Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! 

 

Szellemirtók (2016)

Hogy őszinte legyek, sose voltam rajongója a Szellemirtóknak. Ismerem a 2 élőszereplős filmet a 80-as, illetve a rajzfilm-sorozatot a 90-es évekből. De közel se voltam úgy elragadtatva tőlük, mint sok más filmkedvelő: a karaktereket tompáknak tartottam, a viccek többségét pedig mesterkéltnek.
Azt elismerem, hogy legalább volt egyfajta bája annak a szériának: Bill Murray, Dan Aykroyd és társaik komikus játéka - főleg a közös jeleneteikben - színt vitt a történésekbe. És az alapötlet puszta abszurditása is szellemes volt: hogy 3 balek tudós + egy betársult külsős techno-ágyúikkal úgy lődözik a túlvilág lényeit, mint holmi csótányirtók. Csak hát nem nyűgözött le, amit végül kihoztak ebből.

A 2016-os remake-ben sehol nem találni azt a könnyed bájt. Ellenkezőleg: félelmetes, mennyire ötlettelen, karót nyelt, tompa másolata lett ez az eredeti 84-es horrorvígjátéknak, amit egyszersmind érvénytelenít is. Az eredeti szellemirtók új cameo-szerepekben itt-ott felbukkannak, s ezzel a Sony felülírja a korábbi részek érvényességét. Értitek, ugye? Mostantól ez "az igazi Szellemirtók"! El tudom képzelni, hogy törzsrajongók már készítik a fáklyákat, amiért a stúdió ilyen bőszen leokádta gyerekkoruk egyik nagy kedvencét. 

Dr. Erin Gilbert és Abby Yates egy paranormális jelenségekről szóló könyv szerzői. Évekkel később Erin - immár a Columbia Egyetem tanárnője - felkeresi Abby-t és társát, Jillian Holtzmann-t a könyv online kiadása miatt, és egy régi házban szembetalálják magukat egy igazi kísértettel. Ám a közzététel után csalóknak bélyegzik és kirúgják őket. Magánvállalkozást indítanak, mint "hivatásos" szellemvadászok, idővel kiegészülve egy jóképű recepcióssal, plusz egy 4. szellemirtóval, Patty-vel. Eközben egy meg nem értett pasas azok mesterkedik, hogy New York-ban egy egész hadseregnyi szellemet eresszen szabadjára, akiknek aztán ő válna majd a vezérévé...

Egy okát látom csak annak, hogy miért létezik ez a film: megint "nosztalgia" címén egy népszerű névből kiszívnak egy kis zsebpénzt így a nyári szezonban. Érdemi koncepció helyett lemásolták az 1. részt, a főszereplő kvartettnek pedig személyiség helyett sztereotípiákat adtak. Nem érdekel, hogy az új szellemirtók mind nők, ennek semmi köze az egészhez: a végeredményt nyugodtan átkeresztelhetjük Scooby-Doo 3.-ra. 

Az új Szellemirtók nemhogy semmit nem tesz hozzá a '84-es darabhoz, de abból tudatosan minden jó dolgot kiszív, kiszikkaszt. Az élet kezdetei nem fedezhetők föl a tartalomban, karakterek, párbeszédek és poénok terén sem. Egyszer se nevettem, dühítően sivár és megjátszott volt az egész. Sőt egyes pillanatok kifejezetten gusztustalanok voltak: pl. 

• mikor Gilbertet élete első kísértete lehányja a régi nagyházban,
• vagy még korábban egy magnószalagra vett vaginaszellentés.

Ehhez képest Ragacs, az irtókkal lógó szellem gyorshajtása még egy modoros jelenetnek számított.

3 nagy szalmazsákba lehet csoportosítani az itteni "színészi játékot":

1. A régi részek fő színészei szárazul és érdektelenül alakítanak, mintha akaratuk ellenére vettek volna részt a forgatáson. Mondjuk nem is csodálnám, hisz egykori karaktereik helyett most lényegtelen senkik bőrébe bújtak bele.
2. A stafétát átvevő hölgykar megdöbbentően hamis: alig bírtam elviselni, mikor bárkik közülük a rikácsoló hangját vette elő! Soha nem hittem el ezt a kooperatív barátságot az irtók, főleg Abby és Erin között, akiknek könyvét mint megtudjuk: a főgonosz is olvasgatta.
3. A hím karakterek maguk is lézengő szellemalakok, mintha fogalmuk sem lenne róla, mit keresnek ebben a movie-ban. Gondolok itt főleg Chris Hemsworth kigyúrt, de agysteril recepciósára, Kevinre.

A vérszegény effektusok is inkább a Rejtély Rt. mozis kalandjait idézik, mint a régi Ghostbusters-t. Érdektelen, mi történik a vásznon, annak ellenére, hogy az új kiadásban 1-2 ember meg is hal a paranormális dögök keze által. A cowboy-os tüzelés a protonágyúk sugaraival, a házban és utcán masírozó kísértethordák egy percig nem tudtak se humort, se veszélyérzetet kelteni.
Ezért sem tudtam izgulni azon, mikor a végén a szellemirtók megpróbálják bezárni a dimenziókaput, amit át beparádéztak a kísértetek, és Abby majdnem bent ragad. Arra meg ötletem sincs, mitől fakul ki hófehérre a haja Erinével együtt. Valaki más ezt biztosan meg tudja mondani...

Rajongó vagy sem: lidércnyomással ér fel az új Szellemirtók. Paul Feig író-rendező és Melissa McCarthy tavaly kellemes perceket okoztak A kém c. vígjátékkal. Amit itt prezentáltak, az ugyanúgy lehetne az Asylum műve, mintsem a Sonyé, akik Pókember után újabb hollywood-i ikont erőszakoltak meg. Ez a flepnis, alpári, idétlen celluloidragacs nem érdemli meg, hogy létezzen.

Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken. 

Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

WALL-E

Azt hiszem, egy kiváló mesefilmhez először is elhivatottság kell. Ha lekövetünk egy listát a szükséges technikai szempontokról és a modern történetmesélés kritériumairól, már kompetens mozit lehet összeállítani. De ha valami időtállót és kivételeset akarunk - főleg gyerekorientált műsor esetén -, olyasféle kreativitásra van szükség, mint amit Andrew Stanton és alkotótársai tanúsítottak itt.


A WALL-E minden téren működik. De amivel leginkább hengerel, hogy minden általa érintett műfajban megállja a helyét, tudományos fantasztikumtól a romantikus vígjátékig. Nem érződik úgy, mintha csak gyerekeknek szánták volna. A gondolkodó embernek szánták. Olyanoknak, akik egy jó drámára vágynak, érthető és hihető érzelmi tapasztalatokra, amely révén érdekel minket az érintett karakterek sorsa, és magába szippant az univerzum, melyet látunk és hallunk magunk előtt.


Nem biztos, hogy sikerül a nézőnek átvennie a WALL-E sajátos, kicsit naiv atmoszféráját. Nem végig egyforma a tónusa, és hol melyik műfaj képezi a hangsúlyosabb oldalát. De bármilyen ízlése is legyen a nézőnek, a movie nagyon sok szívvel és lélekkel készült, és sokoldalú. Korosztálytól függetlenül bárki találhat olyan aspektust, ami szórakoztatja, vagy legalább felkelti az érdeklődését:  

1. egy érdekes és szeretetreméltó protagonista, jól kikevert személyiségjegyekkel;
2. a posztapokaliptikus jövővízió, ritka éles és nyílt kritikával a mai fogyasztói társadalomra nézve;
3. hogy úgy működik, mint egy romantikus vígjáték és egy disztópia-sci-fi kombinációja, amely legtöbbször nem csupán szellemes és fantáziadús, de bájos és akciódús is.

Mindig problémás kiválogatnom, hogy egy kultmű óriási háttéranyagából mit emelek be, és mit hagyok ki. Evidens, hogy mindent nem lehet, mert abban elveszlik az egyéni vélemény. Nem leszek mohó: ami érinti és kiegészíti saját benyomásaimat a filmről, elraktározom, ami pedig nem, azt kiselejtezem. Kb. úgy, amiként a címszereplő programja szól.

WALL-E (= "Watt-takarékos Lánctalpas Lomkezelő E-gyártósor"), a kis gépremete egy multicég sokadik takarítórobotja, akin keresztül egy bizarr jövőképet fedezhetünk föl otthonunkról. 700 évvel később a Föld egy teljesen evakuált hulladékbolygó, alkalmatlan az élet ismert formáira. WALL-E az utolsó intelligens lény a planétán már évszázadok óta, és ezalatt képessé várt az emberközeli gondolkodásra és érzelmekre. Olyan, mint egy gyermek: fejlődik, tanul, kutat. Igényei még nem annyira fejlettek, hogy kitörjön a saját kis világából, de erre a gondviselés helyette is alkalmat ad neki.

Bármelyik Pixar-alkotás közül talán a stúdió legsajátságosabb vizuális látomása tárult elém, és azonnal megragadott. A sűrű barnás porfelhőből kirajzolódik egy egész városnegyednyi torony: mindegyik csupa kockává átdolgozott szemétből áll. 700 év munkájának eredménye. És rögtön utána a valódi város, az emberi civilizáció maradványai. Reménytelen, metsző tájkép, aminek először a főszereplő is mintha csak egy mozgó darabkájának tűnne. És mindeközben egy nagyon cinikus választásnak tűnő, nagyon nem-odaillő dal hallatszik egy rádióból.

Sokat tiltakozom a nem valószerű animáció miatt mesemoziknál, és ez egy nagy kivétel a számomra. Részletgazdag, bőkezűen kísérletezik a geometriai formákkal, mégis végig fizika- és retinabarát marad, rikító és túlcsicsázott tárgyrajzok nélkül. Bármelyik képi elem, zegzug vagy fémkocka rejthet valami rejtett kincset úgy a nézőnek, mint a főhősnek. Aki maga is beleolvad abba a közegbe, egy lánctalpas doboznak néz ki, távcsővel a fején fejének. Még az emberszereplők torz mivolta is illeszkedik a WALL-E koncepciójába, pedig ez általában kizökkentően hat.

A WALL-E első fele leginkább a Legenda vagyok-ot idézi: egyetlen valaki teszi a dolgát az elhagyatott metropoliszban, saját lakhelyét és személyiségét őrizgetve, a halvány reménnyel, hogy munkája valami kis javulást hoz a világra. Mindkettejüknek akad 1 nem emberi kísérője akad: míg Robert Neville-nél ez a kísérő a kutyája, addig WALL-E egyedüli társasága egy csótány (az állatok egyik legnagyobb túlélője). És mindketten kísérőik ellen fordulnak majd a későbbiekben: Neville a fertőzött bajtársát kénytelen elpusztítani, és ezzel teljes némaságra ítélve magát. WALL-E-ból pedig a sztori egy pontján a puszta lelke, összekapart individualitása törlődik majd ki, és rezignáltan keresztülhajt a csótánybarátján (nem hal meg tőle).





Ám WALL-E helyzete 1 fokkal még mostohább Neville-étől. Ő, a robot kezdettől némaságban él, kivéve 1-2 szavas hangkészletét, köztük a "nevét". Dialógus vagy monológ egyáltalán nem hangzik el az első fél órában (ahogy véleményem szerint a Tom & Jerry-movie-nál is lennie kellett volna). A 2. félidőben is csak kevés szöveg hangzik el, úgyhogy nem fogjuk úgy érezni majd az Axiom űrhajón, mintha egy másik rajzfilmre ültünk volna be. A kietlen tájkép mindenesetre komolyan megborzongtatja a nézőt. Ez lenne a jövőnk? Ez a lakatlan szeméttenger, a civilizációnk romjai között?
Ugyanakkor a robot viselkedése pozitív értelemben megmosolyogtató. Szándékon kívüli komikus pillanatai kiegyensúlyozzák a pesszimista alaphelyzetet. WALL-E a fajtája utolsó darabja, minden értelemben a reménytelen magány veszi körül, mégis mindennap eleget tesz a fő programjának, függetlenül a környezeti viszonyoktól, vagy hogy per pillanat éppen mit érez. Helytállása őszinte rokonszenvet ébreszt a kívülállóban.


Még ami miatt működik WALL-E számomra karakterként, az szélsőséges helyzete mellett a nagyfokú önkifejező-készsége. A szerelmi vonzalom tapasztalásakor a kiszemelt női robotot ugyanúgy próbálja lenyűgözni, mint bárki más, mikor először lesz szerelmes. 700 év alatt nemcsak képessé vált érezni, de azokat megtanulta társítani bizonyos cselekedetekhez és mozdulatokhoz: pl. összecsukható szeme és pupillái mozgatása, amik többnyire görbén állnak, szomorkás arckifejezésként. Stanton 2 fő ihletforrást nevezett meg arról, miként képzelte el WALL-E-t kezdetben: egyrészt R2-D2 a Star Wars-ból, másrészt - főleg kinézetre - Johnny-5 a két Rövidzárlat-movie-ból. Utóbbiakat a rendező állítólag mindössze egyszer látta addig.

A cselekmény gyújtópontja 3 betűvel leírható: EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló), az Axiom űrhajó egyik szondarobotja, mely évszázadok óta először vizsgálódik az anyabolygón, "fotoszintetizáló életforma" után kutatva.  A bonyodalom során a 2 robot között idővel kölcsönös kötődés jön létre, ám ez csak WALL-E részéről történik első látásra, EVA-nál csak fokozatosan alakul ki. Ebben a világban a robotok mind emocionálisan, mind cselekvésben sokkal proaktívabbak az emberektől. Így miután WALL-E EVA után szökik az Axiomra, szokatlan viselkedése nemcsak EVA-ból, de a többi robotból is előnoszogatja az individuumot, az önálló tudatosságot.



Egyáltalán nem a megszokott értelemben "romantikus szál" ez, hisz EVA először figyelemre sem méltatja WALL-E-t. Amint egyik ajándékában, egy nemrég talált növényhajtásban felismeri küldetése tárgyát, deaktivál, és várja a hajót, miközben WALL-E a maga stílusában őrzi őt addig. Ez reflektál arra, amit mi magunk is rengetegen megtapasztalhatunk: a kiszemeltünk közönye, érzéseink viszonzatlansága. Folyamatosan változik a felállás a 2 géplény között a bonyodalom során, hogy mikor melyikük miként viszonyul a másikhoz. És a közös jeleneteik tónusa is váltakozik: hol a komédiára, hol az érzelmességre gyúr rá jobban.
A legkomorabb felállás akkor érkezik, amikor WALL-E-t egy sérülés miatt átmeneti memóriazavar éri. Ezáltal ugyanis minden elvész, amit az érzelmekről megtanított önmagának, korábbi "kincsei" visszaváltoznak a tudatában egyszerű hulladékokká, amiket ugyanúgy kockává kell préselni. Szívszorító látni, hogy a főszereplő most ugyanaz a rideg mechanika, mint aminek teremtették, míg EVA küszködik eszébe juttatni azt az empatikus személyiséget, akinek megismerte őt. És mikor sikerül, jogosan örülhetünk velük mi, a közönség is. Márcsak az ilyen pillanatok miatt se érzem, hogy ez a mese akár poénmérték, akár érzelmesség terén elvétené a mennyiséget.

A többi robot közül az antagonistát lehetne a legizgalmasabb figurának nevezni. AUTO az Axiom robotpilótája és a robotszemélyzet felügyelője. Kinézete hasonlít egy szemgolyóra, vörösen világító pupillával: tisztán felismerhető asszociáció HAL-re a 2001: Űrodüsszeiából.
Sok utalás található más klasszikus sci-fi-k emblematikus szereplőiről vagy mozzanataiból is. Mint az E.T. vagy a Star Wars. A fedélzeti számítógép eredeti hangját Sigourney Weaver, az Alien-filmek sztárja adja.

Bevált sci-fi-s fordulat, hogy az intelligens robotagy az őt létrehozó ember ellen fordul. AUTO-ról kiderül, hogy elsődleges programja egy titkos kód, ami tiltja az Axiom visszatérését a Földre. Leplezett módon, de voltaképp teljhatalommal bír a hajó fölött. Mikor EVA elhozza a WALL-E-tól kapott növényt, bizonyítva a Föld újbóli lakhatóságát, AUTO kimutatja valódi természetét: előbb még titkolni és elkendőzni próbálja az igazságot, ami aligha lehet a programja része. Ezt önálló lényként teszi, hogy ezzel is kevesebb legyen a rendbontás, a rizikófaktor.

Majd mikor nem sikerül eltüntetni a bizonyítékokat - köztük WALL-E-ékat -, a géplény nyíltan a szereplők vesztére tör. Hasonlóan, mint az első Alien androidja.

