900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.

Távozások

Egy barátom ajánlása révén találtam rá erre a 2008-as japán gyöngyszemre, és hálás vagyok neki ezért. A Távzoások (eredeti címén: Okuribito) egyszerre őszinte és alázatos filmdráma. Nem sajátítja ki a témáját, nemcsak egy vékony sablonsztori mögé bújva reklámozza egy ázsiai ország hagyományait és kultúráját. Valódi, életszerű, őszinte betekintést ad egy szokatlan hivatás rejtelmeibe, annak mentalitását nem sulykolja vagy rágja a szánkba, hanem csak engedi, hogy magunktól felfedezzük, a szereplőkkel együtt.

Kobayashi Daigo tokiói csellista zenekarát feloszlatják, és a fiatal férj hazaköltözik vidékre, hogy munkát találjon. Új állása megdöbbenti: temetkezési szertartásokon kell segédkeznie egy Sasaki nevű idős úrnak. Képes lesz-e ellátni az embert próbáló hivatást, megbirkózva közben az emberek előítéleteivel – köztük a saját felesége véleményével?

A legjobb külföldi film Oscar-ján felül az alkotást Tokyo-ban , Hawaii-on és Palm Springs-ben is díjazták. Pont ezért féltem, hogy csalódás lesz nekem az Okuribito: hogy túl sok művészet és túl kevés emberség lesz jellemző rá. De szerencsére nem ez a helyzet: a film rendkívül realisztikusan, leheletfinom humorral és még életszerű mértékű tapintattal ábrázolja témáját.

Kobayashi empatikus és még hihető fokig tanulékony férfi, akinek helyzetével könnyű volt szimpatizálnom. Feleségét, Mikát is kedvelhetőnek találtam: bele tudtam élni magam a kapcsolatukba, meg tudtam érteni a nő gondolkodását, és nemcsak Daigo titkolt új karrierjéről. Mikor rátalál egy zavarba ejtő reklámvideóra, ultimátumot intéz férjéhez, és a nemleges válasz után elköltözik. Érzelmi zsarolásnak tartom, hogy mikor kiderül, hogy terhes, visszasompolyog hozzá. De ezt még lenyeltem, mert így a nő saját szemével láthatja majd Daigo-t munka közben. Bónusz volt felismernem a színésznőben Ryoko Hirosue-t, akit Jean Reno-val közösen láttam először a Wasabi-ban.

Humor terén a legjobb szerintem az állásjelentkezés. Kobayashi egy nyomdahiba miatt félreértett hirdetésre jön Sasaki úrhoz, a szakma veteránjához. Murisnak találtam a főnök picit bolondozós lelkületét; a néző nem tudhatja, vajon a sors vezette ide Kobayashit, vagy Sasaki úr direkt írta-e el a szöveget, hogy egy Daigo-hoz hasonló zöldfülűt bevonzzon maga mellé erre a nem túl vonzó hivatásba. Ezt a fajta finom humort kellene újratanulni Hollywood-ban.

Karakterdrámánál alapvetés, hogy a főszereplőt egy új élethelyzet valami olyan dologra tanítson meg, ami révén újra felfedezi önmagát, és célt talál az életének. Kobayashi-val olyasmi történik, amivel szinte lehetetlen nem azonosulnunk: űzött egy szakmát közepes tehetséggel, akarta, tett érte, ám végül sehova sem jutott vele. Most lehetősége nyílik tiszta lappal indulni az életben. Első ránézésre éles a kontraszt e 2 szakma között: a hangszer-játék vonzó és felemelő, míg a halotti szertartás nyomasztó és a meg is viseli a gyengébb gyomrú Daigo-t.

A történet arról szól, hogyan találja meg bizarr feladatkörének az értelmét, és válik az saját életének új értelmévé. Az elhunytakat nagy műgonddal kell sminkelnie, öltöztetnie, mosdatnia, stb. Teljes figyelemkoncentráció igényel, hisz az emberek így búcsúztatják el szeretteiket. És nem is kell vallásosnak lenni hozzá: Sasaki vén róka, nem különösebben szentimentális, de felismeri a dolgok értékét. Daigo-ban irányt vesztett művészlelket lát, aki kellő gyakorlattal az utódává válhat. Örülök, hogy a dramaturgia nem hozta be a klisét, hogy a mentorfigura meghal, és így kell az ifjú főhősnek a talpára állni. Az alvó Sasaki képe kikacsintás erre a klisére.

