A Lovasíjász - Dokumentumfilm helyett oktatóvideó

„Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet készített rólam. Pedig nem is csinálhatott mást, hiszen ilyen az életem.”

(Kassai Lajos)

Két dolgot előre leszögeznék:

1. A Lovasíjász valójában nem dokumentumfilm. Hivatalosan talán annak tüntetik föl, de igazából nem sokban az. Ez egy reklámkampányfilm, egy sportág és tágabban egy kultúra népszerűsítésére készült oktatóvideó. Hogy akként tekintve mennyire jó vagy nem jó, azt nem firtatom.
2. De én filmként néztem végig, nem oktató- vagy reklámanyagként. Úgy nézve pedig nagyon is nyomasztó, lelombozó érzést hagyott bennem hátra. És nem hiszem, hogy azért, mert ne lennék elég magyar a szívemben vagy az önazonosság-tudatomban. Nem ezen múlik. 

Kassai Lajos íjászvilágbajnok egy speciális harcművészeti iskola alapítója és oktatója, hivatásos hun-magyar hagyományőrző. Számos rekordot tart, és hazánkkal együtt 35 országban honosította meg a lovasíjászat sportágát; 2003-ban hungarikummá nyilvánították módszerét. Ezt az ősi harcmodort, és az azt megalapozó filozófiát igyekezett Kassai és Kaszás Géza rendező minél több emberrel megismertetni a Lovasíjász elkészítésével. Kassai maga ismerte be: nem igazán fontos számára a kritika, amíg ezt a célt sikerült véghez vinniük. A film csupán ennek az eszközéül szolgál. 

Kedves egészségükre! De engem akkor is maga "az eszköz" érdekelt. Ahogy össze lett rakva, ami ténylegesen átszűrődik a célkitűzéseiből, és amit nekem személyesen élményként nyújtott. Ami pedig nem sok.

Gyéren kitöltött, távolságtartó, gyakran önelégült és sulykoló hangnemével a Lovasíjász sokkal inkább elidegeníthetett volna a magyar szellemi örökségtől - már ha bármilyen mozgókép képes lenne erre. Bemutat egy tisztelendő és hasznos példázatot, de összetéveszti a figyelem-felhívást az érdeklődés felkeltésével, és kudarcot vall abban, hogy a lovasíjász harcmodor és lelkület szeretetét, értékeit ne csak elszajkózza, de meg is fogantassa bennünk. Ez a film nagyon is kirekesztő hangnemben adja elő tudásanyagát, és érezhetően úgy kezeli célközönségét, mintha ők is mind Kassai újoncai lennének, akiknek egyszerre dobogó szívvel kell őt nézniük és hallgatniuk. 

Kaszás filmje tökéletesen Kassai alakja köré épül, így a kettő nagy gyengéje egy és ugyanaz: a rossz kontaktuskeresés. Kassai egyszerűen nem tudja ténylegesen átadni, amit temérdek, a filmbe lövöldözött erkölcsi szózatával mondani próbál, és amit később illusztrál is nekünk - főleg lőgyakorlatokkal. Elismerésre méltóak az elért eredményei, de mint tanító 1 percig nem bíznám rá a világról alkotott képem, amit pedig erőteljesen formálni akar. Hiába mondja Kassai, hogy amit ő kínál, az csak egy lehetséges út és módszer, a modorából és a film tálalásából igenis az árad, hogy ez az egyetlen igaz út, igaz szemlélet.

Ironikus módon pont az a pár perc fogott meg a legjobban, ami a leginkább kitérőnek tűnik. Kassai egy Obrusánszky Borbála nevű kutatóval és egy kínai tolmáccsal tart egy hajdani hun település területére. Nyíltan kimondják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia másfél száz éve egy hazug doktrína, a finnugor-elmélet alá adja a lovat, míg a hun-magyar rokonság kutatását máig nem karolta föl. "Ez a hazugság meddig tartható fenn?" 

Szerintem ezzel akarta Kaszás Kassai munkájának a tágabb motivációját megmutatni: miközben idejétmúlt oktatásunk még mindig finnugorozik, ő fel akarja támasztani az igazi magyar éntudatot a saját maga által létrehozott iskolával és módszertannal. De ez nincs tisztességesen végiggondolva, ok és okozat nem kapcsolódnak rendesen a film üzenetében.


Pedig a tőle elhangzottak egy jókora részével még egyet is tudnék érteni. Hasznos intelmek hangzanak el a sportember Kassaitól, pl. a házi- és vadon élő állatok megbecsülése; erőnlétünk folyamatos fejlesztése; a magunkról való gondoskodás szabadsága. Amikor arról beszél, hogy a ló tanít meg valakit lovagolni, és az íj lőni, valószínűleg arra gondol, hogy mindenki a maga tempójában tanul meg bánni ezekkel - feltéve, hogy magát az élővilágot már megtanulta tisztelni.

Időnként viszont a Lovasíjász látványosan rácáfol saját intelmeire, és ezt nem veszi észre. Elhangzik pl. hogy a képzés egyik irányelve, hogy az egyént és a közösséget párhuzamosan fejlesszék, és látjuk is, mennyi munkát fektetnek a gyakorlati kivitelezésbe. De ezt - és minden mást a kiképzés jellegében - az egyedüli szemléletigazságként állítják be, nincs eltérő vélemény, érzület vagy perspektíva. Mikor eligazításnál az egyik lány a könnyeivel küszködik, a bölcs tanár egy futó "ne sírj"-jal rendezi le, és ha hibáznak, ehhez hasonló stílusban szól hozzájuk: „A fiúk leégtek! Most jönnek a csajok! Sokkal ügyesebbek.” 

Nem sok lelkesedést váltott ki belőlem a sok nyilazógyakorlat, illetve a mozdulatsorok gyakorlása a csoportedzésen. Kérdem én: hol van mindebben az egyén? A saját út, az én keresése, a gyarapodás öröme? Talán ott foglalkozott Kassai végre "az egyénnel", mikor a tábortűznél a hibáikról beszéltette a gyerekeket? Ez nálam nem értékek közvetítése, hanem manipuláció. Nem hozol közelebb semmilyen szellemiséget másokhoz, ha azt érezteted, hogy a te módszered az egyedüli út, bármennyit erősködsz is szóban, hogy nem az a célod. "Nem az ősöket (Kassait) kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek." 

Szóbeli bölcsességeken túl a montázsokat és a zenét is halmozza a Lovasíjász; szinte 5 percenként jön egy újabb. A zenei összeállítást üdítő érzés hallgatni, a csoportok gyakorlatozásai fegyelmezettek. De ezek a látványosságok is sorrend nélkül követik egymást, a kiképzés logikája, maga a gondolatmenet mögötte szaggatott, és kétértelmű jelzéseket küld a néző felé. Mintha a filmnek nem is volna szerkezete, oda meg vissza vágtázunk egyik témarészletről a másikra.

Ha nem is feltétlenül ösztönzőbb, de célszerűbb lett volna folyamatában látnunk, ahogy a program továbbépíti egyetlen tanuló vagy tanulócsoport lelki, szellemi, végül fizikai mivoltát. Akkor hogyha végül vizsgáznak, azzal tényleg valami nagyobb érték válik a sajátjukká, és Kassai feltehetően továbbörökíti azt a sokat emlegetett hun-magyar szellemiséget. Jobban tudna építkezni a tartalom, és az egésznek a hangvétele is jóval emberközelibb lehetne. 

"Fajtiszta" magyar alkotás a Lovasíjász, de ettől még egyrészt nincs jól kitöltve, másrészt belezavarodik a saját mondandójába, amiből hiányzik a többféle nézőpont. Nem egy meditációhoz hasonló összhatást kelt, hanem egy rideg antipropagandát közvetít, amiből kedvünkre válogathatunk, mely mondások és kameraszögek tetszenek. Instrukciókat adagolni és inspirációt nyújtani messze nem ugyanaz.

A visszatérő

"Jogod van hozzá, hogy megdögölj!"

Könnyű volna annyival elintézni A visszatérőt, hogy hatásvadász Oscar-fogó DiCaprio-nak. Az igaz, hogy fantasztikus tájai hagynak leginkább nyomot az emberben, míg a témája ősrégi mozis sláger: a magányos férfi túlélőharca a természet és ember könyörtelensége ellen. Mégsem igaz, hogy az egész csak egy színészi tornaóra lenne. Bitangerős légköre és profi feszültségskála-használata mellett hihető dráma és átérezhető motivációk mozgatják a cselekményét. Hugh Glass és John Fitzgerald pedig edzett, találékony ellenfelek, akik a többi szereplővel együtt súlyos, gondolkodóba ejtő döntéshelyzetek elé kerülnek a történetben.

1823-ban amerikai prémvadász-csapat próbál szerencsét a louisiana-i vadonban, mikor az arikara törzs váratlanul rajtuk üt, és sokukat lemészárolja. Szökésük közben Hugh Glass nyomkeresőt egy grizzli összemarcangolja, és a haldokló rokkantat végül John Fitzgerald gondjaira bízzák. Fitzgerald élve elföldeli, és Glass félvér pauni fiát, Hawk-ot is meggyilkolja. Miután Glass kikászálódik a sírgödréből, vég nélküli gyötrelmek közepette próbál eljutni a legközelebbi lakott területig, állandó életveszélyben menekülve a semmi közepén.

Alejandro Gonzales Iñárritu a Birdman Oscar-jával belépett a sztárrendezők elit körébe, és ehhez mérten ragaszkodott az elképzeléseihez. A legnagyobb fokú életszerűségre törekedett: nem kért stúdiófelvételekből, a gépi megvilágítás helyett csak természetes napfényt használtak, így a forgatás hónapokat csúszott a megfelelő idő beálltáig. A stábot a kontinens túlfelére költöztette a kívánatosnak tartott klímaviszonyokért. Ez a fajta gerincesség az, amit a legtöbb íróból és rendezőből hiányolok Hollywood-ban, és üdítő látni, mikor valaki ehhez köti a munkatársait - még a producereket is.

Brutalitásból a mű jelesre vizsgázik. Időnként a lassúbb percek után az események újra meg újra felpörögnek, s olyankor telibe kapjuk a borzalmakat:

• fejet hirtelen átnyársaló nyilak,
• felnőtt grizzli tipor agyon egy férfit,
• sérült ló halálzuhanása és kibelezése, stb. 

Lehet vitatkozni azon, vajon mennyit bírhat ki a szervezet mindabból a traumából, ami Glass szervezetét éri. Nem tudom pl., hogy egy negyedtonnás medve léphet vagy eshet-e rá ránk olyan szerencsésen, hogy nem szakad szét egyből 1-2 belső szervünk.

Ám a nyomasztó képek csak néha-néha öncélúak, többnyire vagy a feszültséget, vagy a mondanivalót erősítik. Hogy a természet törvényeit nem érdekli a különbség ember és ember között, az mégis nagyobb néha, mint az ember és a vadak között. Már a "vadak" szó is többértelmű, hiszen rengeteg amerikai mindig is vadembert, vadállatot látott az indiánokban, ahogy Glass ideiglenes útitársát is pusztán emiatt kötik fel helyi banditák. 

Egyszerűen nem tartom szenvelgőnek DiCaprio alakítását, Oscar ide vagy oda. Óriási energiával, sokszínű átéléssel fejezi ki Hugh Glass passióját és gyászát, belefáradását és meg-megújuló akaraterejét. Katarikus látvány, ahogy ez a szerencsétlen férfi kúszva, élve rohadó állatként kénytelen menekülni a környéket pásztázó arikarák elől, sárban, hóban, jeges vízben, hogy aztán mihamarabb óvja magát a kihűléstől és az éhhaláltól. Erőfeszítéseit saját testén és lelkén tudja érezni a néző, vele együtt bennünk is jócskán megugrik az adrenalinszint.

Szem előtt kell tartani, hogy A visszatérő főleg túlélő-kalandfilm, és csak másodsorban dráma. Glass-ról megtudjuk, hogy özvegy: indián feleségét egy katonatiszt megölte régen, így közös fiúkon kívül senkije sem maradt. Márcsak ezért is szívszorító, ahogy a bénult, beszédképtelen apa habzó szájjal, dühtől fortyogva kénytelen végignézni, hogy gyermekét halálra késelik. Glass még a bosszúvágyát is felhasználja lelki fűtőanyagként, hogy ne pusztuljon el a lakatlan vidéken. A végső leszámolásnál egyébként az a trükkje tetszett leginkább, mikor a lelőtt parancsnokot csaliként ülteti lóra.

Eddig DiCapriót méltattam, de igazából Tom Hardy átlényegülése a legérdekesebb. John Fitzgerald a közönyös prémvadász felszíne mögött számító, hihetetlenül kétszínű gazember, rendre eltorzítja a tényeket, hol rosszindulatból, haszonért, vagy hogy gyáván mentse az irháját. Pontos ellentéte Glass-nek, ugyanakkor neki is vannak álmai: hogy földet vásároljon valahol a délen és ott letelepedjen. A maga módján ő is szabadulni akar erről a istenverte vidékről, ám ezért hajlandó bármilyen akadálytól megszabadulni, ami csak az útjába áll.

Veszedelmes érzéke van mások meggyőzéséhez, ahogy azt demonstrálja Bridgerrel, a Glass-re vigyázó 3 fő egyikére. Mikor amaz rájön, mit tett Fitzgerald, ő is leáll akadékoskodni, John azonban nem öli meg, hanem felhasználja, hogy tanúsítsa a meséjét, hogy ő "helyt állt". Anélkül képes a fiút elbizonytalanítani, hogy fenyegetné vagy pénzt ajánlgatna, kiaknázva ezzel a bizonytalanságát. Úgy örültem neki, hogy egy ilyen ördögi rohadék kelt életre a szerepből, akivel szemben Glass-nek nemcsak erőre és fegyverre, hanem fortélyra is szüksége lesz!

Kényeztette a szememet a környezet, amit Iñárritu kiválasztott. Csodálatos téli tájak váltják egymást 2 és fél óra alatt, majdnem olyan változatosak és lüktetők, mint pl. A fehér pokolban. Emmanuel Lubezki operatőr szintén alaposan kitett magáért: amilyen gyönyörűek a tajgai panorámák, a széles hósivatagok nagytotáljai, olyan pimaszul provokatívak a közelik, némelyiknél szinte a szereplők idegrezdüléseit is érzékelni tudjuk. 

Hatalmas élményt adott nekem ez az alkotás, és boldog vagyok, hogy idén végre sikerült bepótolnom. Nehezen tudnám frázisok nélkül körülírni, mivel főleg atmoszférájával vett le a lábamról, illetve ahogyan vizuálisan kifejezi történetét. Kliséktől nem mentes darab ("istenre bízni" az ítéletet, látomás az elhunyt feleségről, szétválnak és akkor csap le egyikükre a gyilkos, stb.), másrészt viszont szilaj, érzelemdús, hosszú filozofikus párbeszédek nélkül is számvetésre késztet bennünket. Mit lennénk hajlandóak megtenni/feláldozni másokért/önmagunkért? Mennyit bírnánk ki, ha a halálunk sokkal nagyobb megnyugvást ígérne -  nekünk és másoknak egyaránt -, mint egy végtelenbe nyúló pokoljárás?

A visszatérőre 4/5-öt adok.

Aljas Nyolcas

Tarantino érdekes eset. Egyfelől példás bátorsággal tud fifikás párbeszédeket írni és feszült atmoszférát teremteni. Másrészt elítélem nála, hogy a stílus sokszor rátelepszik a filmjeire, és pont a lényeg vész el mögüle: a jó történet, a szereplők emberi vonásai. Főleg ez az ellentmondás az oka, hogy ilyen széles skálán mozog a véleményem az egyes rendezéseiről. Imádom a Ponyvaregényt, miközben ki nem állhatom a Kill Billt.

Az Aljas Nyolcas Quentin Tarantino szerelmeslevele a 60-as évek spagetti westernjeihez, thrillerköntösbe csomagolva,  némi horrorbeütéssel fűszerezve. Gyakorlatilag egy vadnyugati Fűrész sémáját követi az egész: egy helységre bezárt archetípusok próbálnak életben maradni, rájönni a gyilkos(ok) kilétére és trükkjei(k)re. A vége pedig az, hogy ebben az ide-oda tologatós játékban egyesével elhullanak, ki-ki milyen csapda által. Ez a kirakó adná az egésznek a sava-borsát: ha ez nem jön be a nézőnek, veszett a filmélmény.

Nyolc sötét figura a wyoming-i Red Rock-tól nem messze, egy kis faházban húzzák meg magukat a hóvihar elől. A törvény embere, törvényen kívüli és szabadúszó is akad közöttük. Minnie, a tulajdonos épp nincs otthon. Az összezártság hatására egyre újabb disznóságok derülnek ki a szereplőkről: az igazi lakókat egy banda megölte, hogy kiszabadítsák főnöknőjüket, a gyilkos Daisy Domergue-t, majd a többieket is kivégezzék. Kérdés: kik hagyják el végül élve a házat?

