, akiknek már a helyzetértékelésére kihat az egójuk. 

Ahogy tanáruk is szóvá teszi: mindig „az elitnek”, „a legjobbaknak” hívták őket, kitenyésztett ászok, akiket beleneveltek a pilótafülkébe. Így aztán tetszett a módszer és hangnem, amit Maverick használ, hogy ne csak kihozza, de ki is tolja az eddigi maximumukat. Ahogy az örökös bajnok szokott pengeélen táncolni légi mutatványaival, úgy egyensúlyoz maga a produkció is a hihetőség határmezsgyéjén, és ez mégsem üt rá vissza – többnyire.

 

Meglepő módon Val Kilmer Iceman-jének a cameo-ja adta a film talán legemberibb jelenetét. Maverick monológja a halálos beteg barátja előtt összeszövi a bűntudatát Rooster miatt, és hogy nem találja helyét a mai világban – azon túl, hogy a tengerészet veteránja. „De ez nem a szakmám. Hanem az életem. Ezt hogy adjam át?”

Rendben találtam a romantikus szálat a középkorú anyával és bártulajjal: szemben a „nagy előddel” itt nem émelyegtem a pár hamisságától. Sőt, talán a kedvenc szóviccem a filmből épp a vitorlázós jelenetüknél hangzott el:
„Nem a tengerészetnél vagy?”
„De nem vezetek hajókat! Leszállok rájuk!”
 

Technikai szempontból a film korszerű, elődjéhez képest mindenképp emeli a tétet: nemcsak a látvány és a hanghatások élethűek, de a fiziológiai terhelés képei is nagyon elevenen hatnak. Csodásan átjön a repülések irdatlan, emberi léptékben elviselhetetlen nagysága – már a bevezetőben is, ahol Maverick rögtönzött tesztjén átlépi a Mach–10-es sebességhatárt. Maga a fő küldetés amúgy nem túl agyas: egy nevén se nevezett ország titkos urántelepe a célpont, amit kétszer is el kell találni csúcssebességen, már-már talajszinten. Az már, ahogy Maverick és Rooster az ellenség vonalai mögé kerül, majd lelép, már kicsit illúzióromboló volt, de még nem borította föl az összhatást.

 

Magasról teszek az első Top Gun hírére és a ’80-as évek macsókultuszára, melynek szellemi terméke volt, így többszörös hátrányból indult nálam ez a kései darab. És mégis megcsinálta a lehetetlent: nemcsak, hogy meggyőzött, szórakoztatott és izgalmas perceket nyújtott, de hihetetlen életkedvet sugárzott felém, kimanőverezve az öncélú pátoszt és izzadt érzelgősséget. Arra biztat, hogy mi is új generációs "maverickekként" álljunk hozzá a jövőhöz, fénykorunk után is fogadjuk örömmel az élet adta esélyeket – minden veszélyükkel együtt.

A második Top Gun az eddigi sivár '22-es kínálatból a második mű, amit bátran tudok ajánlani, és ehhez mérten 4/5-öt adok rá.

Űrvihar

Guberálós filmeknek fogom mostantól hívni azok a produkciókat, amik meg sem próbálnak bármi eredetiséget felmutatni. Az Űrvihar poszterétől effektjeiig sablontermék. Dean Devlin rendező ugyanazt a játékot játssza velünk, mint régi alkotótársa, Roland Emmerich: Érdeklődj, ha tudsz! Próbálj érdeklődni bármilyen szál, szereplő vagy jelenet iránt, amit eléd pakolnak; akinek a legtöbb dolog iránt sikerül, jutalmul megveheti a Blu-Ray vagy DVD-kiadást! 

2019-ben az ENSZ szakemberei egy különleges műholdhálózatot hoztak létre a Föld időjárásának szabályozására, egy központi űrállomásról felügyelve.

A rendszer azonban egyszerre meghibásodik, és időről időre természeti katasztrófákat idéz elő a Föld különböző pontjain.

