Szellemirtók - Túlvilág (Az örökség)

Már megint egy híres filmklasszikus hőseit deheroizáló nosztalgiavagon, ami utalásmorzsákat szórogatva eteti be a célközönséget. Valamicskét jobb ugyan a 2016-os csupa csajos hulladéktól, de ez még nem sokat jelent: a legújabb Szellemirtók egy zsenge ifjúsági kalandhorror köntösében feji a márkanevet, és fityfenét se tesz hozzá a franchise amúgy se vastag hagyatékához.
 

A néhai Egon Spengler sok éve félőrülten felcuccolt és elhagyta bajtársait és lányát, Callie-t, hogy egy summerville-i farmon remeteként védje a világot az apokalipszistől. Most Callie – akiből kiégett szingli lúzer mutter lett – megörökli utált apja házát, és két porontyával, a kocka Phoebe-vel és a suttyós Trevor-ral odautaznak. Egy tanárként dolgozó amatőr fizikus aztán segít a kölyköknek felfejteni a szellemvadász nagypapi titkát.
 

Jurassic Szellemirtóknak is hívható ez a negyedévszázados késéssel beért projekt, melyet Dan Aykroyd-nak végül Ivan Reitman rendező fiával, Jason-nel hozott tető alá. De most már minek, annyi év, oly sok ígéret és mázsányi hasonló nosztalgiafilm után – ráadásul úgy, hogy a nagy négyes egyik tagja már nincs is az élők sorában? Egy olyan premisszával, ami hugyoz a régi karakterekre, és a helyettük követett újakat egy érdekes tulajdonsággal és lehengerlő pillanattal nem ruházza fel - ideértve a protonágyú első elsütését is? Képzelőerőnek van nagyon híján a film alapvetése, sztorija és szereplői is. 

Bármennyire is nem szívleltem az eredeti Szellemirtókat, még én is látom, mekkora hiba volt démonizálni Egon-t, csendesen agonizáló, egoista remetévé formálva őt, mint Luke Skywalker-t Az utolsó Jedik-ben. És mint amannál a mítosztipró filmben, itt is hiteltelenül állítják be azt, ahogy a régi nagy csapatot totál elfelejtette a világ. Azt, hogy mindaz, amit elértek az életben, valahogy kámforrá vált a köztudatból, sőt ők maguk se szeretnek rá gondolni. És az új, fiatalabb arcok, akik papíron átveszik a stafétát, lapos, száraz, egydimenziós pótszereplők, akik még úgy fotogének sincsenek, annyira biztos nem, hogy a Gohstbusters-márkanevet velük lehessen reklámozni az új generációknak.
 

Baljós Árnyak-szerű bevásárlólista az egész azokból a relikviákból, színészarcokból és természetfölötti lényekből – pl. a miniatűr Habcsókember-klónok (leendő játékáruk a gyerekeknek) –, akiket a 84-es film népszerűvé tett. Itt van az ECTO-1" rendszámú munkakocsi, munkaruci, protonágyú, vagy a jó öreg szellemcsapda, amiből a gyerekekkel lógó tanár lazán kiengedi a fogva tartott kísértetet. A 80-as évek nagy szellemapokalipszisát egyrészt megkapjuk házimoziként, majd újra létrehozva a körülményeket, csak most vidéken, és ezúttal Phoebe anyját és a lüke tanárt szállja meg egy-egy gonosz lény. 
 

A Ghostbusters – Afterlife vérbeli rágcsa: el lehet ugyan majszolni, mint valami olcsó nassolni-valót, de közel se lakunk vele jól, és néhol ízetlenek az adalékai – főleg az elgondolás, hogy a nagy négyes egyik tagja hangyás, önző mocsadékként szarjon mindenkire, aki valaha fontos volt neki. De többnyire „szerencsére” csak gyermeteg, szegényes és minden látványtrükk ellenére lelki szegény; mintha a fő ok, amiért élet hívták is csupán az lett volna, hogy egy öt évvel korábbi reboot rossz emlékét elűzze.