Kill Bill + Kill Bill Volume 2

Quentin Tarantino azon rendezők egyike, aki saját, jól bevált stílusában készíti filmjeit. A Kill Bill viszont az a fajta alkotása, amit nem tudom rászánni magamat, hogy méltassak. Tudom, hogy egy filmalkotást a saját kontextusában és stílusában ajánlatos szemlélni, bármi is legyen az.


Számomra viszont, ha egy film lényege nem a humor vagy kifigurázás, a rendezőnek el kell tudnia hitetnie velem, hogy amit látok, valóban megtörténhetne. Az nem lehet stílusjegy, hogy csak azért adjak hitelt a filmben látottaknak, mert említik őket, vagy feltűnnek a filmben. Lehet, hogy túl merev vagyok, vagy túl nagyok az elvárásaim. Ha valaki nem akar negatív véleményt hallani a filmről, ne olvassa tovább.



Paródiának vagy művészfilmnek azért nem tudom elkönyvelni a Kill Billt, mert Uma Thurman színészi játéka és Beatrix egész karaktere, élettörténete komoly és áldozatos benyomást kelt az emberben. Ahogy az egyik volt bérgyilkost megöli, és szembenéz a nő kislányával, az igen erős üzenetet hordoz: aki pénzért öl, sose alapíthat úgy családot, hogy mocskos múltja titok maradjon. Teljesen jogos volt a Golden-Globe jelölés a szerepéért.

A bérgyilkosnő Beatrix ugyanolyan mészárosokkal hadakozik, mint önmaga. Új életet akart kezdeni, amit vérfürdővel büntettek, ezért őt se hatja meg, mihez kezdtek utána az életükkel. Ez nagyon sokat ígérő történet. Sok kritikus és néző szerint évtizedének egyik legnagyobb ütőerejű alkotása a film. Én nem tartozom közéjük. A fizika, logika és színészi játék csak dísznek vannak ott, a koreográfia hatásvadász és életszerűtlen. A tényleges cselekményt egyetlen filmben is be lehetett volna mutatni, feszesebben, tempósan.

Az egyes jelenetek nemcsak komolytalanok Beatrix kínjaihoz mérten, de sokuk nem is viszi előre a történetet. A kegyetlenségi faktort elbagatellizálja az elnagyolt és vontatott vágás. Gyakran az egyes történéseket teljesen hamis reakciók kísérik.
Ilyen például a kardforgató viselkedése, akivel Uma anyanyelvén, japánul társalog, vagy az alvilági alakok ülése, ahol az egyiküknek csak úgy hangulatból lenyisszantják a fejét. Nem tudom, hogy ezt viccesnek vagy sokkolónak kellene tekintenem, mert egyik célnak sem felel meg. A Leszámolás Kis-Tokióban a csonkítások, ahogy megtörténnek, az nagyonis komoly és elborzasztja az átlagembert. Itt viszont csak öncélú díszletkellékek.

Az első rész végső harca az évtizedekkel ezelőtti kínai filmek kivagdosása. Az ugrásokról ordít, hogy kötélen rángatják őket, a távol-keleti kosztümök pedig még komikusabbnak láttatják az egész ütközetet. Ha ez akcióparódia lenne, akkor Beatrix életútja és motivációja nem lenne szabad ennyire komor és együttérzést keltő legyen. A gyilkos diáklány gyakori alakja a felnőtt japán filmeknek és animéknek, de sem ez, sem a végső párbaj nem hozza közelebb a szereplőket a nézőhöz, akár karizmájukat, akár tudásukat illeti.

Ügyesen van megfelezve a történet 2 filmre. Jelentős javulás azonban nem történik a hihetőség terén. A 2. rész az 1.-höz képest nagyjából olyan, mint mikor az ember száraz buktát fogyaszt, de a második felére elfogy a lekvár - esetünkben a vér. Minden egyes jelenete el van nyújtva, alig történik egyetlen darabban valami fontosabb dolog. Nem mentség a harcművészet és a bérgyilkosi szakma tematikája: ez így monoton.