Ezért behívják egykori tervezőjét, a magának való Jake Lawson-t, hogy segítsen megoldani a problémát. Jake viszont műszaki hiba helyett szándékos szabotázs nyomaira bukkan, amely kormányzati szintekig vezethető vissza. 

Egy süteményt analizálhatnék annyi erővel, mint ezt a filmet. Nem elég, hogy semmit megjegyezhető vonása vagy szereplője nincs, még a népszerű "látványfilm" címkét ráaggatni is hazugság. Végig a Lawson-testvérek unalmas szimatolására - meg néha civakodására - helyezik a hangsúlyt, amitől nem kevésbé látványfilm az Űrvihar, csak így még a látványát se tudja kiaknázni. Minden összetevőnek ugyanaz a jól ismert tucattermék-bukéja van: 

• a fő szálat adó összeesküvés alibi-történetnek nem áll meg; 
• az ütemtelen vágás miatt a látvány sose hat grandiózusnak;
• a csipetnyi akció benne szánalmat keltő;
• a dráma hullaszagú, személyes és globális vonalon egyformán;
• a karakterekre is minden ráfogható, csak az nem, hogy megjegyezhetők volnának. 

Le se tagadhatná az Űrvihar, hogy az Emmerich-művek uncsitesója: kötelezően bolygóméretre szabva kapjuk a CGI-pusztítást, a krízis közepette pedig az USA fontosságát és világban betöltött szerepét mutogatják az alkotók. 

Persze, hogy a civilizált világ megóvása múlik a szabotázs megfékezésén. És naná, hogy az amerikai elnök az erkölcsös jófej vezető, akik buzgón asszisztál hőseink nagy akciójához.

Legfeljebb az egyik alantas minisztere lehet a főkolompos, aki a népirtás-ellenes "elnök úr" tudta nélkül áldoz föl emberéleteket. Ezt az orrfacsaró propagandabűzt végül az a komikus perc tette nekem elviselhetővé, mikor a miniszter rakétavetővel lő a kocsira, amiben hite szerint a főnöke ül.

Lefokozom magamban Gerard Butler-t megélhetési színésszé. Az ilyen "amcsi profi megmenti a világot"-fajta akciófércek talán egyesek szerint jól állnak neki, de ennyi erővel a 300 folytatását is bevállalhatta volna. És a "drámai tetőpontnál", mikor Butler figurája épp készül feláldozni magát: hát ember legyen a talpán, aki képes azon a baltaarcon meghatódni!

Ki-ki maga sztereotípiájában zörög végig a cselekményen. Mintha direkt úgy írták volna a szerepeket, hogy ne izgasson minket, mi lesz velük: van egy hiper-szuper csúcsrendszer 30 körüli agytrösztje, aki a fél világnak kikürtöli bunkóságát, és még a semmilyen lánya is erőlködik, hogy tisztelni tudja. Tesókomplexusos öccse gerinctelen szemétláda, aki előbb kirúgja, majd visszahívja úgy, hogy a képébe hazudik. Közben egyszerre nyal a Fehér Háznak, és kefél egy szöszi titkosügynököt, aki pornóhitelességgel szajkózza a fenenagy kötelességtudatát. "Én esküt tettem!" 

Ennél többet nem érdemes mondani az Űrviharról. Devlin egyszerűen kipróbálta, milyen egyszerre írói, rendezői és produceri minőségben csinálni ugyanazt a művét, mintának pedig egy sikeres, de sekélyes munkatársat választott. Arra talán alkalmas darab, hogy lobbizzanak vele a klímaváltozás szabályozása mellett, de ha mondjuk egy TV-műsorprogramba kerül, ott inkább csak szennyezi a környezetét.

1-es erősségű-nek könyvelem el az 5-ös skálán.

A szikla

"A szabadság fája kiszárad, ha nem öntözik hazafiak és zsarnokok vérével.
Idézet: Thomas Jefferson-tól."
"A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása.
Idézet: Oscar Wilde-tól."

