Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése: