Az Oroszlánkirály (1994)

Klasszikus, élménybomba, mérföldkő a Disney-rajzfilmek történetében. Sokan így emlékeznek Az Oroszlánkirályra, és nem ok nélkül, hisz számos emlékezetes képsor tarkítja.
Közelebbről, a képek mögé látva viszont mindez mintha kevésbé fénylene és ragyogna. Történetében sok helyen elnagyolt és gyér. Tudom, hogy gyerekfilm, ahhoz képest pedig erős képi világgal bír. Tudom, hogy nem vártak ekkora ovációt a mese fogadtatásának. De ezek a dolgok másodlagosak az egy film elkészítésébe fektetett munka mellett.

Az első 10 perce a filmnek fenomenális. A jelenetek, ahogy Simba születését ünneplik, és Mufasa a serdülő fiát okítja, méltóságot és tiszteletet árasztanak. Mufasa érettsége, Zordon (eredeti angolban: Scar) mogorvasága és Simba csibészes karaktere tisztán tettenérhető.
A film túlkapásai közül az egyik a musical-betét a szavannán. Szükségtelen beiktatás, ugyanakkor visszatetszést keltő is: Simba itt nem egyszerűen csíntalan: fürdik a saját egójában, mialatt Zazu sznob megrovásokat intéz hozzá. Az elefánttemetőben ugyanez megy, kiegészítve a hiénák magamutogató favicceivel.

Mufasa tényleg a legkiforrottabb személyiség, Zordon pedig egészen ügyes konspirátor. De az 1. terve rémesen elnagyolt. Miért nem bérelt fel legalább egy tucat hiénát állathússal, ha Simba biztos halálát akarta? Dalbetéte is ugyanolyan önismétlő, egomán és zavarba ejtő, mint unokaöccséé: egyetlen haszna, hogy kimondja: a hiénáknak adná a Büszke Birtok állati erőforrásait.  
A két musical kontrasztjában Simba egyénisége inkább látszik rokoníthatónak Zordonéval, mint Mufasáéval. Az egyetlen dolog, ami szimpátiát kelt Simba viselkedésében és cselekedeteiben, az, hogy Nalát menekülés közben megvédi egy hiénától.

Ahogy Mufasa a csillagokról okítja Simbát, az nagyon jó átvezetés a majdani tragédia előtt: olyan, mintha tudtukon kívül búcsúzkodnának. Emellett Zordon 2. tervén is már látszik, hogy menekülési esély nélkül hagyta a családját. Dramaturgiailag az egész gnúcsorda-jelenet hibátlan és pazar: a néző úgy érzi, mintha ő maga is ott lenne a zűrzavar közepén. A küzdőszellem és aljasság kitűnő példája mutatkozik meg, ahogy Mufasa ereje határára hajtja magát, és Zordon nyíltan a pusztulásába taszítja fivérét. Simbát apja holtteste mellett látni mindenképpen szívszomorító.

Sokan épp ezért elsiklanak itt egy komoly hiba fölött a forgatókönyvben. Zordon ellenőrzi, hogy Mufasa és Simba meghaltak-e, hogy majd a hígagyú hiénatrióra bízza a maradék gyilkosságot. Két igen fontos kérdésem van ezzel kapcsolatban.

1. Mire föl hiteti el Zordon Simbával, hogy az egész az ő hibája? Miután látta, hogy él, nyugodtan kiadhatta a parancsot a likvidálására anélkül is, hogy bármit mond neki, vagy elküldi, hogy siessen haza. Vagy csak a királyi sarj iránti megvetését akarta kiélni a kölykön, hogy halála előtt még utoljára bűntudattal kínozza?
2. Simba egy árva nyikkanás nélkül elhiszi nagybátyjának, hogy a tragédia miatta történt. Miért? Oké: a gyász miatt sebezhetőbb, és lelkifurdalása volt az elefánttemetői galiba miatt. De mégcsak rá se kérdez, mit is csinált rosszul? Ettől azért neki több önbizalma van az alapján, ahogy azt a hencegése és a musical-je beállítja. Zordon maga sulykolta neki, hogy el ne mozduljon a kisszikláról! Ehhez képest még felnőtt korára se lesz gyanús neki ez a véletlen egybeesés az állítólagos „meglepi” és a gnú-vonulás között? Még azután se, amit Nalától megtud Zordon uralkodásáról? Nem, ez így erőltetett.

