Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max egyike azon nagy rajongótáború filmcsokroknak, amik kimaradtak az én gyerek- és tinédzserkoromból. Pedig az alapvetés egy ilyen ultranyomorúságos, élelem-, víz-, és energiaforrás-szűk bugyorbolygóról eleve szívbemarkoló téma. Később, felnőttként megismerve a brand-et sem igen ragadta meg a képzelőerőmet ez a sivár, természetileg és agyilag egyaránt lerobbant, egysíkú ócskavas-világ – még cyberpunk-disztópikus sci-fi-ként sem. Ennek ellenére hatásosnak találtam a Mad Max: A harag útját, mely ritka bravúrként lehelt új életet egy évtizedek óta hulla szériába. És a tömeggel együtt én is bírom belőle külön Furiosa karakterét, így a spin-off híre szinte kézenfekvő döntésnek hatott. 

Furiosát még gyerekként rabolták el Dementus emberei, és mikor anyja eljött kiszabadítani, a bandavezér kivégeztette. Miután a lánynak sikerül elszöknie, fiúnak álcázva magát rejtőzött el egy másik kiskirály, Halhatlan Joe rejtekén. Ám mikor évekkel később Dementus összetűzésbe keveredik Joe-val, Furiosa az újdonsült útitársa, Jack segítségével esélyt kap az elégtételre – sőt talán még a hazajutásra is.

Igazából nem sok mondandó kívánkozik ki belőlem erről a produkcióról: látszik a pénz a külsőségein, elsősorban az operatőri munkán. Az akció tempós, törekszik a testközeliségre, a cselekmény pedig váltakozó sikerrel ugyan, de azért be tud vonni minket Furiosa kegyetlen gyerekkorába. Anya Taylor-Joy erős jelenléte a film legjobb lapja, mégha több mint fél órát kell is várni, mire felserdül. Acélos, szófukar ridegségének pedig príma tükörképet nyújt Chris Hemsworth motorszájú Dementus-a. Történet- és szereplőfronton viszont közel sem érzem azt  munkaráfordítást, amit a médiában agyondicsért látványelemek kaptak.

Tanakodtam magamban a film alatt, mit gondoljak erről az áriázó csöves-Jézusról, aki feltűnési viszketegséget kap, bárki is épp a hallgatósága. Sem Hemsworth, sem a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat az új fő szemét tervezésekor, de azt azért azt se mondanám, hogy "gyűlöltem" volna Dementus-t. Nem valami nagy szám, Halhatlan Joe mellett pedig annyi karizma szorult belé, mint egy elvonóról szökött gitárosba. Viszont bírtam, hogy ezzel a laza, mégis gyakorlatias hozzáállással kezeli, hogy egy ilyen kilátástalan porfészek planétán kell örökké vért izzadniuk a napi túlélésért – bármi és bárki árán. Sőt, olykor még meg is mosolyogtam tőle ezeket a nagyhangú lózungokat, amiket előad – amikor épp nem fárasztottak. 

Furcsamód épp az utolsó szájmaratonja a legjobbik, amikor Furiosa egyedül marad a bukott vezérrel a sivatagban. Dementus mintha az élő ellen-reklámja volna a bosszúállásnak: Furiosa az anyját, az egész gyerekkorát és az egyik alkarját is elvesztette egy ilyen pihent agyú, nihilista tetű miatt, aki még fölismerni is alig bírja őt. Nem fél a haláltól, sőt az irgalom nélküli megtorlást a korszak velejárójaként fogadná el – még a saját bőrén is. 

"Sose leszek olyan, mint te."
"Máris olyan vagy!" 

Pont ezért méltóan hatásos büntetés, hogy Furiosa egy szimbiotikus gyümölcsfához szögezi őt, mely az élő Dementus testében gyökeret verve ad termést, hosszú évekig nyújtva el a lassú kínszenvedését. Ez a pár perc a legvégén többet ért számomra az összes motoros-puskás-turbinás-láncos-tákolmányos zajkelléknél a filmben.

George Miller, a Mad Max-mozik szülőatyja még 80. évében is tud rendezni, ezt megállapíthattam. De mondom: maga ez a neobarbár világkép nem invitálja gondolatok, megoldások vagy kapcsolódási pontok keresésére a fantáziámat, és nem sok sztorilehetőséget láttat velem, amit érdemes volna kifejteni. Furiosa jogosan kapta meg eredettörténetét, de úgy érzem, a hibrid stílus mögött vázlatszerű, ide-oda-tologatós jellegű maradt a szereplők kezelése. Az emberiség mentális leépülése hihető ugyan egy világkatasztrófa után, de ez már cyberpunk-akciófilmnél is rég elnyűtt formula, amit nem egyszer láttam érdekesebben hasznosítani.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből egy átlagos minősítést kap tőlem, azaz 3/5-öt.

 

Thor 4. - Szerelem és mennydörgés

  

A legvonzóbb alcímű Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha 4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.

Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja. Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik: egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!

 

Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló. Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt, hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.

 

Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet. 

 

Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a cselekményen. 

A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként... 

 

Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten” Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 

A halála előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet. 

A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor: Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett. Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel, akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.

A Thor: Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

 

A kimenekítés

Nem leszek kőszívű Chris Hemsworth-tal. Logikus, hogy a keményebb, strapásabb akciófilmek felé tapogatózik a Marvel effektparkja után. És bár ő, illetve A tél katonáját és Végjátékot rendező Russo tesók is a producerek közt szerepeltek itt, érthető, hogy nem reklamálhat túl sokat a forgatókönyv csiszolatlansága miatt.

 

Amit már kevésbé értek: ha a film alapját adó képregényt, a Ciudad-ot Russo-kéz (is) csiszolta – a filmverzió szkriptjéről nem is beszélve –, akkor hogyan lett ebből olyan baltával műtött, lélekfakó hentesmunka, mint amilyen az Extraction? Vesszőparipáim egyike, hogy akciómoziknak szinte sosem írnak érdekfeszítő történetet meg értelmes szereplőmotivációkat: egy percig se kételkedjünk, hogy itt is megint ez az ábra!

Tyler Rake öngyilkos hajlamú, elvált zsoldos, aki elvesztette 8 éves kisfiát. Most a sors úgy hozza, hogy ismét vigyáznia kell egy gyerekre: India fő drogbárója, Ovi Mahajan a sitten van, riválisa pedig elraboltatja az ifjú Ovit. Tyler és jól összeszokott csapata a bangladesi Dakkába megy a kimentésére, ám az akció besül, így Tyler egyedül kénytelen kijutni a fiúval a háborús zónává lett városból.

 

Legyünk őszinték: másról se szól ez, mint a vérfürdőről, minden más puszta sallang. A kaszkadőrből lett elsőfilmes Sam Hargrave csak arra figyelt, hogy kellően hatásos kameraszögekből láthassuk Chris Hemsworth férfias pofáját, izmait és hullahegyeit. Akad egy kb. tízperces rész, ahol majdnem Birdman-szinten vágatlan igyekvése A-ból B-pontba. Egy 5 percnél nagyobb szünet sincs az akciótengerben, az ész nélkül robogó cselekmény minden kósza személyiségjegyet beolvaszt. 

Ovi és Tyler rövid baráti szövegei tényleg a legminimálisabb emberi inger-injekciót jelentették, a velük való együttérzés pedig esélytelen, elnagyolt és nem megfogható minden emberi indíttatás az egészben.

Nyilvánvaló lehetőségeket engedett földre potyogni a kezéből Hargrave. Kezdve a hebehurgya metaforával, hogy az ember nem beeséskor fullad meg, hanem mikor nem jön föl a felszínre: ezt bizonygatja az elején az, ahogy Tyler kábán vagy félszáz métert repülve alácsobban, hogy pár percet meditáljon a víz alatt. Lehetséges vagy sem: kacagtam "harcedzett" főhősünk ilyetén bemutatásán!

Semmi eredeti vagy józan ésszel összefüggő nincs az alibisztoriban, így inkább csak találomra "szednék le" néhány bibis részletet: 

• Hogyan állt hajdanán össze Tyler-ék csapata, akiknek aztán a zöme kinyiffan?
• Hogyan buktak le profi létükre, ha ez titkos akció volt?
• Miért kezeli Tyler a fia halálának emlékét úgy, hogy  Isten háta mögötti öldöklős melókat vállal?
• Miért csak pár gyermekkatonát küld Tyler ellen a drogbáró, mikor nem nehéz rájönni, hogy őket nem nyírná egyből ki?
• A fáradt és súlyos sérült Rake miért hiszi, hogy több időt nyer Ovinak úgy, ha a taktikát leszarva kiáll az utcára, és úgy lövöldöz, mint egy ámokfutó? 
• És mi volt az a folytatássejtetőnek is szar utolsó képkocka, ahol Ovit egy elmosódott pofájú alak keresi föl a medencénél? 

Tudom, hogy olykor még a Netflix bűvkörébe is betéved egy-egy okos filmdarab, de A kimenekítés attól messze van. Külsejében kemény, belül sablonpornó; gyakorlatilag John Rambo Thor-ral előadva. 

Hemsworth és Russo-k: ez az utolsó alkalom, hogy ilyen elnéző vagyok veletek!
2/5

Emberek Feketében 4. - Nemzetközi (Sötét zsaruk a Föld körül)

Miután más kritikák már épp elégszer sütötték el a „Men in Black: Ragnarok”- viccet, inkább rögtön ezzel indítok: Tessa Thompson és Chris Hemsworth buddy-cop-párosa van olyan jópofa és energikus, mint az MCU-ban. Nem fogom őket a már leharcolt Jones-Smith pároshoz hasonlítgatni – márcsak azért sem, mert a spin-off egész szereposztása szerintem felér az eddigi trilógiáéval. És végképp nem fogok az akcióeffektek minőségével előhuzakodni, amik mögé örökké próbálják a stúdiók dugdosni termékeik igénytelen és kötelező sablonosságát. 

Molly Wright gyerekként egyszer elkerülte, hogy szüleiével együtt az ő emlékeit is törölje a hivatal egy idegennel való találkozásról. Életcélja lett felkutatni őket, hogy ő is tag lehessen. Mikor ez össze is jön neki, O ügynök némi tétovázás után beajánlja a lányt a londoni kirendeltségnél, a

hol M ügynökként gyakornoki megbízást kap. Segítenie kell a szervezet sztárügynökét, H-t hogy rátaláljon a Földet fenyegető Kaptárra, hogy megállítsa azt. Ám kiderítik, hogy az ellenségnek téglája van a biztonságra különösen kényes ügynökségen. 

Vacaknak éppenséggel nem nevezném a 4. Men in Black-mozit. Sem akció-, sem vígjáték kategóriában nem egy jó munka, és végképp nem eredeti vagy a figyelmet végig lekötő darab. Szórakoztatófaktora azonban a film egyes kisebb-nagyobb szeleteinél határozottan jelen van. Senki sem fajsúlyos, árnyalt - vagy ha már itt tartunk, különösebben érdekes - benne, de a színészek annyi kraftot legalább belevittek gyakran egybetűs karaktereikbe, hogy elműködgessen a sztori. 

Liam Neeson megkapó lazán kemény főnök Nagy T-ként, ahogy Kumail Nanjiani éppen hogy aprócska Gyalogját is rokonszenves figurának találtam. A nagy csavar pedig, hogy Nagy-T-t annak idején a Kaptár már titokban átformálta, a maga szolid módján tűrhető csavar. Kár, hogy nem merték ezt még hátborzongatóbbá tenni pl. úgy, hogy a Kaptár hibridizált áldozatai maguk is képesek újabb embereket átalakítani, s így a téglák osztódással szaporodnak a szupertitkos falak mögött. Mindegy... 

Sablonanyag ez, bár a még tűrhetőbb fajtából: a sztori virít a lyukaktól, a bolygó túlfeléről nézve sem gondolatébresztő, és gyakran elbizonytalanodik, hogy most mit is akar kihozni magából. A történet hol leül, hol pattogni próbál, és hát a vágó meg az operatőr sem nagyon erőltette meg magát. Van lendület és - néha erőlködő - humor a filmben, de semmi okosat vagy kiszámíthatatlant nem érdemes várni tőle. Néhol erőlködik olykor szövevényesnek tűnni, de csak a látszat kedvéért. 

Az ad némi agytáplálékot benne, hogy még egy olyan privilegizált, felvágós, protokollbuzi szervezet is, mint az MiB, nemcsak hogy bekaphat egy szabotőrt, de a világ vesztét is közvetve fedezheti. És üdítő látni, hogy az emléktörlést szinte zsebhokizásból űző, öntelt ügynök szembesül vele, hogy hoppá: engem is agymostak, és a fenenagy profizmus mögött nem voltam több, mint kapóra jött balek, nagyképű szájhős. Egyik gondolatmenetbe se ássa bele magát a forgatókönyv, de legalább a beleszövésével elkerülték, hogy unalomba fúljon az egész.

5-ös skálán 3-ast adok a Men in Black International-re. Egyszernézős, átlagos sci-fi-akciókomédia, mely maga gondoskodik róla, hogy egykettőre elvesszenek róla az emlékeink.

A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)