Toy Story 5. (Játék Történet 5.)

 

Hermetikusan elzárkóztam az előző 4 rész átfutásától, mielőtt a Toy Story 5. elé ültem volna. Leírása alapján úgy tűnt, hogy a Pixar érett, releváns témát választott az idei újabb folytatáshoz: az okosgépek kiüresítő hatását a kisiskolásokra, aláásva érdeklődésüket a fizikai játékok, sőt bármilyen fizikai kapcsolattartás iránt. Ilyen komoly kérdéskörhöz nem lehet rendesen hozzányúlni, ha az új felvonás folyton az elődei történetszálait bújja, mint egy önállótlan kisgyerek, és hittem, hogy ezt a stúdió is belátja majd. Szerencsére, amennyire laikusként tapasztaltam: be is látta.

Bonnie magányos, mert a szomszédság többi gyereke állandóan tablet készülékek használatával tölti idejét. Ezért az ő szülei is egy táblagépet, Vízi Lily-t ajándékoznak neki, és rövidesen Bonnie is kezd közönyössé válni addigi kedvenc játékai - köztük a cowgirl Jessie iránt, aki Woody távollétében a háztartás játékaira vigyázott. Miközben Jessie azon töri a fejét, mi segíthetne Bonnie-n, társaival együtt elkeveredik, és az eredeti gazdája házában köt ki. 

Jessie úgy találja, hogy a Blaze nevű lány, aki most itt lakik, megfelelő játszótárs lehetne Bonnie-nak, de Woody és a seregestül érkező Buzz Lightyear mellett a kütyük segítségére is szükségük lesz, hogy tető alá hozzák a nagy találkozót... 

Nyugtáztam, hogy a Pixar még képes belőni azt a hangulati tónust, amely minden korosztályhoz képes egyszerre szólni. A látvány ingergazdag, a humor nem bárgyú, a mese drámai oldala pedig komoly nyomatékkal bír. 

1. Egyrészt meghatóak a flashback-részek, ahol egy kislány játszik a babával: álmokat/ábrándokat képez le velük, és ez ad értéket a tárgynak. 
2. Másrészt olyan természetesen állítják be a high-tech játékgépek bevonzó erejét a 10 év alatti gyerekekre, amitől felnőtt létemre megborzadtam. 

Annyi a dolog szépséghibája, hogy Bonnie-t és Blaze-t kivéve minden emberalak merő szerszám, hogy a cselekmény tovaguruljon; Blaze-ék portáján az állatok is voltak olyan tevékenyek, mint a kétágúak - csak nem tudnak beszélni meg kocsit vezetni.

Jessie, mint a kis gazdája lelke fölött őrködő protagonista elnyerte a tetszésemet. Azontúl, hogy sem szavai, sem tettei nem árnyékolják be a két "veterán", Woody és Buzz reflektorfényét, az általa bejárt megoldáskereső utat is érdekfeszítőnek éreztem. Sikerült indokolttá tenni egy nagyon nem kellemes jelenettípust, melyben Bonnie és Blaze első találkozása csalódással végződik, mert előbbit a többi gyerek gúnyolta, amiért még babázik. 

Azon dőlt el végleg a véleményem az 5. "Játék-Történetről", ahol is Jessie, a történet valódi főhőse, eljusson a kötelező elcsüggedés pillanatához, ahol ugye újra fölfedezi hitét abban, amiért eddig harcolt. Eredeti gazdája, Emily idővel kinőtte ugyan a társaságát, de mint kiderül: a saját igazi gyermekének az ő nevét adta, és ez végképp egybeköti a fizikai játszás és a fizikai emberi interakciók fontosságát - magát a mechanizmus hasonlóságát. Nagyon kellett ez az érzelmi lórúgás a középtájt már épp laposodó cselekménynek! 

Ügyeltek rá, hogy a kezdeti 'baba-vs-kütyü' felállás ne váljon önismétlővé, és nincs mesterkélten sötétebbre színezve, mint amit tényszerűen jelent. Mindkét "frakciónak" része lehet egy mai gyerek életében, de máshogyan is hatnak a felhasználóra, és ezt csak a játékszereplők értik tudatosan meg. Ezért se tudunk haragudni Lily-re: mint az Agymanók 2.-ben Feszkó, úgy Lily is "csak" attól címkéződik föl ideiglenes "főgonosszá", hogy a saját, nem éppen egészséges programját ádázul betölti, s csak a vége felé pedzi majd, hogyan is kéne csapatban ügyködni a többi minilénnyel, az emberlány gazdájuk érdekében. Kisebb a mozgástere, mint amott Feszkóé, de vele ellentétben ő sose kaparászta az idegeimet... 

