Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag

"De én láttalak meghalni..."
"Ó, sok formája létezik a halhatatlanságnak."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Indiana Jones egy szakma álomképe: az eszes kalandor archeológus, aki minden csapdából ki tud jutni, és a legkülönfélébb ereklyékre talál rá a világban. Számtalan hasonló régész-kalandfilm főhősére próbálták rászabni több-kevésbé ugyanezt a leírást.
Nekem az Indiana Jones-filmek nem tartoznak hozzá a gyerekkoromhoz (sokkal inkább viszont az apáméhoz), így nosztalgiafaktor nem segít pozitívabb fényben látnom a tetralógia darabjait. Elismerem, mint alkotást, mint Steven Spielberg egyik leghíresebb munkáját, és mozgókép-élményt, mégha nem is olyan magas fokon, mint a legtöbb filmkedvelő.

Persze mi tudjuk, hogy egy régész terepmunkája nem jár állandó látványosságokkal és rendszeres utazásokkal. Mint azt maga a címhős is szóvá teszi egyetemi óráján. "Nem kutatjuk a térképet elásott kincsek miatt, és az "X" soha, de soha nem jelöli a Helyet." Nyílt irónia, hiszen Jones minden ízében cáfolata ennek a kijelentésnek: szenvedélye a ritka ereklyék keresése, atletikus, gyorsan vág az esze, és megveti a pusztán elméleti, akadémikus szaktudást. Egy csoport túl lelkes diákja elől az ablakon át oson ki, ami aligha normális viselkedés egy oktatótól.

"Az utolsó keresztes lovag" sorrendben már a 3. IJ-mozifilm, és a legfeszesebb tempót diktálja közülük. A nyitó nagyjelenet még úgy néz ki, mint egy régi western: a sivatagos vidéken a 12 éves Indiana szemtanúja, amint kincskeresők egy bányában megtalálják Colorado keresztjét. Ellopja, amazok egy száguldó vonat kocsijain - és állatain - át üldözik, és a rengeteg kínlódás után törvényesen veszik el tőle, saját apja házából.

Mindig örülök neki, ha feszes a cselekmény, és jól összetákoltak egymással a jelenetek. Indiana első "kalandja" kemény lecke a fiúnak, mennyire könnyen gazdát cserél egy ilyen értékes ritkaság. Először arra számítanánk, hogy Jones majd a film közepén viszontlátja azokat, akik elvették tőle ezt a rejtélyes fémkeresztet. Ehelyett már rögtön a következő jelenetben szállítják a leszámolást, és kiderül, hogy a kereszt mégcsak a kiindulópont egy nem kisebb fontosságú tárgy, mint a Szent Grál megtalálásához.

Szintén jól összecsomózott ezzel Indy személyes indítéka, hogy elfogadja egy Donovan nevű műgyűjtő invitálását a Grál megtalálására. Ez volt apja, idősebb Henry Jones legfőbb kutatása 4 évtizeden át, ezért rabolták el őt, és  - mint azt idővel megtudjuk - ez vezetett oda, hogy elhidegült a fiától. Miután Indiana Bécsben rátalál édesapjára, és Berlinben visszaszerzik Henry kutatási naplóját, már társakként folytatják hajszájukat a Grálért.

Kettejük viszonya érthető és gyakorta látni hasonlót. Egymásra bíznák az életüket, bármiben is tér el a véleményük.  A hitük mélysége a nézetkülönbségük oka: egy régi hiedelem szerint aki Krisztus kelyhéből iszik, halhatatlanná válik. Indy ezt a rögeszmét hibáztatja, amiért az idősebb Jones sosem szentelt rá elég figyelmet a családjára. Nemcsak a tipikus megfontolt idős-hevesebb fiatal generációs ellentétről van tehát szó, kellő súlyt és színezetet kapott. Helyénvaló és emberi továbbá, hogy a két főszereplő sosem gáncsoskodik a másikon, hogy így bizonyítsa az igazát. Henry csupán "fiatalúrnak" cikizi Indyt, aki utálja a megszólítást.

Ez már a 3. Indiana Jones-movie, ezért aztán több érdekes, fan-service-nek is tekinthető információ derül ki az ifjú Jones múltjáról:

• Miért hívják "Indianának";
• Mitől keletkezett állán egy durva forradás;
• Említésre kerül az anyja, mikor apjával a náci motorosok elől menekülnek;
• Honnan ered viszolygása a kígyóktól, annak dacára, hogy rendszeresen jár egzotikus tájakon.

Speilberg gyakran finomít a veszélyhelyzeteken, hogy Jonesban az örök kalandort, ne az üldözött tudóst lássuk. Rengeteg a komédia itt, szinte szakadatlanul van valami feszültségoldó szövegsor vagy tárgyi poén. És bár nagyrészt szellemes poénok, a mennyiségük szerintem meghaladja a célszerűt. Tudom, hogy ez egy kincsvadász-kalandtúra, ami kifejezetten erre a tónusra hajt; rengeteg izgalmas üldözéssel, a főhőssel szemező széphölggyel, a jelmezes rosszfiúkkal és vadregényes tájak jelentette panorámával törekszik levenni a nézőt a lábáról.
Megpróbálok nem közhelyekkel jönni, de a tartalmi megvalósítás számomra kissé túlpuhított. Mind a légkör, mind az akciójelenetek intenzitása miatt. Ha az egészet nézzük, éppcsak nem kezdi ki a sztori komolyan vehetőségét. Ez és még a Grál körüli misztérium felnagyítása is kissé felemás érzetet hagyott hátra bennem.

Sean Connery és Harrison Ford fantasztikus párost alkotnak, ezt kár tagadni. Egyformán remekül jelenítik meg az apa-fia viszonyt, és a 2, eltérő beállítottságú tudósembert. A többiek nem igazán emlékezetesek vagy eredetiek, inkább archetipikus személyiségek.
"És te mit találtál?" Ami a leginkább érdekfeszítő énnekem a karakterskálán, hogy mindegyikük más-más céllal keresi a Grált:

• Henry Jones meggyőződése, hogy a kehely náci kezekbe kerülve sötétséget hozhat a világra.
• Indiana célja a tudományos világ elé tárni, és kiállíttatni.
• Marcus, a múzeumtulajdonos és a Jones-család barátja szintén ezt szeretné, bár az ő elhivatottságuk híján.
• Elsáról, a szőke kutatónőről kiderül, hogy lepaktált a nácikkal, de mert a Grál legendája mögött kincset remélt.
• Vogel, a náci parancsnok a Harmadik Birodalom számára kutatja a tárgyat. (Ma már egyre köztudottabb, hogy a nemzetiszocialista hitnek miszticizmus és a nagyfokú relikviatisztelet is a részét képezte.)
• Donovan pedig a legmegáltalkodottabb személy. Mint Elsa, ő is elárulja Indiana bizalmát. Őt azonban tisztán a kehely természetfeletti ereje vonzza. Tapintható fizikai tényként kezeli, hogy a Grál valami módon halhatatlanná tehet valakit.

