A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

 

Hiszem és vallom, hogy ez a cég olyan biztonsági játéknak köszönhette sikereit, ami egy 90-es évekbeli rajzfilm szintjére lőtte be műveik (és közönségük) sztorielvárási szintjét. Ezt ásta alá moziverzumuk mára már hírhedt "4. fázisa" olyan gyászművekkel, mint

·       a Marvel Olümposzán az unalom istenének beillő Örökkévalók,

·       Doktor Strange nem is igazán róla szóló, kakofón 2. része,

·       vagy az elhunyt sztárja híján feminizált Fekete Párduc.

 

Mégis kérdéses, hogy valaha készült volna ilyen feltűnő méretekben színtelen–szagtalan, szívtelen–céltalan, esztelen–hasztalan kuplerájtorony bármelyik Bosszúálló nevével a címében, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumánia. Egy egész médiagépezet zengett már előre ódákat az 5. fázist megnyitó Kvantumánia sikeréért, Bosszúállók-kaliberű mérföldkőnek beénekelve, mely majd helyreállítja az MCU régi dicsőségét.

Hát új „mérföldkövük” simán elmegy az új mélypontjuknak is.

 

A híres „hangyacsalád” jól elvan a boldog békeidőkben: Scott Lang, kinek nem olyan kis szerepe volt a Végtelen Háború helyrehozásában, közkedvelt könyvíróként éldegél a lánya, párja és párjának a szülei körében. Ám a lelkes tinizsenivé ért Cassie-nek sikerül újra fejtetőre állítani apja életét: találmánya mind a négyüket beszippantja a kvantumzónába, ahol Janet 30 évre bentrekedt. 

És miközben lassan kiderülget, miket is művelt az asszony idelent, itteni régi mumusa, egy univerzumbarmoló diktátor az elvesztett mozgásszabadságát próbálja visszaszerezni. Ehhez pedig pont olyasvalami kell neki, ami Scott-nak történetesen akad…

 

Korábbi gyakori Marvel-betegségek nagy skálája lett összehógolyózva itt:

1.      csurig ömlesztett CGI,

2.     fantáziaszegény látványtervezés,

3.     pehelysúlyú akciók,

4.     narratív bakugrálás,

5.     tömény-szánalom párbeszédek,

6.     idióta fahumor,

7.     fakezű világépítés,

8.     iránytalan dirigálás,

9.     elpazarolt színészek,

10.feminista propaganda,

11.   életszerűtlen piti műdrámák/műbalhék,

12.  nem létező párkötelékek,

13.  napnál világosabb szereplőmentegetés,

14.  iszapnál zavarosabb szereplőmotivációk,

15.  kaotikus szupererők,

16.  és bagatellizált következmények.

 

Mindezek tetejébe jön, hogy újabb nekifutásra se tudták tiszta/ tisztes összefüggésekkel bővíteni eme szuperhősi univerzum határait. Mi több, a kvantumvilág, a világegyetemünk mikroszintje ha lehet még zavarosabban lett meg(láz)álmodva, mint tavaly a multiverzumé: a végtelen lehetőségek birodalma helyett csupán végtelen kutymasz kerekedett belőle, amin valamire való sci-fi-szerző legjobb esetben is szánakozna.

 

Híre-hamva nem volt annak az emberi, szerethető minőségnek a szereplők jellemében–kapcsolataiban, ami nálam a 2. részt jóval az 1. fölé helyezte. Ez a mozi érzelemsteril: olykor persze muszáj tettetni, mintha hőseinket érdekelné egymás ki-nem-nyiffanása, de kiborítóan hamis. A rangidős Hank-ből pihent fejjel asszisztáló hangyabuzit, 

Scott-ból pedig értelmi fogyatékos hülyét csináltak, akinek a bevezetőben fő hobbija, hogy méteres vigyorral tipeg az utcán, kutyákkal fotózkodik, és gyerekeknek tart mesedélutánt. Eltűnt a személyisége, leszámítva mikor aggódik egy sort a lányáért, vagy mikor morcosan néz egy akciójelenet előtt. Alibi „jellemfejlődése”, hogy újra ráleljen a saját fontosságára észrevehetetlenül parányi, nincs nyomatéka, csak a kötelező házit tudja le vele a forgatókönyv.

 

Undorító, amit a női szereplőkkel műveltek. Hope szintén jellegtelen szárnyas ólomkatona lett, aki időnként kimenti Scott-ot a pácból. Cassie-t pedig évek múltán megtették a legújabb „woke” emancipált reklámfigurává, akire minden ráhúzható a zseniségtől az aktivitaságig, mégis vegytiszta klisékreatúra marad. Pedig még a történet is beismeri, hogy ebbe az egész „mániába” az ő túlbuzgó feje és találmánya miatt kerültek bele.

 

A legnagyobb pofon számomra itt mégis Michelle fucking Pfeiffer! A 2. részben megismert és megkedvelt Janet-et sikeresen meggyűlöltették velem, de nem akárhogy! Egy mindenkit lekezelő alfanőstényt csináltak belőle, aki mást se csinál, csak ködösít, titkolózik, fontoskodik komor képpel. Zéró kémia van közte és Hank (vagy bárki más) között. 

És mire eljut némi infó a nézőhöz Janet zónaéveiről, az újra meg újra „KI NEM SZARJA LE?!”–reakciót vált ki, bármilyen „lényegesnek” hazudják a sztori szempontjából. Kang-gal való ismeretségére gondolok itt főleg, de ide vehető a nő régi, árulóvá lett ex-harcostársa is – alakítja a hót unott fejjel cameózó Bill Murray.

És beszéljünk egy kicsit arról az elefántról a szobában, akin azóta a fél Internet röhög és rökönyödik: M.O.D.O.K., Kang alárendeltje! Ez a lény – vagy legalábbis a helyi kiadása – az Űrgolyhókban lenne otthon! Ugye ő volt a fullánkruhás főszenya az első részből, aki idelent tömzsi törpévé alakult át. Itt se sokkal több a szerepe: beköszön, lebeg ide-oda, néha kicsit áriázik balsora miatt, s végül csakúgy jó útra tér a kispadon. Arca olyan idétlenül lett ráanimálva a nagy fejtestére, hogy akár egy tartályban is lebeghetnének Zordonnal a Mighty Morphin Power Rangers-ből.

Ilyen kontár világépítést még MCU-viszonylatba se rémlik, hogy láttam volna! Már A Multiverzum őrülete is csúfosan belebukott az értelmes világtágítás feladatába, de ott legalább még érdemben próbálkoztak. Nos, emebben az őrületben 1 megjegyezhető pillanat jelezte nekem, hogy itt most metafizikai törvényekkel próbálunk babrálni: a jelenet, ahol Scott a saját végtelen számú alternatív másává osztódik, akár egy burjánzó sejt. Nem akartam hinni a saját szememnek, mikor ezt először láttam: 

sok-sok éve az I am Weasel című, botrányszar grafikájú rajzfilm egyik epizódjában láttam utoljára hasonló vizuális agyhalált! Egy kivételével mind ugyanúgy néznek ki.  

És persze a pillanatnyilag túszul eső Cassie-ért mind a trillióan összeállnak egy óriási emberbuckává, amin fölmászva Scott elérheti Kang KI-NEM-SZARJA-LE-miféle kozmikus gépét. És mindez ahelyett, hogy a készítők vették volna a fáradtságot egyáltalán felvázolni valami érdemi szálat/vitaalapot  apa és lánya között, nemhogy el is varrni azt.

 

Nem találok jobb leírást a népes kvantumzóna leírására, mint hogy ezredik Star Wars-koppintás, némi Z, a hangya-beütéssel. Nemcsak épületeitől vagy a tarka-barka humanoid lázadó fajoktól, hanem pár külön apróság miatt is, mint a híres kantina-jelenet klónja, vagy a rég nem látott barát, akiből helyi vezető lett. Az eltérő nyelvek gondját is sebesen lekezelik: igyál meg valami idegen pirosas trutymót, és egyből angolul hallod beszélni mindegyiküket, akárhonnét is jöttek!

 

E nem túl okos vagy érdekes mikrovilág működésénél márcsak ura erejéé volt zavarosabb. A Kvantumánia főgonosza, az MCU új Thanos-kaliberű nemezise, A Hódító... 

Á, nem-nem, nem az "A Hódító"! Habár még Zarm-ba is több mélység szorult, mint ami ennek a Mr. Fagy-sisakos pozőrnek jutott.  