Két döntő szertartás van a filmben, egy a tetőpontnál, egy a vége felé:

1.   Daigo egy közeli ismerősét, Mrs. Yamashitát búcsúztatja el, aki a barátja anyja és egyben a helyi fürdő idős tulajdonosa volt. Ez a kulcsjelenet összeköti Daigo szakterületét az átlagember mindennapjaival, közvetlenné teszi a munkája jelentését számunkra és Mika számára. Ők ketten ismerték az elhunytat és a rokonait. Mika itt végre megérti – részben talán a terhessége miatt -, hogy ez az egész a megbékélésről szól. Végtisztesség a halottnak, vigasz és némi kis lelki megnyugvás a gyászolóknak.

2.    A másik, mikor Daigo rég nem látott apja meghal. Ez egy újabb konfliktus, amivel Kobayashi még nem nézett szembe: a férfi örökre elhagyta őt és anyját, rengeteg lelki és anyagi terhet hagyva rájuk. Megfordul a helyzet: most Mika, illetve Sasaki titkárnője beszélik rá, hogy vegyen tőle búcsút. És mikor látja, milyen kontár módon búcsúztatják, maga követeli, hogy ezt elvégezze. „Tudják: a férjemnek ez a munkája.”

Bevallom: sallangszagot éreztem a kavicsos allegória körül. Ugye Daigo-nak az apja egyszer elmesélt egy mondát, miszerint régen az emberek kövekkel fejezték ki érzelmeiket egymásnak. Apja kezében azt a kavicsot találja, amit Daigo adott neki gyerekként. Ekkora véletlen nem létezik. Itt éreztem azt, hogy a film elfáradt; hogy kezd beszivárogni az eddig elkerült közhely és giccs. Daigo ezt követ szorítja a várandós Mika hasához. Értem, hogy most ő maga is apa lesz, ami ráveszi őt a megbocsátásra. De ez mint végkifejlet és mint a jellemérés végállomása... egyrészt túl nagy véletlen, másrészt túl érzelgős az én szájízemnek.

Mindent összevetve nagyon jó alkotásnak tartom az Okuribito-t. Téma- és karakterkezelése elsőrangú, a hangulata erős, a drámája működik, többnyire kerüli a sallangokat. Emlékeztet minket az elmúlással való szembenézés fontosságára, és példázza, hogyan dolgozzuk föl, amikor egy életút véget ér. Tény, hogy a film nem hoz újat a Nap alá, tempója végig lassú, és ennek többször éreztem úgy, hogy nincs ellensúlya. Ennek ellenére nyugodt szívvel ajánlom, megindító és töprengésre késztető darab.

Mamma Mia!

Hobbikritikusként rossz szokásom, hogy ha istenigazából utálok egy filmet, gyakran teret se hagyok a lehetőségnek, hogy valaki - minden érvem, hitem és indulatom dacára - esetleg pozitív élményt kapott attól a filmtől. Tudom, hogy ez helytelen és végletes hozzáállás. Nincs jogom elítélni azt, ha pl. egy néző imádja az ABBA-együttes slágereit, és már ezek miatt jó érzéssel nézi végig a Mamma Mia!-t. Még akkor se, ha romhalmaz történetében a szereplők egy serpenyő IQ-jával és egy részeg Broadway-parodista énektehetségével vannak megáldva. Táncukról nem is beszélve...

A 20 éves Sophie Sheridan házasodni készül, de szeretné, ha sosem látott apja vezetné az oltárhoz. Ezért anyja, a szállodafőnök Donna naplója alapján 3 meghívót küld a 3 lehetséges apjának. Ahogy megérkeznek a kis görög szigetre, mindhárman igyekeznek elnyerni mind Sophie, mind Donna szimpátiáját.

Nem tudom, vajon a karakterek vagy a zenei betétek használata kiborítóbb-e. Külön veszem őket, mert mindkettőnél égig ér a baj.

A színészek hanghordozása hentesmunkát végzett a dobhártyámon, valahányszor dalra fakadtak. Nemigen hiszem, hogy sikerült volna egyszer is normális énekhangot kikeverniük. Volt továbbá egy visszatérő hang, amit nem is értem, mi célból adtak ki a szereplők. Valahányszor csajok üdvözlik egymást egy jelenetben, mindig olyan nem emberi hangot adnak ki magukból, ami talán a kasztrált hiénák virnyákolására emlékeztet. Nem értem, miért hiszi Phyllida Lloyd vagy más rendező, hogy a "csajos filmekben" a nők vagy tinilányok mindig csak efféle hangon örvendezhetnek, illetve lehetnek nagyon izgatottak.