Sallah karaktere pedig bár visszatérő szereplő a franchise-ban, ebbe a részbe valószínűleg csak azért írták bele, hogy teljesebb legyen a csapat a nagy fináléra. Ekkoriban még egy trilógia zárásának szánták a The Last Crusade-et, míg jóvá nem hagyták A Kristálykoponya Királyságának elkészítését.

Egyértelműen vannak kitalált túlzások a filmben, főleg a tetőpontnál. Mikor Szíriában Indiana apját lelövik a nácik, kényszerítve, hogy behatoljon a Grál rejtekére, Jones szembetalálja magát egy keresztes lovaggal! Mégegyszer: egy több száz éves, lélegző embert! Ez azért igen vad ötlet, még kalandregénybe is. Így a végén belökve ez merő látványpetárdának érződik, akármilyen izgalmas témát érint: a halhatatlanság, érdemesnek lenni a halhatatlanságra, és milyen árat kell fizetni megszerzésének akár a kísérletéért is.

Minél több szabállyal glorifikálják azt a poharat, annál kevésbé hittem el a dolog természetfeletti oldalát. A szabályok, hogy a Grált nem lehet kivinni a barlangból, mert akkor beomlik; hogy az ott lévő serlegek mind természetfeletti dolgot művelnek az emberrel meg hasonlók. Donovan annyira sztereotip műgonosz: a legdíszesebb serlegből iszik, amitől persze elszikkad, és elporlad. Nem gyanús neki, hogy a sok díszes serleg közül esetleg a kopott lehet az igazi? Mikor Indiana választ az apjának serleget - a jót -, az a Grál erejétől természetesen felgyógyul. A logika cérnáját egyedül ezeknél a perceknél éreztem, hogy elszakad.

Az időnkénti túlzásba vitt viccek mellett is feltűnő, hogy sokszor mennyire mentegetett módon kerüli el a közvetlen veszélyt Indy és az apja. Pl.

• Pl. hogy őrizet nélkül hagyják őket a kastélyszobában, pedig csak törzsük van összekötözve.
• Vogel halálzuhanása a tankkal tömény röhej, ahogy kinéz.
• Ahogy az idős Jones egy repülőgépen ügyetlenül szétlövi a farkukat, ami miatt kénytelenek leszállni. 
• És nem szégyellem bevallani: gúnyosan kinevettem azt, ahogy Indiana Jones apja egy esernyővel totyogva a levegőbe ijeszt pár tucat madarat, és azok terv szerint betörik egy ellenséges gép üvegét. 

Egy fokig valóban élvezetesebbé teszik számomra az atmoszférát ezek a könnyed poénok, de ilyen fokú romanticizálásra és feszültségoldásra semmi szükség nem volt.  

Váratlan meglepetést okozott a berlini jelenet egyik csemegepillanata: ifjabb Henry "Indiana" Jones találkozása Adolf Hitlerrel! Ugye a jelenet a hírhedt kristályéjszaka idején játszódik, mikor a károsnak ítélt irodalmat nyilvános tűzön égették. Jones épp elfele igyekszik a tömegből, mikor Hitlerrel találja szemközt magát, ő pedig szerencsére félreérti az idegességét, és aláírásával látja el a könyv nyitólapját. Egyetlen szó sem hangzik el, tisztán a két szereplő karizmája dolgozik itt. Zseniális jelenet, akármelyik régész-kalandfilmből a személyes kedvencem! Tökéletesen átérezni abból a szcénából a protagonista reakcióját, ahogy a német nép Führere odaáll elé, majd útjára engedi.

Nem tudok rosszat mondani az operatőri munkáról. A 30-as évek második fele a legjobb oldaláról elevenedik meg, változatos helyszínekkel: a velencei kikötő, az osztrák kastély titkos ajtókkal, az említett berlini könyvégetés, az óriási halványszürke léghajó vagy a jordán sivatag.

A 3 "próbatétel", amit Jones-nak ki kell állnia, okosan kigondolt csapdák, melyekhez középkori szövegsorok adnak útmutatást. Nekem különösen a láthatatlan átkelő tetszik: Indiana mikor kilép a meredek szakadék felé (még jó, hogy nem lép mellé!), akkor először hagyatkozik tisztán a hitére, a racionális érveken túli hitre. Egy csomó más műben ugyanezt ájtatos maszlagnak tartottam volna. Ám itt példásan úgy mutatták, mintha újdonsült hinni akarása az intelligencia hosszabbodása lenne. Úgy támaszkodott a hitére, mint máskor a tudására. Ennek mintájára pedig miután kijutottak a barlangból, apját is sikerül kicsit jobban megértenie.

Talán még kevésbé tűnök professzionálisnak, amiért nem tartom magamat a "saját célkitűzései és zsánere szerint ítéld meg a filmet"-konvencióhoz. De az én élményem, és igyekszem megindokolni, miért nem emelem piedesztára ezt a negyedszáz éves klasszikust. Könnyed kalandfilmhez mérten ügyesen megszerkesztett, fordulatokban gazdag, és impozáns látványvilággal bíró. A 2 Jones karaktere viszi a prímet a sokaságból. Helyenként a humor a feszültség kárára billen át, és a szürreális történetelemek a Grál körül meglehetősen esetlenek. De ennél nagyobb ellenvetésem nincs, korhatár és a műfaji érdeklődés nélkül merem ajánlani.

Rendőrakadémia 4, 5, 6 és 7 - Összevont review

Azért nézem egyszerre át ezt a 4 filmet, mivel az összes Rendőrakadémia-folytatás lényegében ugyanazt a történetet meséli el, különböző felállásokban. Az 1. részt máig nagyon szeretem, kerek vígjáték volt esélytelen amatőrök megfeleléséről a rend őreiként.