Szóval Kang, "A Hódító" minden jelenetében más fajta vagy mértékű erővel bír, és más is hajtja őt tetteiben. Egyiknek sincs több hitele vagy összefüggő értelme a másiknál, így úgy jön le az álmatag, hosszú szüneteket tartó motyogásával, hogy szimplán unalmában törölt ki egész idővonalakat a létből. Egyértelműen nincs ráutalva, hogy egyezkedjen Scott-tal vagy régi ismerősével, Janet-tel, de hát ugye le kellett szállítani legalább időnként a hatalmát, hogy film legyen a kezünkben.

Hiába dicsérte túl a fosodrú média Jonathan Majors alakítását, ez még tisztes szkript mellett is csak tűrhető lehetne. Világosan megírt jellem, eredet és indítékok híján végig aluljátssza szerepét, kivéve mikor nagy-néha megengedett, hogy ordítson egyet a kamerába, a feszültség látszata kedvéért. Mintha nem lenne ilyen sablongonoszból kb. annyi, mint Scott Lang-ból a már említett jelenetében...

 

250 milliós gigaköltségvetés, hasonlóan nagy, ágyúhangos hírveréssel, egy minden ízében kisstílű, hullaszagú, jelentéktelenül parányi vaktöltényhez. Történet, stílus, színészet és látvány téren is egy szétfolyt massza: hovatovább az MCU Batman & Robin-ját köszönthetjük benne, amire kötve hiszem, hogy egyhamar újabb nagy történetszálat építenének föl. Ez a film nem az az eset, hogy a készítőbrigád „nem is próbálkozott”, hanem „ki se akartak kelni az ágyból” – pont a legújabb "fázisuk" kezdetén.  

 

Ha jól számolom, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia immár a 3. MCU-produkció, amire 5-ös skálán csak egy 1-et tudok megszavazni. Trehány darab, hithű rajongóknak is kerülendő.

 

És most „felüdülésképp” megyek kokózni egyet egy baribállal!

 

Szellemirtók - Túlvilág (Az örökség)

Már megint egy híres filmklasszikus hőseit deheroizáló nosztalgiavagon, ami utalásmorzsákat szórogatva eteti be a célközönséget. Valamicskét jobb ugyan a 2016-os csupa csajos hulladéktól, de ez még nem sokat jelent: a legújabb Szellemirtók egy zsenge ifjúsági kalandhorror köntösében feji a márkanevet, és fityfenét se tesz hozzá a franchise amúgy se vastag hagyatékához.
 

A néhai Egon Spengler sok éve félőrülten felcuccolt és elhagyta bajtársait és lányát, Callie-t, hogy egy summerville-i farmon remeteként védje a világot az apokalipszistől. Most Callie – akiből kiégett szingli lúzer mutter lett – megörökli utált apja házát, és két porontyával, a kocka Phoebe-vel és a suttyós Trevor-ral odautaznak. Egy tanárként dolgozó amatőr fizikus aztán segít a kölyköknek felfejteni a szellemvadász nagypapi titkát.
 

Jurassic Szellemirtóknak is hívható ez a negyedévszázados késéssel beért projekt, melyet Dan Aykroyd-nak végül Ivan Reitman rendező fiával, Jason-nel hozott tető alá. De most már minek, annyi év, oly sok ígéret és mázsányi hasonló nosztalgiafilm után – ráadásul úgy, hogy a nagy négyes egyik tagja már nincs is az élők sorában? Egy olyan premisszával, ami hugyoz a régi karakterekre, és a helyettük követett újakat egy érdekes tulajdonsággal és lehengerlő pillanattal nem ruházza fel - ideértve a protonágyú első elsütését is? Képzelőerőnek van nagyon híján a film alapvetése, sztorija és szereplői is. 

Bármennyire is nem szívleltem az eredeti Szellemirtókat, még én is látom, mekkora hiba volt démonizálni Egon-t, csendesen agonizáló, egoista remetévé formálva őt, mint Luke Skywalker-t Az utolsó Jedik-ben. És mint amannál a mítosztipró filmben, itt is hiteltelenül állítják be azt, ahogy a régi nagy csapatot totál elfelejtette a világ. Azt, hogy mindaz, amit elértek az életben, valahogy kámforrá vált a köztudatból, sőt ők maguk se szeretnek rá gondolni. És az új, fiatalabb arcok, akik papíron átveszik a stafétát, lapos, száraz, egydimenziós pótszereplők, akik még úgy fotogének sincsenek, annyira biztos nem, hogy a Gohstbusters-márkanevet velük lehessen reklámozni az új generációknak.
 

