Tenǝ⊥

Christopher Nolan végre megrendezhette a saját James Bond-moziját, csak más nevekkel, saját tollából, pályája eddigi legnagyobb büdzséjéből, egy a fősodorban eredetin csengő sci-fi-ötlettel ötvözve. Favorit rendezőm mindebből (ismét) az év talán legkomplexebb alkotását kerekítette ki nekünk, amely nem nézi le intelligenciánkat. Gépies karakterkezelése azonban ezt a tempós, agyalós és intenzív akciómozit mégis visszafogja tőle, hogy a szó szoros értelmében „időtlen” klasszikussá váljon.

 

A film névtelen Protagonistáját beszervezi az időbűnözéssel foglalkozó ügynökség, a TeneT. Kémkednie kell a rideg üzleti oligarcha, Andrei Sator után, aki „inverz”, azaz fordított időhaladású tárgyakkal bizniszel. Főhősünket újdonsült partnere, Neil, és Sator zsarolt felesége, Kat segíti a puhatolózásban, ám Sator valódi terve kész armageddonnak bizonyul: is haladását időbeni világ egész az akár invertálhatja mely, aktiválni akar szerkezetet kapott jövőből olyan egy!

 

Talán a The Dark Knight óta nem láttam ekkora hírverést egy Chris Nolan-movie körül, holott az ő munkái amúgy is eseményszámba mennek okos és ötletkereső szkriptjeik miatt. Önálló filmtéma lehetne a koronaválság miatti extra-hype: minthogy a nyugati mozik leálltak a tavasz és nyár zömére, a stúdiók forgatások és premierek garmadáját tolták hónapokkal odébb – némelyiket már 2021-re. A Tenet tartotta legtovább eredeti dátumát, és az író-rendező a csúszások után is kizárólag moziban volt hajlandó közzétenni új teremtményét. Én azok közé tartozom, akik egyetértettek ezen döntésével.

Sosem szívleltem a kémfilmeket, illetve a Bond-szerű topügynök-ikonokat, akikre úgy imád recskázni Hollywood. Már ezért is visszafogtam a lelkesedésemet, miközben néztem a Tenetet. Hamar kétirányba kezdett húzni alatta a lelkem: egyrészt nagyon tetszettek okos látványötletei és lüktetése miatt, és mert ügyesen zsonglőrködik a kémfilmek kedvelt sztereotípiáival (pl. a gonosz-orosz fegyvernepper). Felcsigázó volt már az alapgondolat/gondolatalap: is nézve állapotára területek nagy kiterjedt akár vagy személy, tárgy egy-egy cserélne helyet jövő és múlt ha, valóságban fizikai a járhat mivel. Ez a Tenet aduásza, így először ezt bogarászom picit…

 

Nolan egyik védjegye, amit imádok, hogy mindig újféle módon próbál variálni az idővel. (Űrben távoli a kint öregedés lassúbb a sztorijában között Csillagok a, időérzékelése eltérő az álomszintjein Inception az) benne történik ténylegesen ami, is abban majd, terén vezetése történet a csak előbb: kóstolgatta aspektusát valamely téma e filmje 2. minden. A Tenettel már a követhetőség határát súrolja: az elsőre szimplának tűnő szabályrendszer egyre dagad, közben a cselekmény gyorsul, nem egyszer időben előre és hátra mozgó tárgyak/emberek útját kell egyszerre nyomon követni. A fő konfliktus így olyan kusza lesz, hogy még a fő duó is elveszlik néhol a részletekben, hát még mi.

 

 

Tudnék vitatkozni némelyik időszabállyal is, már amennyire képbe sikerült kerülnöm róluk. Szemben azzal, amit a Főhős mond Neil-nek, időpontba adott egy valakinek /valaminek eljutnia így ráérősebb sokkal csak, időutaz(tat)ás egyfajta is „inverzió” az. Csak feltételezhetem, hogy külön beállítható-e az inverzió mértéke, hogy vissza haladjon születéséig a egészen ne személyünk\tárgyunk invertált. És az a „jövő kommunikál a mi jelenünkkel”-csavar is kicsit zavaros. Értem, hogy a jövő emberisége dühös ránk, hisz ők szívnak mindazért, amit mi művel(t)ünk a világgal, és ezért juttatnak fordított időfolyású tárgyakat ide. Keretében öngyilkosság tervez inverziót kiterjedő bolygóra egész egy Sator beteg halálos a hogy, tudnák azt hogy, hiszem nem ugyanakkor. „Magával ránt mindenkit.”

 

Még annyit az időkezelésről: tetszik az ötlet, hogy maga a Tenet a jövőben volt alapítva, sőt a jövő Főhőse volt az akció valódi főnöke, Neil beszervezője. Persze, napestig lehetne rágódni, hogy vissza temporálisan még ugrálhatnak idősíkból jövő hány vajon. De azt hiszem, Nolan ügyesen csinált hurkot a cselekmény menetébe: hajójáról Sator ugrott vízbe (Kat) "nő egy" melyen, jelenet a bevillan dumcsijakor első Kat és Főhős a mikor, látjuk múltat megváltozott a már eleve. Sokat kapkodtam a fejem ezen az ok-okozati csavargatáson, de… úgy érzem, a film végül megérdemelten lyukad ki a tanulságához, amivel véget ér: „Tudott sem senki amiről, veszély a. Fel robbant nem ami, bomba a. Az a bomba tudja megváltoztatni a világot.”

 

Phúhh…!

 

Most jöjjön az a foghíj, ami miatt a Tenetet nem sorolom alkotója legjobbjai közé. A szereplők személyisége elégcsak sovány, sokszor nincs is igazi nevük. Hamar feltűnik, hogy ez tudatos döntés: Nolan direkt a kémmozik kliséit és típusfiguráit veszi elő, hogy fejtetőre állítsa azokat, akárcsak a filmben az időfolyást. Már-már matekképletnek tűnik az, ahogy az arcok és történések összhatását vázolja, vakon bízva a jól bevált receptben: a hosszas szabálymagyarázás után gepárdiramban düböröghet a nagy játszma. Működik ez, szó se róla! Csak nem olyan mértékig, hogy 150 perc java egy Bond-gonosz világvége-terve körül forogjon, miközben a néző alig győz egy-egy szabályt beépíteni a látásmódjába.

 

Gyanúm szerint a Dunkirk sikere győzte meg Nolan-t arról, hogy figuráival simán bánhat egy nagy zűr tartozékaiként, amíg a film szerkezetét mérnökien fölépíti. Ez az, amivel majdnem elkaszálta nekem – és ahogy észrevettem, másoknak is– az alkotás lelkiségét. Ha mindenki funkciókarakter, egy-egy élő utalás (pl. Sir Michael Caine egy „Sir Michael” nevű informátort játszik), az a legprecízebb írásban is alááshatja a tét érzelmi nyomatékát – különösen olyan kulcsmondattal, hogy „Ne próbálja megérteni: érezze!”. Életmentő árnyalást kaptak a figurák a profi színészektől, hogy a film emberi oldala ne üresedjen ki!

 

John David Washington és Robert Pattinson jó úton haladnak az A-listás státusz felé: párosuk jól működik, akcióikat mindkét időirányban izgalmas nézni. Washington anonim ügynöke kedvelhető fickó, és élveztem azokat a tömör és velős szóváltásait, mikor épp nem információt daráltak le. Elhittem a kimért szövetséget Főhősünk és Elizabeth Debicki Kat-ja között, akit az ügynök eltökélten nem akar a sorsára hagyni.

 

Kenneth Branagh kontrollmániás Sator-ja már más tészta; szerintem csak az ír származású aktor renoméja számított, amikor kiosztották neki ezt az ironikusnak szánt sablonszerepet. Kémtörténet vagy sem, bármely másik rendezőtől hanyag húzásnak vennék egy ilyen egysíkú rosszfiúportrét 2020-ban. A cselekmény sodrása mellett az mentette ki nálam a dolgot, hogy úgy fogtam föl: a jelleme is olaj a tűzre. A létező legrosszabb személyiség–elegyű, kegyetlen, birtoklásvágyó valaki Istent játszik olyan hatalommal, életétől az keresztül jelenén a megfoszthat embert minden világon a mely.

  

 

Chris Nolan jogosan áll évek óta a szakmai presztízslétra tetején, de nagyon tartok a tendenciától, amit a két utolsó filmjéből kiolvasok. A Tenet egy érdekfeszítő módon pörgős, egyértelműen a nagyvászonra kívánkozó, csiszolt akciófilm, viszont nem keresi a kapcsolatot a néző szívéhez, miközben a teremtője gondolati sztrádáján száguldozik. Szilárdan ajánlható darab, de a kimért profi keze műve, melynek sokkal könnyebb az ötletein eltöprengeni, mintsem azok következményeit a filmből átérezni. 

Négyest kap tőlem. 

Vén rókák - A Harding-banda utolsó küldetése

A Vén rókák (Going in style) a szegény ember Last Vegas-a. Kedves darab, jópofa és szerethető pillanatokat is kaphatunk benne, amit mégis kissé lehervaszt a komótosság keresztje, valamint a kis ívű, döcögő és kiszámítható lefutású cselekménye. Túlságosan érezni rajta, hogy direkt az idős korosztályra méretezték, csak nagyobb közönségbázist bevonzó színésznevekkel, mint Michael Caine, Morgan Freeman, Alan Arkin vagy Christopher Lloyd.

Egy cég közli idős ex-alkalmazottaival, hogy nyugdíjalapjukat a saját bankjuk kártérítés nélkül megszünteti. Ezért hárman közülük, Joe, Willie és Albert eltökélik, hogy

kirabolják bankjukat, és a nyugdíjhátralékukon felüli összeget szétosztják a rászorulóknak. Csakhogy 70 fölött kész agyrém egy ilyen tervet kivitelezni, sőt: büntetlenül meg is úszni.

Kevés felvezetéssel is szerethetővé teszik a főszereplőket, aminek két tartópillére van: magánéletük megismerése, és a rájuk szakadó problémák valószerűsége. Eleve ott a koruk és hogy egy csomó hátráltató tényező mellett is igyekeznek figyelmet szentelni családjuknak. Ezek az emberek mi vagyunk - vagy mi leszünk, ha megérjük.

Velünk is akárhány évesen megtörténhet, hogy maholnap egy pénzintézetben valami "váratlan körülmény" miatt eltűnik minden megtakarításunk, következmények nélkül. A film szándékosan nem taglalja túl mélyen ezt a témát, csak hogy mennyiben érinti a triászt:

1. Joe Harding-nak a házát készülnek 1 hónap múlva elvenni;
2. Willie kora miatt a vesedonorlista alján vár hiába, pedig súlyos beteg;
3. Albert pedig új kapcsolatát nem tudja, miből fogja anyagilag megalapozni.

Igyekeztem elnézni a Vén Rókáknak, hogy a külsősöket - pl. a biztonsági őrök, a nyomozó, a beszari bankmenedzser, a trió "tanácsadója", aki rablástervet készíti nekik - direkt lebutítja. Nem volt könnyű: a latin-amcsi szereplők olcsó Paul Blurt-szintű idióták, ami az áruházi próbarablásukat tömény szánalommá teszi, és a fő attrakciót is mentegetni kell a forgatókönyvíróknak, hogy megússzák. Mintha a film tudná, hogy reálisan nonszensz 80 körüli tatáknak belevágni ebbe, mégha őszerintük nincs is veszíteni valójuk. Mindez még beleférne.

Csakhát a filmen is érezni azt a fáradtságot, amit a szereplőkön a koruk miatt. Se a humor, se a dráma nincs ANNYIRA erős, hogy könnyedén átlendüljünk a sztereotip mellékfigurákon, vagy azon, hogy a forgatókönyv látványosan megbundázza a meccset az öregfiúk javára. Vagyis hogy pl.

• Willie rosszul lesz a bankban,
• hogy ismerősöknek juttatnak pénzt,
• hogy koruk és érintettségük nem keveri már 1 jelenettel a spuri után gyanúba őket, stb.

Rendben, hogy szorítunk Joe-éknak! De a bejáratott sztoriképlet a környezetüket joggal felbolydító öregurakról eleve kizárja, hogy NE legyen happy end. Főleg, ha a hatóságok alulmúlják a Lassard-akadémia értelmi szintjét.

Az egyetlen meglepő mozzanat nekem Joe és a megműtött Willie megemlékezése Alberttel kapcsolatban, amiről kiderül, hogy nem gyászbeszéd, hanem esküvői köszöntő. Végre a történet(vezetés) is szolgált egy pici csattanóval, nemcsak a szöveg(füzet)ek - gondoltam én.

Felemás szájízzel búcsúzom tehát a filmtől. Kétségkívül felüdülés volt a The Mummy-remake után. Caine és a többi színészlegenda rutinból remekelnek, szerethető a film hangulata, elgondolkodtat az alaphelyzete. De túl bátortalan, túl sokat bagatellizál, és se az érzelmek, se a poénok nem épülnek úgy egymásra, hogy az ebből generált energia folyamatosan vigye előre a cselekményt és a szórakoztatófaktort. Komótos középszer így.

A Vén Rókákra egy 3/5-öt adok.

Most látsz engem (Szemfényvesztők) 2.

"A mi kis chipünkkel ez a szerkentyű képes kilőni bármelyik ország bármelyik típusú, méretű rakétáját..."
"Úristen...!"
"Igen. Így kétszer is meggondolják, hogy egy új háborút kezdjenek-e."
"Fantasztikus."

(Mr. Óvóbácsi)

A 2013-as Now You See Mee volt a legkétszínűbb, legképmutatóbb bűvészmozi, amit életemben láttam! Nem elég, hogy kvázi hülyére vett minket fantasy-ba hajló mutatványokkal és agyoncsavart modern-Robin Hood-os klisékkel, de olyan lélektelen, elidegenítő légkört generált, amiben semmi emberség nem érződött. Üresség és utálat amalgámját hagyta hátra bennem, és sajnáltam, hogy folytatás készül a mű anyagi sikere miatt.

Ürességet kaptam a Now You See Mee 2.-től is, ám az utálat most elmaradt. Az 1. rész extravaganciája, csili-vili parasztvakítása érezhetően elsorvadt a 2. részre, és inkább hasonlított egy rozzant "Behind the scenes"-kiegészítő műsorhoz. Lehangoló és szánalmas volt, ahogy az alkotók próbáltak egyfajta Birodalom visszavág-érzetet adni az új résznek: a bűvész-négyes és fedezőjük magukra maradtak a Szem védelme nélkül, ráadásul régi csőbe húzottjaik visszajöttek, és most majd ők lesznek nyeregben. 

Leírás:

A "Négy Lovas", Atlas, Jack, Merritt és Henley 1 éve rejtőzködve él, várva, hogy a Szem titkos rendje ismét kapcsolatba lépjen velük. Ezt látszólag meg is kapják, mikor egy Lula nevű új taggal bővül a csapat, a már lelépett Henley helyett. Innentől a banda cseberből vederbe kerül: új trükkjüket valaki elszabotálja, és a világ túlfelén kötnek ki, ahol egy technostréber milliomos, Walter Marby egy forradalmi mikrochip ellopásával bízza meg őket. Közben Dylan Rhodes FBI-ügynök lelepleződik, mint a Lovasok segítő Szem-bűvész, és az egyetlen segítsége pont Thaddeus Bradley, a trükk-feltáró, akit Dylen csukatott le bosszúból. 

Most tegyük félre picit, hogy gyűlölöm az 1. részt.

Az első Szemfényvesztőket legalább próbálta előrehajtani a lendülete és a polgárpukkasztó téma világos szándéka - mégha végül egy velejéig álszent, hazug üldözésmozi lett is belőle. Papíron még jól hangzott az alapötlet, miszerint tehetséges, vakmerő bűvész-fenegyerekek avanzsálnak a médiában modern Robin Hood-okká. Látszólag érinthetetlenek a hatóságok számára, és pimasz trükkjeikkel megleckéztetik az olyan milliomosokat, akik szintén a törvény fölött állva csak ártanak másoknak - lásd: saját korábbi szponzoruk, Arthur Tressler.
A folytatásnak egyszerűen nincs ereje, üzenete, létjogosultsága. Ez a mű nem folytatja elődjét, hanem abból él, arra támaszkodva próbál eltámolyogni egy semmitmondó végkifejletig. Soha nem ismerni fel, hogy mennyire

1. nem idéz meg semmilyen "varázslatot" a légköre, eszköztára és a tartalma,
2. kismillió sablonból és újabb kismillió sebből áll össze a történet, 
3. kiszikkadtak még régi, ellenszenves önmagukhoz képest is a karakterei. 

Hiába utáltam őket picit kevésbé most, Wikipedia nélkül már a film alatt elfelejtettem a nevüket, olyan jellegtelenek voltak, sőt ezúttal még kiszámíthatóak is. 

Árulkodók a stáb és színészgárda személyváltásai, hogy nem volt indokolt újra elővenni ezt a bűvészmesét. Louis Leterrier-t John M. Chu váltotta rendezőként, akinek olyan agyrémeket köszönhetünk, mint a G. I. Joe - Megtorlás vagy a Step Up-folytatások. A korábbi 3 íróból egyedül Ed Solomon tért vissza, így javarészt rá hárult a teher, hogy egy csavaros sztorit kidolgozzon a sequel-nak.

Két jelenet hadarja el gyorsan, hogy miért kapunk új női főszereplőt, minthogy Isle Fisher, aki Henley-t alakította, épp gyermeket várt a forgatás idején. Talán pont ezt ellensúlyozandó kapott Woody Harrelson dupla szerepet: a beképzelt mentalista figurája mellett annak ripacs ikertestvérét is eljátszhatja. Sztárparádé lévén visszatér még Mark Ruffalo, Michael Caine és Morgan Freeman is; új fiúként pedig itt a Potter-skatulyát lerázni próbáló Daniel Radcliffe. Paradox helyzet: a két rangidőst kivéve mindenki fakó és színtelen, és ez még ez is jobb is, mint mikor ezek a figurák "ragyogtak" az eredeti filmben.

A halandzsát a mikrochipről kb. annyira bírtam komolyan venni, mint a Mr. Óvóbácsiban. Amaz legalább szórakoztatott a maga bugyutaságával. Csakhogy ez itt nem vígjáték, nem fantasy, hanem főként thriller! A szuper-mikrochip, aminek ellopásával a milliomos ifjú agytröszt, Walter megbízza hőseinket, univerzális. Birtokában a világ bármely szoftvere, számítógépes hálózata feltörhető, legyen szó a tőzsdéről, a nemzetbiztonságról vagy akár a sarki fűszeres laptop-járól is. 

Egyedül az a részlet rémlik újranézés nélkül a chip-ről, mikor Atlas és a többiek ide-oda passzolgatták egymásnak egy kártyára rejtve, ahogy a hatóságok átkutatták őket. Hát azt a feltűnő ügyeskedést nem veszem be, hogy komoly biztonsági őrszolgálat nem szúrja ki!

Két történetszál próbál tengelyt adni ennek a nyakatekert Rubik-kockának. Az egyik a nagy csavar, miszerint a lovasok új megbízója, Walter valójában Arthur Tressler csenevész fia, akivel közösen agyalták ki ezt a csapdát bosszúból az 1 éve történtekért. Még Dylan Rhodes-t is sikerül előkeríteniük, és iróniaként abban a bűvészdobozban dobják a vízbe, amiben néhai apja is meghalt 30 éve. Aztán persze Dylan és a Lovasok is megússzák, s egy frappánsnak szánt búcsútrükkel még utoljára átverik a két kőgazdagot a magángépükön. 


A másik Thaddeus Bradley visszatérése, akiről mint kiderül, nem felelős Dylan apjának haláláért, hanem valódi barátja volt. Vagyis Dylan 30 éves bosszújának egyik célpontja ártatlan volt, és ez mindaddig nem is gyanús neki, amíg fel nem fedi az igazat. Ennél izzadtságszagúbb csavart ki se találhattak volna: nemcsak Dylant, de Thaddeus-t is enyhén szólva hülyén tünteti föl. 
Ha már folytatás kellett, nem lett volna rossz ötlet a bűvészcsapat hanyatlása köré építeni a sztorit. Dylan hamar lelepleződik, a Szem sehol, FBI-os kolleginája/szerelme az első részből sehol. Ráadásul egyetlen segítsége Thaddeus, akit börtönbe juttatott, s most ki kell juttatnia. Rátalálva a lovasokra még Atlas is hangosan lehordja őt, és végül ott a már említett varázsdobozos csapda. Sem a menekülő ügynök szorult helyzete, sem Thaddeus-szal való kapcsolatának alakulása nem tudott érzelmeket kicsiholni. Becsültem, hogy próbálták emberibbé és földhöz közelebb állóvá faragni a főszereplőket, de semmi nem működött benne.

Fütyültem a trükkökre: megint vagy agyonmagyarázottak, vagy elsietettek, vagy egyszerűen csak fizikai képtelenségek voltak. Kicsit kevesebb ugyan a csili-vili parasztvakítás, mint a múltkor, de az izzadtságszag megmaradt. 

Ringbe szállhatna tehát a Szemfényvesztők 2 a "Legfölöslegesebb folytatások" kategóriájában. Ordít róla, hogy csak elődje anyagi sikere miatt rendelték meg, sosem sikerült behúznia minket akár a mágia, akár az összeesküvések világába. Tartalmát végig az érdektelenség tömjénje lengi be, ahogy elődje nem létező nagyságához próbál mindenáron felnőni, rendre csavargatva vérszegény történetét és szereplőindítékait. 

Ifjúság

"♪ ♫

Hajnali ködön át látom:                                                                         Az idő kardja felhasít.
Képek a láthatáron.                                                                                Még nem is fáj, ha elkezdi. 
A kín, mit életem hordoz                                                                       De ahogy mélyre fúródik,  
Felismerem és már látom.                                                                      A kín nő: lásd vigyorogni! 

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                      Az öngyilkosság nem fáj, 
Sok változást hoz el rám,                                                                      Sok változást hoz el rám,
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                               Akarnám.

Az élet játéka nehéz,                                                                             Egy bátor ember kért meg itt:

Úgyis elveszíted még.                                                                           Feleljem (meg) kulcskérdéseit. 

A vesztes lap egy nap enyém,                                                               Vajon lenni vagy nem lenni?
Ezért csak ennyit mondhatnék:                                                             Felelem: "mér' tőlem kérdi"?

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                     Az öngyilkosság nem fáj,
Sok változást hoz el rám.                                                                      Sok változást hoz el rám.
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                              Akarnám.

És te is így tehetsz, ha
Gondolnád.

♫♪"

Az Európai Filmakadémia (EFA) 3 kategóriában díjazta Paolo Sorrentino idei filmjét, az Ifjúságot: Legjobb film, Legjobb rendezés és Legjobb férfi főszereplő. Ez teszi annyira terhessé számomra, hogy véleményezzem ezt az olasz, francia, brit és svájci koprodukciót, mely ezenkívül Cannes-tól is díjjelölést kapott. Számomra ugyanis - bár felismertem, hogy megvan benne a komoly drámák eleganciája és türelme, - keveset markol ténylegesen abból, amiről szólni próbál. Jó a témája, de nincs erős kéz, amely megragadná azt - főleg nem az idei "legjobb rendező" keze.

Fred és Mick nyugdíjas korú alkotóművészek: Mick még aktív filmrendező, Fred Ballinger pedig visszavonult zeneszerző. A svájci Alpok luxusszállójában Fredet többször megkeresi egy küldönc, hogy az angol királynő számára komponáljon, ám neki esze ágában sincs visszatérni. Mikor asszisztens lányát, Lenát éppen elhagyja a férje - Mick fia -, egyre gyakrabban kell szembesülnie azzal, miféle emberként is éli az életét.

Kifejezetten könnyen befogadható mű az Ifjúság. Szeretem az érett hangvételű, megindító drámákat az idős korról, a fiatalság érzéséről és az életünk alkonyán esedékessé váló számvetés fontosságáról. Semmi nincs itt, ami bántaná a szemet, a környezet nagyon is pihentető. A dialógusok többnyire életszerűek, néhol egészen szellemes sorokkal. A színészekre sincs panaszom, bár Michael Caine mellett a többiek elhalványulnak. Az időnként felbukkanó fantáziaképek furcsák, de érdekesek.

Adja magát a kérdés: akkor mégis mi a bajom vele?

Dióhéjban: túl terjengős. Fáradtka, vontatott, keveset markol egy igen súlyos és időtlen témából. Tudom, hogy a lassú haladásnak az (is) a célja, hogy a karaktereket közelebbről megismerhessük. Tényleg valódi embereknek éreztem őket, valódi érzésvilággal. De semmi nem ragadott meg egyenként bennük, túl sok időt töltöttek önsajnálattal és bágyadt merengéssel. Azt nem éreztem sosem a filmen, hogy halad is valamerre, csupán körkörösen elfilozofálgat magában, de nem tárgyalja érdemben saját központi témáját. Van tanulság, végkifejlet, de nincs ütemezve, hiányzik a konfliktus éle és súlya. A tanulság is túl triviális ahhoz, hogy egy 2 óra hosszú merengés végkifejlete legyen.

Értettem, hogy Fred karakterfejlődése miről szólna. Ez a kb. 80 éves uraság, a klasszikus zene virtuóza, tengernyi tapasztalattal és elismeréssel a háta mögött már elfáradt, lelkileg merevvé vált. Lánya és Mick társasága kezdi noszogatni afelé, hogy újra megtanuljon érezni, aktívan élni, és elsősorban: túllendülnie saját egóján, változtatnia azon, ahogy most vegetál.
Mick-et én nem látom másnak, mint Fred tipikus látszat-ellentétpárjának. Ahogy Fred megtette, úgy Mick is készül már a visszavonulására, ugyanúgy beleesik az önhitegetés csapdájába, és neki is képébe vágja kudarcát egy nő, akit becsül. Nem derül ki, pontosan milyen filmen dolgozott, csak hogy neki a hagyatékát jelentette, ám a múzsája szavai - és egy vízió korábbi filmjei színésznőiről - ráébresztik: szánalmas volt. "Elég régóta vagyok ebben a szakmában, hogy tudjam: ez a film nem fog elkészülni Brenda nélkül." Mick megtörik és kiugrik az ablakon, miközben Fred talpra áll.

Tényleg könnyű lett volna befogadnom Sorrentino stílusát, de maga a történet nekem túl erőtlen és melankolikus lett. Mintha a forgatókönyvet is abban a fásult érdektelenségben írták volna meg, amit a főszereplő tanúsít. Nem érdekli semmi, és mint kiderül róla, egész életében csak a komponálásért élt. Lánya hosszan sorolja mindazt a morbid szemétséget, amit házas ember létére művelt "szexuális kísérletezés" címén.
Aztán ott van a magának bebeszélt betegsége, a vizelet- és prosztatagondja; Fred egész karakteréről az önelégült menekülésvágy süvölt nekem, az "öregség" csak ürügy. És ezt ő is csak közvetve ismeri be, mikor a királynő küldöttje kiszedi belőle, miért is nem akar visszatérni, Mert a legismertebb művét a felesége énekelte, aki most elborult elmével vegetál.

Az álomszerű képek semmi pluszt nem adtak hozzá a tartalomhoz. Nem tudott a film úgy játszani a szürreális vagy abszurd képekkel, mint pl. a Legújabb testamentum. Sorrentino a környezetet nem használja ki eléggé, nincs kellően megtöltve a tartalom. Fred álma a vízen átkelő díváról és magáról estélyiben nyilván a saját vágyát vetíti ki, hogy visszatérjen. A fenti példa valahogy a képeivel és témájával is ügyesebben bánt, többet hozott ki belőlük, mint ez.

A legfurcsább kép, ami nem is értem, mit keres ebben a produkcióban, amikor Fred egyik ifjú színészismerőse Adolf Hitler bőrébe bújva jár-kel a szállodában. Ahogy az étteremben bámulják őt, az valami szenzációs kép. Fogalmam sincs, mi értelme volt, de mulattatott - nem úgy, mint a vizelésgond visszatérő poénja vagy az erdőben kefélő házaspár kukkolása.

Két fontos jelenet akadt, melyek nagyon betrafáltak nálam:

1. Mick-nek a trailer-ből is ismert mondata, hogy: "Azt mondod, az érzelmek nem számítanak. De ez baromság. Csakis azok számítanak." Öngyilkossága pedig nyomatékosítja szavait: Fred is vagy éljen az élet felkínált lehetőségeivel, vagy hagyja ott azt a komédiát, amit a mostani életének hisz!
2. Fred Lenát vigasztalja a szobájában, hogy - szemben azzal, amit Mick fia mondott - "jó az ágyban", mert az ő lánya. Valakié, aki "mindig jó az ágyban." Fred tudja, hogy pocsék apa és férj volt, de a saját hajdani perverz szokásait most felhasználja, hogy felvidítsa és egy kis bíztatást adjon felnőtt lányának. Ez a rész jelezte nekem, hogy Fred a maga módján, de kezd észhez térni.

Ha a gondviselés neadjisten úgy hozná, Az Ifjúság korrekt búcsúprodukciója lehetne ez Sir Michael Caine karrierjének. De őt önmagában érdekesebb volt számomra figyelni, mint a film összes többi komponensét. Moziban nem, csak majd TV-ben ajánlom megnézni, mivel nem a főszereplőjén, hanem a történetvezetésén érezni a fáradtságot; nincs annyi kreatív turbolenciája, mint ahogy azt beállítja magáról.

Michael Caine: "50 év alatt egyetlen díjat sem kaptam Európában. Most meg 1 este alatt kettőt is."

Kingsman - A titkosszolgálat

Majdnem.

Már majdnem megvolt az az összesség, amit én személy szerint "jó filmnek" tartok.

Csak a kelléktára alapján simán tudnám annak nevezni a Kingsment, mert sok benne az ügyesen felhasznált kirakósdarab. Összeáll minden, de hogy mivé és hogyan, az már más kérdés. Egységesebb tónusú, emberibb és közvetlenebb humorú alkotást vártam Matthew Vaughn idei képregénykomédiájától, függetlenül annak összetevőitől. Függetlenül attól, hogy mely műfajokból, hány és mennyire közkedvelt jellegzetességet, idejétmúlt kelléket ragad ki, és rak ki belőlük egy Kick-Ass-típusú James Bond-paródiát.

Gary "Eggsy" (="Töki"???) Unwin a dél-londoni szegénynegyed nagykorú suhanca. Apja 17 éve bevetéskor halt meg, megmentve ügynöktársa, Harry Hart életét. Tökit egyik stiklije után Hart kihozza a sittről, és felfedi előtte apja valódi munkáját: Kingsman volt, egy szupertitkos nemzetközi kémügynökség tagja, akik nemrég ismét elvesztették egyik tagjukat. A lehetséges utódok közé kerülve Töki is részt vesz a titkosügynökök kiszámíthatatlan kiképzésén.

Eközben a halott ügynök után nyomozva a Kingsmen-ek eljutnak egy allűrökre fittyet hányó milliárdoshoz, Richmond Valentine-hoz. A férfi új, ingyenes SIM-kártyával árasztja el a piacot, azzal a szándékkal, hogy azon egy műholdas szignált vezetve bolygóméretű öldöklés-hullámot indítson el. Csak az éri meg az új érát, akinek Valentine egy felrobbantható jelblokkoló chip-et rakatott a fejébe. A Kingsman-ek úrias hatékonysága pedig enyhén szólva csődöt mond, mikor a visszaszámlálás megkezdődik...

Nem olyan nehéz észrevenni a rokonságot a Kick-Ass-szal: ugyanúgy egy Mark Millar írta Marv-képregény (The Secret Service {2012}) volt az alapanyag, melyet Matthew Vaughn írt és rendezett, előbbi munkát Jane Goodmannel közösen. Ugyanolyan komolykás paródia, és ugyanúgy egy egy szimpla magára találós sztori egy lúzer srácról, aki valahogy mégis bevágódik a szokatlan új hivatásában.

Mégse teljesen ugyanaz a műfaji keveréke a két filmnek. A Kick-Ass képregényfilm-paródia, míg a Kingsman inkább kémfilm-szatíra. Vaughn maga is a 70-es évek kémtörténténeteit nevezte meg fő ihletforrásaként. Amikor is még aranykorát élték a zsánerre jellemző abszurd stílusjegyek: a nevetségesen gyűrődésmentes szuperügynök, a megalomán, világuralomra törő zseni, a minden elképzelhető apróságra külön feltalált technokütyü, a brit hazafi-tudat és az angolos úriember-etika.

Vaughn, aki nemcsak írta, de rendezte is a Kingsmant, minél több, kémfilm-klisét próbált átmenteni, és a dolognak ezt a részét kiválóan teljesíti: 

1. Adott egy titkosszolgálat, melyről hiába hangsúlyozzák, hogy nemzetközi és független, valójában olyan brit, mint a huzat.
2. Az ügynökség létszáma limitált, és a Kerekasztal lovagjainak nevét kapták kódnévként.
3. Főhadiszállásuk sok száz éves angol kastély, amiről gondolom nemcsak nekem ugrik be egyből a Buckingham-palota.
4. Szuperharcos ügynökeik mindig kötelezően makulátlan szabású ruhában és frizurával járnak-kelnek a világban.
5. Fegyvertárukba pedig olyan cuccok tartoznak, mint golyóálló öltöny, mérgezett toll, esernyő, mely funkció szerint egyszerre pajzs és puska, stb.

Mindez engem is szórakoztatott, sokrétű és stílusos a Kingsman-ek munkaköre, merev faarcuk ellenére szórakoztató nézni, ahogy épp végzik a munkájukat. Ha egy beérett ügynök akcióba lendül, hihetetlen önvédelmi teljesítményt mutat föl: ritkán látni ilyan sebes, mégis pontosan követhető mozdulatsorokat: először, mikor Hart egy kávézóban lefegyverezi Eggsy suhanctámadóit, vagy amikor egy vallási szekta templomában egyszemélyes aratást végez köztük.

De nemcsak a mozgáskultúrát kivitelezték remekül: mielőtt verekedős rész jönne, tapintani lehet a feszültséget. A legdurvább jeleneteket pedig abszurditásukkal a humor szolgálatába képes állítani. Elsősorban a végére gondolok, ahol Valentine kiválasztott celebjeinek mind kirobban a koponyájuk, vagy mikor a világ számos pontján egyszerre kezdik püfölni egymást az emberek a SIM-kártyák jeladása miatt.

Legfeketébb poénja a filmnek mégis az kell, hogy legyen, mikor Eggsy anyja kizökken az agykontroll hatása alól. 1 éves kislányával (Eggsy féltestvére) együtt bizonyára önmagát is nyugtatgatja. "Jó, nyugodj meg, kicsim. A mami sosem tudna bántani téged..." A kislány meg közbe a késsel szétvágott ajtóra bámul. Az összhatás mulatságosan groteszk.

Technikai szempontból tehát elismerem a film erényeit. De mint azt az elején írtam: nem éreztem elég emberséget benne, túl tompakezűen egyensúlyozza a humort a drámával. Aránytalan a hangvétele, a komolyabb részeknél pedig zavaróan őszintétlen és kétszínű a Kingsman szereplők világképe. Az addig csak rajzfilm-szerűen merevből fullasztóan merev, hierarchia-szagúvá válik. És erre nem mentség, hogy ez "része a karikatúrának", vagy hogy Hart meg Arthur végül mindketten elbuknak. 

Nem találtam olyan mulatságosnak, bár még lenyeltem, hogy a Kingsman-kiképzés része, hogy előre nem látható életveszélybe sodorják őket: eláraszthatják az alvóhelyet, hogy szabotált ernyővel ugrik a csoport egyik tagja, vagy hogy a végén az általuk nevelt kutyát agyon kell lőniük. Merlin kapcsán először még féltem, hogy a sztereotipikus öntelt kiképző figurája lesz, ám végül nem lett savanyú vagy basákodó figura. Sőt lelkesítő volt, ahogy ő, Eggsy és Roxy, a kiképzés befutója végül összefognak Arthur árulásos halála után.

Amit nem is akartam lenyelni: az ezt megelőző dráma. Konkrétan visszataszítónak éltem meg, ahogy Hart egészen a halála percéig abban a tudatban él, hogy Eggsy elbukott, hogy nem elég férfi, hogy beteljesítse jobb jövőjét a Kingsman-eknél. Undorítóvá válik az eddig használt motívum, a gentleman ikonja. "A modor... mutatja meg... hogy ki vagy." Ez az egyik legjobb mondat a movie-ban, mert rátapint, hogy mi az úriember-stílus legnagyobb pozitívuma: a fejlettebb önkifejezés képessége, érettség és problémamegoldó-készség. 

Fatális bakot lő el Vaughn a jelenettel, ahol Harry a kitömött kutyája előtt vitázik Eggsy-vel. Pártfogója emlékezteti rá: azért őrködik a jövője fölött, mert ezzel törleszt az apjának. Ez elidegenítő és gusztustalan. Apja emlékével zsarol egy fiút, aki előtt nem volt és most sincs kikövezett alternatíva. És akire Harry rá se nézett 17 év alatt, míg Eggsy fel nem fedezte medálján a Kingsman-ek hívószámát. Ezek után nincs joga elítélni csak azért, mert tudatosan meghozta élete 1. nehéz döntését, az apafigura akaratával szemben is. Tudom, hogy a film a halálukkal pusztulásra ítéli Harry és Arthur, a régi Kingsman-ek >Hű, de csiszolt!< világképét, de az nekem akkoris túl későn jön.



A Kick-Ass-ban Dave Lizewski is döntő pillanatban hibázik, mikor akaratlanul elvezeti Big Daddyhez a maffiózókat, és a lánya vési az eszébe, hogy törlesztenie kell apja haláláért. Ott ez nagyrészt jogos ítélkezés, része a főhős karakterfejlődésének. Itt a karakterek megrekednek az élő kellék szintjén, ezért a drámai szál ezt a gyomrost nem bírja ki, eldeformálódik. Ha a mű csak addig foglalkozik az osztályellentét és az útkeresés témáival, míg a főszereplő beérik, ám legyen! De akkor mindkét oldalt - arisztokratát és az utca emberét - is tegye befogadhatóvá, mire eljutunk ide, a nagy összekoccanásra Harry és Eggsy között! Ezen vérzett el számomra a film egész hangvétele. 

Az eleve nem túl erős karakterkínálat mellett még zavar a film kiszámíthatósága. Amíg Merlin, Roxy és Eggsy meg nem indul Valentine bunkere ellen, nagyonis kiszámítható a történet: 1. fele spéci kiképzés az előírásos csesztetetés alapján, majd a 2. felére beindulnak az események, és az utolsó harmadra végre egyenletesen erőssé válik a humor is.  

Gazelle és Valentine illusztrisan eltúlzott figurák: a lány Kingsman-kaliberű bérgyilkos, titán lábprotézisei akár a katana. Valentine pedig szöges ellentéte a Kingsman-archetípusnak: laza, beszédhibás, magasról tesz a formaságokra, és meggyőződéses ökoterrorista. Ahogy Hart inkognitóban vacsorázik vele egy Happy Meal-t, 1 közös vonás nem fedezhető föl rajtuk. Valentine úgy tekint az emberiségre, mint vírusra, és ezért szimpatizál az olyan értelmiségiekkel, akik hasonlóan gondolkodnak - pl. Arnold Professzor, akit meglepetésemre Mark Hamill formált meg 2-3 jelenet erejéig.

Imádtam a végső leszámolás perceit: Eggsy látta felvételen, ahogy Valentine fejbelövi Harryt, miután az a SIM-kártyáktól szintén megvadulva leöldöste a fanatikus hívőket. Tiszteletből a barátja és mentora emlékére, olyanná teszi külsejét, mint amilyen Harry Harté volt - meg igazából az összes férfi Kingsman-é. Még a választott fegyvere is ugyanaz, amit először látott tőle használni: a különleges esernyője. És Eggsy nemcsak beválik, nemcsak Gazelle-t győzi le közelharcban, de Valentine-t is megöli, bevégezve Harry és az apja hagyatékát. Nem mellesleg megmentve a világot.

Itt még utoljára jól szórakoztam az akción és a humoron. A szétrobbanó koponyákat művészien sikerült ábrázolni. A diszkószám Gazelle és Eggsy küzdelmekor fantasztikus zenei aláfestés. Még a film végi utolsó fricskán is jót nevettem, ahol a film a "bajba jutott hercegnő" őskliséjét még arcon törli: a korábban megismert, nyivákoló skandináv trónörökösnő annyira leszelidült a zárkájában, hogy a vadidegen Eggsy-nek is odaígéri a társaságát, ha megmenti.

Haláli zárás, bár azért érdekelne, hogy vajon mi lesz ennek az utószele. Mármint: a világ több száz híressége szó szerint agyhalált halt, és legalább 1 percig több milliárd ember püfölte egymást az utcán, az otthonaikban/munkahelyükön, esetleg a tengerparton.

A kémfilmekről tehát egész jól megcsinált mozis gúnyrajz készült, de technikai fronton jóval izmosabb, mint szereplők és történet szintjén. A tónusvegyítés többször elcsúszott, és ahol a főhős értékrendjét ütköztetik a titkos ügynökök kódexével, az valami iszonyúan hamis.

A Kingman - A titkosszolgálatra egy 6/10 (3/5) pontot adok. Nem rossz akcióvígjáték, de nem is műfaji vívmány.

Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.