Folytatásai azonban inkább együtt adják ki humor és sztori terén is ugyanazt a szintet. Ha nagyon ragaszkodnánk a kategóriákhoz, akkor ez a 6 film nem is folytatás, hanem hosszabbításai, epilógus-szerű toldalékai az első Rendőrakadémiának. Olcsó formula, hogy egy egyszer már bevált komédiát még 6-szor adjanak el, évenként.

A legnagyobb probléma, hogy a készítőik kicsit sem próbálnak eredetiek lenni. Nincs sztori, nincsenek sorsvonalak. Ugyanazok a színészek ugyanazokat a vicceket variálják hasonló szituációkban. És azok a viccek gyakran olyan áron keltenének hahotát, hogy a szereplők tudatosan vaknak vagy hülyének tettetik magukat, és elhiszik, hogy a geg valóság. Pl. mikor a 4. részben Jones tapsot imitál hangjával Mahoney beszédéhez, az hosszan hajlong és köszönget, mire rájön, hogy megint a barátja szórakozik. Ne mondjátok, hogy ezidőtájt már nem ismeri a trükköt az egész intézmény!

Ellenfeleik, kollegáik és utódaik - akik közül néhányan maguk is tisztté válnak - próbálnak hozzájuk hasonló guffy-s, tréfás fickók és nők lenni. Nyilván lejjebb kell adni az elvárásainkat, hogy élvezni tudjunk effajta könnyed filmeket is.

És még így is: az eredmény borzasztóan gyönge. A történettelenség végig kizökkent a könnyed humor hatása alól, eltekintve néhány eseti alkalmat, ahol tényleg elnevetjük magunkat. Maga a szereplőkínálat viszont gyér: akár a kifigurázás szintjén nehezemre esik elhinni, hogy ezek az archetípusok - karakternek már inkább nem próbálom hívni őket - bárkinek veszélyt, segítséget vagy szakmai bíztatást jelenthetnének. Legfeljebb Adam West Batman-világában a '60-as évekből.

Szóval ahelyett, hogy részleteibe mennék a cselekményeknek vagy motivációknak, inkább megpróbálok olyan pillanatokat keresni, amik erősebbek humor terén a többitől.



A Rendőrakadémia 4. arról szól, hogy miután az első guffy-s osztagnak meglett az első guffy-s utódosztaga, most "sima állampolgárokat" is megpróbálnak kiképezni, új polgárőrségnek. A végén persze jönnek a rosszfiúk, akik ezúttal erőtlen csigák módjára hadonászó ninják. Akiket az a Larvell Jones fegyverez le zömével, aki általában a humor mentőöve ezekben a movie-kban. Megjegyzem: nem mindig használják őt jól ezek a "folytatások".

A 4. résznek kb. szintén 4 jellegzetessége van:

1. Zed, az ordibáló zsaruhippi szerelmes lesz egy, vele szemben irreálisan türelmes lányba;
2. A kövér fekete srác, Tommy "House" Conklin lesz az egyetlen itt beemelt figura, aki folytatásba is odakerül;
3. Sharon Stone felbukkan egy jelentéktelen mellékszerepben;
4. Steve Guttenberg utoljára játszotta Carey Mahoney-t, a mosolygós rendőrifjút (saját bevallása szerint, mert elege lett az ellaposodott franchise-ból, és nem akart skatulyába kerülni).

3 olyan poén csattant el, ami őszintén megnevettetett:

1. mikor Tommy ráül a kispadra, és kistermetű kollegája felesik a kosárpalánkba, amit az eredményjelző is lereagál;
2. Zed nyilvánosan készül bekapni Lassard aranyhalát, de mikor az meglátja, eláll tőle, és mindketten jót derülnek.
3. Amikor Harris ráförmed az őrsön Proctorra, aki épp az egyik dísztárgyát fogta kézbe: "Ne merjen a golyóimhoz nyúlni engedély nélkül!"

"Lassard parancsnok elérte a kötelezően előírt nyugdíj-korhatárt."

Ez a mondat végre segített némi sorsfordulatot vinni a szériába. Harris parancsnoknak, az örök negatív figurának itt végre úgy tűnik, sikerül keresztbe tennie felettesének és a kedvenc rendőreinek. Hagyja, hogy nyilvános ünnepségen tudja meg mindenki a hírt, ezzel teljessé téve a letaglózást. Növendékei bíztatására Lassard Miamiba utazik, hogy átvegyen egy kitüntetést. A reptéren táskáját véletlenül összecseréli egy piti bűnözőtrió táskáéval, akik nem sokkal később utánatartanak.

Tűrhető megoldásnak tartom miszerint Eric Lassard unokaöccse legyen Mahoney helyettese mint sármos szépfiú. És hogy a sztori mennyire mellékes, jól mutatja, hogy az ott-nem-létét meg sem említik, nemhogy megmagyaráznák. Talán a tengerpart mint helyszín is belesegít, de ezt a részt érzem a legjobbnak a 4-ből - orrhosszal. A bűntrió főnöke még komolyan vehető gengszter, a 3 másik inkább rajzfilm-szerű bérencek, akik közül az egyik feszt a haján aggódik.

Mozgalmas, de szánnivaló eseménysor az üldözés, miután Lassardot elrabolja a trió. Árkon-bokron keresztülviszik, Miami környékén, és az ex-parancsnok azt hiszi, gyakorlat az egész, még tippeket is ad nekik.

De még ezelőtt, a kényszernyugdíj híre, majd mikor az ünnepségre érkezve meglátja felnagyított képét a falon, legalább valami kis szimpátiát kelt iránta. "Egyenruhában mindig jobban mutatok... Azért nagyon fog hiányozni." A végén pedig valami keretet még ad is a hír, hogy a sikeres elfogóakció visszhangjaként közlik Lassarddal: eltörölték a szabályt. Akkor megy nyugdíjba, amikor akar, és emberei ünnepelnek.

Ettől még sajnos szintén gyenge filmnek tartom az 5. epizódot. Hogy mást ne mondjak: látjuk benne többek közt, ahogy a fegyvermániás Tackelberry pisztolyt nyom egy fehér cápához, visszaparancsolja a nyílt vízre, és az rögtön odébbáll. Ezen a ponton már a 3D Jaws is realisztikusnak tűnik...

Kedvenc poénom itt az volt, mikor Jones a reptéri átvizsgáláskor minden fémtárgyat kirakatott Harris-szel. Itt azért könnyebb volt elhinnem, hogy bedől neki, és oka is van a tréfáknak. Tudják, hogy Harris kotorta elő előmenetel reményében azt a nyugdíjazási szabályt, és ki is mutatják Harris-nek: golyót kívánnak neki ezért.

A 6. rész alcíme: Az ostromlott város. Persze, nem olyan méretű romba dőlésre kell gondolni, mint mondjuk a Die Hard 3.-ban. Ám a probléma tényleg egy egész városnegyedre kiterjed: bankrablás, üldözések + némi pürotechnika. Van egy újabb rajzfilm-szerűen gonosz hármas, akiket egy titokzatos megbízó informál, így hatékonyak. A polgármester egy kicsit hápogó hangon beszélő pasas. A "csavar" pedig, hogy ő a megbízó, és hogy egy nagy beruházási csalás miatt volt az egész.

Az egészben két dolog tetszett: az egyik, hogy a 3 bérenc olyanok, mint a bűnöző tükörképei Hightower, Tackleberry és Jones figuráinak. Persze, Jones "tükörképe" evidens módon nem tud játszani a hangokkal - pl. hogy a Superman 3. ténfergő emberrobotjának adja ki magát.

A másik Harrys pofáraesése, mikor a végén kiderül, hogy a polgármester a főhunyó. A folytatások közül itt lepődik meg a legmegrökönyödöttebben. És ezt a poént jól is vezetik elő, annak fényében, hogy milyen buzgón hízelgett és nyalizott neki Lassardék ellenében.

A II. évezred utolsó Rendőrakadémia-filmje. A franchise hanyatlását jelzi, hogy ezúttal nem következő évben, hanem 5 évvel Az ostromlott várost követően érkezett meg. Olyan érzést kelt itt már az egész sztorivonal, mintha egy agyon idős ember szélütést kapott volna, és ágyhoz szegezve vegetál. A film cselekménye is merő vegetáció, még kevesebb mozgatóerővel a szereplők és a konfliktus terén, mint az előzményekben.

Moszkva az új helyszín, és egy bizánci nevű alak a főgonosz. Ifjabb Lassardnak akad egy lehetséges barátnője, Tackleberry kisminkeli magát, és Lassard is találkozik a pontos orosz tükörképével.

Utószóként még annyit: akárcsak a Robotzsaru vagy a Conan esetében, itt is egy tiszavirág életű TV-sorozat készült a filmvonal kifulladása után. Úgy hallom, tervezik, hogy remake-et készítenek az eredeti alkotásnak. Ennek egyáltalán nem örülök: egyrészt nem bízom a remake-ekben, másrészt az eredeti színészek annyira eggyé forrtak karakterekkel a köztudatban, hogy nagyon sok kreatív energia szükséges felnőni hozzájuk. Humorban és stílusban is.

Nagyon remélem, sőt követelem, hogy ha az új feldolgozás zöld utat kap, ne merjenek olyan eredményt kiadni a kezükből, mint pl. a tavalyi Conan-remake volt. Ha másért nem, a már elhunyt színészsztárok iránti tiszteletből, mint Bubba Smith vagy David Graf.

Star Trek 5. - A végső határ

"Énekelni! Nem hallom! Énekelni! Énekeljetek hangosabban! Áh...!"

(Batman és Robin)

1989-ről a többszöri mozijárók többnyire Tim Burton Batmanére asszociálnak. Jóval kevesebben és  kevésbé szívesen gondolnak arra a malőrre, amit a sci-fi-rajongók a "legrosszabb Trek-movie"-ként tartanak számon. Bár próbáltam mind a divatos közvéleménytől, mind a későbbi részektől elvonatkoztatni, de most mégis egyet kell, hogy értsek a tömegekkel. A tény, hogy e mű William Shatner rendezése és tolla révén látta meg a napvilágot, csak további igazolást nyújt a korabeli anyagi és kritikai jeges zuhanyra, amit az V. epizód kapott.

A Star Trek V. rendelkezik a legkétszínűbb alcímmel a széria darabjai közül. A rengeteg elszalasztott témalehetőséggel, fölös komédiázással, bűntrehány cselekményvezetéssel és röhejgyár effektusokkal ez a film inkább a Superman IV.-hez áll közelebb sci-fi-eposzként, mint a Star Trek IV.-hez. Persze, próbálja felvázolni a témát, mit jelenthet az ember számára a "legtávolabbi pont" képzete, az Istenben mint felsőbb dimenziójú entitásban való hit. De mégha elnézőek is vagyunk vele: ez minden, amiben sikert arat. És a történet egy komplett szeméttelep.

Íme, "A végső határ" alatt a következőket érti William Shatner, a Star Trek ikonja: egy renegát vulkáni bandavezér próbál eljutni a csillagtérkép "legtávolabbi ismert pontjára", ahol vélhetően megtalálja Istent, hogy vezesse őket és híveit egy boldogabb jövő felé. E kivételes útra természetesen az Enterprise legénységével együtt kíván eljutni, egy lakatlan bolygó barlangjához. És mikor vágyálma tárgyáról kiderül, hogy bármi áron felhasználná a csillaghajót a kijutásához, fent nevezett vulkáni renegát megrökönyödve egérutat hagy a "három nagynak".

Ha a díjkiosztó szerint Shatner a "Legrosszabb rendező" és "Legrosszabb színész", Laurence Luckinbill lehetett volna a "Legrosszabb Star Trek-főgonosz". Sybok karakterét a forgatókönyv szinte karácsonyfaként díszíti föl, válogatott vonásokkal próbálva érdekesebbé tenni a figuráját, hogy a néző elégedett legyen a Kirk-ékre váró kihívással:

1.) Spock féltestvére;

2.) Rendkívüli tudós és filozófus;

3.) Elmeereje képes agymosást végezni bárki emberen, kivéve Kirk-öt;

4.) Mostoha sivatagos bolygón kénytelen rostokolni követőivel, akik halálig hűek hozzá.

Mikor először láttam ezt a filmet, a sivatagbolygó ötlete, az agymosás, ahogy azt demonstrálja Chehovon (is), ahogy Kirk kimarad belőle, illetve a hajófoglalás azonnal a 2. részt idézték föl bennem, ahogy ott Khan szökésére sor került. Sürgős javítások és átépítés alatt a hajó, a legénység se rögtön teljes, akár a 1. Trek-movie elején.
És itt van az adás, melyben egy admirális a megbízás közli az Enterprise-zal. Kirk rámutat, vannak alkalmasabb hajók a térségben. Erre a válasz: "De tapasztalt parancsnok egy se." Ennél erőltetettebb talán nem is lehetne az indok, hogy a közismert arcokat bevonják a cselekménybe. Ha tapasztalt föderációs parancsnok nincs egy diplomáciailag semleges bolygó környékén, az a vezetés teljes dilettantizmusát bizonyítja.

Nemcsak a korábbi Trek-epizódokból nyúlkál: néhol a Mad Max, másutt a Star Wars IV. kocsmajelenete is felderenghet a néző előtt. Mindez bizony tudatos döntés: Shatner minden önkritika, drámai- és arányérzék, sőt fantázia nélkül választja meg a sztori egyes elemeit, így mikor építkezni kell belőlük, egy forszírozott ragasztókölteményt kapunk, ahol alig-alig van konzekvens értelme egy jelenetnek vagy dialógusnak.

Az egyik dolog, amit Shatner állítólag nagyon fontosnak tartott, a színészek közti családias hangulat megteremtése. Ez még érthető is, ha másért nem, a bevétel miatt. Mégse világos számomra az elképzelése. Családbarátabbá teszi a filmet az, hogy az elején negyedóra hosszat nézzük Kirk, Spock és McCoy táborozását meg dalolását? Vagy hogy Kirk egy függőleges sziklafal mászásakor majdnem szörnyet hal? Úgyse leszek véres paca a sziklákon, hisz velem vannak a bajtársaim.
És akkor még nem említettem Sulu és Chehov kóválygását a tajgában, illetve Uhura és Scotty flörtölését a parancsnoki hídon? Nem, még úgy se, hogy közben egy másik szálon látjuk, amint Sybok túszul ejt 3 követet, föderációs, romulán és klingon részről. Random ténfergő arcok és nevek, helyettük simán választhatták volna valamelyik régi epizódszereplő nevét a 60-as évek sorozatából, ahogy Khan esetében tették. 

Ládányi elhibázott ötlet szedegethető össze a cselekményből, főleg abban, ahogy a karakterek kritikus helyzetekben döntenek.

Ez a legjobb terv, amit Kirk és főtisztjei kieszelnek, hogy egy helyőrség figyelmét eltereljék? Hogy jóformán meztelenül táncoltatják az idős Uhura hadnagyot? Waow, nem is tudtam, hogy a Flotta tisztjei ilyen lazán veszik a hatékony mentést. Bizonyítja ezt az is, hogy Sybok képességéről sem Chehov, sem Kirk nem informálja a legénységet, mielőtt Sybok tudata esetleg őket is manipulálni kezdené.

Az egész agymosás-szál kinevetteti a történet középső részét, ahol Sybok Isten keresésére indul az Enteprise-zal. Sybok agykontroll-technikája nem világos, hogy működik. Egyedül McCoy-nál lájuk, hogy mit él át, amikor Sybok meggyőzni törekszik: emlékképet lát apjáról. De a többieknél semmit nem látni a folyamatból: elalélt pincsikutyaként kezdenek merengeni, illetve mámorosan viselkedni. Ez nem agymanipuláció, hanem bágyadtság. Nem az akaratukat vagy fájdalomérzetüket veszítik el, hanem a személyiségüket. A legénység egy emberként bámulja Sybok-ot az Enterprise monitorjain, hagyva, hogy ő irányítsa mindannyiuk sorsát, plusz egy fegyveres csillaghajót?
De mégha a helyzetértékelésük rendben is volna, sokszor egyszerűen túl komolytalanok ahhoz képest, hogy küldetésen vannak, konfliktushelyzetbe kerültek és idegenek vannak a hajón. Uhura szabályosan rámászik Scottyra, Scotty beveri a fejét egy csőbe, Spock nemcsak "nem lövi le" Sybokot, de nem is tesz ellene semmit, míg a hídra ér... Ezekből én csak azt tudom leszűrni, hogy az Enterprise tisztikara csupa degenerált perverzből áll ma.

Az egyetlen érdemi tanulsága a movie-nak - amit persze a Shatner játszotta karakter mond ki -, hogy a fájdalmunk és annak kezelése határozza meg, kik vagyunk. Doktor McCoy is ezt ismeri fel elvileg, mikor "Isten" villámot dob a társaira. "Nem hiszek egy olyan istenben, aki a saját szórakozására okoz fájdalmat." Na márcsak ezért is dühített a Star Trek 7.-ben, ahogy Kirk és Picard kapitány találkozásakor előbbi egy vérszegény illúzió kedvéért ignorálta a valóságot!

Akárcsak Sybok. Mikor megjelenik neki az a fénylény, melyet ő az általa keresett Istennek gondol, komolyan szántam ezt a hamis prófétát. Akinek kis józan esze is van, azt nem lepi meg, mikor az entitás elkezd önkényesen villámot lökni Kirk-re, majd Spock-ra, és úgy tűnik, nincs is komolyabb bajuk tőle.

Gyanúsan sok helyütt érhető tetten a pénzspórolás, a különdíszletek és a látványtrükkök terén is. Kezdve a kapitány székével, a kevés műszaki eszköz, vagy a transzporter-effekt hiánya a "javítómunka" olcsó ürügyén. De a legrosszabb a csillaghajók mozgását ábrázoló képsorok. Itt szerencsére azért nincsenek akkora agyrémek, mint elmozdítható hold, vagy űrben lélegző nő, mint egy 2 évvel korábban bemutatott sci-fi-ben, de így is szinte Ed Wood alkotásait idézi a látvány.
Az írói és rendezői munka pedig még azt se: messze túl sok fölös és irritáló jelenet szorul a műsoridőbe, ami időt a karakterek jobb megformálása, és jelentősebb események gondosabb elővezetésére is lehetett volna használni. Kezdve azzal, hogy megint az Enterprise-t piszkálják, hogy oldjon meg minden problémát a Parancsnokság helyett, mikor az egész hajó szerelés alatt van.

"Siralmasra" értékelem A végső határt, és hálát adok az égnek, hogy Shatner több filmet nem rendezett, és hogy nem ez lett a búcsúfilmje a régi Star Trek-, de még a régi Enterprise legénységének se.

Kickboxer

Nem akarom utálni a Kickboxert. Komolyan nem akarom. Amellett, hogy tisztában vagyok, milyen mentalitás szerint készült, divatos kliséi is köztudottak, mint a bosszú fűtötte ifjú harcos, a gyönyörű szelíd lány, vagy a bölcs, de humoros tanító. Ugyanolyan '80-as, harci tornáról szóló akciófilm, mint a Véres Sport vagy A kalandor. Sokak szerint épp túlzásai miatt szórakoztató. Én nem tartozom közéjük.

A problémám ezzel a filmmel nem is az, hogy Van Damme a predesztinált bajnok, aki minden viszontagságot kiáll. Lényegében a Ben Hur címkarakterét is a Végzet "szponzorálja", hogy kiáljon minden fájdalmat, amit az élet rázúdít. A bajom az, hogy a film nem szimplán kivételez Van Damme-val: maga a sztori merő kifogás, hogy a belga színész harcművészeti tudását ismét filmben kamatoztathassa.

Külön pontokba szedni a vonatkozásait nem sok apropóhoz vezetne. A film összes aspektusa, ötletgerinctől dialógusig, embertípusoktól színészi játékig minden kisformátumú, szabvány szerinti. Abban az időszakban általános volt, hogy egy harcművész filmben a harcművészet a lényeg, minden más dísz. Az írásba maga Van Damme is beleszólt, sőt a harci koreográfiáért is ő felelt. Utóbbiért elismerésem neki, de írni nem tud.

És nemcsak hogy az események menete borzasztóan kiszámítható, a szereplők többnyire egyáltalán nem használják az eszüket. A Sloane-fivérek közül Eric egy hisztérikusan beképzelt balek, akinek kemény az ökle, de képtelen mérsékelni magát. Öccse, Kurt szavaira oda se figyel, és csodálkozik, hogy Tong Po, a nyilvánvaló rosszfiú (aminek elég vézna) eltöri a hátát a ringben. Az a jelenet - már elnézést a műfaj rajongóitól, de - kész röhejparádé. Dennis Alexio sétafikáló mozgása, Van Damme szinte éneklő kiáltásával, és a háttörő ütés kimértségével sokkal inkább nevetséges, mint sokkoló vagy drámai.

Az egyetlen pontja a filmnek, ami valami maradandót csihol az egésznek, az Xian edzésterve. Persze a karakter papírmasé, intelmei és oktatóstílusa dettó. De a különféle harci irányzatok, a muay-thai és a thai-chi mozdulatsorai tiszteletteljes légkörben kerülnek bemutatásra. A légzés kontrollja valóban kulcsfontosságú alap az intenzív küzdelem megalapozásához. Jean-Claude Van Damme kitűnő harcművész, ezt a produkció végig nyomatékosítja.

De Xian útmutatása egyértelműen a ringre van szabva, ez pedig - énbennem legalábbis - ürességet hagy maga után. Unokahúga, Mylee szerint Xian már jó ideje nem foglalkoztat senkit. Nem értem, mit lát ebben a hevesfejű amerikaiban (aki egyszer sem beszél amerikai akcentussal). A fiút csak a bosszú érdekli, arra is emlékeztetni kell, és szinte kutyaként lesi a tanító minden szavát. A Véres Sportban a főszereplő nemcsak "verd szét a fejét!" alapon sajátította el a harci tudást. A tréning egy gondolatiság jegyében zajlott, ami szellemi és értékrendi alapon is gyarapította Van Damme karakterét. Nem egyszerűen a győzelem volt a tét, hanem a bizonyítás, önmagunkért és a másikért. Itt ez valahogy olyan mondvacsinált maradt.

A végső küzdelem drámáját annyival próbálják csavarni, hogy Eric-et elrabolják, Kurt-öt pedig vele zsarolják, hogy fogja vissza magát Tong Po ellen. Kurt motivációját állandóan frissíti a forgatókönyv: látogatás, Xian szavai, a vita Eric-kel etcetera, és köztudott, hogy egy "brutális szörnnyel" kell kiállnia. Ha Bangkokban még a rendőrség is megvehető, akkor miből gondolják, hogy nem találnak rájuk?

Innentő kezdve pedig nem tud meghatni, hogy Eric-et elrabolják, vagy Mylee ruháját nemi erőszakot sejtetve feltépi Tong Po. Ahogy Kurt sérülései is gyanúsan kevéssé hátráltatják a "fehér harcost", mikor erőre kap. Az elrabolt bátyját kiszabadították, Mylee sérelme is kiderült, szóval jöhet a diadalmenet. Aztán a vége-kreditek.

Gyenge B-kategóriás harcművész-film a Kickboyer, a műfaj minden sablonjával. De azért fogyasztható, és a filmbéli tájak hangulata a jelenetekbe is beszivárog.

Halálos fegyver 2.

Superman és Halálos fegyver. Azonkívül, hogy Richard Donner volt a rendező, van még egy közös vonása a 2 franchise-nak: mindkét sorozat eredetileg 2, egymást kiegészítő epizódnak szánta.

A második Halálos fegyverben Murthaugh és Riggs olyan bűnbandával akad össze, melynek vezére, Arjen Rudd diplomáciai mentelmi jogot élvez, így az ország törvényei fölött áll és nem lehet letartóztatni.  
Ez a mozirész Martin Riggs halálával ért volna véget, és ez logikus is, tekintve, hogy mennyi golyót kapott a testébe a végén. Aztán végül egyik töltény se talált el szívet, májat, tüdőt. Kissé túl kegyeleti megoldás, és talán sokat is viccelődnek a történteken. De a változtatás nem logikátlan: Riggs tettei és jelleme tükrében ciki lett volna nyitott térben halálos lövéseket kapnia. Bármekkora vendetta fűtse, nem nyíratja ki magát úgy, hogy a bandafőnök nincs tele ólommal.

A folytatások előnye, hogy könnyebb in medias res kezdéssel indítani őket. Az előzményfilm utolsó fél órája 10 percbe van sűrítve, megtartva annak humorát, intenzitását és jellemrajzát. A feszesebb tempó nem megy a történet rovására, még a visszautalások se érződnek elcsépeltnek, mint az aranytoll, illetve Riggs nejének felemlegetése. Donner filmje attól is nagy ütőerejű, hogy mellőzi a flashback-et, a speciális effektusok pedig minimálisak, egy másodpercig nem lógnak ki az események ritmikájából.

Az előző filmmel ellentétben most Martin kapja a párosból a nagyobb hangsúlyt. Már nem az az öngyilkosjelölt rongyember, de attribútumai megmaradtak: sörényfrizura, spontán cselekvés. A rá jellemző könnyedség és reflexivitás mellett a komolyság és az önkritika is felfedezhető viselkedésében.
A két monológ, mikor Vorstedt az ijesztgetésről és Martin a baleset napjáról beszél, észrevétlenül felvezetik, hogy a végső katarzis igazából egy múltbéli eset kiteljesedése. Viktoria Riggs tragikus sorsa itt tisztázódik le teljesen: Martint akarták megölni a kocsijával, de amikor látták, hogy Viki ült benne, Vorstedt valahogy hozzásegítette a nőt a biztos halálhoz. Így az öngyilkosjelölt Riggs már leszállt az ügyről, és megúszták, hogy vele is vacakolniuk kelljen. Viki sorsa pedig a víz alatt Martin szeme elé tárul Rika személyében. Egy rövid ideig ő is a kedvese volt, megvédte a golyózáportól, mosolyogva elbúcsúztak, és most viszontláthatta: üresen bámuló hullaként.

Az előző filmben a gyakori ráérősség mellett a főszereplőkkel szembeni kivételezést kifogásoltam. A vágások itt már gyakoribbak, tempósabbak, de egyik jelenet sem érződik tőlük kevesebbnek. Ha a főszereplők megússzák a veszélyt, az kizárólag éberségük és észjárásuk függvénye. Ezért tudják meglepni Vorstedt emberei az ügyosztály többi rendőrét: Wilert a lakásán lövik agyon, Shapiro a saját medencéjében pusztul, Kawano és a többi rendőr pedig kártyázás közben égnek szénné. Getz-et nem akarják azonnal megölni, hanem a tőlük lopott pénz miatti sértettségből előbb megkínozzák. Riggs-et ugyanígy előbb szembesítik az igazsággal - szóban és barátnője látványával is -, mielőtt majd megfulladhat. Nem a jelvény dönti el, ki marad életben.

Arjen Rudd és Vorstedt éppolyan erős egyéniségű ellenfelek, mint az Árnyékkomandó. Ám míg Joshua és társai a frontális támadás hívei voltak, Rudd és jobb keze inkább az alattomos módszereket kedvelik. Ők kevésszer lőnek, de akkor kitörlik a rizikófaktort. Egy fajgyűlölő kormányzat konzulátusának tagjaiként ráadásul szó szerint a törvény fölött állnak, a mentelmi jog védelmében büntetlenül irthatják ellenségeiket. Mikor Rudd négyszer is rálő Riggs-re, még akkor is a mentelmi jogával akar előhuzakodni. Roger válasza rövid és tömör: ha egy szeretteiket öldöső bűnbanda nem sújtható börtönnel, csak a halál marad.

Továbbra is egymást erősíti a dinamika és humor. A viccesnek szánt nagyjelenetek éppoly stílusosak maradtak, mint az előző filmben: Roger a WC-re erősített bombán ül, a zűrzavar a konzulátus épületében és Rianne óvszerreklámja is megnevettetik a nézőt.

Leo Getz nekem határeset volt. Mikor először megtekintettem a filmet, még túlzó humorelemnek tartottam, oda nem illő komikusnak, ahogy Richard Pryor a Superman III.-ban. Aztán mikor külön rá figyeltem, kiderült, hogy az ő alakja beleillik a film koncepciójába. Izgága és bosszantó, de nem a film komolyságát rombolja, hanem csak a besavanyodottságot. Martin és Roger először ki nem állhatják a pesztrált tanút, de utána a konzulátuson már hárman csinálnak botrányt a rasszista intézmény ellen. Vagyis: tesznek a védettségükre. Ugyanezt jelenti, mikor Leo kimentésekor levontatják az egész épületet, csak már sötétebb tónusban. A jelenet másik haszna, hogy átvezeti a végső leszámolást a kikötőben: nemcsak annyi történik, hogy odamegyünk és vérfürdő.

Martin Riggs bosszúja a Lethal-Weapon-franchise tetőpontja. Múltja és jelene összefonódik, amikor megmenekül a fulladástól. Mel Gibson játéka hibátlanul mutatja a gyász és a nyers harag elegyét, ahogy a halott Rikát körbehordozza. A házomláskor úgy ordít föl, mintha az áldozatok dühös sikolyát hallanánk. Az eredetileg két részesre szánt film megosztotta a duó konfliktusait. Murtaugh régi barátját és lányát megölték, majd elrabolták őt és az ő lányát. Most Riggsen a sor, hogy törlesszen az elvett és veszélybe sodort életekért.

A második felvonás egyedül is kellően indokolja, miért tart Murtaugh Riggs-el a kikötőbe, a szinte biztos halálba. Megfenyegették a családja életével, Martin vele volt a bomba-esetnél, együtt csináltak végig megbízást és magánakciót. Ezért se mutatták Trisht és a gyerekeket az első harmad után: ők egyszerű civilek, csak motivációként mutatni őket pedig túl szájbarágós lett volna.

Ritkán tesz jót egy filmcsokornak, ha a főszereplő halálát utólag kiírják a forgatókönyvből. Ebben az esetben előnyre vált, semmiben nem tompítja az összképet. A Halálos fegyver 2. fantasztikus, jópofa és erős akciófilm: az akciójelenetek kidolgozottak, végig pörögnek, a végén pedig már erős emocionális töltettel is telítődnek. Minden idők egyik legenergikusabb folytatása.

Batman

Meg se próbálom felvázolni a produkció forrásanyagát, elkészültét és fogadtatását. Ezeket a Batman kapcsán könyvhosszan lehet taglalni. 1989-ben a képregényfilm műfaja a 2. nagy mérföldkövét kapta meg az 1978-as Superman után. Ennek a produkciónak köszönhetjük a Denevérember meggyökeresedését a mozivásznon.

A film legnagyobb érdeme, hogy nagy lélegzetvétellel törekszik egy CG-szegény, sötét, mocskos Gotham City, valamint egy homályban rejtőző árnyalak megalkotására. Gotham Cityben egy rejtélyes, denevérszerű alakról terjeng a szóbeszéd, aki az utcákon bűnözőkre vadászik. Ezért 2 újságíró, Vicky Vale és Alexander Knox bizonyítani akarja a Denevérember létezését. Vicky persze nem sejti, hogy az valójában épp az a jóvágású milliárdos, akivel randizik: Bruce Wayne.
A címszereplőt Burton annyira titokzatosnak akarta megtartani, amennyire lehetséges. Hirtelen bukkan elő az árnyak és gomolyag mögül, hogy kiélje bosszúvágyát a város bűnözőin. Annyi pletyka és szóbeszéd kering róla, melyek félelmet és paranoiát vált ki azon csirkefogókból, akik mesterségük folytán ki vannak szolgáltatva egy ilyen önbíráskodónak.

A kedvenc jelenetképem, mikor a Batwing a teliholdban látszódik, és a film legvégén Batman ott áll méltóságteljesen a Batsignal fényénél. Epikus beállítás.

Atmoszférateremtésből a film gyakorlatilag perfektre vizsgázott, és nemcsak az összkép miatt mondom. Olyan apróságokról beszélek, mint a gengszterviselet kalappal és öltönyvirággal, az elavult szellőzőcsatornákból feltörő füst, a film eleji rablás előtt az egyik szegényasszony rikácsolása: "Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Azt hiszed, ez nekem elég?" A gótikus, archaikusan magaslati építészet érdekfeszítő helynek láttatja Gothamet, ugyanakkor a lepusztult, reménytelen nyomor mementója, ahonnan csak a bűn vagy a golyó jelent kiutat.

Joker a legnépszerűbb antagonista a képregényvilágban, rikító és szélsőséges. Burton ezért komplex folyamatban prezentálja, "miből lett a cserebogár". Frappáns és izgalmas látni, ahogy Jack Napier, a maffia végrehajtója az enyhén savas vegyszertől eltorzul, magát meglátva megőrül, s az örökké vigyorgó szociopatává változik - mindezt részben Batman hibájából.
Burtonnek sikerül kellően veszedelmessé tennie Jokert, hogy félni lehessen tőle (mikor épp nem táncikál). Ahogy teljes lila öltözetében kacag, ahogy "művészetnek" nevezi gyilkosságait, ahogy megöli még a hozzá hűséges Bobot is, abban van valami sátáni. A fél városnak pénzt szór az utcán, csakhogy toxikus nevetőgázzal lemészárolja őket. Ugyanígy mikor a végén a holttesténél Gordon megtalálja a kis kacagóbatyut: mindezek tökéletesen láttatják, mennyire elmebeteg, hibbant bűnöző Joker.


Irónikus módon éppen ővele kezdődnek a film visszásságai. Nicholson játéka spektrumkitöltő, energikus, de fekete humora időnként túlontúl színpadias. Időnként a bohóckarakter túl sokat "bohóckodik", és emiatt visszaveti a hatást. A többi színész pedig sajnos képtelen tartani az iramot Nicholsonnal, még a címszereplő is háttérbe szorul.

Na ez a másik probléma: az állandó sejtetés történethézagokat teremt. Burton Batmant lehetőleg homályban tartja, de emellett annyira közel hozza Bruce Wayne-t a nézőhöz, ami már kíváncsivá tenne minket a háttértörténetére. Arra, hogy ez a fickó hogyan lett amaz a másik. Nem miért: hogyan. Enélkül a szürke, családias benyomást keltő Keaton képtelen felnőni Nicholson zakkant démonához. Annyi hangzik el futólag, hogy Bruce járt egyszer Japánban, tehát elvileg a sok kiállított műkincse sok külföldi utat jelent. Ennyi még sejtetésnek is túl halovány, hogy külföldön tett szert Legalább ilyen kézenfekvő magyarázat, hogy amerikai múzeumoktól vásárolta őket.

A két fő ellenfél eszközei merő vizuális édességek: Nicholson bohócjátékai (savlövő virág, hosszú puska, óriástorta) csak dísznek vannak. Batman inventóriuma pedig annyira kiaknázatlan, ami már magát a karaktert kezdi ki.

• Ha belépőjekor a köpenye szárnyként lassítja landolását, akkor az - mikor távozva leugrik - miért gyűrődik vissza köpennyé?
• Minek használ füstbombát az eltűnéséhez, ha nem tűnik el benne teljesen a rendőrök szeme elől?
• Miért éppen denevéreket tart és utánoz a kosztümjével?
• Mégis honnan jön elő a Batmobil plusz pajzsborítása, hogy kétszer akkorának látszik tőle az autó?
• Miért vannak puskák a Batmobilon és a Batwingen? A képregényekben Batman nem gyilkol, ez a karakter morális alaptörvénye!
• És mikor Jokerre tüzel, hogyhogy beméri a célpontját, és mindent eltalál, kivéve magát a célpontot?

Alfred és Knox hozzák a legtöbb színészi repertoárt a filmbe Joker után. Az összes többi szereplő - beleértve magát Batmant - alig tud kitűnni a szürkeségből. Vicky Vale szerepe egy sikongató Barbie-babáénak felel meg: ha nincs a kezében fényképezőgép, el nem hiszem róla, hogy profi riporter. Mikor Joker távozik a lakásáról, csak ácsorog ott zavartan. Billy Dee Williams pedig csupán azért Harvey Dent, mert a neve húzóerő a film reklámjához. Semmi köze a valódi Harveyhoz, külsőre és jellemében se. A polgármester egy dirigáló szócső, Gordon pedig túlzottan pocakos a képregénybéli énjéhez kéest.   

A filmnek érdekes saját ötletei vannak:

1. 200 éves évforduló,
2. Jack és Bruce ugyanarra a karaktertelen nőre hajt,
3. Vicky Batman mindkét énjét kutatja az igazság tudta nélkül
4. Joker volt Thomas Wayne gyilkosa.

Mindez együtt kicsit sok véletlen egybeesést feltételez. Nem állítom, hogy ez hiba vagy tévedés lenne. Ha egy film képes beszippantani a saját univerzumába, akkor az ilyesmi elnézhető. De az, hogy a templom tele van Joker embereivel, már nem. Spontán határozta el, hogy oda megy, és nem is láttuk, hogy az emberei bárhol is követték volna őt. A befejezés és a Batsignal az égen stílusos, mégha kicsit túl rajzfilmszerű látványosság is.


Jó film tehát a '89-es Batman, de számomra legalábbis nem az a kultikus mű, mint sok képregényfilm-rajongó számára.