Az emberkép, amit a WALL-E prezentál, teljesen idealizálatlan, hovatovább lesújtó. És ez jól áll neki! A New York Post írója, Kyle Smith úgy jellemzi az itteni emberalakokat, mint "penyhüdt tömege borsóagyú félnótásoknak". Itt már kikerülhetetlen a társadalomkritika: az emberek lusta, elhízott, elkényelmesedett gnómok. Csontozatuk az állandó igénybevétel hiányában elsorvadt, így mozgó székekkel közlekednek a saját lábuk helyett. AUTO befolyását ők maguk tették teljessé azzal, hogy ignorálták fogyatékosságaikat. Ez még offenzívabb, még támadóbb hangvételű kritizálása a környezetet nem kímélő, pazarló emberiségre. Különösen egy Disney forgalmazta mesénél.
Első ránézésre még a kapitány, McCrea is csupán egy túlsúlyos baleknak tűnik. Aztán, mikor AUTO be nem zárja őt, feladva a taktikázást, a parancsnok rákényszerül némi leleményességre. Örülök, hogy karikatúra létére nem szabták irritálóra vagy gügyére, főleg nem a szembenállás éleződésekor. Nagyon tetszett, ahogy AUTO-t félrevezeti, hogy épp nála van a növény: "Kell neked? Gyere és vedd el!"

Fontosabb robotszereplők közül említeném még M-O-t, a hajó takarítórobotját. Ő távolítja el a hajólakók után a hátramaradó szennyeződéseket. A fedélzetre nagynehezen bejutott WALL-E úgy hat M-O-ra, mint egy riasztócsengő: piszkos, és állandóan sietősen változtatja a helyét (hogy EVA-t és a növényt próbálja megóvni). Azzal, hogy őrhelyét elhagyva WALL-E nyomába ered, rászokatja magát az önálló cselekvésre. És egy ponton még meg is menti őt.
A robotok és emberek közös fellépése AUTO ellen egészen izgalmasra sikeredett. A műsoridő közepétől már bőven akadnak akciójelenetek, de azok teljesen a történetnek vannak alárendelve. Mindeközben pedig bárhol előfordulhat egy kis stresszoldó helyzetkomikum, hogy ne váljon túl komorrá. Más animációs filmben olcsó tompításnak éltem volna ezt meg, de ezesetben remekül működik, és kiegészíti a hangulatvilágot.

Nem sok hibát tudok felróni ennek az alkotásnak. A kapitány első lábra állása a szükség percében például menthetetlenül klisé. Ahogy a tömegek nagy világsegítő szándéka is a legvégén, ami hirtelen beléjük csap. Érthető, hogy fellelkesíti őket, ahogy McCrea hatástalanítja AUTO-t, és ezzel szabaddá válnak. De hogy a velük született technikai luxus után egyből nekikezdenének lakhatóvá tenni a Földet, az így magában még mindig olyan légből kapottnak tűnik.
A mondanivaló végig tisztán kivehető: az emberi nemtörődömség határtalan. Ha túlságosan a gépekre hagyatkozunk a mindennapjainkban, az leépít és biológiai minőségünkben leront minket is, a környezetünket pedig tönkreteszi. Egyszerű és rengeteget hangoztatott tanulság ez, valahogy mégse érződik elcsépeltnek itt, ellentétben mondjuk az Avatarral. Illusztrisabban nem is lehetne kifejezni, mint ahogy a szimulációs székeikből felrázott sokaság úgy csoszog a hasán a krízisben, mint a piros színű rozmárok.

A népszerű közvélemény ezúttal egyezik az enyémmel. Az eddig látott legokosabb, legigényesebb tisztán-CG meseként tekintek a WALL-E-ra. Látványtervezése jó értelemben ötlethajhász, a figurák hirtelen mozgása pedig energizált és ingergazdag. A kiszámítható végkimenetel rászorítja a forgatókönyvet, hogy végig gyorsan haladjon, minél kevesebb céltalan üresjárattal. Ügyesen időzített karakterinterakciók jellemzőek, egyensúlyban a dráma és a humor, illetve a hihető fizikaiság a fantasztikummal. És egyáltalán, ha a lényegét nézzük: egy aranyos, őszinte és üdítően cinikus, ámde elmés és visszafogottan tanító űrmonda. 2008. egyik örökzöld jövevénye.