Baljós Árnyak-szerű bevásárlólista az egész azokból a relikviákból, színészarcokból és természetfölötti lényekből – pl. a miniatűr Habcsókember-klónok (leendő játékáruk a gyerekeknek) –, akiket a 84-es film népszerűvé tett. Itt van az ECTO-1" rendszámú munkakocsi, munkaruci, protonágyú, vagy a jó öreg szellemcsapda, amiből a gyerekekkel lógó tanár lazán kiengedi a fogva tartott kísértetet. A 80-as évek nagy szellemapokalipszisát egyrészt megkapjuk házimoziként, majd újra létrehozva a körülményeket, csak most vidéken, és ezúttal Phoebe anyját és a lüke tanárt szállja meg egy-egy gonosz lény. 
 

A Ghostbusters – Afterlife vérbeli rágcsa: el lehet ugyan majszolni, mint valami olcsó nassolni-valót, de közel se lakunk vele jól, és néhol ízetlenek az adalékai – főleg az elgondolás, hogy a nagy négyes egyik tagja hangyás, önző mocsadékként szarjon mindenkire, aki valaha fontos volt neki. De többnyire „szerencsére” csak gyermeteg, szegényes és minden látványtrükk ellenére lelki szegény; mintha a fő ok, amiért élet hívták is csupán az lett volna, hogy egy öt évvel korábbi reboot rossz emlékét elűzze.  

 

 

Szellemirtók (2016)

Hogy őszinte legyek, sose voltam rajongója a Szellemirtóknak. Ismerem a 2 élőszereplős filmet a 80-as, illetve a rajzfilm-sorozatot a 90-es évekből. De közel se voltam úgy elragadtatva tőlük, mint sok más filmkedvelő: a karaktereket tompáknak tartottam, a viccek többségét pedig mesterkéltnek.
Azt elismerem, hogy legalább volt egyfajta bája annak a szériának: Bill Murray, Dan Aykroyd és társaik komikus játéka - főleg a közös jeleneteikben - színt vitt a történésekbe. És az alapötlet puszta abszurditása is szellemes volt: hogy 3 balek tudós + egy betársult külsős techno-ágyúikkal úgy lődözik a túlvilág lényeit, mint holmi csótányirtók. Csak hát nem nyűgözött le, amit végül kihoztak ebből.

A 2016-os remake-ben sehol nem találni azt a könnyed bájt. Ellenkezőleg: félelmetes, mennyire ötlettelen, karót nyelt, tompa másolata lett ez az eredeti 84-es horrorvígjátéknak, amit egyszersmind érvénytelenít is. Az eredeti szellemirtók új cameo-szerepekben itt-ott felbukkannak, s ezzel a Sony felülírja a korábbi részek érvényességét. Értitek, ugye? Mostantól ez "az igazi Szellemirtók"! El tudom képzelni, hogy törzsrajongók már készítik a fáklyákat, amiért a stúdió ilyen bőszen leokádta gyerekkoruk egyik nagy kedvencét. 

Dr. Erin Gilbert és Abby Yates egy paranormális jelenségekről szóló könyv szerzői. Évekkel később Erin - immár a Columbia Egyetem tanárnője - felkeresi Abby-t és társát, Jillian Holtzmann-t a könyv online kiadása miatt, és egy régi házban szembetalálják magukat egy igazi kísértettel. Ám a közzététel után csalóknak bélyegzik és kirúgják őket. Magánvállalkozást indítanak, mint "hivatásos" szellemvadászok, idővel kiegészülve egy jóképű recepcióssal, plusz egy 4. szellemirtóval, Patty-vel. Eközben egy meg nem értett pasas azok mesterkedik, hogy New York-ban egy egész hadseregnyi szellemet eresszen szabadjára, akiknek aztán ő válna majd a vezérévé...

Egy okát látom csak annak, hogy miért létezik ez a film: megint "nosztalgia" címén egy népszerű névből kiszívnak egy kis zsebpénzt így a nyári szezonban. Érdemi koncepció helyett lemásolták az 1. részt, a főszereplő kvartettnek pedig személyiség helyett sztereotípiákat adtak. Nem érdekel, hogy az új szellemirtók mind nők, ennek semmi köze az egészhez: a végeredményt nyugodtan átkeresztelhetjük Scooby-Doo 3.-ra. 

Az új Szellemirtók nemhogy semmit nem tesz hozzá a '84-es darabhoz, de abból tudatosan minden jó dolgot kiszív, kiszikkaszt. Az élet kezdetei nem fedezhetők föl a tartalomban, karakterek, párbeszédek és poénok terén sem. Egyszer se nevettem, dühítően sivár és megjátszott volt az egész. Sőt egyes pillanatok kifejezetten gusztustalanok voltak: pl. 