A sziklát nem Michael Bay rendezte. Ezt a filmet az a Michael Benjamin Bay rendezte, akinek a Bad Boys után ez volt a második nagyjátékfilmje.  A művet az alkotógárda egyik, a forgatás idején elhunyt tagjának emlékére ajánlották. A Transformers-t olcsó crashparty-vá butító, explózióhajhász bérdirektor itt még nem volt jelen, vagy legalábbis: "még nem tört a felszínre".  

Mondom ezt azért, mert mikor - egy bő évtized után - újra végignéztem nemrég a produkciót, nem hittem el, hogy Bay-produkció. Hogy ugyanaz az ember hozta össze ezt, mint pölö a Transformers-movie-kat. Egyáltalán nem kedvelem a rendezőt és felfogását a filmkészítésről, ezért őt minél kevesebbet igyekszem szóba hozni.

A szikla elsősorban akciófilm, de abból a jobbfajta. Fordulatos a története, mértéktartó a látványtrükkökkel, egész műsoridő alatt tud hatni idegre és adrenalinra. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra: tabutémát feszeget. A hazafiság túlhangsúlyozása a Hollywood-ban általános gyermekbetegség az erről szóló movie-knál. Ha felhozzák, legtöbbször túldicsérik, esetenként a csöpögősségig. Itt nem ez a helyzet. Vietnam például nemcsak egy katonaszereplő múltbéli hősiességének színtereként kerül említésre, hanem az amerikai  vezetés közönyös, emberéletet pazarló magatartásának eseteként is.
A filmbéli politikusok és irodafőnökök mind kétségbevonható jellemek. Felelősségteljesen cselekszenek (ekkora vészhelyzetben naná hogy), de könnyen lehetnek gyávák, kétszínűek, arrogánsak, érdektakargatók vagy mindez egyszerre. Provokatívnak tartom, hogy az ügy kapcsán a negatív oldal vezére, sőt a megoldást jelentő személy is kompromitálja őket (erről lejjebb). 

A sziklában nincsenek sarkítottan jó és rossz jellemek, legfeljebb kevésbé és jobban aljasak. Hummel dandártábornok a harcmezők - és nemcsak Vietnam - rengeteg sorsára hagyott hazafijáért emelt szót hiába. Becsületbeli ügynek tekinti, hogy az áldozatok családjai kártérítést kapjanak, illetve megtudják a vezetőik bűnösségét a halálukban. Motivációja tökéletesen érthető; az ő szemszögéből nézve hajlanánk igazat adni neki. (Felesége sírjának látogatása úgy vélem, csak az elhatározás pillanatát nyomatékosítja, az ügyhöz nincs szorosabb köze.) 

Ed Harris figurája nem terrorista, ám nem is hidegvérű mészáros, ahogy Stuart a Die Hard 2.-ből. Igaz, hogy tiszt bűntársaival tömegpusztító fegyvereket rabol, túszokat ejt, elfoglal el egy hajdani börtönt, Alcatraz-t, és váltságdíjat követel. De mint a végén kiderül: mindez alapvetően egy blöffre épült. Aki ennyire sokra tartja az emberéletet, az nem akar vérontást, illetve ténylegesen kiirtani fél San Fransisco-t. Mégse mutat gyengeséget, megköveteli a tekintélyt, apró részletekre is ügyel. Hummel nem annyira főgonosz, mint inkább antihős, aki túl szélsőséges eszközhöz nyúlt célja kikényszerítéséhez.

Sir Sean Connery minálunk családi kedvencnek számít; minden idők 100 legnagyobb hollywood-i színésze közé sorolom. 66 évesen is példásan bírja az akciójeleneteket, öltönyben pedig tagadhatatlanul elegáns, igazi ügynök megjelenést kapott.

J. P. Mason egy volt brit ügynök, aki harmadévszázada raboskodik Amerika legszigorúbb börtöneiben, mivel információt gyűjtött és rejtett el az FBI számos sötét ügyéről. Ezért tiltakozik Womack FBI-főnök, hogy felmentsék, ha segédkezik a Hummel ellen küldött kommandónak.

