A Konyha (A bűn királynői)

Három gengszterfeleség besokall tőle, hogy nem kapnak érdemi pénzsegélyt a new york-i ír maffiától, miután férjeiket lecsukták. Bezzeg mikor ők szedik be a védelmi pénzt, a sikerük és térnyerésük felbőszíti a régimódi bűncsaládot és konkurenseiket is…!

Nem hinném, hogy Andrea Berloff nagyon el lenne keseredve amiatt, hogy első rendezését ilyen rosszul fogadták a kritikusok és a nézők is. Ugyanis az évtized feminista divathullámáig visszakövethető, hogy miért is tűnhet olyan erőtlennek, felszínesnek és identitászavarosnak A bűn királynői. Átgondolt sztori, éles dramaturgia, új fogás a gengszterkarrier témáján, árnyalt jellemrajzok, érzékkel irányított színészi munka, hihető bűnhierarchia és benne való érvényesülési út, röviden: a szerzői elhivatottság minden jele hiányzik róla. Nem tudja beszúrni a pont jó arányt, ahol egyszerre lehet lazán szórakoztató és súlyozottan drámai.  

A vágószobában rekedhettek kulcspillanatok, mert a trió befutása, tündöklése és bukása mind olyan puhítottan vannak bemutatva. Az asszonyok először folyton csak nyelnek a környezetük lenézése miatt, aztán egy saját ötletük úgy beválik, hogy az valahogy egekig repíti szerencsecsillagukat, majd vissza a föld mélyébe, miután elszálltak az új hatalmuktól. Olyan természetesnek veszi az írás ezt a bevetett sémát, mintha csak a sarki fűszereshez szereznének vásárlókat. Fogalmam sincs, milyen tudás, karizma vagy szervezőmunka révén lettek a feleségek hírhedt üzletasszonyok, akik ráadásul életveszélyes stiklik garmadáját ússzák meg úgy, hogy szinte az arcuk se rebben. Nem tud saját világot építeni a film.

Annak még látom értelmét, hogy a fellépésük határozott, de kevésbé rémiszt(get)ő, mint lúzer férjeiké volt, és ez bejön a helyi boltosoknak, kiskereskedőknek, etcetera. A zsigerből megfélemlítést felváltja az alapos utánajárás és „ügyintézés”, ezért veszik őket komolyan. Naná, hogy örülni fog a néző, ha Kathy, a gondokkal naponta birkózó anya, Ruby, a lenézett afroamcsi szépasszony és Claire, a folyton csak vert áldozat végre magukra találnak, és bizonyítanak! Ha tényleg csak ezt az eredményt védenék később is, hogy nem kell többet szűkölködniük és megaláztatásokat tűrni, akkor a szimpátia, és ami azt illeti, a logika is velük maradna.

De Berloff-nak mintha nem lenne részletes térkép a fejében, hogy innét merre menjen tovább: a könnyed krimis tanmesék felé, vagy a komor Keresztapás-Nagymenős stílusvonalra. Ezért lehet, hogy olyan súlytalanok a főbb fordulatok és közhelyesek a párbeszédek, felszínes tekintélyszózatokkal a tiszteletről. Fejükbe száll ugyan a hatalom, de nem pszichológiailag, csak agyilag (Claire simán megússza tahó férje lelövését); sosem kell belátniuk, hogy a hatalmi játszmáért talán túl sok vérrel fizetnek. Még a végén sem hajlandó a dramaturgia felelősségre vonni őket, mikor Claire-t meggyilkolták, Ruby és Kathy pedig farkasszemez egymással, míg unottan ki nem békülnek. Ha nincs is olyan tömény femináci reklámbeütése ennek, mint a Captain Marvel, Last Jedi vagy Ghostbusters ’16, attól még nagyon lagymatag gengszterfilm.

2/5-öt adok rá. Ha az eredeti cím „A konyha”, úgy az alkotás maga is egy nagy rumli, ahol elkél az alapos takarítás.

 NEXT: : 

„Maga nem figyel, igaz?

Ugyanazok a kérdések minden héten. 

Milyen az állása?

Van-e negatív gondolata?

MÁSOM SINCS, mint negatív gondolat.”

Szellemirtók (2016)

Hogy őszinte legyek, sose voltam rajongója a Szellemirtóknak. Ismerem a 2 élőszereplős filmet a 80-as, illetve a rajzfilm-sorozatot a 90-es évekből. De közel se voltam úgy elragadtatva tőlük, mint sok más filmkedvelő: a karaktereket tompáknak tartottam, a viccek többségét pedig mesterkéltnek.
Azt elismerem, hogy legalább volt egyfajta bája annak a szériának: Bill Murray, Dan Aykroyd és társaik komikus játéka - főleg a közös jeleneteikben - színt vitt a történésekbe. És az alapötlet puszta abszurditása is szellemes volt: hogy 3 balek tudós + egy betársult külsős techno-ágyúikkal úgy lődözik a túlvilág lényeit, mint holmi csótányirtók. Csak hát nem nyűgözött le, amit végül kihoztak ebből.

A 2016-os remake-ben sehol nem találni azt a könnyed bájt. Ellenkezőleg: félelmetes, mennyire ötlettelen, karót nyelt, tompa másolata lett ez az eredeti 84-es horrorvígjátéknak, amit egyszersmind érvénytelenít is. Az eredeti szellemirtók új cameo-szerepekben itt-ott felbukkannak, s ezzel a Sony felülírja a korábbi részek érvényességét. Értitek, ugye? Mostantól ez "az igazi Szellemirtók"! El tudom képzelni, hogy törzsrajongók már készítik a fáklyákat, amiért a stúdió ilyen bőszen leokádta gyerekkoruk egyik nagy kedvencét. 

Dr. Erin Gilbert és Abby Yates egy paranormális jelenségekről szóló könyv szerzői. Évekkel később Erin - immár a Columbia Egyetem tanárnője - felkeresi Abby-t és társát, Jillian Holtzmann-t a könyv online kiadása miatt, és egy régi házban szembetalálják magukat egy igazi kísértettel. Ám a közzététel után csalóknak bélyegzik és kirúgják őket. Magánvállalkozást indítanak, mint "hivatásos" szellemvadászok, idővel kiegészülve egy jóképű recepcióssal, plusz egy 4. szellemirtóval, Patty-vel. Eközben egy meg nem értett pasas azok mesterkedik, hogy New York-ban egy egész hadseregnyi szellemet eresszen szabadjára, akiknek aztán ő válna majd a vezérévé...

Egy okát látom csak annak, hogy miért létezik ez a film: megint "nosztalgia" címén egy népszerű névből kiszívnak egy kis zsebpénzt így a nyári szezonban. Érdemi koncepció helyett lemásolták az 1. részt, a főszereplő kvartettnek pedig személyiség helyett sztereotípiákat adtak. Nem érdekel, hogy az új szellemirtók mind nők, ennek semmi köze az egészhez: a végeredményt nyugodtan átkeresztelhetjük Scooby-Doo 3.-ra. 

Az új Szellemirtók nemhogy semmit nem tesz hozzá a '84-es darabhoz, de abból tudatosan minden jó dolgot kiszív, kiszikkaszt. Az élet kezdetei nem fedezhetők föl a tartalomban, karakterek, párbeszédek és poénok terén sem. Egyszer se nevettem, dühítően sivár és megjátszott volt az egész. Sőt egyes pillanatok kifejezetten gusztustalanok voltak: pl. 

• mikor Gilbertet élete első kísértete lehányja a régi nagyházban,
• vagy még korábban egy magnószalagra vett vaginaszellentés.

Ehhez képest Ragacs, az irtókkal lógó szellem gyorshajtása még egy modoros jelenetnek számított.

3 nagy szalmazsákba lehet csoportosítani az itteni "színészi játékot":

1. A régi részek fő színészei szárazul és érdektelenül alakítanak, mintha akaratuk ellenére vettek volna részt a forgatáson. Mondjuk nem is csodálnám, hisz egykori karaktereik helyett most lényegtelen senkik bőrébe bújtak bele.
2. A stafétát átvevő hölgykar megdöbbentően hamis: alig bírtam elviselni, mikor bárkik közülük a rikácsoló hangját vette elő! Soha nem hittem el ezt a kooperatív barátságot az irtók, főleg Abby és Erin között, akiknek könyvét mint megtudjuk: a főgonosz is olvasgatta.
3. A hím karakterek maguk is lézengő szellemalakok, mintha fogalmuk sem lenne róla, mit keresnek ebben a movie-ban. Gondolok itt főleg Chris Hemsworth kigyúrt, de agysteril recepciósára, Kevinre.

A vérszegény effektusok is inkább a Rejtély Rt. mozis kalandjait idézik, mint a régi Ghostbusters-t. Érdektelen, mi történik a vásznon, annak ellenére, hogy az új kiadásban 1-2 ember meg is hal a paranormális dögök keze által. A cowboy-os tüzelés a protonágyúk sugaraival, a házban és utcán masírozó kísértethordák egy percig nem tudtak se humort, se veszélyérzetet kelteni.
Ezért sem tudtam izgulni azon, mikor a végén a szellemirtók megpróbálják bezárni a dimenziókaput, amit át beparádéztak a kísértetek, és Abby majdnem bent ragad. Arra meg ötletem sincs, mitől fakul ki hófehérre a haja Erinével együtt. Valaki más ezt biztosan meg tudja mondani...

Rajongó vagy sem: lidércnyomással ér fel az új Szellemirtók. Paul Feig író-rendező és Melissa McCarthy tavaly kellemes perceket okoztak A kém c. vígjátékkal. Amit itt prezentáltak, az ugyanúgy lehetne az Asylum műve, mintsem a Sonyé, akik Pókember után újabb hollywood-i ikont erőszakoltak meg. Ez a flepnis, alpári, idétlen celluloidragacs nem érdemli meg, hogy létezzen.

A kém

Melissa McCarthy végre vicces, Jason Statham pedig először remekel vígjátékban! A kém A séf óta az első vígjáték, amely végig beizzítva tartja a humor parázsát, és képes annak gyújtópontjaivá tenni a főszereplőit is. Nagyon sokat nevettem a főleg dumaáradattal villantó kémtörténeten, melynek utolsó fél órája ráadásul pont abban a városban játszódik, ahol én magam is élek: Budapesten.

Susan Cooper a CIA egyik legjobb elemzője, az egyik legjobb ügynökük társa. Amikor a férfit egy terroristavezér lánya látszólag megöli, kiderül, hogy a nőnek listája van az ügynökeikről. Külsőst kell beszervezni, és Susanra esik a választás. Vajon egy kövér gépstréber helyt tud állni életében először terepen, anélkül, hogy az ellenség leleplezze és kinyírja?

Kémparódiát már kaptunk az idén, de mégse tűnnek hasonlónak. A Kingsman egy modorosabb dramady, nagyobb volumenű és jobban megszerkesztett, míg A kém egyszerűbb, könnyedebb, közvetlen stílusú. Többnyire elkerüli, hogy harsány vagy idétlen legyen; a viccek többsége szellemes, nemcsak a főszereplő termetén csámcsognak. Jó a poénok ütemezése. És amikor komolyra kell fordítani a szót, kevesebbet drámázik, de azt őszintébben.

Minden fontosabb szereplő valamilyen sztereotípia, és többségük nevettető volt:

1. Jude Law Bradley Fine-ja bondosabb már nem is lehetne: végig úgy fest, mint aki most lépett elő egy divatlapból. Jót tesz a filmnek, hogy a közepéről teljesen hiányzik, így a többieké lehet a pálya.
2. Klisék egész karácsonyfája a dúsgazdag, jéghideg, akcentusos, szláv bombázó és terroristavezér-utód, Rayna Boyanov.
3. A főszereplő ellentéte a topmodell-külsejű kettős ügynök, Karen Walker,
4. Jason Statham telitalálat, mint a seggfej Rick Ford ügynök, aki egyfolytában cseszteti Susant, hogy mit keres az ő munkakörében.
5. Az egyetlen, aki idegesített, az az olaszoskodó összekötő, Aldo. Nem attól, ahogy béna szexista faviccekkel udvarol Susan-nek, hanem maga a beszédstílusa irritált.

És a küldetés végcélja egy hordozható atombomba eladását meggátolni a fekete piacon. Van olyan james bondos krízis ez, mint pl. egy őrült zseni világmegváltó terve.

Susan Cooper valódi emberkarakter, akivel lehet azonosulni. Fine "halála" inkább csak egy jókora lórugásként hat rá: igazi motivációja, hogy végre kezdjen valamit az életével, és ne csak észrevétlenül vegetáljon, ahogy tette azt tanárként, majd később a CIA-nél. Tetszett, hogy nincs determinálva, ki milyen szerepet tölthet be az eseményekben: Susan Rayna bizalmába férkőzik testőrként, és Fine szerepét a történetben is megcsavarják - kétszer is!

Nem finomkodnak a szóviccek, mégse válik alpárivá az egész. A vészhelyzeteket sem viccelik el, és ettől válik mégis viccessé az, ahogy Susan átvészeli őket. Amikor pedig épp nincs helyzet, akkor dumagép: "Na ne! Aggszűz? Márcsak egy sose voltam pasival póló hiányzik" "Az vagyok, aki levágja a dákódat és felragasztja a homlokodra, mint egy töketlen egyszarvúnak!" Egyedül az a szelete volt erőltetett és fárasztó, mikor Susan kolleginája feltűnik, addig, amíg le nem lepleződtek.

Üzenném még a Die Hard 5. producereinek, hogy furikázzanak el a Pokolba! Itt végre nem hazudják Moszkvának vagy másik nagyvárosnak Budapestet: a Gresham Palota és a Balaton tökéletesen illeszkedik a film változatos helyszíneinek sorába. És bár a történet zárása nem túl eredeti, így is velem marad az a kép, ahogy Jason Statham karaktere elmotorozik a vizen, hite szerint az olasz partok irányába.

Jó kis kémkomédia, amin sokat lehet röhögni.

"Hé, Cooper! Ez egy tó, baszki...!"