• mikor Gilbertet élete első kísértete lehányja a régi nagyházban,
• vagy még korábban egy magnószalagra vett vaginaszellentés.

Ehhez képest Ragacs, az irtókkal lógó szellem gyorshajtása még egy modoros jelenetnek számított.

3 nagy szalmazsákba lehet csoportosítani az itteni "színészi játékot":

1. A régi részek fő színészei szárazul és érdektelenül alakítanak, mintha akaratuk ellenére vettek volna részt a forgatáson. Mondjuk nem is csodálnám, hisz egykori karaktereik helyett most lényegtelen senkik bőrébe bújtak bele.
2. A stafétát átvevő hölgykar megdöbbentően hamis: alig bírtam elviselni, mikor bárkik közülük a rikácsoló hangját vette elő! Soha nem hittem el ezt a kooperatív barátságot az irtók, főleg Abby és Erin között, akiknek könyvét mint megtudjuk: a főgonosz is olvasgatta.
3. A hím karakterek maguk is lézengő szellemalakok, mintha fogalmuk sem lenne róla, mit keresnek ebben a movie-ban. Gondolok itt főleg Chris Hemsworth kigyúrt, de agysteril recepciósára, Kevinre.

A vérszegény effektusok is inkább a Rejtély Rt. mozis kalandjait idézik, mint a régi Ghostbusters-t. Érdektelen, mi történik a vásznon, annak ellenére, hogy az új kiadásban 1-2 ember meg is hal a paranormális dögök keze által. A cowboy-os tüzelés a protonágyúk sugaraival, a házban és utcán masírozó kísértethordák egy percig nem tudtak se humort, se veszélyérzetet kelteni.
Ezért sem tudtam izgulni azon, mikor a végén a szellemirtók megpróbálják bezárni a dimenziókaput, amit át beparádéztak a kísértetek, és Abby majdnem bent ragad. Arra meg ötletem sincs, mitől fakul ki hófehérre a haja Erinével együtt. Valaki más ezt biztosan meg tudja mondani...

Rajongó vagy sem: lidércnyomással ér fel az új Szellemirtók. Paul Feig író-rendező és Melissa McCarthy tavaly kellemes perceket okoztak A kém c. vígjátékkal. Amit itt prezentáltak, az ugyanúgy lehetne az Asylum műve, mintsem a Sonyé, akik Pókember után újabb hollywood-i ikont erőszakoltak meg. Ez a flepnis, alpári, idétlen celluloidragacs nem érdemli meg, hogy létezzen.

A dzsungel könyve (2016)

"Figyelj, Maugli! Súgd meg, hogyan tudnám Pokollá tenni az életedet?"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)




Jó kis látvány, sok-sok röpke izgalom, gyenge történetmesélés. Így tudnám tömören összefoglalni A dzsungel könyvének idei mozis kiadását. Tökéletesen passzol a Disney besötétített mese-remake-jeinek sorába, amikkel az utóbbi években megörvendeztettek minket. Nem szándékszom sem a regényalaphoz, sem a korábbi feldolgozásokhoz hasonlítgatni: egy kisgyerekeknek szánt dzsungelhorrornak voltam a tanúja.

Rudyard Kiplin regényének 2016-os változata főleg brutalitás terén merész munka. Jon Favreau rendező nem félt sokkolni a célközönséget, művének meseszerű hangulatát bőségesen díszíti egy-egy "jump-scare" (="hirtelen előugró ijesztgetés"). Testközelből látjuk, mikor ragadozók támadnak egymásra, egymás testébe harapva és -marva. A Maugli és Shere Khan ("Sir Kán") közti finálé Simba és Zordon (Scar!) végharcával vetekszik egy másik Disney-klasszikusból. Ezt a vizuális merészséget díjazom Favreau részéről, mert valódi veszélyérzetet teremt Maugli körül, aki sokáig űzött vadként kénytelen élni rosszakarója, Shere Khan ("Sír Kán") miatt. 

Koncepciója szerint ez egy élőszereplős állatmese, 1 emberkarakterrel a közepén. Ez a felállás még rendben is volna: az elárvult Mauglira kb. 2-3 éves korában talált rá Baheera, a fekete párduc, és bízta rá nevelését Akela farkasfalkájára. A CG-animált állatok külseje élethű, nem estem ki az illúzióból, hogy Maugli a dzsungel világában él, annak különféle lakóival beszélget, meghátrál előttük vagy menekül tőlük.


Történetfronton viszont pálcikagyenge ez a produkció: az alapsémája feltűnően másol Az Oroszlánkirályból:

• lelkesen futrinkázó ifjú főhős, 
• hatalomra kerülő zsarnok, 
• megvadult csorda a szurdokban, 
• száműzetés egy idilli vidéken,
• egy léha új baráttal, aki új szemléletmódra biztatja őt, 
• végső párbaj a felperzselt otthon területén a zsarnokkal. 

Átlagos szóváltások keretében sulykolják a fő konfliktust: Maugli igazán sosem tartozhat a falkába, sőt a vadonba sem, hiába farkaskölyökként nevelkedett. Képben voltam, hogy mit tanul meg száműzetése, illetve a Baluval szövődő barátsága nyomán: hogy vállalja emberi mivoltát, merje használni "trükkjeit", vagyis az emberi találékonyságot, az eszközhasználatot. Butuska motívumok a farkasok fennhangon szavalt esküje, plusz a "Vörös Virág", azaz a tűz. Ezt a veszélyes természeti erőt jellemzően csak az ember képes megidézni és kordában tartani, ezért akarja Lajcsi, a helyi orangutánvezér, hogy Maugli gyártson neki. Ez a szál egyébként 10 perc műsoridő után nyomtalanul eltűnik a filmből.

Shere Khan-tól levert a víz, akárhányszor megjelent a vásznon: a tigris kényúr gyűlölködő, vérszomjtól őrült pszichopata mészáros. Az egyetlen állatszereplő, akinek jelenléte is van, műsoridejének minden percében rettegést kelt maga körül kiszámíthatatlanságával. Jellemző, hogy Akelát harc nélkül, váratlanul és kímélet nélkül vágja ki a szakadékba, példát statuálva, amiért taktikázni próbált a fiú elküldésével. "Akkor minden rendben... kivéve ha VISSZA AKAROM ŐT CSALNI !!" 
Motivációja viszont faék-egyszerű: széttépni Mauglit. Sántít a kakukkfióka-metafora: az gyerekként a többi madárfiókát túrja ki, nem felnővén mindegyiküket, mint ahogy Shere Khan folyton vádolja a fiút. Maugli ártatlanabb nem is lehetne, mint ebben a vádban, és innentől kezdve nem is értem, miért nem támad rá egyszerre minden állat. Ez nem a dzsungel ura, ez egy tébolyult szörny, aki szó szerint fenyegeti mindannyiukat .- ragadozót és növényevőt egyaránt. Térdig ér a szakálla annak a klisének is, hogy Maugli apját éppen ő tépte szét, és itt vakult meg fél szemére a Vörös Virágtól. 

Maga Maugli akárha a '67-es rajzfilmgyerek élő képmása volna: Neel Sethi külső alapján remek választás, színészi játék terén pedig hozza az elvárhatót. Messze a film legérzelmesebb pillanata számomra, mikor Maugli kisegíti a gödörbe esett kis-elefántot, kivívva ezzel a többi elefánt megbecsülését. Az állati hiedelemvilágban ők a folyó és az erdő megalkotói, félelemmel vegyes tisztelet övezi őket, és ezen átjutva Maugli először életében tanúsít komoly bátorságot.

Ezt leszámítva nem nőtt közel a szívemhez a karakter. Nehéz volt lenyelnem azokat a pillanatokat, amikor Maugli felemeli a hangját, bármilyen okból. A magyar szinkron is ludas benne, de amikor Maugli érzelmesen akart beszélni, az fülsértő. És kisgyerekhez mérten is fejingató némelyik cselekedete. Újsütetű barátsága Baluval, a medvével úgy-ahogy tűrhető: örültem annak, hogy a fiúhoz való kötődése ráveszi Balut, hogy megtanuljon kockázatot vállalni (amit nem kevéssé berondított a "csak kihasználtalak"-melodráma).

Cameó-szerepében Kaa volt még emlékezetes figura: csábító hanghordozású, de hátborzongató kinézetű óriáspiton.