Úgy gondolom, az írók hihetően tudják Masont kulcsfontosságú figurává tenni. Nemcsak tapasztalt, precíz és rugalmas, hanem vakmerő is: képes nappal megszökni az őrizetből, és a fél városon végigrandalírozni, csak hogy láthassa a lányát. Fel-felcsapó lángnyelveken tud keresztülgördülni az időzítőérzékére hagyatkozva. A film ugyan vérbeli block-buster, emellett viszont kiválóan vázolja föl, hogy minek mi az oka:

1. Azért csak Mason igazodik ki Alcatraz folyosórendszerén, mert egyedüli (kéznél lévő) személy, aki sikerrel szökött onnan. És mert addig az időig többször átépítették a komplexum egyes részeit.
2. Mason lánya még meg se született, mikor a férfit bebörtönözték, és érthető módon nem tud az apja titkosügynöki életéről. Ha törölték a róla szóló adatokat, ugyan miért hagynák, hogy - életében először! - láthassa utolsó élő rokonát? "Te vagy az egyetlen bizonyítékom arra, hogy létezem." 
3. Nem hiszi el, hogy tényleg mentesülne a büntetés alól, mert Womack-kel túl jól ismerik egymást. Mindketten szószegő gazembernek tekintik a másikat, és ezt a jelenben is bizonyítják.
4. Mikor majd a mentőakció mészárlásba torkollik, először még le akar lépni. Az akció befuccsolt, megbízói pedig inkább a pokolba küldenék, semmint hogy csak őrá (és még valakire) bízzák a küldetés befejezését.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Masont foglyul ejtik, és Hummel elé viszik. A hasonlóság kettejük között nagyobb, mint az elsőre látszik rajtuk:

• mindkettejüket cserben hagyta a hazája,
• mindketten műveltek,
• mindketten elvesztették a nőt, akit szerettek.
• Mindketten szemet szúrnak a kabinetnek; nemcsak rendkívüli tetteikkel és mindazzal, amit tudnak hivatalaikról, hanem a jellemükkel, és hogy nem állnak kötélnek, ha fenyegetik őket.

Másban - pl. hűségük jutalma - viszont ellentétpárt képeznek: Mason fél élete rács mögött telt, Hummel meg tele van kitüntetésekkel. Mégis: bár Hummel próbálja tartani magát elveihez, Masonnek a kevesebb elvét kevésbé hangoztatva, de jobban sikerül megtartani. Kiderül ugyan, hogy Hummel nem akarta tényleg kilőni a VX-el ellátott rakétákat.

Mason azonban előre rámutat: olyan eszközöket használ, amik nem állíthatóak humánus cél szolgálatába. A blöffjét a katonai tekintélyelv alapján tarthatja meg blöffnek. Ám a végén több társa fellázad ellene, hisz ahogy mondják: így már zsoldosnak számítanak. Ha Hummel eltéríti a saját rakétájukat, majd "az akciónak vége", nincs fizetség se. "Mi nem blöff-nek szántuk, tábornok!" És ugyanúgy a túlfeszült indulat váltja ki, hogy egymást leöldössék, ahogy korábban a zuhanyzónál a mentőegységet öldösték le. Talán túl sokat magyarázok bele, de Mason szavai jutottak erről eszembe: "Mert hát, ez nem csata, valljuk be. Csak egy holdkóros őrület."

Eddig szándékosan kihagytam a 3. főszereplőt: Stanley Goodspeed-et, játssza Nicholas Cage. FBI-ügynök, de a kémiához és a vegyi fegyverekhez ért, nem a tűzharchoz. Cage és Connery játéka a közös jeleneteikben erősíti egymást, a casting-ra tehát nem lehet panasz. A humor ritkán tolakodó, nem járatja le a szereplőket és motivációikat. Mikor életveszélyes helyzetben "laza duma" hangzik el, az betudható pszichikai hadakozásnak, sosem hat idétlennek.