Közük nincs a dalok többségének a szituációhoz, amelyből kibuggyannak. Nyilván az volt a lényeg, hogy minél több ABBA-számot beletömjenek a műbe. Ha pedig egy dalnak esetleg van is köze a jelenetéhez (pl. Donna vágya, hogy luxusban éljen, és ne szállója javítási költségeit nyögje) -, olyan megjátszott már ránézésre is, ahogy előadják. Persze, ha szól a zene, nagy energiával táncikálnak - olykor tömegben a sziget többi lakójával. Baromi nehéz ebbe átszellemülni, ha ennyire kaotikus, önalázó bohóckodás az emberek viselkedése. Rengeteg félpucér hapsit mutogatnak a tengerparton, akik kötelezően körbe rajongják valamelyik női főszereplőt.

Csecsemőagyú női és Ken-baba férfi sztereotípiákat kell eljátszania neves színészeknek. 1 érdekes jellemvonás nem szivárgott beléjük; még amikor bánatosnak kellene lenniük, akkor is agymosott vigyorgásba szorul az arcberendezésük. Áll ez a 2 legnagyobb húzónévre is: Meryl Streep-nek játéka és éneklése egyaránt ripacsos, Pierce Brosnannek csak az utóbbi. Donna és a lánya között alig pislákol valódi interakció; az állandó műmosolygás és elbarmolt fahumor jelzi nagyon ékesen, mennyire nem mertek a készítők bármilyen mélyebb szálat vagy ötletet beengedni a történetükbe.

Alighanem mégis szegény Amanda Seyfried járt a legrosszabbul a szereposztásnál: Sophie a leghajmeresztőbben síkidióta csitri, akit nem mészárszékhez, mintsem oltárhoz volna ésszerű vezetni. Az egész vékonyka cselekmény lényege, hogy Sophie rövidesen hozzá fog menni ehhez a Sky nevezetű palimadárhoz.

És mikor végre elérkezik a nagy nap, megrendezik a költséges templomi esküvőt, mit tesz a boldog ara?

"Sky! Még ne házasodjunk össze! Csak tűnjünk erről a szigetről, és menjünk világot látni! Oké?"

"...Szeretlek."

És hogy: "Ne hagyjunk kárba veszni egy jó esküvőt.", Brosnan apajelöltje ott helyben elveszi Streep Donnáját. A filmbéli vendégekkel együtt én is tapsoltam, de nem a meghatottság miatt. Inkább a bravúrtól, hogy az írók nyugodt lelkiismerettel firkáltak ilyen redva, cukor(máz)beteg befejezést, tudván, hány ország mozijaiban fogják ezt pénzért látni az emberek. 

Nem először döngölök földbe egy 2008-ban kikerült csajos vígjátékot. De a Mamma Mia!-nál külön fájdalmas, hogy teljesen feleslegesen, gondolkodás nélkül halmozták fel benne egy zenekar számait. Ez a film csak arra kellett, hogy mozgóképes porhüvelye legyen tucatnyi slágerdalnak, ezt kár is volna tagadni. Ennél bóvlibb, háborodottabb táncfesztivál márcsak akkor lett volna a Mamma Mia!,

ha egy egzotikus sziget helyett színpadon adták volna elő az egészet - ahogyan pl. a Tini Nindzsa Teknőcök túrakoncertműsorát a 90-es évekből.

5-ös skálán 1-est adok a Mamma Mia! mozgóképes változatára. Mint romantikus vígjáték egy katasztrófa, musical-ként pedig nem kicsit idegtépdeső.

Ne szórakozz Zohannal!

"Bűnös élvezetnek" hívom az olyan vígjátékot, amiről tudom, hogy "nem jó", azaz nincs igényesen megcsinálva, mégis képes elszórakoztatni. Még ha zsenge vagy akár primitív is a tartalmuk - és pont emiatt nem is merném ajánlanám másoknak -, nem zárom ki, hogy többször is megkacagtasson. Ilyen eset nálam pl. a Superhero, Mr. Nanny, mind a két Ace Ventura (de főleg az 1.), vagy az idei Pixel, melyet a videójáték keményrajongói azóta tucatnyi filmportálon ízekre szedtek. Ott meg tudtam bocsátani, hogy Adam Sandler színészkedni, parodizálni és jópofa lenni sem tud rendesen. Itt nem.