Pihent ujjgyakorlatnak látom ezt a remake-et. Árad belőle a rutinszag, és hogy csupán a felismerhetőség kedvéért imitálja a rajzfilmet. Ha van is benne művészi véna, az mind vizuális, szereplőinek sorsa és mondandói teljesen súlytalanok. Sokkal ügyesebb ez a változat abban, hogy rémisztgesse a nézőt, mintsem hogy érdekessé formázza neki a világ egyik legismertebb mesetörténetét.

Ed Wood

"Csak nem lehangollak? Hadd próbáljam meg más pózban:

♪♫ Ó, tönkrementünk, cha-cha-cha!

Mindenki lapos tönk, cha-cha-cha!

Csatornában élni, cha-cha-cha!

Korai sír, cha-cha-cha! ♪♫

Oké, most mindenki: szitává!"

(Married with children - Rain Girl)

Minden idők egyik legrosszabb, de legalábbis legnotóriusabb rendezőjéről filmet készíteni... Ez valószínűleg nagyobb elismerés lett volna Ed Wood számára - ha megéri a 90-es éveket -, mint bármilyen bevétel vagy díj. Az 50-es évek rendezője évekig az anyagi csőd szélén táncolva próbált befutni Hollywood-ban, ami bizony már akkor is a protekció és tőke szemüvegén át nézett minden filmre. Wood igénytelen rendező volt, ugyanakkor kellően lelkes és idealista, hogy pusztán mesélni akarjon - akármennyire is úszott a nevetségességben.

Edward D. Wood Jr.-t, a különc, transzvesztita hajlamú filmkészítőt a sokadik stúdiófejes utasítja vissza, amikor találkozik a veterán horrordráma-színésszel, Béla Lugosival. Ed, Béla és néhány sikertelen színész próbálnak összehozni egy-egy nagy kasszasikert, és minden erőfeszítésük rendre kudarcba fullad. Ednek pedig nemcsak szakmai és anyagi helyzete válik egyre kritikusabbá, de a hozzá közel állók is elkezdenek fogyatkozni...

Tim Burton Ed Wood-ja tragikomikus alkotás, mely nemcsak emléket állít egy híres-hírhedt alkotónak, de ítéletet mond Holywood-ról és rólunk, a közönségről. Akárcsak a tavalyi Birdman, rámutat a szórakoztatóipar sötét oldalára, egy olyan küszködő művészlélek szemeivel látva azt, aki egy személyben író, rendező, producer és színész a saját darabjaiban. Ám Riggan Thompsonnal ellentétben Ed fiatal, dinamikus, örök optimista alkat: hiába játszódik az egész film fekete-fehérben - nyilván Wood korát és műveit megidézve ezzel -, Wood lelkesedése átragad ránk, és szimpatizálunk a balsikerű fiatalemberrel.

Burtonnek ez az alkotása elevenjére tapint, hogy mennyire gyötrelmes és nehéz a kezdőknek egyáltalán bejutniuk Hollywood-ban a munkaképes rendezők közé. Nemhogy megőrizzék azt a kreatív énjüket, amiről én is annyit szoktam károgni a kritikáimban, hogy feladják a nagy pénzekért. George Weiss producer, Ed első pénzelője a filmben esszenciája a valódi Hollywood mentalitásának. Itt minden színtiszta üzlet. A teljesen profitorientált stúdiórendszer a mai időkig fájdalmasan kiszámítható, rengeteg olyan vezetőségi taggal, akik az ürüléküket sajnálnák ledobni a "kreatív szellemiségre".

Johnny Depp-től eddigi legjobb alaktását láttam Ed Wood-ként: szellemes, különc természetű, kedvelhető fickó. Nem különösebb őstehetség, viszont dúskál benne az alkotókészség. Állandó harcban áll a szakma elvárásaival, és azzal, hogy bármibe is fog, azt mindig vélt és valós hibái felhánytorgatásával véleményezik az emberek. Barátsága Lugosival őszinte és megfogja az embert: a Lugosi iránti törődés jeleneteiben bizonyítja be a főszereplő, hogy több egy pancser bájgúnárnál. Ilyen, amikor

• lakásán meghallgatja a zokogó és morfiumfüggő Bélát;
• mikor egy öngyilkossági kísérlet után elkíséri őt a klinikára;
• majd a háza előtt készít róla egy kisfilmet, hogy ne bukott sztárként maradjon meg a köztudatban.

Ez egy törődő, lojális személyiség képét nyújtja Wood-ról, és ezzel tudott igazán behúzni engem Burton.