Stanley-ről nagyon gyorsan nagyon sokat megtudunk. Hobbijai közül legjellemzőbb rá, hogy rajong a Beatles-ért. 2. jelenetében láthatjuk, hogy mennyire is végzi jól a munkáját, mikor savas gázban kell hatástalanítani egy pokolgépet. Nem katona, nem az a típus, aki bármivel lő, csak hogy "az ellenséget" ritkítsa. De tettrekész, és amihez ért, abban profi. A mentőalakulatban úgy vesz részt, hogy tudja: barátnője terhes, és utánajött a célpont-városba. Mindezek után nem csoda, ha a börtönszigeten megedződik az állandó életveszélyben. Masonnel szemben pedig sosem elnéző, mégha valamilyen gesztust is tesz az öreg felé (pl. hogy lánya előtt nem említi, hogy megszökött tőlük).

Érdekes fricska, hogy pont egy FBI ügynöknek adja át a végén az FBI titkairól szóló anyagát. De logikailag azt hiszem rendben van. Mindketten megtanulták respektálni a másikat, Masonnek viszont nincs jövője, ahogy ezt szóvá is teszi: vagy megölik, vagy rohadhat tovább a sitten, kitörölve a világ emlékezetéből. Ezen csavar egyet jogos igazságtételként Stanley. Mason felrobbant, mondja többször is.
Nem nagyon látom, hogy a hála gesztusán felül számít-e, hogy épp Stanley-re hagyja azt a titkos anyagot. Amit sose fedett föl, és fél élete elveszett miatta. Mindenesetre ironikus fordulat, és lehetővé teszi, hogy egy derűs, de továbbra is komolyan vehető zárójelenettel fejezzék be a produkciót.

Nem mindenkitől voltam elragadtatva a fontosabb szereplők közül. Carla például határozottan cserfes és naiv nőszemély, mindamellett, hogy a krízis idején aggódik Stanley-ért. Paxton, aki elsőnek hallgatja ki Masont, olyan savanyú természetű, mint egy uborka. Nála mégis is örültem, hogy a mentőcsapat halála után nem veszíti el a fejét, ahogy kérdőre vonja Womack-ot: az ő munkájukban és akkora súlyú krízisben ez sajnos kézenfekvő eshetőség.
A már-már kötelező Jar Jar Binks-faktort pedig a fodrászban véltem felfedezni - bár olló nélkül rendes frizurát kihozni nem lehetett könnyű feladat.

Technikai szempontból nem hiszem, hogy sok dolgot lehetne kifogásolni. Az akciójeleneteknek nem agyatlanok, van kinézetük, és a történet szerves részei. Talán max. az autósüldözés anyagi kárait kissé elbagatellizálják. A vágás végig tempós, és - amennyire meg tudtam állapítani - sosem siklanak el fontos mozzanatok fölött. Külön a hangvágás, illetve a dallam rászabása egy-egy helyzetre is remekül sikerült. (Bevallom, hangosan kacagtam, mikor felismertem az egyik fő soundtrack-et; kíváncsi vagyok anno hogyan dőlt el, hogy ez legyen az intro a magyar híradó Kereszttűz műsorában.)

A képi világ igazán impozáns panorámát kínál. A csatornák, a börtönsziget nem használt részeinél rideg, koromsötét árnyalatokba vannak öltöztetve, főleg kékes-feketében. Bay azt a gyanúm, hogy nagyon kedveli a naplementét, ugyanis ez a látványelem gyakorta visszaköszön a filmjeiben.

Mindent összevetve: A szikla egy feszesre írt, energikus és általában ésszerűen levezetett alkotás. Színészi játék, dramaturgia és a feszültségskála részéről is rendben van. A Connery-Cage-Harris trió brillírozik, a konfliktus eszkalációja pedig átgondolt és végig jól követhető. Helyenkénti túlzások ugyan felfedezhetőek benne, maga a téma sem túl eredeti, de ezek a legnagyobb hiányosságok, amiket így elsőre fel tudok hozni ellene.Fantasztikus akcióthriller.