Zohan a Moszad izraeli terrorelhárítás szakadt szuperkatonája. Miután egy küldetés után halottnak hiszik, New Yorkba szökik, hogy megvalósítsa régi álmát, hogy fodrásznak álljon. Tehetség híján egy palesztin fodrászatba áll be dolgozni, és fura egyéniségével fellendíti az üzlet forgalmát.

Agyatlan macsókunsztok és undorítóan rasszista karikatúrák minden mennyiségben. Adam Sandler egyik szart a másik után gyártja, amióta megalapította saját produkciós cégét, a Happy Madisont. A Ne szórakozz Zohannal! leginkább egy bollywood-i táncos filmre hasonlít, ahol mindenkinek több az akcentusa, mint a személyisége. 

Izrael és a palesztinok ettől gusztustalanabb, primitívebb portréját talán soha életemben nem láttam! Zohan pedig az ügyeletes Superman, aki a civilizált világ egyik legagresszívebb országának takarítóbrigádját szolgálja, a legcsekélyebb emberi érzelem vagy verejték nélkül. Persze, a vége felé elcsitítja a két nép közti ellenérzéseket - sőt még a főgonoszt is mellé áll. De így meg az az összkép, hogy a törvényes Izrael és a terrorista palesztinok civódása volt az egész közel-keleti konfliktus forrása. Ha Adam Sandler infarktust kap, és Dennis Dugan helyett egy orángután rendezte volna a filmet, az is több ésszel kezelte volna ezt a témát!

A használt WC-papír forgatókönyvbe próbáltak még valami romantikus szálféleséget is bevinni, ahogy Zohan belezúg a fő antagonista húgába. A dráma ugye itt az, hogy Zohan titkolná a valódi személyazonosságát, ám szereplők bukkannak elő a múltjából, és lám: a lány is titkolta, kicsoda. Hogy tudjak szorítani értük, mikor külön-külön és egymás között se bírnak valódi érzéseket kiizzadni magából? Látván, hogy a torzonborz - egyik jelenetében tökpucér - Zohanra alélóversenyt rendeznek a strandok csinibabái? Vagy tudván, hogy a pali a puszta orrlyukával kapja el a golyót, netán sima pillangóúszással utolér egy motorcsónakot!?

Ilyen fapoénok garmadáját hajigálja a produkció, akár a terepen, akár a szalonban vagy az utcán találjuk Zohant. Nincs még egy normális alapséma sem, amely mentén a sok bohóckodás fel lehetne húzni, csak nyúlik a műsoridő, magunk sem értjük, mire föl. Az első Ace Venturában különbséget lehetett tenni a 3 nagy egység között, a meglódult cselekmény pedig haladt A-ból B-pontba. És ott ha voltak is altesti poénok, azokat nem elegyítették politikai vagy szexista utalásokkal. Itt talán 1 db altesti csattanóra emlékszem, amin felkacagtam, és pedig mikor Zohan és tengeren üldözött ellenfele leállnak bizonygatni, mennyire "nem éreznek fájdalmat". Ott a pali egy piranhával harapdáltatja meg a nyaki artériáját, mire Zohan a gatyájában harapdáltatja a heréit - sörözve.  

Ha 1 tőmondattal foglalnám össze a Ne szórakozz Zohannal!-t, talán így próbálnám:
Adam Sandler a saját egójában lubickol az izraeli Tarzanként.

Speed Racer - Turbó Gyalogkakukk

Képlékeny, rikító autóversenyzős videójáték, amit nyomot követni csak egy doboz Algoflex-szel nem okoz fejfájást. Ezt hozták létre 2007-ben a Mátrix alkotói 120 millió $-ból, egy 1967-es japán képregény-rajzfilm filmre adaptálásával. Régi anime-manga-ismerősként gyakran láttam azok élőszereplős verzióit röhejes imitációként életre kelni. Az egyedüli tisztes japán képregényadaptáció, amit láttam, a második Death Note volt - szintén a Warner Brothers logója alatt. 

Speed Racer gyerekként bálványozta profi versenyző bátyját, s halála után a nyomdokaiba lépett. Ám a versenyeket manipuláló Royalton Industries főnöke meg akarja szerezni a családi autógyárat. Speed Racer apja találmányával, a Mach-5-tel száll versenybe, miközben a családja, a barátnője, Trixie és régi vetélytársa, Racer X is mellé szegődik a bajban.

Semmi természeteset nem találni ebben a tiritarka filmroncsban. Kezdjük azzal, hogy olimpikon retina kell a nézéséhez: talán A Maszk fia vagy a Dick Tracy óta nem láttam ennyire rusnyán színezett képi világot! Ugyanazt a füvet szívhatta a vágó és operatőr: folyton ész nélkül száguldoznak vagy jelenetek vagy kameraállások között - nyilván, hogy olyan érzést keltsen az egész, mint egy futurisztikus Forma-1-es verseny. Wachowskiék nem tudnak mértéket tartani számítógépes effektekben: a rikító szín, a tébolyult képváltogatás és a megint tobzódó CGI-mániájuk nem az izgalmat, hanem néhol már a hányingert keltette bennem.

A szereplők gyurmababák is lehetnének, a színes-szagos környezetben szó szerint belemállanak a díszletekbe. Síkidióta szövegeik és klisézivatar hátterük se sokat tesz azért, hogy érdekeljen a sorsuk: a legifjabb Racer-fiú házicsimpánza az egyetlen figura, aki legalább elvétve jópofa tudott lenni. Nem érdekelt, milyen mutatványokra képesek, szerelőként, a volán mögött vagy Adam West-stílusú kézitusában. A testvérét már gyerekként bálványozó tinititán, illetve kiállása a gonosz vállalatfőnök ajánlata és zsarolása ellen teljesen hidegen hagyott, sehol közel nem generált elegendő feszültséget a konfliktus a nagy finálé futamhoz. Senki nem viselkedik úgy, mint egy hús-vér emberi lény, hanem inkább mint egy rossz 3D-animációs mű tartalékfigurái.

Bár a Mátrix teremtőinek az idei Jupiter felemelkedését tartom a legkaliberesebb bukásuknak, ott legalább szórványban el voltak hintve érdekes ötletek. Nem álltak össze konstruktív dologgá, de legalább ott voltak. A Speed racer-ből még az ötletcsírák sem igen fedezhetők föl: egy fékevesztett, agyilag bekómált, a Dick Tracy-mozifilm színeiben versenyző effektkarambol.

Step Up 2.

A Step Up 2. nem egy film. Ez egy 2 óra hosszú rapalbum. Az első, számomra veselyukasztóan pocsék Step Up-hoz semmi módon nem kapcsolódik, csak az alapséma hasonló. A címadásnak nem volt egyéb célja, mint megtévesztő reklám, meglovagolva egy olyan név népszerűségét, amiről elképzelni nem tudom, hogy nem bukott meg a mozikasszáknál. Monomán zene- és táncfétis próbálja a valódi történet és karakterdráma helyét betömködni, ótvarul kétszínű üzenetet közvetítve egy adott korosztályról, életközegről és az önkifejezés egy formájáról.

Premissza:

Fekete mostohája ultimátumot intéz lógós táncos fehér lányához: megpróbál bejutni a marylandi művészeti iskolába, vagy egy rokonához küldi. Andie bejut, de mikor bandája, a "410-es" megtudja ezt, kiközösítik őt. Andie a sulija táncsztárjával, Chase-szel új bandát formál Baltimore nagy utcai táncversenyére. A 410-es banda bosszúból szétveri a próbatermet, ezért az igazgató kirúgja Andie-t. Ám Chase-ék nem hagyják magára...

Történetet boncolni itt kb. olyan, mint az Aggtelek-i barlangban aranyat bányászni. A film fele részében egy dübörgő tánczenevideó, másik felében pedig egy kiöblített szappanopera, melynek cselekményvázlatát az ágyából felkelt iskolásgyerek tollba mondaná. A főszereplő feledhető virgonc, aki a nagy semmiért lázadozgat, románca a férfi főszereplővel pedig még annyira sem érdekelt. A lepusztult külváros sztereotip, gettószerű légköre alapból taszító, de emberi tartalommal sincs megtöltve. Nem lehet átérezni, hogy mennyire magukra utaltak ezek a tinédzserek, hogy miért verődnek bandákba, mi az életfelfogásuk.

Andie anyjával való kapcsolata inkább nyomot hagyott bennem. Elképesztő cinizmushegyet áraszt magából, ahogy ez a fekete háziasszony egyfolytában a halott tett ígéretéről áriázik, és halvány sejtelme sincs a saját fogadott gyermeke érzelmi világáról. Émelyítő, mikor a banda a kirúgott lányt győzködi a visszatérésről, és az anyja csak egy érzelgős mellébeszéléssel tudja a tudtára adni, hogy bízik benne, próbálja meg a versenyt. Soha nem fogja fel, mit jelent számára ez a saját banda, vagy hogy annak tagjai mit áldoztak fel, hogy részt vegyenek a versenyen.

Valahol másfél óra eltelte után derengett végre föl, miről is próbálna szólni a Step Up 2. Az önmegvalósításról. Hogy mert követni a saját utadat, bármekkora hátrány és kitaszítottság vár érte. De a tanulságot valamiből le is kell szűrni, és a movie elejétől a végéig szinte minden állomáshelye csődöt mond ebben. Az 1 db. hatásos pillanat, amikor a diákok meglátják, mit műveltek a 410 tagjai a próbatermükkel, látszólag tönkre téve mindazt a munkát és elszánást, amit Andie-ék belefektettek a felkészülésükbe.

Abban igazat adok a filmnek, hogy a "mi vagyunk a család"-duma rendkívül könnyen kiforgatható, zsarolási alapot nyújt egy családfő kezébe. Legyen szó akár egy lelkileg vak szülőről, egy tornyozottan seggfej pedagógus, vagy egy zsarnokoskodó fekete bandafőnökről. De egy az, hogy borzasztó ostobák és színtelenek a szereplők, másrészt a táncban nincs érzelem és életkedv; a Mortal Kombat: Annihilation mozdulatsorait idézték bennem a stílustalan testcsavargatásaik!

Rasszistának is lehetne titulálni azt, ahogy a produkció az afroamerikai férfiakat erőszakos utcai gengszterekként állítja be. Aztán elfelejti vállaltatni velük a tetteik következményeit: Chase elveréséért, a befeketető vandalizmust, és igen: a hatalomvágyat! Andie a táncverseny napján egy sehonnan jött rövid szentbeszédet tart arról, hogy az utca régen mindenkié volt, nem pedig "terület". Itt hangzik el egyébként a film legokosabb mondata: "(az utca) nem arról szólt, hogy mid van! Hanem hogy mit hozol ki abból, amid van!"

Nos, én ennyit hoztam ki a Step Up 2.-ből. Dögunalmas, fakó, lehangolóan kétszínű táncmaraton.

A történés (Az esemény)

"Ez tündérpor; nem létezik; soha nem ért földet; ez nem anyag; nincs a periódusos rendszerben; kibaszottul nem valódi."

(A Wall Street farkasa)

M. Night Shyamalan filmjei olyanok, mint a fedezetlen csekk. Örök rögeszméje, hogy neki a legkószább ötleteiből is több millió $-os pszichológiai thrillert kell készítenie. A minimalista stílust szimulálva fog egy elgondolást, erején felül ködösít köré, ám cselekményt alig épít köré, hogy egy hasra ütéses csavarral könnyebben meghazudtolja műve addigi történéseit. Címében nem is passzolhatna jobban ide a The Happening c. thriller, mely azontúl, hogy nincs működő komponense, az elmúlt 10 év egyik legmaflább öko-propagandájáról blöfföli azt, hogy a történet tanulsága.

Az USA északkeleti részén egyre többen logikus indok nélkül kezdenek öngyilkosságot elkövetni. Elliot Moore philadelphiai tanár nejével, Almával vonaton elhagyják a várost, s miután egyik kollegája a jelenség áldozata lett, annak lányát, Jess-t is magukkal viszik gyalog. Közben Elliot kiokoskodja, hogy a térség növényei valamiféle színtelen-szagtalan gázanyagot termelnek, ami kikapcsolja az ember létfenntartó ösztöneit.

Ahhoz képest, hogy a film címe szó szerint fordítva "A Történés", szinte semmi nem is történik benne. A szereplők, helyszínek pontosan ugyanolyan színtelen, szagtalan, jellegtelen gázlények, mint maga a túlmisztifikált "járvány", a  halálesetek pedig unottan, feszültség nélkül halmozódnak. Híre-hamva nincs valódi drámának vagy feszültségnek. Elliot és kedvese az elhidegült, idegenként egymás mellett élő pár archetípusa: 2 egymás mellett sétáló galamb több érzelmi impulzust termel, mint ők! És mert a befejezés párhuzamot von az alaktalan kór és az ő életük üressége között, csak még feltűnőbb, hogy ez a két dolog mintegy varázsütésre megoldódik.