Timon és Pumba életfilozófiája nagyon kétértelmű. A „Hakuna Matata” dala arról zeng: felejtsd el a múltat, és fütyülj a problémákra. Értem, hogy mi célt szolgálna a Hakuna Matata: túllendíteni Simbát a fájdalmon. De így csupaszon tálalva ez olyan benyomást kelt, mintha lustaságra és önzésre buzdítana.
A film teljesen félrekezeli a folyamatot, ahogyan Simbának magára kellene találnia a sorscsapás után. „Hakuna Matata” alatt a készítők arra akarhatták rávezetni a protagonistát: a bűntudat ne bénítsa lelki érésében. Mufasa útmutatása, hogy minden lény becsülendő, mert a "Nagy körforgás" részei: mindez itt nyerne gyakorlati értelmet. Lépj tovább, élj az új nap új lehetőségeinek. A gyakorlatban ez férgek és rovarok evése, elvonultság, illetve az,hogy mennyire virágzóvá válhat egy trópusi táj. Alighanem ilyenekre szokatná Simba a Büszke Birtok lakóit királyként, miközben a terméketlen és kopár birodalom apránként újra lakhatóvá válik - valahogy.

Ez lett volna Simba száműzetésének az egybefüggő tanulsága: a takarékos, múltbéli hibákon túlnéző csapatmunka/hierarchia különböző állatfajok között! Az Oroszlánkirály legsúlyosabb mulasztása, hogy a fő tanulságot nem rögzíti konkrét történésekhez: a végén a Büszke Birtok mintegy varázsütésre virágzik fel, ahelyett, hogy látnánk Simba vezéri intézkedéseit, melyeket élettapasztalatai alapján meghoz.

Van, amit még kitalálni se lehet a történésekből. Zordon uralma alatt pontosan mitől pusztult el a Birtok teljes növényvilága? Csak annyi hangzik el, hogy éhinség van - a rengeteg hiénával nem csoda -, ezért nem ártana vadászatot indítani. Timonékhoz hasonlóan ő is csak henyél a kopár semmi tetején, miközben Sarabi, Simba anyja a csordák továbbállására figyelmezteti. Zordonnak ennyire nincs realitásérzéke? Nem valami szájbarágós magyarázást várok, nem is azt, hogy a teljes államapparátust megismerjük a Büszke Birtokon. De az a másik véglet, ha mindenre nekünk kell logikus választ adnunk a film helyett.

Simba segítőinek belső vonásaival is problémák vannak. Mikor Simba az apja csillagokról mondott tanítását osztja meg velük, épp olyan harsányan röhögik ki, mint ahogy a hiénatrióból Ed szokott vihorászni. Gúnyolódnak rajta, mikor Nala felfedi, hogy ő "A Király". Sose kértek bocsánatot érte, holott - gyatrán, de - tulajdonképpen kihasználták oroszlán mivoltát, struccpolitikára tanították, ráadásul érzelmileg a porba döngölték. Ilyen barátok mellett nincs szükség ellenségekre.


A szerelmi fellángolás Nala és Simba között onnan eredhet, hogy hiányoztak egymásnak barátként, és miközben pótolni igyekszenek a kiesett évekből valamicskét, intimebb kötődés alakul ki köztük. Azt is értem, hogy Simba pocsék királyjelöltnek tartja magát, aki apja után másnak is a halálát okozhatja. Sajnos, mi se igen látjuk, mitől lenne kompetens király. Igazából gyerekkori életmódja semmiben nem különbözik abban, ahogy felnőtt korában dzsungeldzsigolóként él. Tehát ez  a problémám: látom, miről szólna a főhős jellemfejlődése, csak túl elnagyolt.

