Lángelmék

 OLY BUTÁK HOGY AZ BŰN 

Bizonyos értelemben a rossz személyek tartják a fenti poszteren a címketáblákat. Jared Hess-nek és az íróknak inkább kijárna ez 2016-os bukásukért: a Lángelmék tipikus pihent agyú rabló-pandúr-vígjáték, amilyet álmából költve legyárt egy amatőr 1000 $-ból. 

 

David Ghantt, a jószívű, de toprongyos pénzszállítós soha nem mert kockáztatni az életben. Mikor frissen elbocsátott kolléganője, Kelly bevonja őt egy rablási tervbe, a férfi némi győzködés után belemegy az akcióba, 

és sikeresen megfújja a 17 millió $-nyi készpénzt. Ám a banda feje, Steve átveri, és bérgyilkost küld a Mexikóban bujkáló David-re. Muszáj a sarkára állnia, különben vagy rács mögé kerül, vagy a helyi hullaházba.

Amerika egyik legnagyobb összegű rablását veszi alapul a film, melyet a Loomis Farog & Co. kárára követtek el a '90-es években. Jó alapanyagnak tűnik, legyen szó krimiről vagy komédiáról. 

Ehhez képest a végtermék egy szabadtéri babazsúr szintjét üti meg - kivéve a forgatáshoz taccsra tett autókat. A légnemű cselekmény ótvar poénjai között egy-két vicces akad, a szereplők pedig mind ugyanolyan IQ-koldus balfácánok, akikre képtelenség odafigyelni. 

Már ezzel elmondtam minden fontosat, de néhány gócpontját külön kiemelném. David-et és asszonykáját az állatkertben kellene mutogatni: a pasas Australopithecus-okra szégyen módon égeti magát, amerre csak éppen futkos. Lecserélt emberi kocája pedig a monoton hangjával valami őrület, mennyire idegesítő! Az 1 vicces életmegnyilvánulása a Kellyvel való cicaharcnál fordult elő, mikor kiverik az öltözőajtót. 

Legalább egy valagcsücsörítésnyi ívet kap az egész azzal, hogy David visszavág: pénzt követel, majd mikor visszazsarolják, egymaga kihozza Kellyt Steve új házából. Napszemüveg-szakáll-szmoking kombójával még viccesen menőn is néz ki. De nem tudom értékelni a fickósodását, mikor végig olyan gyagyás dolgokat művel, 

mint az ocsmány transzvesztitaparókás "álcája" a reptéren, vagy

mikor a hitman-nel a Rocky 3. pancsolós futását parodizálják ki a tengerparton. 

Jelentéktelen kis vacak, ami pontosan azt kínálja, amit bármelyik trailer-e alapján sejteni lehetett. De nem leszek igazságtalan: nem minden idők egyik leggázabb celluloidbaromsága, csak a tavalyi évé. 

1/5-öt adok a Lángelmékre.

Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet

Már a Lucasfilm megvételekor tudni lehetett, hogy a Disney mielőbb kihoz egy olyan kísérleti Star Wars-mozit, mely a Skywalker-Jedi-irányvonal nélkül próbál boldogulni. Nyílt titok, hogy George Lucas kifejezetten több irányba bővíthető struktúrát adott filmjeinek, ahol ezek nem csupán egymásra, hanem egymás közé is épülhetnek, részletezve és árnyalva az adott világ külön-külön korszakait.

A Zsivány 1-es pontosan ezt a célt tudja teljesíteni, anélkül, hogy a nagy sietség közben atomjaira esne szét. Annyira intenzív, aránytalanul sűrített darab lett az első mellékági Star Wars-produkció, hogy első nézéskor úgy éreztem, mintha elgázoltak volna. Végül bennem is kb. azzá állt össze a Rogue One, aminek a stúdió szánta. 

Egy, az eddigiektől kisebb, realistább háborús űrnovellává, amely a fő témakör valós súlyából már kicsit többet mer átengedni a szűrőn. Bármilyen élvezetes a Star Wars, mégiscsak egy despotikus világállam hegemóniáját jelenti, amely bármit kizsákmányol és elpusztít, amit csak akar. Láttuk a kezdetét, virágkorát, bukását és - az új trilógiával - újjászületését; ideje, hogy a másik oldal szemetét is előkotorjuk.

A Zsivány Egyes kulcsszerepét a mítoszon belül az adja, hogy története, a Halálcsillag terveinek ellopása nemcsak érdekes extra az Epizódokhoz. Ahogy a "remény" szó sem csak szlogenmantra a IV. Epizód hírnevét megidézni. Ez az akció teremtette meg a reményt, az esélyt egy szabadabb (galaktikus) világ kicsikarásához. 