Narratív katasztrófa Shyamalan forgatókönyve: a tartalmi vákuum, ingerszegény közeg, vánszorgó cselekmény és a maszlag történet mellett a dráma is csődöt mond. De nemcsak azért, mert a karakterek egy zöldborsó agyi és lelki szintjén rekedtek. Tollpihe-súlya van az egész járványügyi vészhelyzetnek! Philadelphiában a helyiek riadt nyuszi képpel vonatra szállnak, majd a járat vidéken megáll, és mehet, ki merre tud. Üzenem Shyamalannak, hogy ÉBRESZTŐ, NE ALUDJÁL! Ez nemzeti krízis! A hatóságok és a média ilyen horderejű válság idején nemcsak a nagyvárosokban pörögnek 1000%-on azért, hogy szüntelenül tájékoztassák a polgári lakosságot! Tájékoztatásként itt mindössze annyit közölnek, merrefelé történnek halálesetek, és mi a kór 3 lépcsője. Ha azt mondom, ez semmi, sokat mondtam.

És itt van ez a járvány. Maga az alapötlet, hogy egy, az 5 érzékszerv által nem érzékelhető, nem mérhető, formátlan halálforrás vándorol a térségben, valóban félelmetes volna. De ahhoz is kellene megfogható hatásmechanizmus. Az itt nincs. A produkció légköre végig álmosítóan egyhangú, alig csiklandozza bármi a rettegésérzetünket. Nem beszélve arról, hogy egy idő után a halálukba gyalogoló "fertőzöttek" egyenesen komikus látványt nyújtanak: gondolok itt elsősorban arra a jelenetre, mikor Elliot szeme előtt egy kis csoport formációba áll, és egyikük elindítja a darálást:

Minél több infómorzsa kerül elő a járványról, annál nevetségesebbnek hat az egész. Elliot "felismeri", hogy ez a légi úton terjedő valami a növényvilág védekező csapása az emberi populáció ellen. Mikor Elliot és Alma végül önként feladják a harcot és kisétálnak, a járvány épp akkor dönt úgy, hogy véget ér. S hónapokkal később a TV-ben vitatják, hogy az egész alighanem a természet figyelmeztetése volt. A Wikipédián kellett visszakeresnem, hogy mi volt az a zűrzavaros álmagyarázat a megfoghatatlan kórra.

Úgy tekintek Az eseményre, mint mozgóképes öngyilkosságra. Egy film, ami tudja, hogy semmi keresnivalója a világban, nem vesz magához semmit, amiből építkezhetne, így aztán lassan végez magával. És végül a nézőt ráveszi ugyanerre az unalom hatására - hacsak nem tesszük azt, mint Elliot és Alma: inkább kilépünk a szabadba, élni.

A házinyuszi

Shelley Darlington playboy nyusziként bulizta végig semmitevő életét a Playboy-villában, míg az egyik irigye egy hamis levéllel ki nem rakatta a szűrét 27. szülinapja után. A hajléktalan szöszi egy lánykollégiumba vetődik, ahol egy Zeta nevű klubcsoport nagyasszonyául szegődik. Mihelyt munkához lát, teljesen átfazonírozza a halvány kisugárzású bandát. Márcsak elég új tagot kell gyűjtsenek, és nem kell elárverezni a házukat. 

Vajon mennyire tudható előre a humor színvonala abból a tényből, hogy a filmet pénzelő Happy Madison Adam Sandler vállalata? Mitől hihetik ott azt, hogy a huszonéves nők jó kedvre derülnek majd csupa olyan nőszereplőt hallgatva, akik bátortalan kockákból üresfejű cicababák szektája lesznek? Kicsit sem taszító, hogy a stúdió a komikum mágnesének hiszi a mindent lemosolygó babaszöszi sztereotípiáját, aki egy rendőr "Please, blow!" utasítását úgy fordítja, hogy megpróbálja leszopni? Ezeket a kérdéseket szegezném azoknak, aki csekket fogadtak el a filmben való bármilyen részvételükért.