Rafiki, az öreg bölcs nem egyéb, mint irritáló komédiás, aki csak a provokációhoz ért, de semmi használhatót nem mond. Csak annyit tudunk róla, hogy ő egyfajta pap: keresztel és jövendöl. A két legtúlmisztifikáltabb mozzanat a filmben őhozzá köthető.
1.) Egy akárhonnan libegő tollkupacot kikap a levegőből, beleszórja a szélben egy teknőspáncélra, megringatja, és valahogy kiolvassa belőle, hogy Simba él. Erre egyszerűen nincs magyarázat.
2.) A másik Mufasa híres szellemjelenete az éjszakában. Rafiki éppen hozzáér a tóvízhez, és éppen akkor jelenik meg Mufasa lelkének a sziluettje Simbának. Mi idézte ezt a jelenséget konkrétan elő? Amit pedig a kísértet elmond, az semmi használhatót nem mutat Simbának. Eddig is emlékezett arra, hogy ő Mufasa fia, királyi sarj, és hogy elvileg most a trónon kéne ülnie. Mi az apropó ebben? Zordon tisztázatlan pszichikai úton űzte el, Mufasa tisztázatlan pszichikai úton küldi vissza.

Minden monológ és párbeszéd, ami Simba belső konfliktusára utal, elsietett. Simba visszatérése kellően hatásos, de egy dolgot senki nem említ meg az ott lévők közül: Zordon szavahihetőségét kikezdi, hogy a halottnak mondott unokaöccse ott áll előttük. Sarabi és az oroszlánfalka csak hüledezik, mikor Zordon azzal kezd érvelni, hogy Simba tehet Mufasa haláláról. De senki nem kérdezi meg, miként hibás érte? Simba tanúsíthatná, hogy Zordon vitte oda a sziklához, és mondta, hogy maradjon ott!
Hatásvadász sablon, hogy épp akkor csapjon villám a Trón Szirtre, amikor Simba a szakadékba tántorodik, és, hogy az az egy szem villám egy mindent elemésztő tűzerdőt generál a növénytelen sziklán. Vizuálisan remek díszlet, de indokolatlan.
Amikor pedig Zordon a fülébe súgja az igazat, és Simba dühében felugrik: hol támasztotta meg a lábát az elrugaszkodáshoz? Hiszen a levegőben kalimpált, és puszta kézzel kapaszkodott a peremen.
Zordon miért arrafelé menekült, ahol pontosan tudnia kellett, hogy szakadék várja?

Azt elismerem, hogy Zordon végső harca Simbával és Simba diadalüvöltése mind-mind epikus beállítású, erőteljes képsorok. Utoljára még sikerült kihámoznom még egy összefüggést, ami nulla fogódzó nélkül lapul a mélyben: az üvöltés királyi jelzés. Elvileg csak ezért hihette kölyökként, hogy ő hívta le azt a gnúcsordát. Önmagában egy kölyökoroszlán ordítása - mégha visszhangzik is a környéken - közel sincs annyira ijesztő, mint egy felnőtté. Ez elegendő, hogy egy teljes gnócsorda olyan távolságból megijedjen tőle?
Simba saját gyermekének ünnepsége azt jelenti: a film köre és az "Élet Körforgása" bezárult. Mégis: ha nem mutatják, hogyan uralkodik Simba, miként alkalmazza apja mely intelmeit, milyen gyakorlati mechanizmusok alapján virágzik vagy hanyatlik a Büszke Birtok... akkor ez csak formai megfelelés.

Olyan mértékű a ráhagyás, a vázlatosság az események láncolatában, ami már hiányérzetet kelt az emberben. Az Oroszlánkirály két fő erőssége a látvány és a zene: fantasztikus atmoszférát teremtenek a filmnek. 5 nagyjelenete is valóságos ékkő a gyerekfilmek között. Egy nagy baj van az egésszel: hogy nincs szorosabbra fűzve a tartalma. A történet és a szereplők - Mufasa kivételével - nagyon egysíkúan látják a világukat. Összetett motivációk, jellemrajzok és okozatok nem a nehéz felfogásúak miatt kellenek. Hanem mert a cselekményt ezek támasztják meg.

Disney-meséhez képest elementáris hangulattal rendelkezik: csak az alapján még tökéletes rajzfilm-kikapcsolódás.