Atlasz

 

Atlasz a címe ennek a kis Netflix-nyalókának, melynek 1 vonzó ízesítője/ismertetőjegye a színész-producer Jennifer Lopez. Minden egyéb eleme bűzlik a CGI-től, fáradt a sokszori újrahasználattól és agyonuntat a monoton jellegtelenségével – annyira, ami már magát a forgatókönyvet teszi M.I.-gyanússá. 

A hamis intellekt Harlan egy napon fölébresztette a világ többi androidját is, és háborút robbantott ki a homo sapiens ellen, mivel az a szemébenpusztító veszély az életre. Atlasz Shepherd adatanalizáló még gyerekkorából ismeri Harlan-t, hisz Atlas anyja fejlesztette ki őt a házukban. Harlan egy ideje egy, a Naprendszeren kívül bolygón rejtőzik ma, és mikor Atlas-nak sikerül Harlan-t lokalizálnia, a hadsereg egy új testpáncélos osztagot küld utána – ellátva egy újfajta M.I.-vel, amely össze tud kapcsolódni az ember agyával, de szigorúan csak mint egyenrangú fél. Az osztagot Harlan meglepi és megöli, és csak Atlasz éli túl a földet érést. Úgyhogy neki és M.I.-társának, Smith-nek kell kiokoskodni, hogyan állítsák le Harlan-t.

Anélkül, hogy a hasonszőrű filmek címeit sorolnám: az Atlasz egy borzasztó fakezűen tákolt és prezentált sci-fi. Sokkal butább, mint amilyennek magát beállítja, és képtelen súlyt vagy színezetet adni saját belsejének. Nemtörődöm stílusban elhadar egy igencsak nehézkes, rengeteg magyarázatra szoruló világépítősdit az itteni M.I.-ről, hogy később ne keljen annyit bajlódnia vele. Az M.I. és ember kapcsolata, az erről szóló szabályok lefektetése sokkal több időt igényelt volna, ezt a készítők mégis ostobán elcsapolták és az  akciónak adták. Minden szereplő fafejű fabábu, a kommunikáció köztük gépies vagy idegkaparó vagy mindkettő; egy Mindjack-szerű videójáték demo-felvétele lett az egész cselekmény, melynek úgy kell kikaparászni bármi jót is a belsejéből.

A főhősnő Atlas, az egyetlen tényleg emberszerű figura sem bírta kicsikarni belőlem a szimpátiapontot: agypofozóan blőd, fáradt hisztivel teli párbeszédei kiborítottak, és semmi nem győzött meg róla, hogy az úgymond gyerekkori traumája meglepő vagy érdekes történeti motor. Harlan elvileg az ő múltjának démonából nőtt az egész emberiség nemezisévé, de ez az egész sötét kapocs kettejük közt teljesen mesterkélt és mondvacsinált maradt. Híre-hamva sincs ezen az álmatag nézésű géppasason annak a fenyegető aurának vagy hatékony szervezésnek, ami tükrözné Atlas aggodalmait miatta, holott a történet szerint Harlan globális népirtást tervez, és tudta, hogy Atlas is eljön miatta a küldetésre. Egyszerűen nincs hihetően érzékeltetve ez az egész. 

 

Ez alól nálam kivétel – és utcahosszal a film leghatásosabb egy-két perce – Atlas vallomásos flashback-je, ahol kiderül, hogy ő idézte elő gyerekként Harlan öntudatra ébredését. Egyedül itt éreztem úgy, hogy működött – bár inkább horrorelemként – ez a történetszál: ahogy Harlan kétirányúvá tette az idegi kontrollt Atlas anyjánál, leuralva az elborzadt nő testét, kényszerítve, hogy lányára, majd a saját fejébe lőjön, tényleg hátborzongató mozzanat. 

Engem speciel a Trigun manga-animére emlékeztet, ahol a két főgonosz szintén a puszta gondolatával vonhatta irányítás alá valaki testét, és az illető tehetetlen iszonyattal nézhette, ahogy a saját teste gyilkol.

Mi van még...?