Kézenfekvő tanulság a mese narratív végállomása: az egyensúly fontossága a technikai újdonságok és a valós emberi interakciók között. Az okosgép is idővel elveszíti az ember szívében betöltött addigi, privilegizált helyét, azaz mint árucikk egyenrangú a bábujátékkal. De mintha a készítők behúzták volna a kéziféket a túlzott használat veszélyének kibontása előtt. Egyből tovasiklanak a szülők gondatlansága fölött, akik vakon odavágják egy 8 évesnek a modern technikát, illetve nem mutatják, mivé burjánzik a tágabb világban a tech-függőség, az az elérzéketlenedés, amit okoz. 

 

Persze, Bonnie esetén jól látszik, ahogy egy élénkebb, de érzékenyebb gyerek elindul ezen a mentális lejtőn: a megfelelés a többi korabeli srácnak a csali, és a gépek egyre bővülő teljesítménye a horog. Ha ráharapsz, könnyű függővé válni tőle. De az üzenet azon része, hogy a gödörből hogyan is fordulunk vissza a jó irányba, kissé félkész maradt. A kiegyezést Jessie, a régiek szócsöve és Lily, a változás kéretlen hírnöke között annyival tudják le, hogy a netes barikeresés is befuccsol, Lily bánkódik, s valahogy ettől egyezteti össze a két fő vitapartner nézetüket a mai gyerekek igényeiről.  

Nálam a Toy Story 5.-nek meglepő módon sikerült az, amit pl. az Agymanók 2. nem tudott elérni: igazolta létjogosultságát mint folytatás, meghálálta és többnyire meg is tartotta a figyelmemet. Hangvételét nem hagyta borús és vidám irányba se túlhajolni, és kedvelhető főbb szereplőkkel vitt végig egy kellőképp érdekes történeten. Megmosolygom, hogy a stúdiók még mindig azt hiszik "gyerekbarát" tálalásnak, ha egy komoly téma élesebb, kritikus oldalait elsinkófálják, de a film így is megfelelt nálam érzelmek, értelmem, látvány és hangzás terén is. 

A Toy Story 5.-re 4/5-öt adok.

Belül-Kívül 2. (Agymanók 2.)

Az első Agymanók sokakéval együtt az én fejemben is a Pixar éllovas animációs filmjei közé tartozik. Friss volt, bájos és intelligens, tele jótékony energiával; alapötlete, hogy az 5 fő érzelemfajta önálló egyéniségként ténykedik egy Riley nevű gyerek fejében, már jó receptnek tűnt egy érzelmes és szívhez szóló alkotáshoz. Az ember és a jelleme zömét adó figurák tapasztalásai közösen görgették előre a cselekményt, egy mindegyik korosztálynak bejövős drámát adva jól eltalált humormértékkel. Tíz éve a premierkor még nem tudtam, de eredetileg vagy tucatnyi érzelemlény létezett volna, kiket a praktikum kedvéért volt muszáj félretenni vagy összegyúrni.

 

Ezt a sokrétűséget pótolja be részben a 2. rész, megkétszerezve a pubertás korba lépő Riley karbantartó állományát. Nem rossz elgondolás, hogy a két brancs ideológiai ütközését szövi hozzá egy logikus külső problémához: a lány új közegbe kerülését és személyiségválságát. 

Riley-t egy sporttáborba veszik föl, ahol, ha beválogatják a helyi jégkorong-csapatba, az lendítene jövőjén, és egy új, „menő” sulis klikkel lóghatna együtt, ugyanakkor elszakadna két korábbi pajtásától. 13 évesen ez kívül-belül is kihívás neki; a fejében az új tagok egyike lassan kitúrja, sőt le is csukatja Derűéket, Riley régi énkép pedig kihajítja. A hazavezető úton  Bánat, Harag, Majré, Derű és Undoris azt találják, hogy Riley belső világa jobban megváltozott, mint eddig hitték – és nem csupán az ámokfutó új vezetés miatt. 

Először is gyorsan letisztáznék valami mellékeset: fütyülök rá, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb brandjét arra használta, hogy az animálás eddigi formáinak 1-1 külön mellékfigurát kreáljon. Oda nem való fölöslegnek éreztem az olyan kóbor fejlényeket, mint pl. egy kézi-rajzolt firkalényt, aki végül Harag övén végzi, vagy egy videójáték-hapsit, akitől Undor cseppet sem undorodik. Talán a szintén 2024-es Deadpool és Rozsomák utóhatása, de az effajta utalásokból és kacsintásokból mostanra elegem lett. Az 1. részből Bing-Bong is csupán egy régi elmekép volt Riley fejében, mégsem lógott ki Derűék mellől, és az elmúlása valami hihetetlenül szíven tudta ütni a felnőtt- és gyereknézőt egyaránt. 