Anna Faris-t a Scary Movie-franchise tette föl a térképre, ezért megértem, ha erőlteti a vígjáték-főszerepeket - annyira, hogy olykor a produceri munkát is vállal hozzájuk. De az ilyen buta liba-szerepkörből nincs a színésznő, aki valós érzelmeket tudna kihozni. Shelley pontosan az a sekélyes, megjátszós kurvajelölt, akit már ezer másik komédiában láttunk életjelet kibocsátani magából. Legfőbb dilemmája egy fiú, akit hidegen hagynak a csábítási trükkjei, ezért szemüvegben randizik vele, hogy lássa: esze is van. Még az alapszintű empátiát is nehéz kipréselni magunkból, ha egy karakter még a számára bármit jelentő gondokra is annyit bír reagálni, hogy bociszemet mereszt ránk.

És az emberi értelemnek ez a járkáló vesztőhelye tanítja meg néhány, tőle is szánalmasabb női karikatúrának, hogy "hogyan legyenek szexik". A film egy klubház megmentésének címén olyan jelenetekre veszi rá a színészeit, ami a szappanoperákban cikin festene: felfedezik a sminkelés képességét, a fodrászhoz járást, megtanulnak testrészt villantani, menő csajokként bulizni meg ehhez hasonlók. És amint az várható, bombasikert aratnak a környék minden nyálát csorgató hímringyója, illetve bármi fényes tárgytól belelkesülő kisparti-ribanca között. Külön bónusz még az elején, mikor a szőkített főhősnő előveszi a legjobb Batman-hangját, valahányszor a barinői nevét ejti ki.  

Végszóként még annyit mondanék: ha a való életben így nézne ki az átlag huszonéves korosztály - Amerikában vagy máshol -, onnéttól elektronikus nyakörvet hordhatnánk az utcákon!

A dögös és a dög

Nate Cooper felkutatja általános iskolai szerelmét, Cristabel Abbott-ot, majd hogy bevágódjon nála, pasit igyekszik keríteni a szépség előnytelen külsejű barinőjének, June Phigg-nek (ugye érti mindenki: "Pig"?). De mi van akkor, ha a rút kiskacsa menetközben maga is gyönyörű hattyúvá válik?

Már a címében is van valami alpári szexizmus ennek a szösszenetnek. Paris Hilton - aki Cristabel szerepe mellett a produceri teendőkből is vállalt egy keveset - megkoronázza azt az önfényező, tömény felszínességet, aminek a The Hottie and the Nottie teremtetett. Hilton színészi tehetsége ma már hírhedt vicctémának minősül, de itt végig idegcsikaró képmutatás árad minden arcrezdüléséből. Végig azt kívántam a karakterének, ami a 2005-ös Viasztestekben történt az ottani karakterével.
A színészgárda többi tagjáról legalább el tudtam hinni, hogy kényszerből, és nem készakarva tesz le pancser alakítást az asztalra. Figuráik reménytelenül lapos, gyengeelméjű, velejükig számító fabábukként játsszák az eszüket, és csak a romantikus vígjátékok rúnarégi receptje miatt kapnak 1-1 őszinte szövegsort a szájukba.

Ezek után talán mondanom sem kell, hogy A dögös és a dög működésképtelen úgy humor, mint romantika terén: se nem megható, se nem szellemes, másrészt azonban szikrázik róla a tompaság, a lelki mélység teljes hiánya. Arra megy ki az egész, hogy egy hamisan gitározó, lerobbant kretén még mindig ugyanazt a megjátszós Barbie-babát imádja 20 év távlatából, de! A megfektetéséért szinte férfi-striciként próbál valami szerencsétlen flótást találni, akivel a Barbie barátnője végre randizni tud. Mikor feltűnik egy fogorvos Ken-baba, aki megszépíti a rút barinőt, valami kattan benne, és a másik irányba kezd sóvárogni.

És mint a végén kiderül: Cristabel is végig csak tesztelte a szándékot, magasról téve a legjobb barátnőjének okozott szenvedésekre. Ezen pedig nem kozmetikáz, hogy a fő balek a végén hősiesen nem dugja meg a szöszit, sőt még az javasolja, hogy fusson a szüzességét eldobni igyekvő June után. Egy értelmes felnőtt ember ha nem is tudja, de érti, mit jelent gyerekkori szerelmet és/vagy csalódottságot hordozni magunkban, és az köszönőviszonyban nincs az itt elénk okádott románcnak.  

Nem tudom, szó szerint létezik-e olyan, hogy "Minden idők legrosszabb filmje." A The People magazin mindenesetre ennek titulálta A dögös és a dögöt, és hát: miért ne? Borzalmas, agyatlan, lélektipróan hitvány filmgalacsin.