Tökéletes a kontraszt Ed és Sarah Jessica Parker anyáskodó, joggal cinikus Dolores-e között. Dolores színésznő, aki szereti és támogatja Edet, ám nem igazi lelki társa: idővel megsokallja a férfi abnormális életét, és nyíltan közli vele, hogy ki akar lépni abból. Alapból szeretem, ha filmben egy kapcsolat mentes a hisztitől, és az egyetlen jelenet, ahol Dolores mégis hisztizik (tányérokat hajigál neki, mert másnak adott egy főszerepet), az baromira vicces. Mindkét fél álláspontjával egyet lehet érteni, és nemcsak az Ed kontra Dolores, de az Ed kontra Hollywood felállásban is. Ed részben igenis tehet róla, hogy nem futott be, mégha a körülmények ellene is voltak.

Ami még fontos: Burton kerüli a szenvelgést. Főleg az erős forgatókönyvnek köszönhetően Ed Wood pechszériája nem válik vánszorgóvá, depresszívvé. Igen, szánalmas, hogy mennyire hitegetnie kell magát, hogy ne omoljon össze lelkileg, mint idővel Lugosi. Forgatásain ideje és pénze se volt egy jelenetet többször felvenni, így minden felvételre egyből rávágja, hogy "tökéletes". Úgy működik a humor itt, mint az Egy rém rendes családban Al Bundy élete: a néző látja ezt az elátkozott flótást, akit a szentlélek tart a munkaerőpiacon, és jobban érzi magát a tudattól, hogy ENNÉL tutibiztos, hogy jobban csinálná, jobban a sarkára tudna állni.

Martin Landau egyszerűen brilliáns Lugosi Bélaként: Oscar-ja nemcsak neki hozott elismerést, de közvetve nekünk, magyaroknak is szól. Landau 25 Lugosi-filmet és 7 interjút nézett végig, hogy felkészülhessen a szerepre. Lugosi szakmailag már lehúzta a rólót, amikor Ed rábukkant, annyira, hogy az emberek már most halottnak hiszik őt. Egyszerűen szívszaggató, ahogy Ednek a földön heverve elzokogja, hogy tönkrement.

Nagyon tetszik, hogy a barátságuk egy olyan alapgondolatra épül, ami a movie mondanivalójába vág. Wood emlékeztette Lugosit arra, hogy kicsoda ő valójában, megmentve ezzel, hogy élete alkonyát dicstelen magányban, a drogon vegetálva élje le. Viszonzásképp Lugosi is emlékezteti Edet az utolsó közös jelenetüknél az utcán, hogy az élmény volt a lényeg, nem az, hogy a legutóbbi filmjük se lett anyagi siker. Ez pedig elég Ednek, hogy továbbra is nyitott maradjon bármi kis lehetőségre, ami adódik.

Burton viszonylag pontosan követi Wood életét, de az ő észjárása és lelkivilága szerint áll hozzá: "A film nem az apró részletekről szól, hanem a nagy képről!" Többször láthatjuk Wood-ot néhány ismertebb filmjét rendezve, mint pl. a 9 from outer space-nél, melynek szüneténél rátalál példaképére, Orson Welles-re egy bárban. Elég szájbarágós és fölösleges szerintem, ahogy Welles visszalelkesíti a megviselt Wood-ot, hogy: "A látomások megérik, hogy küzdjünk értük."

Burton igyekszik ha nem is boldog, de emelkedett hangulatú zárást adni a filmnek: Ed feleségül vesz új barátnőjét, Kathyt, és ünnepelt sztárként búcsúzkodik, nem véve tudomást a valóságról. Ezért nem magoltam be én sem Wood és Lugosi életútját az írásomhoz, nem akartam az eltéréseket bogarászni a valós életúthoz képest. Legyen elég annyi, hogy Ed Wood küszködve, alkoholistaként hunyt el igen korán, 54 éves korában. És mintha csak a neve átkozta volna el a róla készült filmet, annak még a 18 millió dolláros büdzsé felét se sikerült visszahoznia.

Mai napig idegenkedem a fekete-fehér filmektől, és örülök neki, hogy újabb kivétellel gazdagodott a listám. Tim Burton Ed Wood-ja arra buzdít minket, hogy ne a meggazdagodásért akarjunk alkotni (pl. a mai romantikus regények írónői), hanem magáért az alkotás öröméért. Ne a formai követelmények és szakma elvárásai szerint mérjük a tehetségünket, bármennyi is szorult belénk. Néhány fáradtabb percét leszámítva fordulatos történet, remek szereposztással.