Annak idején a Ponyvaregény ellen a kritikusi kisebbség az alábbi érveket hangoztatta:

1. Túlzottan csak az erőszakra van kihegyezve.
2. Semmi morális középpontja.
3. Emberi torzókat állít be "érdekes antihősöknek".
4. Variálással takargat egy gelyvás kis sztorit.

Pontosan ezek fogalmazódtak meg bennem, miután láttam az Aljas Nyolcast. 

Hadd tisztázzam, hogy sok részelem tetszik a produkcióból. A díszletek és a táj hangulatosak. A rejtvényfejtés izgalma, a leleplező monológok és hogy nem spóroltak a vérrel, feszültséget teremtenek. Szívbe markoló az a közönyös kegyetlenség, amivel a filmbéli banda az expozícióban lemészárolta az őket vendégül látó Minnie-éket. Tényleg könnyű volna egy tökös R-kategóriás hiánypótlónak felfognom a filmet, ahogy a méltatói is hangoztatják. 

Hogy ez mégsem sikerül, annak nemcsak az előbbi felsorolás az oka. Folyton kizökkent, mennyire önismétlő ez az amerikai korkép, a "vad nyugat" mítosza. Hiányzik belőle a lelke, az élhetősége. Ez az örökös problémám a műfaj egészével, úgy, ahogy van: mesterkélt, beállításszagú. Innéttől kezdve pedig nem működnek számomra az olyan ráakasztott stílusjegyek, mint a lassú tempó, a karakterek szüntelen fecsegése, a pózoló testtartás és hanghordozás.

Ennek a mozinak közel sincs akkora és olyan csiszolt tartalma, mint ahogy azt csavargatja előttünk. Annyi történik, hogy ezek az anyaszomorítók bent rekednek, hosszan hergelik, majd kinyírják egymást. Az egyes darabkák, amikből a puzzle összeállna, vagy túl sablonosak, vagy túl abszurdak. Sakktábla a tábornok előtt az asztalon: hát aki szerint Az Acélember Jézus-szimbolikája gyenge és nyilvánvaló, annak ezt ajánlom figyelmébe!

Sablonos pölö a narráció: az a kevés, de szájbarágós mesélőkommentár, és a fejezetcímek kiírása. Igen, tudom, hogy ezek csak díszek, de ha mondjuk a Sin City-ben látnám őket, akkor is gyermetegnek tartanám. Abszurd pedig pölö a szereplők viselkedése. Nem érdekel, hogy Tarantino vagy a western milyen stílussal operál: nem tudok komolyan venni idiótán vigyorgó nőket és az eszüket agyonjátszó mészárosokat.

Minden karakter ebben a felállásban a puszta aljasság kedvéért aljas. Nem kedvelek senkit, ezért nem érdekel, ki mit tesz. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, az a pénz. Daisy Domergue a pénz középpontja: 10 ezret ér a feje élve vagy holtan, mint a rablóbanda fejének testvére.

Daisy a 2 olyan figura egyike, akiket érdekesnek találtam: egy szakadt, hibbant cafkának tűnik, de a szemében csillogó fény egy tudatosabb, ravaszabb észjárású szellemet takar. Ettől hat még bilincsben is olyan fenyegetőnek a figura. Fényes pillanatok, amikor fogva tartóját, John Ruth-ot szívatja. Először csak szemétkedik, majd a gitárénekkel már kifinomultabban tipor a lelkébe, végül a film talán legjobbra sikerült mozzanata: amikor tárgyilagosan közli vele, hogy vége; a kávéval együtt méreg kering a szervezetében. 

Egy világban, ahol ennyire bizonytalan, ki marad életben, szükségünk volna egy emberi karakterre, akivel azonosulni tudunk. Samuel L. Jackson figurája a másik valaki, akivel tényleg ügyesen bánik a forgatókönyv: Marquis Warren ex-őrnagy fejvadász lett, de mivel szökésekor felgyújtotta börtönét - északi és déli áldozatokat is szedve -, hazátlan szökevénnyé vált. Őnála már tényleg érez eleinte egy bizonyos fokú szimpátiát az ember, és súlya van, ahogy kiderülnek a disznóságai: Lincoln-levele ócska trükk az ingyen fuvarért, hajdanán pedig gyomorforgatóan kínzott meg egy férfit az apja bűneiért.

Vele kapcsolatban csak annyi zavart, mekkora véletlen kapcsolja a nem-bandita szereplőkhöz: pont azt a tábornokot találja ott, aki megadás után agyonlövette a katonáit. És mit ad Isten: az egyik hülye, aki a fejpénzéért felkutatta, a tábornok eltűnt fia. Ja! Az elején is pont az a fejvadász kollégája veszi fel a postakocsijába, akivel egyszer együtt ebédelt. Kicsi a vadnyugati világ. Jackson és Jennifer Jason Leigh játéka végig erőteljes maradt, de a közös szóváltásaik valahogy félrecsúsztak. A vérrel borított Domergue egy Gollam-szerű, gyűlölködő manóra emlékeztetett. Warren meséjéből is ez a leszopatós rész inkább légből kapott kicsinyességet jelez nekem a karakterről, mint észt vagy kíméletlenséget.

 

Elismerem, hogy rengeteg munka van ebben a műben, aminek külön megvan a története: Tarantino szkriptjét valaki kiszivárogtatta, és végül jelentős átírás után került a nagy vászonra. Mindenesetre kötve hiszem, hogy az eredeti változat jobban mert volna új utakat keresni, mint amit a moziban láttam. Egy buzgón variált, de túl sok pózőrködéssel felvezetett gyilkosságmatiné az Aljas Nyolcas, olyan bábszereplőkkel, akik valóban aljasok, de semmi másból nem áll a személyiségük.