 

Igazából az érdekelt, hogy Feszkó, Ciki, Uncsi, Irigység és Nosztalgia nagyi, azaz az új gárda van-e olyan okosan kitalálva és cselekményileg mozgatva, mint a korábbi ötös fogat. Hát, emberek… nem igen. A jelek szerint a stúdió beleesett abba a hibába, hogy a jelenleg legnagyobb siker-márkanevüket biztonsági játékkal protezsálják: az Agymanók 2. gyakran vontatott, kiszámítható, és szinte teljesen az előd drámaívét újrázza, csak több figurával, kiknek többsége jobbár csak díszként van jelen. De ha ennyire féltek újítani, mire föl váltották le majdnem az egész régi alkotógárdát? Az eredeti Agymanók külcsínye persze sértetlen, sőt a humor is mintha érettebb hangszínt ütne meg, mint korábban. 

Mégis nekem úgy tűnik, mintha Feszkó nemcsak Riley, de a pixaros vezetés fejeiben is átvette volna a hatalmat. Nyilván a szorongás mint érzés ideális antagonistának, ha már mindenképp "kell" egy, de valamennyire akkor is el kellett volna fogadtatni őt a nézőkkel. Feszkó egy hátba-szúrós, velejéig önző és önámító, félőrült kis vakarék, akit már a puccs előtt is a saját szájával akartam megkötözni és a szakadékba dobni őt! Várható volt, hogy az ő uralma alatt a serdülő lány fejében és életében talán kevesebb lesz a szívhez szóló perc. De a készítők ezzel most átestek a ló túloldalára: kb. a befejezésig sehol egy lényegre tapintó szóváltás az érzelmek között – az embereknél meg pláne – és ezt végig kapásból az alapszitura, Riley új életközegére és életszakaszára fogják rá. "Én... beparáztam!" 

 

Alapból necces nem bosszantóra megírni olyan drámát, ahol az a lényeg, hogy a „fő-rossz” tetteit csak a túlzott naivitás, a baklövései fafejű be nem látása mozgatja. Piszok könnyen körkörössé tud ez válni, és ezzel visszatartja a sztori haladását is. Kelsey Mann rendező és csapata szintén ezen a kötélen táncoltak, bár nagyjából azért boldogulnak vele.

A „Feszkó-rezsim” érdekes negatív tükörképe elődeiknek (kicsit olyan, mint A bolygó kapitánya és A környezetszennyezés kapitánya), és érthető marad, hogy „csapatfőnökük” hogyan próbál dolgozni, mégha nyilvánvalóan helytelenül is – pl. ahogy egy egész részleggel gyártat ötleteket, melyek révén Riley még jobban megfelelhet a környezetének. Azon a téren üdvözlöm a változás hiányát, hogy a lány fejvilága nem módosult egész a felismerhetetlenségig, nincsenek direkt ártó szándékot árasztó fejhelységek, miután a régi „Jó ember vagyok.” énképet a „Nem vagyok elég jó!” váltja fel a műsoridő nagy részében.

 

Azt a két jelenetet mindenképp okosabban kellett volna megírni, ahol az egész Derű-Feszkó ellentétet kiéleződik: Derűék bebörtönzését (ami egyébként már túl morbid puszta poénnak) és a visszacsinálást a tetőponton. Egy fontos meccsnél Riley szívritmuszavarral küszködik a kispadon, míg Feszkó a Fejhadiszálláson túl magas fordulatszámon pörög, hogy kezelje azt. Derű „Nem te döntöd el, kicsoda Riley”, vagy Feszkó „Én csak meg akartam védeni Riley-t” sorai igencsak sovány jutalom annak, akik eddig figyeltek. Az ilyen vázlatos, óvatoskodó írásról virít ki nagyon a rutinszag, a biztonsági játék – pedig a 12 év körüli célközönség fejét és szívét is stimulálja, ha a szereplők szókincse és érvei jobbak ennél.

 

Értem, hogy egy mesétől már az is szép, hogy egyáltalán előveszi a témát (az 1. rész vége utalt is a pubertás kori riadókészültségre). A tinikor elején a régi énkép elégtelensége, az új intézmény követelményei és a beilleszkedés miatti görcsös para valóban megterhelők – főleg, ha mindezt egyszerre, felnőtt útmutatás nélkül kapjuk a nyakunkba, mint itt Riley. De pont ezen rugózom ennyit: a tinijellem nem csupán változik, hanem érik, rétegződik is, ahogy próbálja kiismerni magát mások között és önmagában. Az Inside Out 2. direkt nem veszi tudomásul, hogy egy hosszú, több-buktatós folyamatot választott a saját témájául, és olyan mértékig simítja el és egyszerűsíti le azt, ami már szemet szúr. Ráadásul potom idő alatt, alig pár napon belül fut le és oldódik fel a konfliktus, mintha az egész csak egy múló, hányaveti kitérő lett volna.

Igenis: a téma többrétű körüljárása és valódi kommunikáció kell a figurák között, ha már egy fiatal ember énképe, az életének, közeljövőjének és identitásának a formálása a tét. Ehelyett csak variáltak kicsit a Derű-Bánat ellentéten az első részből, és szinte pont ugyanoda is lyukadunk ki:

• Derű belátja, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza,
• az állandó örvendés és annak hiánya se megoldás,
• a gazdalény és érzelemhada csakis oda-vissza működhetnek rendesen. „Derű... Riley téged akar.”

Hiába több a bábu a táblán, a produkciónak szerintem lett volna sansza lényeges szerepet adni mind a 10 figurának egy eszesebb forgatókönyvben. Míg Feszkó és Derű egyértelműen az irányadók, Ciki és Bánat a jámbor kisinasok: kifejezetten aranyosnak találtam köztük a falazás és szimpátia pillanatait. De a többiek puszta keringő tartozékok, mindegy, mennyit beszélnek vagy kalimpálnak. 

Ugyanez a helyzet a Riley körül keringő homo sapiens-ekkel: egyikkel sincs érdemi szóváltás a nagy sablonos bocsánatkérésig, addig meg csak kétféle reakciót váltogatnak a szereplők: 

1. megjátszott modorosság, 
2. csalódott értetlenkedés. 

Igaz, Riley még „bunkó-módba” kapcsolva sem válik kimondottan utálni valóvá, és eddigi tapasztalásútja sem lett visszafordítva. De előre se hagyták messzire jutni szegényt; az egész mű Feszkó 2 órás hivatali visszaéléséről szól, míg végre mind együtt rá nem veszik, hogy álljon már le, nyugi! Sejtem én, mit próbáltak itt összeadni a készítők az irányítópult mellől: kamaszként először is az aggályainkat, az önromboló impulzusokat kell megtanulnunk kezelni, mire elkezdődhet az igazi munka, az önkeresés, a nagyobb léptékű átértékelés/átépítés. Csak hát abból az önkeresésből konkrétan nem látunk semmit, vagy szinte semmit. Lehetséges, hogy azt a majdani Agymanók 3.-ra tartogatják...?

Az Agymanók 2. végül a LEGO-kaland 2. mellett foglalt helyet nálam, mint egy kreatív animált remekmű csalódtató folytatása. Sőt ez inkább csak egy hosszabbítás, az elődöt másoló nyúlvány, mintsem valódi második rész. Természetesnek veszi a sikert; tartalma lakóival szokványosan, házi feladat-szerűen bánik. Rengeteget tanakodtam, vajon a saját korom, az 1. rész miatti magas elvárások, Feszkó eltúlzottsága vagy az évek helyett napok alatt játszódó sztori-e a fő oka, de tény: közel sem fogott meg úgy az új felvonás, mint az eredeti. 

 

Saját érzelembrigádom egy 3/5-öt szavazott meg rá. Szokványos rutinmunka.

A vad robot

 

Nem csekély gyanakvással veselkedtem neki A Vad Robotnak, a Dreamworks 30. évét megkoronázó 3D-mesefilmnek, melyet az őszi szezon óta már internet-szerte úgy magasztaltak, mint a Bambi és WALL–E könnyfakasztó ötvözetét, az év mozis jövevényeinek egyik legjobbját.

Annyit azért mindenképp elvártam, hogy a látványtervezés és a mozgás-animáció profi munka legyen, és előbbi valóban gyönyörűre, utóbbi pedig összeszedettre és követhetőre sikeredett. Nem nagyon bíztam viszont abban, hogy 2024-ben még elő bírta valaki adni átélhető, nem elcsépelt módon ezt a már kifulladóban lévő sztorisémát, ahol a magányos gondolkodó gép fölfedezi az emberi érzéseket, s így emberibb indíttatású célokat is tűz ki maga elé. Nos, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodat, A vadon hívó szava), mesefilmek veteránja, ezúttal mivel örvendeztettél meg minket?

 

A 7134-es számú Rozzum intelligens háztartási robot egy (ember által) lakatlan szigeten reked, és véletlenül aktiválódik. A magát Roznak hívó gép feladatok megoldására, segítségnyújtásra van programozva, ám a helyi fauna szörnyetegként tekint rá, és kiközösítik. A sors mégis kiró rá egy feladatot: gondoskodnia kell Derűcsőrről, az újszülött lúdcsibéről, akinek fészkét Roz egy medve elől futva véletlenül leverte. Ugyanakkor adatbankja az anyaságról enyhén szólva foghíjas, fő segédereje pedig egy kissé sunyi vörös róka, Stikli. Ám miután Derűcsőr felnő és fajtársaival elrepül, a magányos Rozra végül rátalálnak "az övéi"… de főleg egy gonosz begyűjtő-robot, Vontra, hogy visszaintegrálni őt eredeti gyártósorába.

Két témabeli célterülete van Roznak és a cselekménynek: gyereknevelés és beilleszkedés. Mindkettőt ésszerűen, valódi szerethetőséggel ábrázolják a készítők, nem érzelgős vagy infantilis színezettel. Még épp komolyan vett, mégse gúzsba kötő hierarchia áll fenn külön a gépek és az állatok világában is, így Roz kettős erőfeszítései, a különböző fajta gondok mérlegelése a drámát is igazivá teszi, és az egyes sikerei őszinte derűt, valódi örömöt okoznak a nézőnek. 

Ha számítunk is bizonyos fordulatokra (pl. ahol Derűcsőrt más ludak szekálják; az elengedés pillanata, az egész kolóniát ért csapások, stb.), azok  logikusan követik egymást, tartással, mézes-mázas rinyálás nélkül kerülnek terítékre. Még az se borítja föl a sztori ütemezését, hogy viszonylag későn mutatnak be nekünk bármiféle főgonoszt: a konfliktusok, melyeket Roz a sajátos élethelyzete miatt kellett, hogy cipeljen, egyenként, nagyságrendi sorrendben rendeződnek el, egyesekkel szemben nem éreztem úgy, mintha a produkció kapkodna. 

 Roz egy érdekes árnyalatúan "jótét lélek" karakter, aki bőven megszolgálja a szigetlakók bizalmát, kunyhójába menekítve, akit csak bír a téli hóvihar elől. Elcsépeltnek találtam volna ezt akkor, ha egyszerre öleli mindenki keblére a történet ezen pontján, de nem ez történik:

• első barátai, mint Stikli, meg a sokgyerekes oposszummama, Rózsafarok már Derűcsőr adoptálásakor elfogadják társaságát,
• a Hosszúnyak vezette libák a Roz iránti közmegvetésen túllépve befogadják fölnevelt „fiát”,
• Stikli védőbeszéde és a tömeges áttelelés 1 fedél alatt egymással is összebékíti úgy-ahogy az erdei vadakat,
• mire tavasszal a robot a sziget teljes jogú tagjává válik (nem feltétlen a kissé sután hangzó "Már ez az otthonom. Egy vad robot vagyok." sora miatt a vége felé).

A főbb állati mellékszereplőkkel is ki voltam békülve. Nem tudom, vajon a 100 perces futamidő rövidsége miatt, de csak helyeselni tudom, hogy az alkotók nem emelték az állatfigurák fölé emelni, szó szerinti "fő-hőssé” avatni Rozt. Kiérezni a minimális reakcióiból, hogy nem sérülhetetlen, főleg nem ott legbelül: ahogy üldözik, magára marad, elrabolják, vagy épp védtelenül hever kikapcsolva, sőt még ő lesz az, akit Derűcsőr, a "szerves"  mostohafia meg kell, hogy mentsen. Ez az érett érzékenység A vad robot jókora piros pontja, sokkal őszintébben szól így a benne felkarolt témákról: az összetartozás mibenléte a család és a közösség szintjén is, a szülői lét kibogozása, a kirekesztettség és beilleszkedés dilemmája. 

Teljesen az én spekulációm, de legalább 1 ponton biztos fontolóra vették, hogy „Robot a vadonban” legyen e mesének a címe: Peter Brown, az azonos című eredeti művek írója szerint is pusztán ennyiből állt az alapötlet. Nos, Chris Sanders adaptációja nem ejtette le a labdát: többnyire okosan megírt, meglepően szerethető adaptációt hozott össze, mely éppúgy letörte az én előítéleteimet, mint címbéli karaktere az erdőlakókét. „Mesterműnek” azért mégsem titulálnám – főleg mivel egy-egy ponton már riasztóan könnyedén veszik pont egy szülő- vagy kölyök halálát. De az ilyen botlásoktól eltekintve remek munka; világos, hogy nem csupán a büdzsét négyszer is visszahozó profitjával szolgált rá a folytatásra mozgóképen.

 

 

Idén is sikerült az utolsó pillanatra maradnia, de A vad robottal immár megleltem legalább 5 olyan darabot az óévi filmtermésből, melyet őszintén tudok mások előtt méltatni, így tehát egy 4/5-öt pecsételek rá.

Várakozáson felüli, boldog

új esztendőt!

Kung Fu Panda 4.

 

Rosszul esik, ha egy kedvelt – vagy akár kedvenc – filmcsokor legújabb méregdrága részét önhitten, elkényelmesedve összecsapják. Egyértelműen lerí a Kung Fu Panda 4.-ről, hogy kizárólag a márkanév tejeltetése miatt hívták életre. Ugyanaz a fő probléma vele, mint egy másik műfajból a Halálos fegyver 4.-gyel: túlzottan látszik, hogy egy szilárd sikertrilógia nyomában lihegő epilógus. Egy toldalék. Követi a bevált formulát és megtartja külső stílusjegyeit, de kiérezni, mennyire nincs konkrét célja, önálló motorja, valódi létjogosultsága.

Mintha a kimérája lenne a három előd egyes reklámpontjainak, zsenge kötőanyaggal. Látványvilága ugyan tartja a kötelező rutinszintet, de a harcokban nincs tétérzet azontúl, hogy: itt az újabb morci rossz-arc, akit a karatemaci seggbe rúghat – ironikusan pont mikor a "békés megoldást" kéne erőltetnie. Még a viccek minősége is romlott: nem olyan okosak és természetesek, amikor elsütik őket.

„Ez aztán rendesen felönt a garatra.”

„Szabad így vezetni?”

Shifu mester közli Po-val, hogy ideje magasabb szintre lépnie, mint „szellemi vezető”, átadva a Sárkánybunyós feladatkörét egy utódnak. De Po most is ugyanúgy élvezi ezt az életet, mint régen. Mikor meghiúsít egy lopási kísérletet a templomban, Zhen a tolvaj róka felfedi neki, hogy egy alakváltó hüllő, a Kaméleon uralomra tör. Amint viszont a hosszú utazás végén rátalálnak, kiderül, hogy Zhen a Kaméleon befogadottja, és végig csak Po varázspálcáját akarta átadni neki, mellyel utat lehet nyitni a szellemvilágba. Így a Kaméleon-nak módja lesz Po nemeziseinek a kung-fu-ját is magába szívnia.

 

Szinte egyszerre visszhangzott az Internet ugyanattól a kínos kérdéstől, amit a stúdiókoponyák csesztek megindokolni: MIÉRT MOST? Ahogy Po, úgy mi sem értjük, minek pont ezidőtájt, egyértelműen nem sokkal a 3. rész után, vagyis még jócskán a pandafenegyerek fénykorában kéne "lemondania". Hiába szajkózza ezt Shifu, a nagy büdös semmi sem indokolja, még kifogást sem dobnak be. És ettől márcsak a végül kisorsolt utód kiléte forszírozottabb.

Zhen-nel sincs nagyobb gondom annál, mint ami az egész filmre rásüthető: az, hogy fájóan sablonos! Az alkotók gyávasága kulminálódik abban, hogy milyen ordítóan felszínes és kiszámítható minden vele kapcsolatban. Mihelyt szóba hozza, hogy ő „beavatott” – azaz belső infója van Kaméleonról – , a teljes dramaturgiát összeraktam fejben pár mondattal: Árva Tolvaj összespannol Mafla Hőssel, majd félidőtájt benyomja az áruló-pózt, 

hogy azután gombnyomásra visszakéredzkedjen a hőshöz, csak mert gazdája hajszálra ugyanaz az uncsi seggfej, akinek mindeddig láttuk. És mindettől valahogy elég érdemes lesz Po szemében arra, hogy rásózza Zhen-re a Sárkányharcos titulusát. Holott egyszer se mutatta jelét, hogy ez a poszt illene rá vagy vonzaná jellemileg! Matekháziként lett összerakva ez a cselekmény...

Mégcsak rajongónak sem kell lenni ahhoz, hogy Az Őrjöngő Ötös itteni hiányától csupaszabbnak, ritkásabbnak érezzük ezt az egész mondvacsinált szituációt. Po hajdani ellenségei ezúttal merő díszek; nyugodtan átkeresztelhetnénk őket pl. A Hallgatag Hármasra, hiszen az első részből Tai Lung-ot kivéve meg sem szabad nyikkanniuk. 