Ha Jyn Erso és gerillái elbuknak, Luke Skywalker kalandja el sem kezdődött volna a Tatuinon, a Felkelés pedig még azelőtt elpusztul, hogy rendesen egybekovácsolódik. Az írók ügyesen oldották meg, hogy a Halálcsillag ne telepedjen rá a történetre: a tesztrobbantás Jedhán, majd a scarifi adattár-központ eltörlése működő részei a dramaturgiának. Ezért sem zavart, hogy a 8 filmből már a negyediknél kell, hogy egy műbolygó legyen a fő veszélyforrás.


A magam részéről rég várt vívmánya a Rogue One-nak, hogy rétegeket ad a Birodalom ellenlábasának. A "Lázadók" itt még külön ellenálló sejtek halmaza, melyet Mon Mothma és az Organa-ház igyekszenek egységbe tömöríteni. Minden sztorifordulat valahogy kapcsolódik hozzá, hogy itt egyszerre több álláspont és frakció létezik: 

• Jyn ál-missziója egy radikális szakadár, Saw Gerrerra felkutatása, aki őt is felnevelte;
• Egy felkelő tábornok vezetőtársai háta mögött ad parancsot Cassian Andor-nak, hogy ölje meg Jyn apját, Galen Erso-t;
• aki magányos szabotőrként iktatott be Achilles-sarkot a Halálcsillag szerkezetében;
• és mikor Jyn elújságolja ezt a Yavin-on, több rendszer ki akar lépni a mozgalomból.
• Még a végcsata a Scarifon is úgy indul, hogy Jyn maréknyi emberrel nekivág, a Szövetség meg csak utóbb küld flottát hozzájuk.

Tudom, hogy a kemény-rajongók ujjongtak, amiért végre oka lett, hogy 1 vacak lövés 1 nagy gyönge pontra berobbant egy holdméretű szupergépet. Erso a fő tervezőként kijátszhatta az ellenőrzéseket, plusz a fő antagonista, Krennic igazgató figyelmét. Énnekem is tetszett így betömni ezt a hézagot Az új reményből, csak biztosra veszem, hogy Galent legalább még 1 fő kellett, hogy segítse a kollégái közül, akiket Krennic kivégeztetett.

Jobban örültem annak, hogy a megosztottság indokolja a Szövetség itteni kapkodását. Miért hagyták az utolsó percre, hogy mocorogjanak a kész űrállomás ellen? Válasz: tudtak a létéről, ám erejéről szinte semmit. A túl kevés infó miatt halogatták a közös tetteket, és most félnek. "Ha a Tanács nem fogadja el egyhangúan a döntést, nem léphetünk." Ez még össze is cseng a Szenátus meddő vitáival a régi Köztársaságból, amit idővel vissza akarnak állítani.

Díjaztam az ötletet, hogy Jyn anyját Krennic, apját viszont a lázadók gyilkolják meg egy bombázással. Ez egyfelől igazolja Jyn ellenszenvét a "mérsékeltek" felé, másrészt a helyzet reménytelenségét is mutatja. Azt, hogy mennyire lepel alatt, sötétben rejtőzve tudtak csak érdemi erőt összevonni, titokban felállítani a Birodalom ellen. Ha a Lázadók bármiben hosszútávú eredményt akarnak, muszáj olykor piszkos módszerekhez nyúlniuk. És minden frakció máshol húzza meg az "Ezt azért már ne!" határát. 

Palpatine A Birodalom visszavág-ban azt mondja: hatalmas zavar támadt az Erőben. Az Erő egyensúlyát ezidőtájt a sötét oldal adja, az szivárog a felkelés szellemiségébe, gátolja a közös nevezőre jutást. Örülök, hogy ezt az összefüggést nem rágták a szánkba, így a néző maga döntheti el, meddig ért egyet a Lázadók erkölcsi sarával. 

Sajnos ahogy a Halálcsillagnak, a filmnek is van egy tudatosan beépített gyenge pontja. A karakterek nemcsak morálisan, de egyéniség terén is elég szürkék. Szimpatikus figurák, az eddigiektől eltérő archetípusokból, de nem olyan jellegzetesek vagy megjegyezhetők, mint a régi trilógia gárdája. Három fő nevére ha emlékeztem, mikor kisétáltam a moziteremből: Jyn; K-2SO, a szarkasztikus ex-birodalmi droid, plusz a picit szeles ex-birodalmi pilóta, Bodhi. 

Értem, hogy ezek nem hősjelöltek, hanem katonák, akik életüket, a lelkük szilánkjait nap mint nap feláldoznák, hogy különbséget érjenek el. És ahogy mindhárom trilógia elején, itt is a minden addiginál nagyobb fenyegetés szüksége, árama sodorja magával a jófiúkat. De ha azt nézem, hogy a végén minden új szereplő meghal - igen: a Disney ezt is meg merte lépni! -, nehéz nem úgy éreznem, hogy csak petárdának rakosgatták szét őket. 

Felicity Jones-é a legjobb alakítás az újak közül, és a karakterét is neki találtam a leginkább kedvelhetőnek. Jyn ugyanolyan renegát, mint Saw: egyaránt megveti a Szövetséget és a Birodalmat, hisz mindkettőnek csak fájdalmat köszönhet. És mégis ő az, aki jobban kitart a saját elvei mellett. Amilyen élénk a fantáziám, még azt is elképzelem, hogy pont ezért találjuk a felnőtt Jyn-t először egy fegyházban, a "normál" lázadókat meg mind odakint, szabad lábon. 

Hihetőnek találtam a folyamatot, ahogy Jyn egy eszközből a felkelés hősévé válik. Apja halálával ő is kapott egy "nagyobb célt": átadni a Halálcsillag titkát. Ez tette jogossá nekem, mikor arról prédikál Cassian-nek, hogy még kényszerből, "a nagyobb célért" sem lehet ennyire piszkos a kezük. Az igazi gond nem az, hogy nem sejthették, vajon Erso a lánya, vagy a főnöke pártján áll-e. Könnyebb hideg fejjel feláldozni valamit/valakit, mint a remény, a bízni akarás, a közös erőfeszítés gondolatsora mentén kitartani mellette.

Diego Luna Cassian-je fájóan színtelen karakter, és semmit se tudunk róla azontúl, hogy gyerekkora óta harcolt. Az mondjuk egyértelmű, a Szövetségben látta a reményt, a közös erőfeszítést a Birodalom ellen. És most ennek hiánya tátong előtte, amikor a Szövetség tétovázik, pedig a megoldás kézenfekvő volna. Most valahogy nem akaródzik vezetőinek "vállalni az áldozatot". Így ő meg a többi önkéntes Jynnel tart - ha másért nem is, hogy ne vesszen kárba az ő eddigi áldozatuk, amit a felkelés nevében meghoztak.

Az önfeláldozás témája sem feledteti viszont, hogy a főhősnő családi hátteréből árad a klisészag. Alig 1 éve ismertünk meg a Star Wars-ból egy másik magányos leánytitánt, aki szüleitől elszakítva tanult meg magára vigyázni. Jyn ugyan egy fokkal agresszívebb nőalak Rey-től, de így is lerí, hogy a készítőknek könnyebb volt megint ezt a sablont megadniuk háttérnek. 

Másik ezeréves sablon, hogy a főhős épp odaér a haldokló szülőhöz, az nyög pár szót, és ájultan elhuny. Sőt, ezt a csöpögős szituációt megint eljátsszák Donnie Yen karakterével, Chirrut-tal a végső harc sűrűjében. Számos paródia figurázta már ki az ilyen hollywood-ias halált, de úgy tűnik, mégsem elegen. 

Apropó Chirrut: a jedha-i templom volt őréről okosnak találtam az ötletet, hogy vak legyen. Eszembe juttatta, mikor Luke zárt rostélyú sisakkal tanult szemei helyett az Erőre hagyatkozni. És bár ez a "Velem van az Erő"-mantrázása eleinte bosszantott, értelmet ad neki, mikor fegyvertársa, Baze is rátámaszkodik, bár ő nem Erő-használó.

A Star Wars eddigi legjobb droidkaraktere K-2SO. Külleme C-3PO bádogemberszerűbb kiadása, viselkedése ellenben nemcsak ruganyosabb és cinikusabb, de bátrabb is: nem tétovázik, hogy feláldozza magát, amíg Cassian és Jyn a Halálcsillag eredeti adattekercsét előkeresik. Sokkal inkább érdekelt bármelyik mondata, mint pl. a pofátlanul beszuszakolt röp-cameo 3PO-val és R2-D2-val. 

Kondérnyi fanservice-t injekcióztak a készítők a forgatókönyvbe, és ezeknek kb. feléről ordít, hogy reklámcélzatúak. A stúdiórendszert ismerve várható volt, hogy motívumok mellett helyszínek, szereplők és konkrét jelenetek is átköszönnek majd 40 évvel korábbról. De túl sokat raktak be ezekből, csak azért, hogy hajszálra idomuljon a spin-off a '77-es alapműhöz. Hozzáteszem: a Rogue One szerintem ügyesebben kötötte össze a III. Epizód végét a IV. elejével, mint maga a III. rész a régi és a klasszikus trilógiát. 

Élénk vita alakult ki a CGI-mágiával feltámasztott karakterekről. Engem ez Peter Cushing Tarkinjának az arcánál zavart: plasztikusabbnak érezte a retinám, mint amilyen a hús-vér alakok fizimiskája. De még így is jóval ridegebb, dominánsabb figura, mint Krennic, akinek egyetlen személyiségjegye a becsvágya volt. A fiatal Leia Organát szemből felfedni is fölös buzgalomnak tartom a rajongók felé, mikor Az új remény nyitányában sem láttuk egyből az arcát. 

Nehéz megítélni, hogy a több heti utóforgatás mekkora anyagot söpört le az asztalról, de biztos, hogy annak egy részét a trailer-ekben hasznosították újra. A kész mű az elején némiképp ritmustalan: figyelme szétoszlik a sok helyszín és karakter között. Nem sokat segít Michael Giacchino átlagos zenéje sem, ami a 2. nagy-trailer heroikus dallama után pofára esés. 

Ezt viszont ellensúlyozza a helyzetből adódó feszültség és sürgősségérzet. Rögtön egy bolygópusztító gép elkészültétől indítunk, ami a Császár teljes egyeduralmához épült. De - ahogy Tarkin felvázolja Krennic-nek -, felfedésével a Szenátus számos rendszere átállna a túloldalra. "Nincs semmilyen Halálcsillag." A titkolózás az utolsó gát Tarkin előtt, és teljesen érthető, hogy félredobja, mikor a Halálcsillag, a Szenátustól független egyeduralom záloga kerül veszélybe. 

Akcióparadicsom a játékidő utolsó harmada. Komolyan: az endori ütközet óta a legütősebb, legjobban követhető csatajelenetsort kapjuk földön és űrben. Ez volt az a pont, ahol a császár és a lázadó vezetés is nyíltan vállalják a konfrontációt. Külön kuriózum a manőver, amikor egyik csillagrombolót oldalba tolják a másiknak. 

A Halálcsillag egyreaktoros robbantását is valami észbontóra csinálták meg. Érdekes ötlet, hogy a film szerint a fénykard plazmapengéjét ugyanaz a kristály adja, mint a csodafegyver halálsugarát. És nyilván nem tartozom a rajongói keménymaghoz, mert én itt bírtam először kihámozni, miféle szerepük lehet a híres "ionlövedékeknek" a Star Wars-ban: gyengítik az elektromágneses pajzsmezőt egy tárgy körül. (Szóljon valaki, ha félreértem!)

Dacára, hogy a legtöbb új szereplő felé fenntartásaim vannak, bevont annyira a produkció, hogy a küzdelmük és végül a mártíromságuk hatással legyen rám. Már ezzel többet ért el a Rogue One, mint a teljes előzménytrilógia. Jynnek tudnia kellett, hogy még ha a tervrajzok át is jutnak elektronikusan a flottájuknak, ő maga szinte biztos nem jut ki onnan élve. 

Apai beceneve és a tervrajz kódneve Csillagpor, és szó szerint azzá válik, mikor Tarkin egyetlen irgalmatlan paranccsal kiirt mindenkit a lenti csatatéren. Nem tudom: engem megfogott, ahogy ez a mindenek fölött álló, de emberkéz alkotta hatalom olyan festői panorámát adva ragadja el a főhőseinket. Akik egy élet szenvedései után végignézhetik, hogyan közeleg feléjük a kikerülhetetlen elhamvadásuk.

Koronája a Zsivány Egyesnek azonban nem más, mint Darth Vader. Emberek! 1980. májusa óta nem pompázott ennyire dicsősége teljében a Star Wars központi alakja! Írom ezt úgy, hogy magasról teszek rá, hány percig szerepelt vagy sem. A két legemlékezetesebb pillanat egyértelműen az övé: 

1. Hibátlan belépője, mikor Krennic kihallgatásra vár nála;  
2. És a végén, mikor saját kezűleg öldösi fénykardjával az űrhajó lázadóit.

Utóbbit célszerűbb zárójelenetnek tartottam volna, mint amit végül helyette kaptunk. 

Koszos, komor, sorsokat eldöntő fejezet a mítosz talán legfontosabb öngyilkos küldetéséről. Hézagaival együtt is a Zsivány Egyes az egyik legszilajabb eddigi Star Wars-felvonás, ám egyedül is megállja a helyét. Bizonyos fokig földön járóbb és szorosabbra fogott, mint Az ébredő Erő, de annak személyessége csak néhol fedezhető fel rajta, és legalább annyira mutogat a nagy elődökre, mint a jóval kevésbé újító VII. Epizód. 


Ilyenkor jön jól a kisebb értékskála, mert nem tudom, 10-ből vajon 7-et vagy 8-at adnék-e rá. Legyen egyszerűen 4 fénykard az 5-ből.

A fegyvertelen katona

"Nem az számít, milyen erőset ütsz vissza, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, miközben talpon kell maradni. Bírni kell a pofonokat, és muszáj menni tovább! Csak így lehet győzni!"

(Rocky Balboa)

Utolsó morzsáit kaparássza a háborús drámák zsánere, de még nem halott. Ezt bizonyítja nekem, hogy kedvenc rendezőm (tudjátok ki) jövő nyáron éppen világháborús drámát választott 10. filmtervéül. És ezt adta értésemre Mel Gibson hasontémájú rendezése, a "Hacksaw Ridge", azaz A fegyvertelen katona. 

Desmond T. Doss egyedi eset a hadsereg kötelékében. Miután kisfiúként majdnem bátyja halálát okozta, megesküdött, hogy soha nem öl vagy visel fegyvert. Mivel ehhez még hadba vonulás után is ragaszkodik, a legteljesebb megaláztatást szenvedi el katonatársaitól, mígnem haditörvényszék elé kerül hazaárulásért. De végülis engedélyezik, hogy az egység egyik felcsereként részt vegyen a bevetésen. Nem is akárhol: a XX. század egyik legnagyobb vérszivattyújában, az okinawa-i Hacksaw-hegygerincen... 

Rosszallás vagy ellenérzés nélkül ismerkedtem meg Desmond Doss életével, jellemével és helytállásával - legalább annyira a saját alakulatán belül, mint kint a harcmezőn. Desmond alighanem a legprovokálóbb ellentmondás, ami katonaésszel elképzelhető: a front vérfürdőjében akar szolgálni, teljesen fegyvertelenül. Hiszi, hogy Amerika igaz ügyért háborúzik, de ő maga tántoríthatatlanul megtagadja a gyilkolást. Eleinte még kissé gyermetegnek néztem a karaktert a bájmosolyával, és mert egy ideig másra se hivatkozik, csak a bibliai "Ne ölj!"-parancsolatra.

De aztán a megpróbáltatások alatt előjöttek a pozitív tulajdonságai:

• vékony fizikumát meghazudtoló teherbírása,
• hogy nem árulja be társait, miután előző este összeverték.
• és ahogy leendő feleségének, Dorothy-nak is mondja: önmagát, a saját belső lényegét dobná el azzal, ha ugyanúgy ölne a hazáért, mint mindenki más.

Gibson úgy kritizálta az amerikai hazaképet és szolgálatfelfogást, hogy Desmond bírálóit is meg lehessen érteni. Felcser vagy sem: kizártnak tűnik abban a pokolban bárkin is segítened, ha nincs mivel megvédd a saját életedet. Mivel Desmond se látja tisztán, hogyan kivitelezhető, amit akar, bajtársai gyáva bolondnak, felettesei pedig megbízhatatlan idealistának könyvelik el őt. A főszereplő már a felkészülés során háborút kell, hogy vívjon, épp azokkal az emberekkel és szabályokkal, amik az ő imádott hazáját képviselik.


Ez az ellentmondás a haza eszméje és az egyén feladása között ütközik ki az apján, Thomas Doss-on is. Ő a lehetséges rossz jövőkép Desmond-nak, hogy miként őrlik fel az embert a katonaévek. Ő feladta az igazi önmagát: hiába tisztként szerelt le, csak az átlagélet és barátainak a sírkövei várták, ivott, olykor verte a család többi tagját. Folyamatos az a kis karakterfejlődés, amin a film első felében átesik. Mint Desmond, az apja is átél egy töréspontot, mikor a fiú anyját védve majdnem lelövi őt, s mikor bevonul a seregbe, megrémíti a tudat, hogy meghal, vagy olyanná lesz, mint ő. Tisztelni valónak láttam, amikor az idős Doss sok év óta először egyenruhában ront be a tárgyalásra, alkotmányjogi igazolással a fia kérelmére. Mintha valamennyit visszanyert volna ezzel abból, ami és aki régen volt.


Hugo Weaving mellett Teresa Palmer az, aki itt egy lapra tartozik Garfielddel. A Desmond és Dorothy közti kapcsolatot - a kórházi ismerkedést leszámítva - bájosnak és átélhetőnek éreztem. Megkönnyebbültem, hogy Desmondot nem láttatták túl naivnak vagy rajongó természetnek, különben úgy tűnt volna, mintha a párjának kéne befejezni a nevelését. Helyeslem még, hogy a főhős szerelmét feltűnés nélkül tagoztatják a családjába, így a hangsúly tényleg azon van, hogy ők hisznek Desmond igazában, mikor azt neki meg kell védenie a hadbíróság előtt.

Látszik, hogy A passió és az Apokalypto rendezője tért vissza: a hegygerinc sivársága, a fullasztó kiszámíthatatlanság - csend és fegyverzaj alatt is - üdítő feszültséget hoztak a csatajelenetekbe. Brutális, ahogy hús-vér embereket lyuggat át vagy csonkít meg egy-egy golyó, penge vagy gránát, esetleg lángszóró; a hullákat pedig szinte rögtön belepik a férgek és a patkányok. A kaotikusnak tűnő küzdelem mégis jól követhető, érezni az ellenséges erők nyomását, mikor a japánok a csata másnapján visszafoglalják a hegygerincet.

Abszolút kedvenc képkockám a produkcióból, mikor Desmond fifikás ötlettel beássa egyik honfitársát a talajba, mivel az ellenség még a hullának tűnő testeket is fel-felnyársalgatják. Így kell, kérem, háborús hadszínteret ábrázolni! A csak fél szemével elföldeletlen arc külön eszembe juttatta az Icon Productions logóját.


Andrew Garfielddal Gibson jó lóra tett: a fősodorból kiábrándult ex-Pókember szilárd alakítással győzött meg, teljesen azonosulni tudtam az elveivel, és főleg azzal, ahogyan kitart mellettük. A forgatókönyv se mentegette vagy fényezte a címszereplőt - az utolsó perceket kivéve. Desmond tette tényleg csodaszámba megy. Ezerszer elpusztulhatott volna, ahogy az ellenség arcvonala mögött kúszva futott, és próbálta kihozni onnét a magukra hagyott, ám még élő amerikaiakat. Döbbenet, hogy a történelem szerint 75 embert tudott kihozni abból a pöcegödörből.

Elfáradt a film a befejezésre: olyan klisék kerülnek elő, mint a zsebbibliáért visszarohanni a csatatéren, vagy hogy mindenki felnézve várja, míg Doss közlegény befejezze az imát. Mondjuk itt azért látszik, hogy az amerikai patriotizmus nem sokkal kevésbé elvakult a japánokénál. Ugyanígy szükségtelen, hogy Garfield utolsó jeleneténél hordágyon fölemelik a sebesült Doss-t: Gibson nyilván A passióhoz hasonlóan transzcendens magasságba akarta emelni ezzel a megdicsőült férfit, de ez nekem érzelgős mozzanat volt. Sablonmotívumból is akad szép szerivel: a vallásos hit, a vézna újonc hőssé válik, az erdőben rohangászós gyerekkor, az ordibáló kiképző, az alkoholista ex-tiszt fater.

Vagy akár a dokumentarista interjúsor, ami szájbarágósan emlékeztet, hogy a film megtörtént eset alapján készült.

Az igazi Desmond Doss életében ellene volt, hogy Hollywood a divatos torzítólencséjén át mesélje el a történetét. Szerintem örült volna neki, hogy egy olyan kitaszítottnak számító független-filmes, mint Gibson állított neki emléket A fegyvertelen katonával. A Gandhi-szintű, cselekvőkész pacifizmus remek példáját láttam egy fiatalemberről, aki merte vállalni a meggyőződését, mikor senki másra nem számíthatott - a táborhelyen és a lövészárokban is. És mint magánember óriási igazságtételnek tartom, hogy Doss Kongresszusi Becsület Érdemrendet kapott - elsőként azon katonák közül, akik lelkiismereti okból megtagadták a fegyverviselést.

Ha létezne a bogomon olyan, hogy "négy-ötöd", azt A fegyvertelen katona megkapná tőlem.