3/5-öt adok erre. Majdnem sikerült, Quentin! De csak majdnem.

Star Wars Epizód VII. - Az ébredő Erő

"Ez a legjobb Star Wars-film A Birodalom visszavág óta."
(index.hu)

"Nem a látványt helyezi a történet és a karakterek fölé, hanem maximális szimbiózist hoz létre közöttük."
(cinestar.hu)

"Katartikus, magával ragadó, beleég az ember szemébe és lelkébe."
(pokember.hu)

"Ott vitt be ütést, ahol előre eltervezte, ott nevettetett meg, ahol szeretett volna."
(vaskarika.hu)


Nem kellett keményvonalas rajongóvá válnom ahhoz, hogy élvezzem ezt a filmet. Az ébredő Erő a legjobbfajta alapozórész egy Star Wars-trilógiához:

1. zseniálisan játszik a IV., V., VI. - sőt kicsit a III. - epizód elemeivel,
2. újrateremti a klasszikus filmhármas jellegét és atmoszféráját,
3. méltó, érdekfeszítő irányba szövi tovább az egésznek a lényegét, a Skywalker-család történetútját.

J. J. Abrams és Lawrence Kasdan, A Birodalom visszavág írója kötéltáncos feladatot teljesített: egyszerre új és friss, mégis felismerhető, a IV-V-VI-tal összecsengő sztorit szerkesztettek. A legújabb epizód messze nem csak a IV.-nek a nosztalgiahajhász utánzata (á lá Baljós Árnyak). Ismét igazán életre keltette számomra a Star Wars, a régi "Csillag Háborúk" univerzumát, az Endor utáni korszakot, és annak lakóit (kivéve a Millenium Falconon spájzolt szörnytorzókat). Sodródni tudtam az eseményekkel, a történet pedig alaposan megtornáztatta a fantáziámat. A végső légicsatát kivéve egy percig sem vált önismétlővé.
Karót nyelt párbeszédek helyett igazi kölcsönhatás volt a szereplők között: nemhogy az elhangzó, hanem az elhallgatott részleteknek is szerepe van abban, mivé áll össze az egész. Első generációs rajongóként Abrams képes volt elkülöníteni a működő összetevőket a IV.-V.-VI.-ból. A visszahozott kultikus hősök és mellékszereplők (pl. Ackbar admirális) mellett az újak is érdekes, hús-vér emberek voltak. A látványtervezés is életszerűbb: Abrams az idős Lucas effektorgiái helyett lehetőleg élő helyszíneken (Anglia, Izland, Új-Mexiko, Skócia, stb.), természetesnek ható díszletek között, gyakran modellezéssel készültek a jelenetek, mint a 70-es években. 

30 évvel Endor után a Birodalom maradékából létrejött Első Rend még mindig ellenőrzése alatt tartja a Galaktika egy részét. Egy osztaguk Kylo Ren ex-Jedivel az élén egy BB-8-as droid nyomába szegődik, mivel a beléje táplált térképtöredék kulcsot nyomot adhat Luke Skywalker hollétéhez. Luke-nak hosszú évek óta nyoma veszett az új Köztársaságból, még Han Solo és Leia hercegnő sem tudják, hová tűnhetett.

Egy rajtaütés után BB-8 gazdáját a dezertáló rohamosztagos, Finn megszökteti, ám hajótörést szenvednek a Jakku bolygón, és Finn magára marad. Mire az Első Rend újra rátalál a droidra, már 3 szökevényt üldöznek a fél Galaxison át: Finnt, BB-8-at, és egy Rey nevű fiatal roncsvadászlányt.

Üdvözlöm a film összetettségét. A Sith-ek bosszúja mellett ez az eddigi legsűrűbb felvonás, de attól mérföldekkel emberibb. Átélhetőbb benne a dráma, szellemesebb a humor, lüktetőbb az akció. Érdekesnek találtam az apró összecsengéseket, elhintett utalásokat, annak a kirakósnak az elemeit, hogy mi szakította el régi hőseinket egymástól.

És ami a legfontosabb: a sok-sok darabka ténylegesen összeforr egy folyamatos moziélménnyé. Hiába osztja el Abrams matekpontossággal, mi hova kerül mennyi időre: a szereplők kölcsönhatása, a kreatív látvány- és fordulatötletek és maga a jól megidézett légkör összetartják művét. A válasz nélkül hagyott kérdések sem puszta csalétkek a majdani folytatásokra, hanem provokatív talányok, amik a kíváncsiságunkat noszogatják: 

1. Ki ez a Maz Kanata abból a félreeső kocsmából, aki olvasni tud az emberek lelkében?
2. Kicsoda Snoke, az Első Rend ura, és hogyan csalta át Kylo Rent a sötét oldalra?
3. Mekkora egymáshoz képest az új Köztársaság és az Első Rend területi nagysága?
4. Luke hogyan rejthette el apjától örökölt fénykardját, mikor az egy tátongó csarnokba zuhant az V. Epizódban? Talán idővel visszament és megkereste?

Kivételesen tehát most nem bántam, hogy a sötétben kell tapogatóznom - egyedül talán Luke régi fénykardjának ottlétét illett volna tisztázniuk.

Sikerült a visszatérő színészeket visszaformálni a 35 éve szögre akasztott karaktereikre, illetve: azok időskori megfelelőire. Nem igazán látni rajtuk, mi mindent értek el az új Köztársaságban, de érezni rajtuk, hogy egy fél életet töltöttek el A Jedi visszatér óta, és sok terhes emlék gyűlt össze bennük. Valóban a Skywalkerek családfát követjük tovább, és nekem nagyon bejött, hogy merre. Luke után Han is ugyanazon családi tragédia miatt szakadt el Leia mellől - nevezetesen, mert Leia és Han fia, Ben Solo a sötét oldal harcosa lett Kylo Ren néven.

Az egyetlen a régi szereplőgárdából, aki kissé kilógott a sorból, az Carrie Fisher. Leia Organa személyiségéhez tartozott az életkedv, a Hanéval rezonáló sötét humor, és a dinamikus vezető kisugárzása. A történet ezt csak részben menti ki azzal, hogy Mrs. Solót megviselték a veszteségei. Keserű, de célszerű döntésnek tartom, hogy Fishernek nincs közös jelenete egyszerre Harrison Forddal és Mark Hamill-lal: nagyobb teret biztosít ez az új szereplőknek, akikre az egész harmadik filmhármas támaszkodni fog.

Utódlást kipipálhatjuk: az új főhősök felérnek a régiekhez! Ők nem mitikus archetípusok, hanem saját személyiségek, akiknek saját célja van az életben. Hátterük igazából csak pár mondatos, de ettől mégsem válnak sekélyessé vagy kevésbé motiválttá. Oscar Isaac Poe Damerona engem csak félig az ifjú Han Solo-ra, félig viszont Biggs-re emlékeztetett Az Új reményből: a főhős korai "legjobb barátja", aki egy vadászgépet vezetve lelőnek. Nem sokat szerepel, de így is képes meggyőzni minket, hogy nincsen cukorból a pasas.

Dezertált rohamosztagost megtenni az egyik főszereplőnek merész húzás volt Abrams részéről. Finn csak egy volt a számtalan, trenírozott rohamosztagos közül, aki az Első Rend véres bevetését látva megtagadja addigi helyét a világban. John Boyega játéka meggyőzött róla, hogy ez egy józan eszű, lelkiismeretes, önnön létcélját kereső valaki, nem pedig az ügyeletes fekete áldozatjelölt egy akciófilmből. Tetszett, ahogy eleinte ellenállónak hazudja magát, amit aztán önszántából tisztáz is: ez tette hihetővé a számomra, hogy önként vállal még olyan esélytelennek tűnő helyzetet is, mint hogy egy Erő-használó ellen kiáll egy fénykarddal.

Megkockáztatom, hogy az év női felfedezettje Daisy Ridley, aki Reyt alakítja. Egyszerűen a Star Wars eddig legerősebb női karaktere: jelenlétéből és arcáról egyszerre sugárzik érzékenység, lelkierő, érzékenység, hinni akarás és a gyors helyzetfelismerő készség. Annyira örülök, hogy a főszereplő személyiségén is érezni, hogy "az Erő erős benne", nem pedig csak a ráírt extraképességekből.

Két okból is tetszik az a tény, hogy roncsfosztogató:

1. Egyrészt se nem rabszolga, se nem farmerporonty, mint a Skywalker-ifjak. Gyerekkorában családja magára hagyta, és a lány évek óta várja hiába a visszatérésüket, teljes magányban. Rey sorsán keresztül tudtam igazán átérezni, mennyire nem javult a galaxis lakóinak élete.
2. Másrészt amiből fenntartja magát, az allegóriának is megfelel. Rey birodalmi és felkelő hajók maradványait látogatja, és a talált cuccokat fillérekért adja el. Szó szerint a múlt romjai közt kotorászik értékek után. Szíve mélyén tudja ő, amit később Maz Kanata az arcába mond: a családja már sosem tér vissza, saját életet és célt kell keresnie - ahogyan Finn is próbál.

Kylo Ren nekem egyfajta köztes állapot a friss Sith Anakin és Darth Vader között. Tartásában még nem teljesen ér fel a saga központi alakjához, de ennek megvan az a haszna, hogy a karakter jobban kötődik még a szüleihez, a múlthoz. Bármiért is állt a sötét oldalra, még nem annyira erős, mint a külvilág felé mutatja: légzőrostélya mögött kétség és emlékek teszik sebezhetővé, de nem szánalmassá és panaszkodóvá, mint Hayden Christensen Anakinját. 

Egyértelműbb nem is lehetne, hogy egész életében megfelelési kényszer nehezedett rá:

• Leia fiaként nyilván Luke legreménytelibb padawanja volt, most egy Palpatine-szerű sötét mester oldalán nem tolerálható, hogy hibázzon.
• A halotti máglyán szétmállott Vader-maszk valósággal a háziereklyéje, és egyben a movie talán legfenomenálisabb kellékötlete! 
• Amikor Rey potenciálját felismerve foglyul ejti és megkísérti, ő ellene tudja fordítani technikáit: "Attól rettegsz, hogy sose leszel olyan erős, mint Darth Vader volt!"
    

Valamire való Star Wars-fan sejthette a film körül titoktartás ellenére, hogy Han Solo meg fog halni. Harrison Ford köztudottan már A Jedi visszatérnél ajánlatosnak tartotta a figura távozását. Mondjuk oda szerintem nem illett volna, itt viszont már tökéletesen illeszkedik a cselekménybe. Leia Han odaküldésével nyilván arra számított, hogy az apa és fiú majd végül ismét egymást mentik meg a sötétségtől, ahogyan Luke és Anakin esetében. Lehet vitázni, vajon nem volt-e felelőtlen ez a próbálkozás, de akár működhetett is volna.

Perverz módon nekem határozottan ütött ez a haláljelenet; nem erőltetett drámai fogás volt. Luke távolléte itt bosszulja meg magát nagyon: ő felismerte volna, hogy Ben a fény oldalát nem lebecsüli, mint Vader, hanem irritáló, veszélyes kísértésnek fogja föl. Egyszer már otthagyta őket, de az még nem volt igazi árulás velük szemben. Ahhoz közel kell engedni valakit, hogy hátba döfhessük: Ren leveszi a maszkját, átengedi magát az érzéséket, hogy Han ne lássa a valódi szándékát. Ez és Chewbacca dühödt gyásza tökéletes rendezés, ugyanakkor megelőlegezi, hogy a főgonosz már teljes pompájában tündököljön a VIII. Epizódra.

Csalódnék, ha nem jelölnék Oscar-ra a látványtervezést. A képi világ letisztult, természetes, semmi computerszag. Megszámolni se tudom, mennyi látványelem kényeztette a retinámat: BB-8 külseje, a szétmállott Darth Vader rostély, az új rohamosztagos-sisak, a minden addiginál élesebb kép az Ezeréves Sólyomról. A Jakku porában heverő csillagromboló külső totálban is eszméletlen volt, de Rey és Finn fogócskája a Tie-vadászokkal benne tökéletes: összecseng az endori űrcsatával.

Egyedül az Első Rend mesterséges bolygóját kívántam, bárcsak ne lenne itt. Túl sok robbanáskép kíséri a megtámadását, plusz ugyanannyi erőfeszítés az X-szárnyúaknak megsemmisíteni, mint a Halálcsillagot. Azonkívül gyermeteg nekem ez a Jurassic Park-féle logika, hogy minél behemótabb, annál jobb. Sőt: ez már csillagokból szívja ki a tüzelőanyagot halálsugarához. Értem az elképzelést, hogy magát a fizikai fényt szívja el a sötét oldal új csodafegyvere. De ez innéttől ez már túllicitálás a túllicitálás kedvéért.

Szót ejtenék még a kedvenc jelenetemről, ami egyben a befejezés is. Az immár összerakott térkép alapján Rey elmegy a Falconnal a bolygóra, ahol egy kőszikla tetején megtalálja a legendás Jedit. Gyönyörűen méltóságteljes az a 2-3 perc; Skywalker, aki a történet Szent Gráljaként funkcionált, meglepve fogadja Reyt, az új reménységet. Ridley és Hamill egy szó nélkül, puszta arcjátékukkal tökéletesen átadják nekünk, mi történik, mit jelent és mi mindent jelenthet ez a pillanat. Imádtam...!

 

A tanítvány felülmúlta mesterét tipikus esete Az ébredő Erő: bárki is lesz új rendező J.J. Abrams helyett, a mércét magasra tették. Többszöri megnézésre kimunkált, mesterien tervezett és dirigált kalandtúra, mely szárnyakat ad a képzeletünknek, és visszahozza azt a varázst, amit 4 évtizeddel ezelőtt a legelső Star Wars-premier. Elemei között még persze nem tökéletes az összeforrottság, és néhol túlzottan előre furakodik a többi epizód jellegbéli öröksége. De az új szereplők - különösen Rey - abszolút megállják a helyüket, most már nyugodtan lehet rájuk alapozva mélyíteni az új korszak képét (á lá Birodalom visszavág).

Határeset, de gyerekbetegségei miatt inkább 4/5-öt adok a Star Wars VII. Epizódjára.

Ifjúság

"♪ ♫

Hajnali ködön át látom:                                                                         Az idő kardja felhasít.
Képek a láthatáron.                                                                                Még nem is fáj, ha elkezdi. 
A kín, mit életem hordoz                                                                       De ahogy mélyre fúródik,  
Felismerem és már látom.                                                                      A kín nő: lásd vigyorogni! 

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                      Az öngyilkosság nem fáj, 
Sok változást hoz el rám,                                                                      Sok változást hoz el rám,
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                               Akarnám.

Az élet játéka nehéz,                                                                             Egy bátor ember kért meg itt:

Úgyis elveszíted még.                                                                           Feleljem (meg) kulcskérdéseit. 

A vesztes lap egy nap enyém,                                                               Vajon lenni vagy nem lenni?
Ezért csak ennyit mondhatnék:                                                             Felelem: "mér' tőlem kérdi"?

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                     Az öngyilkosság nem fáj,
Sok változást hoz el rám.                                                                      Sok változást hoz el rám.
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                              Akarnám.

És te is így tehetsz, ha
Gondolnád.

♫♪"

Az Európai Filmakadémia (EFA) 3 kategóriában díjazta Paolo Sorrentino idei filmjét, az Ifjúságot: Legjobb film, Legjobb rendezés és Legjobb férfi főszereplő. Ez teszi annyira terhessé számomra, hogy véleményezzem ezt az olasz, francia, brit és svájci koprodukciót, mely ezenkívül Cannes-tól is díjjelölést kapott. Számomra ugyanis - bár felismertem, hogy megvan benne a komoly drámák eleganciája és türelme, - keveset markol ténylegesen abból, amiről szólni próbál. Jó a témája, de nincs erős kéz, amely megragadná azt - főleg nem az idei "legjobb rendező" keze.

Fred és Mick nyugdíjas korú alkotóművészek: Mick még aktív filmrendező, Fred Ballinger pedig visszavonult zeneszerző. A svájci Alpok luxusszállójában Fredet többször megkeresi egy küldönc, hogy az angol királynő számára komponáljon, ám neki esze ágában sincs visszatérni. Mikor asszisztens lányát, Lenát éppen elhagyja a férje - Mick fia -, egyre gyakrabban kell szembesülnie azzal, miféle emberként is éli az életét.

Kifejezetten könnyen befogadható mű az Ifjúság. Szeretem az érett hangvételű, megindító drámákat az idős korról, a fiatalság érzéséről és az életünk alkonyán esedékessé váló számvetés fontosságáról. Semmi nincs itt, ami bántaná a szemet, a környezet nagyon is pihentető. A dialógusok többnyire életszerűek, néhol egészen szellemes sorokkal. A színészekre sincs panaszom, bár Michael Caine mellett a többiek elhalványulnak. Az időnként felbukkanó fantáziaképek furcsák, de érdekesek.

Adja magát a kérdés: akkor mégis mi a bajom vele?

Dióhéjban: túl terjengős. Fáradtka, vontatott, keveset markol egy igen súlyos és időtlen témából. Tudom, hogy a lassú haladásnak az (is) a célja, hogy a karaktereket közelebbről megismerhessük. Tényleg valódi embereknek éreztem őket, valódi érzésvilággal. De semmi nem ragadott meg egyenként bennük, túl sok időt töltöttek önsajnálattal és bágyadt merengéssel. Azt nem éreztem sosem a filmen, hogy halad is valamerre, csupán körkörösen elfilozofálgat magában, de nem tárgyalja érdemben saját központi témáját. Van tanulság, végkifejlet, de nincs ütemezve, hiányzik a konfliktus éle és súlya. A tanulság is túl triviális ahhoz, hogy egy 2 óra hosszú merengés végkifejlete legyen.

Értettem, hogy Fred karakterfejlődése miről szólna. Ez a kb. 80 éves uraság, a klasszikus zene virtuóza, tengernyi tapasztalattal és elismeréssel a háta mögött már elfáradt, lelkileg merevvé vált. Lánya és Mick társasága kezdi noszogatni afelé, hogy újra megtanuljon érezni, aktívan élni, és elsősorban: túllendülnie saját egóján, változtatnia azon, ahogy most vegetál.
Mick-et én nem látom másnak, mint Fred tipikus látszat-ellentétpárjának. Ahogy Fred megtette, úgy Mick is készül már a visszavonulására, ugyanúgy beleesik az önhitegetés csapdájába, és neki is képébe vágja kudarcát egy nő, akit becsül. Nem derül ki, pontosan milyen filmen dolgozott, csak hogy neki a hagyatékát jelentette, ám a múzsája szavai - és egy vízió korábbi filmjei színésznőiről - ráébresztik: szánalmas volt. "Elég régóta vagyok ebben a szakmában, hogy tudjam: ez a film nem fog elkészülni Brenda nélkül." Mick megtörik és kiugrik az ablakon, miközben Fred talpra áll.

Tényleg könnyű lett volna befogadnom Sorrentino stílusát, de maga a történet nekem túl erőtlen és melankolikus lett. Mintha a forgatókönyvet is abban a fásult érdektelenségben írták volna meg, amit a főszereplő tanúsít. Nem érdekli semmi, és mint kiderül róla, egész életében csak a komponálásért élt. Lánya hosszan sorolja mindazt a morbid szemétséget, amit házas ember létére művelt "szexuális kísérletezés" címén.
Aztán ott van a magának bebeszélt betegsége, a vizelet- és prosztatagondja; Fred egész karakteréről az önelégült menekülésvágy süvölt nekem, az "öregség" csak ürügy. És ezt ő is csak közvetve ismeri be, mikor a királynő küldöttje kiszedi belőle, miért is nem akar visszatérni, Mert a legismertebb művét a felesége énekelte, aki most elborult elmével vegetál.

Az álomszerű képek semmi pluszt nem adtak hozzá a tartalomhoz. Nem tudott a film úgy játszani a szürreális vagy abszurd képekkel, mint pl. a Legújabb testamentum. Sorrentino a környezetet nem használja ki eléggé, nincs kellően megtöltve a tartalom. Fred álma a vízen átkelő díváról és magáról estélyiben nyilván a saját vágyát vetíti ki, hogy visszatérjen. A fenti példa valahogy a képeivel és témájával is ügyesebben bánt, többet hozott ki belőlük, mint ez.

A legfurcsább kép, ami nem is értem, mit keres ebben a produkcióban, amikor Fred egyik ifjú színészismerőse Adolf Hitler bőrébe bújva jár-kel a szállodában. Ahogy az étteremben bámulják őt, az valami szenzációs kép. Fogalmam sincs, mi értelme volt, de mulattatott - nem úgy, mint a vizelésgond visszatérő poénja vagy az erdőben kefélő házaspár kukkolása.

Két fontos jelenet akadt, melyek nagyon betrafáltak nálam:

1. Mick-nek a trailer-ből is ismert mondata, hogy: "Azt mondod, az érzelmek nem számítanak. De ez baromság. Csakis azok számítanak." Öngyilkossága pedig nyomatékosítja szavait: Fred is vagy éljen az élet felkínált lehetőségeivel, vagy hagyja ott azt a komédiát, amit a mostani életének hisz!
2. Fred Lenát vigasztalja a szobájában, hogy - szemben azzal, amit Mick fia mondott - "jó az ágyban", mert az ő lánya. Valakié, aki "mindig jó az ágyban." Fred tudja, hogy pocsék apa és férj volt, de a saját hajdani perverz szokásait most felhasználja, hogy felvidítsa és egy kis bíztatást adjon felnőtt lányának. Ez a rész jelezte nekem, hogy Fred a maga módján, de kezd észhez térni.

Ha a gondviselés neadjisten úgy hozná, Az Ifjúság korrekt búcsúprodukciója lehetne ez Sir Michael Caine karrierjének. De őt önmagában érdekesebb volt számomra figyelni, mint a film összes többi komponensét. Moziban nem, csak majd TV-ben ajánlom megnézni, mivel nem a főszereplőjén, hanem a történetvezetésén érezni a fáradtságot; nincs annyi kreatív turbolenciája, mint ahogy azt beállítja magáról.

Michael Caine: "50 év alatt egyetlen díjat sem kaptam Európában. Most meg 1 este alatt kettőt is."