A Maszk

Nemcsak az emberek, a filmek is viselhetnek álarcot. Készítésük egyes fázisaiban olykor egész más összképet adnak, mint ahogy a moziból, vagy még később, a TV-ből ismerjük őket. Ilyenkor pedig akár napestig is válogathatunk a kimaradt, de később az Internetre került forgatási anyagban: mit lett volna jobb a kész műben meghagyni, és mit volt helyes döntés lenyisszantani.

A nem-is-DC-nem-is-Marvel képregényfilmek közül egyik személyes kedvencem A Maszk. Stanley Ipkiss, az önbizalom-hiányos, kicsit dilis bankhivatalnok szimpatikus jelenség nekem. Legfőbb hibája, hogy – mint mi is sokan – nem áll ki az igazáért. Egész természete egy mindennapos ingázás, a környezetének való megfelelés és saját egyéniségének őrizgetése között. Hozzá képest Edge City (="Perem Város") egy, a felszín alatt kicsinyes és hatalmaskodó nagyváros, mely minden elképzelhető csapást az ember nyakába zúdíthat, ha akar.

A történet maga elég egyszerű: Stanley élete legvesztesebb éjszakáját éli át, amikor a folyóparton rábukkan egy ősi skandináv álarcra. Otthonában feltéve a bűvös ereklye a rejtett vágyainak megtestesülésévé formálja át Stanley-t. Miközben éjjelente kiéli sötét ábrándjait, egyszer bedönti egy helyi gengszter, Dorian Tyler bankrablását, sőt a barátnője, Tina Carlyle közelébe sodródik. Kérdés, hogy Ipkiss meddig tudja leplezni a másik énje kicsapongásait a nyilvánosság, a maffia és a rá gyanakvó Kellaway hadnagy előtt...

Ez a film eredetileg közelebb állt volna a képregények sötét, gyilkos humorú hangvételéhez, és több sikertelen próbálkozás után vették elő Chuck Russel rendező ötletét, hogy ez vígjáték legyen. Legfontosabb változtatás, hogy Ipkiss nem vedlik gyilkossá, mint a forrásanyagban, hanem csak odáig megy el, ameddig alap lelkiismerete engedné. Meglepetés volt rábukkannom a nyers, vágatlan verzióra: egyes lecsippentések szerintem még hozzá is tettek volna az összképhez. Szerencsére a 2 legfontosabb kivágott nagyjelenetét restaurálták a DVD-kiadáshoz: én ezeket is beleszámítottam a film pontozásakor. Ezekről szeretnék egy kicsit bővebben írni.

Az eredeti prológus egy történelmi jelenet a 10. századból, ahol Leif Erickson viking vezér kis csapat élén az Újvilág földjére lép, és elásnak egy ládát a parton - amit a mi korunkra ugye kimos az óceán – melyben Loki istenség elátkozott álarca lakozik. Mikor a boszorkányuk védőátkot mond rá, sötét felhők jelennek meg fölöttük, ahogy majd Dorian átváltozásakor: ezt nagyon érdekesnek találom, mert úgy tűnik, ez a varázsmaszk valódi természete. Erickson szóhasználatán is jót derültem: "A világ végére utaztunk, hogy megszabaduljunk ettől az elátkozott vacaktól.", illetve mikor egy embere felhozza, hogy nevezze el a frissen felfedezett Új Világot: "Bízd azt az itáliaiakra. E földet immár átok sújtja." És igen: volt oka kinézni az akkori Itáliából, hogy onnan egyszer valakik felfedezik Amerikát.

A másik nagyjelenet, ami kimaradt, de rekonstruálták, az Peggy Brandt halála. Eredetileg ezt azért törölték, mert egy 2. filmre bent hagyták volna a karaktert, ám ez sose történt meg. Peggy ugye feladta Stanley-t Dorian-nek, akinek új, gyilkos énje lefegyverzi, és egy nyomdagépbe hajítja őt. "Egy olyan lány, mint te, megérdemli, hogy az arca az egész első oldalra kikerüljön." Peggy halálábrázata a címlapon szintén hangulatos adalék, és világos a tanulsága: sose áruld el azt, aki bízik benned.

Na jó, nem panaszkodom tovább! Jim Carrey brillírozik a dupla szerepében, Stanley-ként egyszerre holdkóros és komoly, Maszkként viszont valósággal mániákus. Cameron Diazzal szép párost alkotnak. A cselekmény jól felépített folyamatot mutat, hogy Ipkiss életére milyen hatással van Loki elátkozott maszkja. Érdekes találom, ahogy Stanley megtanul együttélni "kerge-kóros" alteregójával, és hogy miután lecsukják, már saját erőből kell megmentenie Tinát és a Club vendégeit Dorian-Maszktól. A zárása pedig egyszerre derűs és megható: Stanley Dorian példáján látta, miféle szörnyeteggé tehette volna őt Loki maszkja, ha teljesen lemondott volna a lelkéről és az emberségéről. És miután már nincs szüksége rá, az ereklye is hagyja, hogy búcsút vegyen tőle a folyónál.

Ahhoz képest, hogy alig 18 millióból készült a film, döbbenetes, mennyire erős a város és az egyes helyszínek hangulata. A Maszk kosztümjei és kellékei remekül eltaláltak. Poénjai néhol picit erőltetettek ugyan, de sose lógnak ki egy-egy fejezetből; Carrey táncszámai egyszerűen őrületesek benne. A karakterek nagyon jellegerősek: szórakoztató látni, ahogy egymáshoz viszonyulnak Edge City modern meséhez hasonló világában. Milo, a terrier a leghitelesebb kutyaszínész, akit valaha láttam mozifilmben.

A Maszk az egyik legszórakoztatóbb képregényadaptáció, amivel valaha dolgom volt. Egy tanulságos egyszeri történet az ember magára találásáról, amin óriásit dob egyedi atmoszférája és látványtrükkjei. Az itt megismert Stanley Ipkiss nem kicsit a saját személyiségemet juttatja eszembe, így lehet azzal vádolni, hogy talán túlbecsülöm Chuck Russel legismertebb munkáját. Szigorúan eredeti nyelven ajánlom viszont a megtekintését; a magyar szinkron sajnos erősen belerondít A Maszk hangjába és szövegeibe.


Határeset, de végülis megadok neki egy ötös (alá)t.

Batman

Meg se próbálom felvázolni a produkció forrásanyagát, elkészültét és fogadtatását. Ezeket a Batman kapcsán könyvhosszan lehet taglalni. 1989-ben a képregényfilm műfaja a 2. nagy mérföldkövét kapta meg az 1978-as Superman után. Ennek a produkciónak köszönhetjük a Denevérember meggyökeresedését a mozivásznon.

A film legnagyobb érdeme, hogy nagy lélegzetvétellel törekszik egy CG-szegény, sötét, mocskos Gotham City, valamint egy homályban rejtőző árnyalak megalkotására. Gotham Cityben egy rejtélyes, denevérszerű alakról terjeng a szóbeszéd, aki az utcákon bűnözőkre vadászik. Ezért 2 újságíró, Vicky Vale és Alexander Knox bizonyítani akarja a Denevérember létezését. Vicky persze nem sejti, hogy az valójában épp az a jóvágású milliárdos, akivel randizik: Bruce Wayne.
A címszereplőt Burton annyira titokzatosnak akarta megtartani, amennyire lehetséges. Hirtelen bukkan elő az árnyak és gomolyag mögül, hogy kiélje bosszúvágyát a város bűnözőin. Annyi pletyka és szóbeszéd kering róla, melyek félelmet és paranoiát vált ki azon csirkefogókból, akik mesterségük folytán ki vannak szolgáltatva egy ilyen önbíráskodónak.

A kedvenc jelenetképem, mikor a Batwing a teliholdban látszódik, és a film legvégén Batman ott áll méltóságteljesen a Batsignal fényénél. Epikus beállítás.

Atmoszférateremtésből a film gyakorlatilag perfektre vizsgázott, és nemcsak az összkép miatt mondom. Olyan apróságokról beszélek, mint a gengszterviselet kalappal és öltönyvirággal, az elavult szellőzőcsatornákból feltörő füst, a film eleji rablás előtt az egyik szegényasszony rikácsolása: "Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Azt hiszed, ez nekem elég?" A gótikus, archaikusan magaslati építészet érdekfeszítő helynek láttatja Gothamet, ugyanakkor a lepusztult, reménytelen nyomor mementója, ahonnan csak a bűn vagy a golyó jelent kiutat.

Joker a legnépszerűbb antagonista a képregényvilágban, rikító és szélsőséges. Burton ezért komplex folyamatban prezentálja, "miből lett a cserebogár". Frappáns és izgalmas látni, ahogy Jack Napier, a maffia végrehajtója az enyhén savas vegyszertől eltorzul, magát meglátva megőrül, s az örökké vigyorgó szociopatává változik - mindezt részben Batman hibájából.
Burtonnek sikerül kellően veszedelmessé tennie Jokert, hogy félni lehessen tőle (mikor épp nem táncikál). Ahogy teljes lila öltözetében kacag, ahogy "művészetnek" nevezi gyilkosságait, ahogy megöli még a hozzá hűséges Bobot is, abban van valami sátáni. A fél városnak pénzt szór az utcán, csakhogy toxikus nevetőgázzal lemészárolja őket. Ugyanígy mikor a végén a holttesténél Gordon megtalálja a kis kacagóbatyut: mindezek tökéletesen láttatják, mennyire elmebeteg, hibbant bűnöző Joker.


Irónikus módon éppen ővele kezdődnek a film visszásságai. Nicholson játéka spektrumkitöltő, energikus, de fekete humora időnként túlontúl színpadias. Időnként a bohóckarakter túl sokat "bohóckodik", és emiatt visszaveti a hatást. A többi színész pedig sajnos képtelen tartani az iramot Nicholsonnal, még a címszereplő is háttérbe szorul.

Na ez a másik probléma: az állandó sejtetés történethézagokat teremt. Burton Batmant lehetőleg homályban tartja, de emellett annyira közel hozza Bruce Wayne-t a nézőhöz, ami már kíváncsivá tenne minket a háttértörténetére. Arra, hogy ez a fickó hogyan lett amaz a másik. Nem miért: hogyan. Enélkül a szürke, családias benyomást keltő Keaton képtelen felnőni Nicholson zakkant démonához. Annyi hangzik el futólag, hogy Bruce járt egyszer Japánban, tehát elvileg a sok kiállított műkincse sok külföldi utat jelent. Ennyi még sejtetésnek is túl halovány, hogy külföldön tett szert Legalább ilyen kézenfekvő magyarázat, hogy amerikai múzeumoktól vásárolta őket.

A két fő ellenfél eszközei merő vizuális édességek: Nicholson bohócjátékai (savlövő virág, hosszú puska, óriástorta) csak dísznek vannak. Batman inventóriuma pedig annyira kiaknázatlan, ami már magát a karaktert kezdi ki.

• Ha belépőjekor a köpenye szárnyként lassítja landolását, akkor az - mikor távozva leugrik - miért gyűrődik vissza köpennyé?
• Minek használ füstbombát az eltűnéséhez, ha nem tűnik el benne teljesen a rendőrök szeme elől?
• Miért éppen denevéreket tart és utánoz a kosztümjével?
• Mégis honnan jön elő a Batmobil plusz pajzsborítása, hogy kétszer akkorának látszik tőle az autó?
• Miért vannak puskák a Batmobilon és a Batwingen? A képregényekben Batman nem gyilkol, ez a karakter morális alaptörvénye!
• És mikor Jokerre tüzel, hogyhogy beméri a célpontját, és mindent eltalál, kivéve magát a célpontot?

Alfred és Knox hozzák a legtöbb színészi repertoárt a filmbe Joker után. Az összes többi szereplő - beleértve magát Batmant - alig tud kitűnni a szürkeségből. Vicky Vale szerepe egy sikongató Barbie-babáénak felel meg: ha nincs a kezében fényképezőgép, el nem hiszem róla, hogy profi riporter. Mikor Joker távozik a lakásáról, csak ácsorog ott zavartan. Billy Dee Williams pedig csupán azért Harvey Dent, mert a neve húzóerő a film reklámjához. Semmi köze a valódi Harveyhoz, külsőre és jellemében se. A polgármester egy dirigáló szócső, Gordon pedig túlzottan pocakos a képregénybéli énjéhez kéest.   

A filmnek érdekes saját ötletei vannak:

1. 200 éves évforduló,
2. Jack és Bruce ugyanarra a karaktertelen nőre hajt,
3. Vicky Batman mindkét énjét kutatja az igazság tudta nélkül
4. Joker volt Thomas Wayne gyilkosa.

Mindez együtt kicsit sok véletlen egybeesést feltételez. Nem állítom, hogy ez hiba vagy tévedés lenne. Ha egy film képes beszippantani a saját univerzumába, akkor az ilyesmi elnézhető. De az, hogy a templom tele van Joker embereivel, már nem. Spontán határozta el, hogy oda megy, és nem is láttuk, hogy az emberei bárhol is követték volna őt. A befejezés és a Batsignal az égen stílusos, mégha kicsit túl rajzfilmszerű látványosság is.


Jó film tehát a '89-es Batman, de számomra legalábbis nem az a kultikus mű, mint sok képregényfilm-rajongó számára.

A buliszerviz

Az oktatás mindig a tinifilmek céltáblája volt, ami mindennél fontosabbnak állítja be saját princípiumait, de azok gyakorlati haszna minimális. Ugyanez A buliszerviz látásmódja: az egyetem a tanuláson túl mindössze tér a kapcsolatépítésre, és a bulikon keresztül lehetőségeket teremt a kikapcsolódásra. Ha ügyesen lavírozol teendőid között, legszebb éveid egy összefüggő bulimaratonként maradnak meg az életedben. Ez kiindulási alapnak megfelel egy jobbfajta délutáni matinéhoz. Attól viszont sosem lesz több.

A fontosabb szereplők alig látszanak ki a tömegből. Gwen, a riporterlány nem sírdogáló vagy sikongató szöszi. Láthatóan van esze, de borzasztó sokat kell várni, hogy bármi egyéniségnek jelét mutassa. Hallgatagon komoly természete a megjelenései felét szánnivalóvá teszi. 

Az egyetemi éráját szándékosan nyújtó Van Wilder érdekes jelenség. A buliszervezés az élete, szereti csinálni, de mégsem túlpörgött vagy gyengeelméjű. Látszik, hogy azért a húszas évei közepén jár már.
Még a csibészes tanár kimondottan tetszett benne, a hindu szűz srác azonban inkább egy óvszerreklámba illene, mint egy bármi csekély tanulsággal bíró filmbe. A szende szőke elitista sznob fiúja pedig olyan szinten nárcisztikus, hogy nem nehéz odaképzelni a fejére a szamárfüleket vagy ökörszarvakat.

Különösebb intelligenciát nem érdemes keresni A buliszervizben. Ez egy vígjáték, tehát a fő mondanivaló kifejezése mellett a humorfaktor a legfontosabb tényező. Ennek előállításához kreativitás és helyzetkomikum adhatnák a legjobb támpontot. Én egyiket sem látom benne. Körülbelül annyi emocionális töltete lehet, mint az Alkonyatnak.

A film humora végigingázza a teljes műsoridőt a röhejesen béna és az obszcén között. Amennyire nevettetett az extrakövér pasas hasasa, annyira émelyítő volt a kutyából származó ragacs felhasználása poén ürügyén. Azt viszont elismerem, hogy Gwenből ki se néztem volna azt a hasmenéskeltő geget. Vőlegénye valahányszor letolta az alsónadrágját, agyi mélyrepülést hajtott végre a szemünk láttára. De legalább biztosan tudjuk, hogy megérdemelte az égető szégyent az iskola vezetősége előtt.

Életszerű alaptörténet, kisstílű megmunkáltság. Az emberek itt alig használják a fejüket, a fél poéntár ízléstelen és gyomorkavaró. Gwen és Van között harmatgyenge romantika érhető tetten, a találka a jégkorong-pályán, és az utolsó jelenet megadták a minimális értéket a filmnek. 

Zorro álarca

"A Róka" a szuperhős-figurák archetípusa. Ő volt az egyik minta Batman alakjának megalkotásakor. Martin Campbell filmje nem egyszerűen Zorro tetteiről ír. Beleilleszti hősét a történelem kronológiájába, amiként létezhetett volna. Don Diego de la Vega mintha csak egy tankönyvi festményből lépett volna ki, ahogy nemezise, Don Rafael Montero is. Érdekes ez a névpárhuzam San Diego és San Rafael között, de az is lehet, hogy puszta véletlen.

A mítosz gyakorlatilag minden létező elemének és figurájának helyet biztosítanak Diego várkastélyától Garsia őrmesterig/tizedesig. A díszletek és a jelmezek aprólékosan korhűek, a színészek brillíroznak.

Ami Campbell történetében leginkább tetszik, hogy vérprofin hangolja össze a dinamikát a hitelességgel. In medias res: a "klasszikus" Zorro és egész világa kibontakozik, majd alkonyában elbukik, hogy egy későbbi korban újramanifesztálódjon. Új viselő, új kor, újfajta küzdelmek, viszont - mint Montero beszédében elhangzik - ma sincs oka a népnek, hogy a vezetőit szeresse. Montero pedig a legrosszabb közülük, mert megtéveszti a tömeget. Hiába "álarc nélkül" áll a nép előtt, valójában igenis visel egy fiktív álarcot. És a nép hisz neki, mert már nincs miben reménykedniük.

Diego és Alejandro nem tipikus mester és tanítványa, sokkal inkább mint a Batman Beyond-ban Bruce Wayne és Terry McGinnis. Az egyik az idős tanító, aki méltósága mellett gyakorlatias, és egy szilaj zöldfülű, aki ragaszkodik az önálló cselekvés jogához. Kardforgató filmben soha nem láttam ennyire jól árnyalt, illetve ilyen energikusan vívó főhősöket.

Zorro lánya Zeta-Jones alakításában szintén tetszett. Gyönyörű fiatal nő, aki visszafogott külseje mögött rejtett temperamentummal ötvözi. Elena anyja életkedvét és apja küzdőszellemét is örökölte, táncolni és vívni is megtanult. Montero film eleji mondata: "A vér nem hazudik.", ironikus módon épp a mostohalányán ütközik ki. Most őt kísértheti az érzés, hogy elveszíti "a lányát". Maga Elena pedig önálló, értelmes fiatal nő. Régóta érzi, gyanítja, majd végül ki is következteti: hazugságban nevelték.

Ahogy a valóságban, a filmben is több egymástól eltérő konfliktust szül egyazon helyzet. Diego és Alejandro nemcsak személyes bosszúból, de nem is csak Kalifornia népéért éltetik Zorrót. Saját életüket akarják újrakezdeni egy szabad világban. Ahogy Diego beszélget Elenával Bernardóként, a nézőben összegződik mindannak a súlya, amit Diego élete során kivívott és elveszített. Elenát csak akkor megy "visszavenni", amikor Zorro hagyatékát teljesen átadta Alejandro-nak.

Minden pozitívum ellenére a mű néhány momentuma erősen sántít. Az világos, hogy vitalitás, tűz, tempó szimbólumrendszere megköveteli a vidámság, a tréfa jelenlétét. De annyira teret engedtek a humornak, ami néhol már hangulatromboló. A Muriéta-gyerekek buzdító kiáltásai, a rablás Háromujjú Jack-kel, Alejandro első éjszakája fél-Zorróként és párbaja Elenával túl vannak parodizálva. Erőszakolt gegek a kaktuszhoz kötözött pucér férfiak, Jack rivalkodása, a fél-Zorro beképzelt beszólásai, vagy Elena vívás közben hallatott ordibálása. A ruhája teljesen valószerűtlen módon szakad le, mintha a forgatáson látnánk, nem a kész produkcióban.

Alejandro és Elena között van kémia, a szalsza-táncjelenet fergeteges. Ám némiképp elsiették a folyamatot, ahogy kialakul köztük a vonzalom.

Aztán még néhány apróság:

• Diego szabadulásának jelenete szintén hatásos, ám kissé túl kézenfekvő. Miért épp Montero börtönvizitje után szökött meg? Milyen feltétel volt akkor adva, ami a megelőző 20 év alatt egyszer se? Nehéz elhinni, hogy a korán kívül semmi nyomot nem hagyott rajta, hogy két évtizedig élve rohadt egy gödör alján.
• Szabadulása másnapján rögtön rábukkan Alejandro-ra, aki véletlenül pont magánál hordja a medálját. 
• Mikor Alejandro megszerzi a térképet, miért vesztegeti az idejét Elenával, Garsiával és hogy visszatérjen a barlangba? Hallotta, hogy el fogják aknásítani a bányát! Nem úgy lenne logikus, hogy egyből odamegy a robbanóanyagok elhelyezése előtt?

Az akció-/kaszkadőr-jelenetek ötletesek, a különböző párbajok villámgyorsak. A robbanások és az üldözések mai mérce szerint is megfelelnek. Harrison Love kapitány az emberi vadászkutya figurája, okos és elszánt. Ami gonosszá teszi, hogy a törvényszegőket prédának tekinti, akiknek csonkjait győzelmi trófeaként kobozza el. Ő és Montero mintha a rossz tükörképei volnának Diegóéknak: 2 oldal és 2 nemzedék. És ahogy az első Zorro tette saját nemezisével, úgy "reinkarnációja" is majd a kapitány fejére (arcára) vési a véres Z betűt, mielőtt az elbukna.

Ami még nagyon zavart, hogy a dialógusok sokszor merevek és elcsépeltek. Montero beszédei a szövegkönyv legerősebb mozzanatai. A poénok pedig egyedül Diego szájából érződnek szellemesnek vagy lényegre mutatónak. A film vége szintén csalódást okozott, pedig értem a rendeltetését. De la Vega halála azt jelképezi: ő már évek óta meghalt, csak Zorro szelleme tartotta életben. Olcsó tragédia a történetbe. Az utolsó jelenet keretbe foglalja a filmet, de attól még iszonyú hamis. Alejandro mesélő beszéde és Elena kontrázása merő gügyögés. Őszintén szólva: dicstelen zárás egy ilyen hatalmas munkával készült alkotásnak.

A Zorro álarca maga a Zorro-legendárium gerince. Remek kalandfilm és érdekes történet. Előkészületei és sok-sok jó ötlete ellenére mégis tartogat gyenge, forszírozott, sőt zavarba ejtően giccses perceket. Aki számba veszi és ignorálja ezeket, nagyon élvezni fogja.

Kill Bill + Kill Bill Volume 2

Quentin Tarantino azon rendezők egyike, aki saját, jól bevált stílusában készíti filmjeit. A Kill Bill viszont az a fajta alkotása, amit nem tudom rászánni magamat, hogy méltassak. Tudom, hogy egy filmalkotást a saját kontextusában és stílusában ajánlatos szemlélni, bármi is legyen az.


Számomra viszont, ha egy film lényege nem a humor vagy kifigurázás, a rendezőnek el kell tudnia hitetnie velem, hogy amit látok, valóban megtörténhetne. Az nem lehet stílusjegy, hogy csak azért adjak hitelt a filmben látottaknak, mert említik őket, vagy feltűnnek a filmben. Lehet, hogy túl merev vagyok, vagy túl nagyok az elvárásaim. Ha valaki nem akar negatív véleményt hallani a filmről, ne olvassa tovább.



Paródiának vagy művészfilmnek azért nem tudom elkönyvelni a Kill Billt, mert Uma Thurman színészi játéka és Beatrix egész karaktere, élettörténete komoly és áldozatos benyomást kelt az emberben. Ahogy az egyik volt bérgyilkost megöli, és szembenéz a nő kislányával, az igen erős üzenetet hordoz: aki pénzért öl, sose alapíthat úgy családot, hogy mocskos múltja titok maradjon. Teljesen jogos volt a Golden-Globe jelölés a szerepéért.

A bérgyilkosnő Beatrix ugyanolyan mészárosokkal hadakozik, mint önmaga. Új életet akart kezdeni, amit vérfürdővel büntettek, ezért őt se hatja meg, mihez kezdtek utána az életükkel. Ez nagyon sokat ígérő történet. Sok kritikus és néző szerint évtizedének egyik legnagyobb ütőerejű alkotása a film. Én nem tartozom közéjük. A fizika, logika és színészi játék csak dísznek vannak ott, a koreográfia hatásvadász és életszerűtlen. A tényleges cselekményt egyetlen filmben is be lehetett volna mutatni, feszesebben, tempósan.

Az egyes jelenetek nemcsak komolytalanok Beatrix kínjaihoz mérten, de sokuk nem is viszi előre a történetet. A kegyetlenségi faktort elbagatellizálja az elnagyolt és vontatott vágás. Gyakran az egyes történéseket teljesen hamis reakciók kísérik.
Ilyen például a kardforgató viselkedése, akivel Uma anyanyelvén, japánul társalog, vagy az alvilági alakok ülése, ahol az egyiküknek csak úgy hangulatból lenyisszantják a fejét. Nem tudom, hogy ezt viccesnek vagy sokkolónak kellene tekintenem, mert egyik célnak sem felel meg. A Leszámolás Kis-Tokióban a csonkítások, ahogy megtörténnek, az nagyonis komoly és elborzasztja az átlagembert. Itt viszont csak öncélú díszletkellékek.

Az első rész végső harca az évtizedekkel ezelőtti kínai filmek kivagdosása. Az ugrásokról ordít, hogy kötélen rángatják őket, a távol-keleti kosztümök pedig még komikusabbnak láttatják az egész ütközetet. Ha ez akcióparódia lenne, akkor Beatrix életútja és motivációja nem lenne szabad ennyire komor és együttérzést keltő legyen. A gyilkos diáklány gyakori alakja a felnőtt japán filmeknek és animéknek, de sem ez, sem a végső párbaj nem hozza közelebb a szereplőket a nézőhöz, akár karizmájukat, akár tudásukat illeti.

Ügyesen van megfelezve a történet 2 filmre. Jelentős javulás azonban nem történik a hihetőség terén. A 2. rész az 1.-höz képest nagyjából olyan, mint mikor az ember száraz buktát fogyaszt, de a második felére elfogy a lekvár - esetünkben a vér. Minden egyes jelenete el van nyújtva, alig történik egyetlen darabban valami fontosabb dolog. Nem mentség a harcművészet és a bérgyilkosi szakma tematikája: ez így monoton.

A fekete-fehér prológusnál még bizakodtam. A beszélgetés Bill és az álnéven élő Beatrix között érdekfeszítő volt. Billről csak a figyelmes néző ismeri fel, hogy az örvendése mennyire cinikus és álszent. Biztató kezdés. A bérgyilkosok viszont olyan faarccal és szögletes mozdulatokkal sétálnak be az esküvőre, ami lefaragja a mozzanat hangulati ütőerejét.

A másfél óra alatt a szereplők sok műíves pózzal, lagymatag beszédtónussal húzzák az időt. Tarantino a hirtelen akciójelenetekkel, plusz némi toxikológiai ismerettel legitimálja műve vontatottságát. Csak a stílusra figyelmet fordítva még nem válik megérintővé vagy hatásossá egy akciófilm. Ennyire ráérős, vágáshiányos jeleneteket utoljára a Star Trek – The Motion Picture-ben láttam, ahol pl. Kirk kapitány percekig nézte az Enterprise-t, majd a Vger-felhőt. Ott ez az elodázó módszer elmélyítette a hangulatot, itt viszont egyszerűen unalmas. 

A harci jelenetek kellően váratlanok, és még látszik is, ki hova mozdul melyik pillanatban. De gyakran csak öncélúan viaskodnak, sok a fölös pluszmozdulat és riposzt. Mikor Uma két lába betöri a félszemű nő trélerének ajtaját: az a Ping-Pongban a Kiválasztott láb-effektje, amint a réti támadói egyikét rugdossa a hátán (1 vagy 2 másodpercig mutatták). A lőfegyverek csak futó kellékek, holott ez a legbiztosabb módja a gyilkolásnak. Mondjuk a fegyverek és a tölténytárak igen költségesek, és a Beatrix célpontjai egyáltalán nem látszanak gazdagnak.

Leginkább a szakállas remetemester alakja maradt meg bennem. Nem a kiképzés kegyetlenségét nem hiszem el, hanem a mester egész alakját; ezt a vattaszemöldökös, álszakállát műmájeresen simongató sztereotípiát, amit szintén a régi kínai harcművész-művekből vettek elő. Ez, hogy Beatrixot, a 2. filmbéli tanítványát így megszégyeníti, még akár szívszorító is lehetne, ha nem valami spontán heccből, hanem tényleg leckéztető szándékkal történne. Ha valóban okítólag űzné Beatrixot az ereje határára. Ám a meggyilkolása körülményei elárulják: az öregnek nincs esze.
És amikor felugorva megállt a Beatrix tartotta katana-pengén, elképedtem. Ez ugyanaz, mint mikor A kardfogú bosszúja végén az állatszobor foga keresztülmegy a cégtulaj száján és megáll rajta. A köztes állapot paródia és akciófilm között azért zavaró számomra, mert nem tudom eldönteni, hogy humorosan vagy komolyan álljak hozzá. A Halálos fegyverben a humor és akció egymást segítő és fokozó elemek, de itt a két dolog kioltja, vagy legalábbis akadályozza egymást.

Beatrix számomra az 1. rész és a filmvégi hosszas vallomás dacára sem válik felelősségteljes felnőtt emberré. A jelenet az igazságszérummal elvileg lerombolja illúzióit, mert beismeri: hazugság lett volna új életének minden mozzanata, amiért sosem bírálta el mészárlásaiért a társadalom. Ezért is dühített annyira, hogy a film végén Beatrix megint úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Bill, az arroganciáját palástoló bérgyilkostanár szakasztott olyan, mint egy sötétített Kwai Chen Cain, aki egyszer tábortűz mellett, fúvós hangszerével mesél egy shaolin-templom leégéséről. A titkos technika, amit még Billnek se mutatott meg a mester, szintén részletezésre szorult volna. Olyan, mintha Tarantino azt várná, hogy elhiggyünk dolgokat, csak azért, mert említik és mert hamisan eljátsszák őket. Rugalmatlan vagy sem: taszítónak tartom, hogy egy titkosan őrzött harcművészeti technika,  az ismeret átadása ilyen száraz és lebutított módon van ábrázolva.

A félszemű nő már az első részben izzasztó jelenés volt. Igen: tudom, hogy a nagytudású remete vájta ki az egyik szemét, de az egész eredettörténete vázlatos. Bill kérésére nem ölte meg a Mennyasszonyt, mikor eszméletlen és védtelen volt.
Őt lekörözte rongyosságban az iszákos ex-kardforgató bárpucoló. Ő se ölte meg, mikor védtelen volt. Hiába a körítés, hogy élve akarja eltemetni Beatrixot, úgy néz ki, mintha a színész elfelejtette volna, hogy fogatáson van. Valószerűbb figura a japán dámánál az első filmvégéről, de jóval kevésbé látszik rajta bármilyen mentális erő vagy éberség.

Sokkoló és borzongató elsőre, amikor a főszereplő kitör az elföldelt koporsóból. De ez úgy, ahogy a filmben mutatják, a való életben teljesen bizonyos, hogy sosem sikerülne. Nem azért, mert nem elképzelhető. Hanem mert ilyen körülmények között ez a bravúr kivitelezhetetlen.

Egy akciófilmnek nem kötelessége eredettörténetet elmondania a főszereplőről. De Beatrixot közelebb érezné magához a néző, ha tudnánk, hogyan állt rá Beatrix a bérgyilkosi szakmára. Csak attól, hogy az érett Bill csábította rá? A kislányát és a normális élet esélyét akarja visszaszerezni, tehát ezt igenis van igényünk tudni. És miután terhesen fejbe lőtték az esküvőn: nemcsak nem hal meg, még a kislánya is épségben megszületett? Talán Bill lefizette az orvosokat, hogy miután felnyitották Beatrix hasát, a gyerek nála maradhasson? Nem érdekel, mi a magyarázat, de ott kell lennie!

Nem látjuk, mikor hány nap vagy esztendő telik el, hogyan nyomoz Beatrix a gyilkosok után. Tényleg csak Uma erőteljes játéka az, ami hihetővé teszi a karakter papírízű motivációit. Mikor a két gyilkos szülő a kislányukkal játszanak, az nagyon hamisra sikeredett. Spéci igazságszérum? És mindezek után boldogan élnek, mintha az anya sose lett volna hidegvérű, pénzért és kéjből öldöklő világcsavargó?

Lehet, hogy Tarantinónak jól bevált egyéni stílusa van, de az itt nem képes önálló világot teremteni, amibe beleélhetjük magunkat. Tudom, hogy a mozi stílusa egyfajta köztes állapot komoly és vicces között, akárcsak Tim Burtonnél a groteszk. De könnyed szórakoztatásnak egyszerűen túl komoly téma az, hogy egy véreskezű, pokoli kínokat, viszontagságokat átélő anya a bosszúért, a túlélésért és lánya jövőjéért harcol. Komoly téma pedig komoly tartalmi kidolgozást igényelne, főleg, ha más filmekből átvett elemeket kell működőképes egységbe építenie.

Az Oroszlánkirály (1994)

Klasszikus, élménybomba, mérföldkő a Disney-rajzfilmek történetében. Sokan így emlékeznek Az Oroszlánkirályra, és nem ok nélkül, hisz számos emlékezetes képsor tarkítja.
Közelebbről, a képek mögé látva viszont mindez mintha kevésbé fénylene és ragyogna. Történetében sok helyen elnagyolt és gyér. Tudom, hogy gyerekfilm, ahhoz képest pedig erős képi világgal bír. Tudom, hogy nem vártak ekkora ovációt a mese fogadtatásának. De ezek a dolgok másodlagosak az egy film elkészítésébe fektetett munka mellett.

Az első 10 perce a filmnek fenomenális. A jelenetek, ahogy Simba születését ünneplik, és Mufasa a serdülő fiát okítja, méltóságot és tiszteletet árasztanak. Mufasa érettsége, Zordon (eredeti angolban: Scar) mogorvasága és Simba csibészes karaktere tisztán tettenérhető.
A film túlkapásai közül az egyik a musical-betét a szavannán. Szükségtelen beiktatás, ugyanakkor visszatetszést keltő is: Simba itt nem egyszerűen csíntalan: fürdik a saját egójában, mialatt Zazu sznob megrovásokat intéz hozzá. Az elefánttemetőben ugyanez megy, kiegészítve a hiénák magamutogató favicceivel.

Mufasa tényleg a legkiforrottabb személyiség, Zordon pedig egészen ügyes konspirátor. De az 1. terve rémesen elnagyolt. Miért nem bérelt fel legalább egy tucat hiénát állathússal, ha Simba biztos halálát akarta? Dalbetéte is ugyanolyan önismétlő, egomán és zavarba ejtő, mint unokaöccséé: egyetlen haszna, hogy kimondja: a hiénáknak adná a Büszke Birtok állati erőforrásait.  
A két musical kontrasztjában Simba egyénisége inkább látszik rokoníthatónak Zordonéval, mint Mufasáéval. Az egyetlen dolog, ami szimpátiát kelt Simba viselkedésében és cselekedeteiben, az, hogy Nalát menekülés közben megvédi egy hiénától.

Ahogy Mufasa a csillagokról okítja Simbát, az nagyon jó átvezetés a majdani tragédia előtt: olyan, mintha tudtukon kívül búcsúzkodnának. Emellett Zordon 2. tervén is már látszik, hogy menekülési esély nélkül hagyta a családját. Dramaturgiailag az egész gnúcsorda-jelenet hibátlan és pazar: a néző úgy érzi, mintha ő maga is ott lenne a zűrzavar közepén. A küzdőszellem és aljasság kitűnő példája mutatkozik meg, ahogy Mufasa ereje határára hajtja magát, és Zordon nyíltan a pusztulásába taszítja fivérét. Simbát apja holtteste mellett látni mindenképpen szívszomorító.

Sokan épp ezért elsiklanak itt egy komoly hiba fölött a forgatókönyvben. Zordon ellenőrzi, hogy Mufasa és Simba meghaltak-e, hogy majd a hígagyú hiénatrióra bízza a maradék gyilkosságot. Két igen fontos kérdésem van ezzel kapcsolatban.

1. Mire föl hiteti el Zordon Simbával, hogy az egész az ő hibája? Miután látta, hogy él, nyugodtan kiadhatta a parancsot a likvidálására anélkül is, hogy bármit mond neki, vagy elküldi, hogy siessen haza. Vagy csak a királyi sarj iránti megvetését akarta kiélni a kölykön, hogy halála előtt még utoljára bűntudattal kínozza?
2. Simba egy árva nyikkanás nélkül elhiszi nagybátyjának, hogy a tragédia miatta történt. Miért? Oké: a gyász miatt sebezhetőbb, és lelkifurdalása volt az elefánttemetői galiba miatt. De mégcsak rá se kérdez, mit is csinált rosszul? Ettől azért neki több önbizalma van az alapján, ahogy azt a hencegése és a musical-je beállítja. Zordon maga sulykolta neki, hogy el ne mozduljon a kisszikláról! Ehhez képest még felnőtt korára se lesz gyanús neki ez a véletlen egybeesés az állítólagos „meglepi” és a gnú-vonulás között? Még azután se, amit Nalától megtud Zordon uralkodásáról? Nem, ez így erőltetett.

Timon és Pumba életfilozófiája nagyon kétértelmű. A „Hakuna Matata” dala arról zeng: felejtsd el a múltat, és fütyülj a problémákra. Értem, hogy mi célt szolgálna a Hakuna Matata: túllendíteni Simbát a fájdalmon. De így csupaszon tálalva ez olyan benyomást kelt, mintha lustaságra és önzésre buzdítana.
A film teljesen félrekezeli a folyamatot, ahogyan Simbának magára kellene találnia a sorscsapás után. „Hakuna Matata” alatt a készítők arra akarhatták rávezetni a protagonistát: a bűntudat ne bénítsa lelki érésében. Mufasa útmutatása, hogy minden lény becsülendő, mert a "Nagy körforgás" részei: mindez itt nyerne gyakorlati értelmet. Lépj tovább, élj az új nap új lehetőségeinek. A gyakorlatban ez férgek és rovarok evése, elvonultság, illetve az,hogy mennyire virágzóvá válhat egy trópusi táj. Alighanem ilyenekre szokatná Simba a Büszke Birtok lakóit királyként, miközben a terméketlen és kopár birodalom apránként újra lakhatóvá válik - valahogy.

Ez lett volna Simba száműzetésének az egybefüggő tanulsága: a takarékos, múltbéli hibákon túlnéző csapatmunka/hierarchia különböző állatfajok között! Az Oroszlánkirály legsúlyosabb mulasztása, hogy a fő tanulságot nem rögzíti konkrét történésekhez: a végén a Büszke Birtok mintegy varázsütésre virágzik fel, ahelyett, hogy látnánk Simba vezéri intézkedéseit, melyeket élettapasztalatai alapján meghoz.

Van, amit még kitalálni se lehet a történésekből. Zordon uralma alatt pontosan mitől pusztult el a Birtok teljes növényvilága? Csak annyi hangzik el, hogy éhinség van - a rengeteg hiénával nem csoda -, ezért nem ártana vadászatot indítani. Timonékhoz hasonlóan ő is csak henyél a kopár semmi tetején, miközben Sarabi, Simba anyja a csordák továbbállására figyelmezteti. Zordonnak ennyire nincs realitásérzéke? Nem valami szájbarágós magyarázást várok, nem is azt, hogy a teljes államapparátust megismerjük a Büszke Birtokon. De az a másik véglet, ha mindenre nekünk kell logikus választ adnunk a film helyett.

Simba segítőinek belső vonásaival is problémák vannak. Mikor Simba az apja csillagokról mondott tanítását osztja meg velük, épp olyan harsányan röhögik ki, mint ahogy a hiénatrióból Ed szokott vihorászni. Gúnyolódnak rajta, mikor Nala felfedi, hogy ő "A Király". Sose kértek bocsánatot érte, holott - gyatrán, de - tulajdonképpen kihasználták oroszlán mivoltát, struccpolitikára tanították, ráadásul érzelmileg a porba döngölték. Ilyen barátok mellett nincs szükség ellenségekre.


A szerelmi fellángolás Nala és Simba között onnan eredhet, hogy hiányoztak egymásnak barátként, és miközben pótolni igyekszenek a kiesett évekből valamicskét, intimebb kötődés alakul ki köztük. Azt is értem, hogy Simba pocsék királyjelöltnek tartja magát, aki apja után másnak is a halálát okozhatja. Sajnos, mi se igen látjuk, mitől lenne kompetens király. Igazából gyerekkori életmódja semmiben nem különbözik abban, ahogy felnőtt korában dzsungeldzsigolóként él. Tehát ez  a problémám: látom, miről szólna a főhős jellemfejlődése, csak túl elnagyolt.

Rafiki, az öreg bölcs nem egyéb, mint irritáló komédiás, aki csak a provokációhoz ért, de semmi használhatót nem mond. Csak annyit tudunk róla, hogy ő egyfajta pap: keresztel és jövendöl. A két legtúlmisztifikáltabb mozzanat a filmben őhozzá köthető.
1.) Egy akárhonnan libegő tollkupacot kikap a levegőből, beleszórja a szélben egy teknőspáncélra, megringatja, és valahogy kiolvassa belőle, hogy Simba él. Erre egyszerűen nincs magyarázat.
2.) A másik Mufasa híres szellemjelenete az éjszakában. Rafiki éppen hozzáér a tóvízhez, és éppen akkor jelenik meg Mufasa lelkének a sziluettje Simbának. Mi idézte ezt a jelenséget konkrétan elő? Amit pedig a kísértet elmond, az semmi használhatót nem mutat Simbának. Eddig is emlékezett arra, hogy ő Mufasa fia, királyi sarj, és hogy elvileg most a trónon kéne ülnie. Mi az apropó ebben? Zordon tisztázatlan pszichikai úton űzte el, Mufasa tisztázatlan pszichikai úton küldi vissza.

Minden monológ és párbeszéd, ami Simba belső konfliktusára utal, elsietett. Simba visszatérése kellően hatásos, de egy dolgot senki nem említ meg az ott lévők közül: Zordon szavahihetőségét kikezdi, hogy a halottnak mondott unokaöccse ott áll előttük. Sarabi és az oroszlánfalka csak hüledezik, mikor Zordon azzal kezd érvelni, hogy Simba tehet Mufasa haláláról. De senki nem kérdezi meg, miként hibás érte? Simba tanúsíthatná, hogy Zordon vitte oda a sziklához, és mondta, hogy maradjon ott!
Hatásvadász sablon, hogy épp akkor csapjon villám a Trón Szirtre, amikor Simba a szakadékba tántorodik, és, hogy az az egy szem villám egy mindent elemésztő tűzerdőt generál a növénytelen sziklán. Vizuálisan remek díszlet, de indokolatlan.
Amikor pedig Zordon a fülébe súgja az igazat, és Simba dühében felugrik: hol támasztotta meg a lábát az elrugaszkodáshoz? Hiszen a levegőben kalimpált, és puszta kézzel kapaszkodott a peremen.
Zordon miért arrafelé menekült, ahol pontosan tudnia kellett, hogy szakadék várja?

Azt elismerem, hogy Zordon végső harca Simbával és Simba diadalüvöltése mind-mind epikus beállítású, erőteljes képsorok. Utoljára még sikerült kihámoznom még egy összefüggést, ami nulla fogódzó nélkül lapul a mélyben: az üvöltés királyi jelzés. Elvileg csak ezért hihette kölyökként, hogy ő hívta le azt a gnúcsordát. Önmagában egy kölyökoroszlán ordítása - mégha visszhangzik is a környéken - közel sincs annyira ijesztő, mint egy felnőtté. Ez elegendő, hogy egy teljes gnócsorda olyan távolságból megijedjen tőle?
Simba saját gyermekének ünnepsége azt jelenti: a film köre és az "Élet Körforgása" bezárult. Mégis: ha nem mutatják, hogyan uralkodik Simba, miként alkalmazza apja mely intelmeit, milyen gyakorlati mechanizmusok alapján virágzik vagy hanyatlik a Büszke Birtok... akkor ez csak formai megfelelés.

Olyan mértékű a ráhagyás, a vázlatosság az események láncolatában, ami már hiányérzetet kelt az emberben. Az Oroszlánkirály két fő erőssége a látvány és a zene: fantasztikus atmoszférát teremtenek a filmnek. 5 nagyjelenete is valóságos ékkő a gyerekfilmek között. Egy nagy baj van az egésszel: hogy nincs szorosabbra fűzve a tartalma. A történet és a szereplők - Mufasa kivételével - nagyon egysíkúan látják a világukat. Összetett motivációk, jellemrajzok és okozatok nem a nehéz felfogásúak miatt kellenek. Hanem mert a cselekményt ezek támasztják meg.

Disney-meséhez képest elementáris hangulattal rendelkezik: csak az alapján még tökéletes rajzfilm-kikapcsolódás.

Titanic 2.

Nem akarok a "Jack is back!" feliratú hamis trailer-rel előhuzakodni, de az inkább megérdemelte volna a film másfél óráját. A trailer-ek után még mentegetni akartam a Titanic 2-őt, feltételezve, hogy a hajó hírneve önmagában komoly erőráfordításra ösztönzi majd az Asylum stúdiót. Nos, nem: éppolyan katasztrófa lett az alkotás, mint amiről elméletileg a témája szól. Hogy ténylegesen mi ez? Egy Viasat-Explorer rövidfilm, kinyújtva egy délutáni matiné hosszára.

A film nagy keresztje, hogy úgy másolja Cameron moziját, mint a Macskanő a Batman visszatértet: igen alacsony CGI- és IQ-színvonallal! A fulladás, az utasok menekülése gépies, a süllyedés fázisait mutató jelenetek lagymatagok. A film harmadik ötödétől alig lehet látni valamit; tudom, hogy ekkor már nincs áram, de ugyanezt a problémát Cameron tisztességesen megoldotta. 
Ami a látványeffektusokat illeti, nem érdemes bizakodni. A robbanások kásásak, a szakadó jégfelület régi Delta dokumentum-sorozat nyitó képsorait idézi. Aztán itt van az aranysárga vízi jármű vízre bocsátása: az a képsor pontosan úgy néz ki, mintha valaki felvételt készített volna egy kisfiúról, aki a játékhajójával játszik a kádban!