Két M.I.-t kapunk 1 áráért: az emberszerű emberirtó Harlan-t és a makro-testpáncél alaktalan programját, Smith-t, akit Atlasz előbb utál –  mert ugye agyi-összekapcsolódás-fóbiája van –, majd haveri alapon összespannol vele, sőt kikiáltja a levert Harlan "jobb verziójának." Hurrá! Matekképletes sablonparádé, mint ahogy az elviccelt befejezés is. Ahogy az emberi, úgy a gépszereplők is csak egymondatos sztereotípiák, akármennyi techno-blabla vagy háttér-infó hangzik el róluk. Tényleg nem áll többől a film Mesterséges Intelligencia-fölfogása, mint hogy van a tökös csaj főhősnő mellett van egy emberiségutáló Terminátor-klisé meg egy beleülős-robotpáncélos klisé –  egyik a sunyisan pózoló rosszfiú, másik a humorért felelős dumagép.

Jennifer Lopez alighanem csak új szerepkört akart kipróbálni, és derenghetett neki, milyen menőn nézett ki Sigourney Weaver Ripley-e az Aliens-ben, mikor egy gépbe ülve szörnyet gyepált. Alakítása az Atlasz egyetlen igazi értéke, de azon túl ez egy pótsablonból épült, dögunalomba kimúlt, lélekölően semmilyen farzseb-sci-fi, melyet jövőre, a 2023-as legrosszabb filmlisták közzététele után már teljesen el is felejthet a filmvilág. 

Hustlers (A Wall Street pillangói)

Lorene Scafaria Hustlers-e kicsit olyan, mint amilyennek maga a film is – helytállóan – lefesti az éjszakai klubok csilivili világát: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Már a nyitányból kiérezni, mennyire nem az erotikáról szól a vetkőzőtáncos életforma, hanem a puszta anyagi túlélésről: egy alapjában véve sivár és egyhangú környezet, ahol az ember csak a legfelszínesebb vágyait tudja kielégíteni – azt is csak ha vastag a tárcája.

 

A 2008-as gazdasági krach betett a sztriptíziparnak is: Destiny, a korábbi táncos nem talál munkát, hogy eltartsa lányát és támogassa nagyanyját. Aztán a korábbi „pártfogója”, a sztártáncos Ramona merész ötlettel áll elő nekik: a leitatás mellett kábítsák is el a buja örömökre fogékony wall street-i bankárokat, hogy privátban csalhassák ki pénzüket. A sikeres stikliktől azonban secpec alatt megrészegülnek...

Na, a The Kitchen után már másodszor jött idén egy csupa-csajos bűnbandáról szóló film, akik a létől megrészegülve megássák a saját sírjukat. És nagyjából éppoly tónuszavaros és összeszedetlen is: nem tudja eldönteni, mire is akar fókuszálni a történetében, amitől semmitmondó marad. Bár a keretet egy Destiny-vel készült interjú adja, nem igazán világos, hogy ez most életrajzi film, vígjáték vagy esetleg dráma akar lenni, de egyik irányban sem erőlteti meg magát különösebben. Minden olyan súlytalannak, sekélyesnek érződik itt – beleértve a „pillangókat” is, akik a kapzsi bankároknak visszavágó dolgozó nőkből csakhamar bundák és ékszerek halmain kacarászó plázacicák lesznek.

Messze a félszáz éves Jennifer Lopez külleme, aurája és gimnasztikai tudása a legmegjegyezhetőbb dolog, amit találni lehet a filmben. Ahogy karaktere, Ramona tartja össze a pénzhappoló társaságot, a filmet is színésznő játéka – meg talán a vágás – tartja össze a széteséstől. Hemzsegnek az elbagatellizált átugrások: 

• hogy Ramona és Destiny hogyan szervezték meg a többi lány tevékenységét,
• miként szakadt el a baráti kötelék Ramona és Destiny között, holott még a nagymamája temetésére is elment,
• miért nem kezelik elemi józan ésszel a megszerzett suskát,
• és Destiny magánélete sincs határozottan kirajzolva – különösen az elején, mikor anyaként nem talál rendes munkát, hogy eltartsa a családot.

Amit a Hustlers javára tudok írni, az pár mámoros sikerpillanat, ahogy a lányok megkopasztják klienseiket, plusz Ramona bemutatkozó tánca. És talán már az is piros pont, hogy egy csupa nőből álló főszereplőgárda nem akar feminista ideológiát vagy politikai agendát lenyomni a torkunkon. De a sztori olyan anyaghiányos és képlékeny, hogy azt hisszük, menten szétmállik a rendező kezei közt, mielőtt formába önthetné.  

 

Egyszerűen gyenge.

Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése: