Pixel - Támad a Pac!

"...

Pánikkal Párosult Piti Pankrációt Provokálnak! Ez Pedig Primitív Pribékség!

Pojácák Pszichés Passziója! Pocsék, Parlagi Picsi-Pacsizás!

És maguk Pipogya Paraziták!"

Farsnak nevezni egy komédiát nem feltétlenül azt jelenti, hogy idétlen vagy hamis. Egyszerűen csak keményebb, durvább, recésebb fajta humortónussal operál, ami nem igazán szokott engedni kifinomult karakterdrámát. Ide tartozik pl. az Ace Ventura: Állati nyomozó, mely máig megunhatatlan "kacajos hely" a számomra.

A Pixel is ilyen: vad, vagdalkozó, szabálytalan ámokfutás. Nem mentegetni akarom ezzel a művet, mivel hát: nem jó. Sőt: az ingyenes online-játék rajongói magukon kívül reklamáltak, látva a szereplők primitívségét Adam Sandlerrel az élen, illetve hogy mennyire behajigálósan foglalták Pacmant és hasonszőrű társait egy űrinváziós sztori sémájába. De bűnrossznak se tudom nevezni, ahhoz túl jól szórakoztatott. Az alapfelállás, a helyzetek abszurditása, és a figurák nyers, gondolataikat palástolni képtelen szóviccei meglepően sokszor betaláltak nálam, és harsány kacagásra késztettek a moziszékemben.  

A körítés így hangzik: egy 1982-es játéktermi világbajnokság felvételeit egy űrszondába téve fellövik az űrbe, a show kedvéért. 3 évtizeddel később kiderül, hogy egy idegen faj hadüzenetként értelmezte az üzenetet, és a benne tárolt játékokat valós adatális szörnyalakokként visszaküldik. Az Egyesült Államok elnöke, Chewey, alias Will Cooper ezért a játék szakértőjéhez és legjobb gyerekkori cimborájához, Samhez fordul, aki a bajnokságon 2. lett. Megtalálják még 3. társukat, Ludlow-t, illetve az önelégült sittes bajnokot, "Turbó Titán" Eddie-t. Vagyis gyakorlatilag három videójáték-mániás lúzer kezébe helyezik a bolygó sorsát.

Nem sok értelme volna analizálni egy olyan filmet, mint a Pixel. Jobbára csak viccek hosszas láncolata az egész. Nem számít, hogy az inspirációt egy Amnecy-fődíjas rövidfilm adta ugyanezzel a címmel. Semmi garanciát nem nyújt az, ha az első két Home Alone és Harry Potter-produkciók rendezője dirigálja le. Már a színészlista láttán elkönyvelhető, hogy a Sony nem fárasztja magát leleményes sztorikoncepció felépítésével, ami a Pacman-játékok vonzó vonásait és figuráit mind magába foglalhatja. Ők csak egymás után felvonulnak egy szimpla nyári popcorn-moziműben, míg PC-kockákra nem esnek szét a mi valóságunkban.

Hergelhetném magamat azon, hogy Adam Sandler újra és újra bizonyítja, mennyire tehetségtelen komikus, aki rendre égeti magát vállalhatatlan vígjátékokban. Itt azonban nem találtam a jelenlétét kényelmetlennek, nem rítt ki a többi, szintén félelmetesen tompaeszű szereplő közül. Egy topis szerelő, aki véletlenül egy Violet nevű csinos alezredesnek csapja a szelet, máris komolyan vehetetlen.
Kevin James-től se vártam, hogy hiteles elnöke legyen az USA-nak. Egyértelmű volt, hogy Sam, Ludlow, Eddie és Chewey biztos megússzák a küldetést a Szellemirtókra hajazó kis cuccaikkal. Egyszerűen - mint pl. a Támad a Mars!-nál - hagytam, hogy az eleve abszurd közegben egyik dilis csattanó a másik sarkát érje. Egyedül a vége felé, a főpixel Donkey Konggal szembekerülve vált révedtté és fárasztóvá a dolog. És mikor a végén a trombitacsőrű kis zsákmánypixel átváltozik Ludlow imádott videójáték-amazonjává, Sam a számból vette ki a szót: "Csak én érzem úgy, hogy ez gusztustalan...?" 

Magától érthetődően nem tudom ajánlani a Pixelt. Könnyed, de buta, bohóckodásra ítéli a színészgárdát, és aligha fogja megszerettetni a közönséggel az alapját képező játékokat (Pacman bekapja a japán tervezője karját??). Ennek ellenére biztos nem fogom az idei legrosszabb alkotások közé sorolni. Szórakoztatott a maga miliőjén, sokat nevettem alatta, többször, mint ahhoz a tartalom minősége alapján jogom lett volna.

Középszerű kis férckomédia.