A szereplők egyénileg halványak, reakcióidejük pedig stopper helyett homokórával mérendő. Pedig a színészi eszköztár változatos: mosoly, nevetés, révedés, riadalom, aggodalom, sóhajtozás. Értékelhető színészi játékot 1 db félperces jelenetben fedeztem talán fel: mikor a két főszereplő fiatal felsegíti a csuromvér barátnőjüket egy rádőlt szekrény alól kiszedve. Ennyi, az a leghihetőbb 30 másodperc.

Közhelyek tömkelege hangzik el zúzmaragyenge jelenetekben, a konfliktushelyzet kezelése pedig finoman szólva, nos, álmos. A hivatalos szervek úgy viselkednek, mintha csak a bálteremben ment volna el a villany. Nem tudom, mennyiből készülhetett ez a produkció, de hogy még eredeti ötleteik sincsenek, az moziteremben kiverné a biztosítékot. Miért kapcsolnak a hatóságok ilyen nehezen? Mit ad hozzá a helyzethez, hogy a hajónév átokszerűen vonzza a csapást?

Hová lett ennek a filmnek a valódi befejezése? 

Ugyanarról a kategóriáról beszélünk, mint a Batman és Robin: annyira igénytelen, ami már élvezetet nyújt. Aki szereti az úgymond trash-filmeket, annak biztosan tetszeni fog. Nekem mindössze ennyi tanulság derült ki belőle: ha Titanic nem megy A hegyhez, A hegy megy Titanichoz.

Largo Winch - A jugoszláv Fantom

A Largo Winch nem az a fajta film, ami mély nyomot hagy az emberben. Én például csak a film elkészülte után tudtam meg, hogy ez eredetileg képregény-történet volt, és csak azután készült belőle TV-sorozat és film.

Az elején még bizakodtam: az idős Winch halála, és az európai gyermekotthon meglátogatása hangulatos jelenetek. Ami viszont a leginkább említésre méltó, az a mediterrán tájkép. Igazán szépek ezek a tengerparti szigetek, bár a film képvilága kissé fakó. Az egzotikus dalmát-szigetvilág ellensúlyozzák a teljesen steril szilikontermet, ahol Winch-cég értekezletei zajlanak. A csinos külsejű nők és az egzotikus tájak mellé még mátrixos lassításokat is kapunk, tehát a parasztvakítás két legősibb módszere kipipálható.

Az árva Wintzlaw útja, aki aztán megnyergeli a mocsoktól bűzlő világot, hogy végül dúsgazdag apja örökébe lépjen, közismert történettípus. Nem kétlem, hogy a forgatókönyv hű maradt a nyersanyaghoz, de többet nem is akart kihozni belőle. Egy-két pofásabb ötlet az akció terén bukkan fel (pl. Largo börtönből szökése), meg pár jelenetben, ahol Largo valamelyik mentorával beszélget. A többiben szinte semmi eredetiség: a cég alkalmazottjai hüledeznek a titkos örökös előkerülése miatt miatt, járkálnak körbe, és nagyjából ennyi. A jelenetek többsége monoton vagy papírízű.

Az idősíkok többszöri váltogatása jó tempónövelő eszköz, itt viszont olyan sok van belőlük, mintha zsinóron rángatná őket valaki. A fordulatok legtöbb esetben vagy kiszámíthatóak (a főnökasszony a főkolompos), vagy a sztori csakúgy előkapja őket a cilinderből (a testőrfőnök bérgyilkos, Largo átmeneti amnéziája etc.). A befejező rész a katonásdit játszó kisgyerekkel aranyos pillanatkép volt, egyfajta kegyelet az ifjabb Winch zűrös múltja előtt. Azt hiszem, csak azért akart cégelnök lenni, hogy apja gyilkosát móresre tanítsa, "oszt jóccakát".

Aztán ott vannak a jellemek. Ez az egyik legnagyobb érvágása a filmnek: az itteni figuráknak ritkán van milyensége, 2. dimenziója. Largo karaktere irracionális mértékben dominál: szándéktól és életmódtól függetlenül mindenki neki gazsulál, körülötte forgatnak mindent. Érdekes betájolni az ifjú Winch egyéniségét: valahol félúton lehet Kit Walker és Tony Stark között. Céltalan, tettrekész, spontán cselekvő, de jó eszű karaktere kifejezetten tetszetős; jobb, mint az összes többi szereplő együttvéve. Az idős, dörzsölt szőke helyettesasszony a James Bond filmek áthallása, Nerio Winch a „saját erejéből milliárdos apa”, egy adag tirannuszi hajlammal keverve.

A „másik örökbe fogadott fiú barát”, akit csavarnak szántak a történetbe, igazából súlytalan figura, a személye mintha csak Largót díszítené. A ferdeszemű tanácstag megállás nélkül méltatlankodik, a kövér fickó, akit az elején szemgolyón lőnek, meg csak szimplán tohonya és ideges. Igazából a címszereplőt leszámítva egyikük sorsa se tud érdeklődést kiváltani a nézőből.

A mélypont az alábbi 2 szereplő volt, bár más-más okból. Egyrészt a kedves arcú lány, aki a film elején elegánsan átverte Largót a bajba-jutott-hölgy-bőséges-hálája, valamint a kábítószert-holmijába-csempészve-lecsukatni trükkökkel. A viszontlátásukat lényegében elvarratlanul hagyták, nyilvánvalóan megint a Bond–szerű beütés erőltetése miatt. Akármilyen szeszélyes is Largo, az, hogy csak masszírozza a lányt és sejtetően suttog a fülébe, tudván, hogy mit művelt vele, egyszerűen hiteltelen és zavaróan bagatell. Mintha csak egy folytatásra tartogatnák a női főszereplőt.

A másik fölösleges karakter - akit már kifejezetten fájdalmas nézni és hallani - az illemtan-képzésen átesett inas. Ő a legrosszabb ötlet az egész filmben. Nem értem, miért alkották ilyen lehetetlenül szögletesre: egy fantáziátlan, tányérnyaló ólomkatona, aki képtelen abbahagyni a fontoskodó fecsegést.

A dialógusok között vannak érzelmesebb, tartalmasabb részek is (Largo serdülőkori beszélgetései az apafigurákkal). Az igazgatótanács tagjai olyan erőtlen beszédstílust használnak, mintha nem is dolgozó felnőtt emberek, hanem divatmajmok volnának. Rendben: a világ 5. legnagyobb vagyonát egy nemzetközi ámokfutóra ruházni hatalmas felzúdulást keltene a való életben is. De ennek nemcsak a különféle jogi procedúrák emlegetésében és a színpadias agonizálásban kellene megnyilvánulnia. Némi káromkodás meg poén is bekerült tarkító dísznek, a visszautalások pedig önismétlők és fárasztóak. Miért nincs az embereknek itt még a szavaikban se súlya?

A Largo Winch - Az örökös amolyan "sok hűhó semmiért" típusú produkció. Largo karaktere, plusz a történet néhány kidolgozottabb mozzanata az, ami életben tartotta nekem ezt a filmet.