Viola Davis Kaméleonja szó szerint kis-formátumú. Elhadarja, hogy utálta, hogy lekicsinylik, amiért kicsi, és valamiért a kungfu-sulik se vették föl, így varázslásba kezdett. Ennyi, ezt öntik rá "motiváció" gyanánt. Már az dobott volna a figurán, ha konkrétan értelmezi, körülírja azt a harcművészeti hatalmat, amire ácsingózik, vagy ha legalább bonyolultabb megszereznie, mint hogy: kinyitja a száját! A Ping-Pong: Az ököl színre lép című paródia lép elő az emlékeimből erre.

Az egyedüli mellékszereplők, akik üde színfoltok a palettán, azok Po két faterja, a jópofa mostoha Mr. Ping és a termetes Li Shan, amint Po után caplatnak árkon-bokron át. Őket se kötögették hozzá a Kung Fu Panda 3. történetéhez – vagy akár az itteni fő szálhoz –, mégis jobban szórakoztatott ez a duó, mint amaz a másik. 

 

Ha a jó öreg DreamWorks egy másodtrilógiáról fantáziált, hát cefetül lusta pondró volt tisztességesen ki is dolgozni! A Kung-Fu Panda 4. jobbára reklámplakát: nem ronda, nincsenek rikító hibái, csak túl sokat általánosít, kicentizett biztonsági játék elejétől végéig. Ahogy Wilson Chapman az IndiWire-től írta: Jack Black már álmából keltve is jól játssza Po-t. Ez nem változtat azon, hogy a karaktert márcsak dróton ráncigálják alibisztorikon át az extra zsozsóért. 

Mellesleg: ahhoz képest, hogy papíron a változás elfogadásáról, az új időkhöz való alkalmazkodásról szól, pont a stúdió nem fogadta kurvára meg a saját szériaterméke intelmét. 

Stílszerű lett volna a 4. részre is 4-est adni az 5-ös skálán. Ám ami ilyen feltűnően átlagos és ötletfukar, ott azt kell hinnem: a gyártó lenézte célközönségét. 

Space Jam 2. - Új örökség

Egy megastúdió nyilvánosan kielégíti magát negyed évszázados reklámfilmje ál-folytatásával. Össz-vissz ennyit ér a Space Jam – A new legacy; az idény egyik legcinikusabb, legagresszívebben magamutogató CGI–ballasztja, amit bántó látni, kínzó hallgatni, és annyi ma már Warner-tulajdonú brand-en tesz erőszakot, amennyin csak bír.

 

A kosaras sztár LeBron James rendszeresen követeli fiától, Dominic-tól, hogy teljesen szentelje figyelmét a kosárlabdának, de a fiú inkább videojátékok tervezésével foglalkozna. Egy nap a Warner székházában, miután visszautasítja az intelligens program, Algo Ritmus üzleti ajánlatát, a sértett m.i. fizikailag beszippantja LeBron-t és Dom-ot is a cég „szerververzumába”, hogy egy kosármeccsen móresre tanítsa a férfit a nagy nyilvánosság előtt. És a sztár egyetlen segítsége az azóta remetévé vált Bugs Bunny.

 

Szétvertem volna pár széket a közelemben, ahogy ezt az úgymond "diszfunkcionális" apa-fia-kapcsolatot hosszasan a szánkba rágták pempősre. Magasról teszek LeBron James kosaras karrierjére: leköphető az alakítása, a filmbéli önmaga pedig egy sekélyes, önhitt, a kölykeit folyton lelkileg zsaroló, ostoba szemétládának lett megírva, aki nemcsak alkalmatlan, de kifejezetten káros hatású szülőnek. Amekkora reflektorfény elvileg körülveszi ezt az embert, azt kérdeztem magamtól, hogyhogy a sajtó még nem kürtölt szét róla egy ilyen imidzs–romboló jellemhibát, amit ennyire könnyű kiszúrni a viselkedésén.

 

Későbbi pálfordulása pedig olyan, mintha egy bedöglött gombot nyomogatnánk, míg egyszeriben ki/be nem gyullad. Algo a klasszikus gonosz cukros-bácsi az apa-fia-ellentétben: megértést mutat a mióta pont erre vágyó gyerek felé, látványos esélyt ad neki a kibontakozáshoz, majd ötleteit a saját sötét céljaira kiforgatja. A néző a havi bérébe fogadhatna, hogy vajon hová lyukad ki ez az ősklisé: látva, hogy fia most már szponzorálva, hatalommal a kezében szegül ellen neki, a seggtorony fater bekussol, bocsika, villámkibékülés, és mindegy, milyen kifogással, csak a jók nyerjenek! Szúette történetképlet a legcsupaszabb kiadásában, tele izzadtságszagú lelkizéssel és primitív dialógusokkal.

 

Nem szokott jót tenni egy forgatókönyvnek, ha kettőnél több kézben is megfordul. Itt  az ékes példa rá: 4 helyett ezúttal 6 ember keze munkája lett olyan terjengős, mégis zűrzavaros, hogy képtelenség ráhangolódni a történésekre. Üvegnél is átlátszóbb a film álszent moralizálása, miszerint: „még ha te a kosárlabdában találtál is magadra, ne erőltesd az új ifjakra, hagyd a saját fiadnak a saját tehetségét kibontakoztatni”! Stúdiónyelvre lefordítva: „Csak tessék! Itt az új „next-gen”, super-CG Space Jam, az első rész óta felnőtt srácok mellett már az ő srácaiknak is! És ezúttal nemcsak Looney Toons-t meg kosarat kapnak ám a pénzükért…!”

 

Ha az eredeti Space Jam–nél a Looney Toons-logo puszta eszköz volt egy termékcsalád és egy kosaras csillag fényezésére, akkor itt már a Warner ész nélkül reklámoznak bármit, melynek filmjogai ma a kezei közt vannak: Harry Potter, Mad Max, DC–univerzum, King Kong, stb. Ordít az egészről a mesterkéltség: 

az egyetlen ilyen utalásos vicc, amin egyáltalán mosolyogni tudtam, az Nagyi a Mátrix Trinity-jének a pózában. De ezzel kifújt: hidegen hagytak a már nemcsak humor, de stílus terén is ivartalanított szereplők – akár valós hús-vér, fiktív hús-vér vagy rajzolt (majd ocsmányul 3D-re konfigurált) szereplő. Semmit se kezdtek azzal a gondolatmenettel sem, hogy LeBron és Bugs próbálják újra összehozni és megszervezni a régi firkacsapatot, akiket Algo átcsábított a szerververzumba (pl. az épp DC-amazonként vizsgázó Lolát.)

 

Malcolm D. Lee rendező és társai még azt a bravúrt is elérték valahogy, hogy a nagy műnek köze nincs a valódi kosárlabdához. Lázas igyekezetükben, hogy minden tele legyen parasztvakító lámpákkal meg besorozott márkanevekkel, a készítők kiirtották a sportág, sőt a fizika szabályait is: „stíluspontok” címén szinte bárhogy megengedett a nyílt csalás. A fél tucat fakéz között megfordult forgatókönyv esélytelenné teszi, hogy bármi iránt felébredjen az érdeklődésünk, csak feszengünk a sivár, kínos és rátelepedő percek között. Érdemi színészi játékot is legfeljebb Don Cheadle részéről kapunk: ripacsos ugyan, amit produkál rosszul megírt antagonistaként, de még így is ő egyedül tolja előrefelé ezt a hulladékot.

 

Visszasírtam Michael Jordan baltaarcát, ami azért nem kis teljesítmény! Őt legalább az uncsi családi jelenetei, majd a meccs alatt nem utáltam meg, nem akartam negyedóránként a nyakszirtjébe mártani egy konyhakést! Ha nem is mentőöv, de mindenképpen pluszpont lett volna az, ha legalább egy Bill Murray-szerű cameo-ra beköszön: szánalmas poén, hogy Daffy tévedésből Michael B. Jordan színészt hozatta el helyette. Azontúl, hogy LeBron James holta napjáig se lesz olyan ikonikus név, mint Jordan, Michael segített volna emlékeznünk, hogy a Looney Toons egyszer már összeállt egy komikusan „ütős” álomcsapattá. Itt úgy csinálnak, mintha most is zöldfülűek lennének, és bunkókánk szóváltásai velük is meddővé tesznek minden kis interakciót.

 

Olyan tapló, műízű, harsány, vidámparkszerű bordélyház lett a Space Jam – A new legacy, mely lelkifurdalás nélkül csinál marketingszajhát bármely népszerű, csak épp nem "trendi" filmes ikonból. Taszítóan hamis és idióta start-tól finish-ig: vizuálisan a hányinger határán táncol, a sztori nem létező, sehol nem tud benne utat törni magának az ész, a jókedv vagy a szerethetőség. Az eredeti Space Jam legalább a furcsa premisszája miatt spontán volt, stílusosan buta és fahumorú. Kései utódja viszont "filmnek" se nagyon nevezhető: inkább egy két órás, jogtalanul létező reklámklip-klaszter. A Looney Toons saját Batman & Robin-ja. 

 

Mindegyik korosztály húzzon el messzire tőle, akár Speedy Gonzales vagy a gyalogkakukk…!