A fekete-fehér prológusnál még bizakodtam. A beszélgetés Bill és az álnéven élő Beatrix között érdekfeszítő volt. Billről csak a figyelmes néző ismeri fel, hogy az örvendése mennyire cinikus és álszent. Biztató kezdés. A bérgyilkosok viszont olyan faarccal és szögletes mozdulatokkal sétálnak be az esküvőre, ami lefaragja a mozzanat hangulati ütőerejét.

A másfél óra alatt a szereplők sok műíves pózzal, lagymatag beszédtónussal húzzák az időt. Tarantino a hirtelen akciójelenetekkel, plusz némi toxikológiai ismerettel legitimálja műve vontatottságát. Csak a stílusra figyelmet fordítva még nem válik megérintővé vagy hatásossá egy akciófilm. Ennyire ráérős, vágáshiányos jeleneteket utoljára a Star Trek – The Motion Picture-ben láttam, ahol pl. Kirk kapitány percekig nézte az Enterprise-t, majd a Vger-felhőt. Ott ez az elodázó módszer elmélyítette a hangulatot, itt viszont egyszerűen unalmas. 

A harci jelenetek kellően váratlanok, és még látszik is, ki hova mozdul melyik pillanatban. De gyakran csak öncélúan viaskodnak, sok a fölös pluszmozdulat és riposzt. Mikor Uma két lába betöri a félszemű nő trélerének ajtaját: az a Ping-Pongban a Kiválasztott láb-effektje, amint a réti támadói egyikét rugdossa a hátán (1 vagy 2 másodpercig mutatták). A lőfegyverek csak futó kellékek, holott ez a legbiztosabb módja a gyilkolásnak. Mondjuk a fegyverek és a tölténytárak igen költségesek, és a Beatrix célpontjai egyáltalán nem látszanak gazdagnak.

Leginkább a szakállas remetemester alakja maradt meg bennem. Nem a kiképzés kegyetlenségét nem hiszem el, hanem a mester egész alakját; ezt a vattaszemöldökös, álszakállát műmájeresen simongató sztereotípiát, amit szintén a régi kínai harcművész-művekből vettek elő. Ez, hogy Beatrixot, a 2. filmbéli tanítványát így megszégyeníti, még akár szívszorító is lehetne, ha nem valami spontán heccből, hanem tényleg leckéztető szándékkal történne. Ha valóban okítólag űzné Beatrixot az ereje határára. Ám a meggyilkolása körülményei elárulják: az öregnek nincs esze.
És amikor felugorva megállt a Beatrix tartotta katana-pengén, elképedtem. Ez ugyanaz, mint mikor A kardfogú bosszúja végén az állatszobor foga keresztülmegy a cégtulaj száján és megáll rajta. A köztes állapot paródia és akciófilm között azért zavaró számomra, mert nem tudom eldönteni, hogy humorosan vagy komolyan álljak hozzá. A Halálos fegyverben a humor és akció egymást segítő és fokozó elemek, de itt a két dolog kioltja, vagy legalábbis akadályozza egymást.

Beatrix számomra az 1. rész és a filmvégi hosszas vallomás dacára sem válik felelősségteljes felnőtt emberré. A jelenet az igazságszérummal elvileg lerombolja illúzióit, mert beismeri: hazugság lett volna új életének minden mozzanata, amiért sosem bírálta el mészárlásaiért a társadalom. Ezért is dühített annyira, hogy a film végén Beatrix megint úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Bill, az arroganciáját palástoló bérgyilkostanár szakasztott olyan, mint egy sötétített Kwai Chen Cain, aki egyszer tábortűz mellett, fúvós hangszerével mesél egy shaolin-templom leégéséről. A titkos technika, amit még Billnek se mutatott meg a mester, szintén részletezésre szorult volna. Olyan, mintha Tarantino azt várná, hogy elhiggyünk dolgokat, csak azért, mert említik és mert hamisan eljátsszák őket. Rugalmatlan vagy sem: taszítónak tartom, hogy egy titkosan őrzött harcművészeti technika,  az ismeret átadása ilyen száraz és lebutított módon van ábrázolva.

A félszemű nő már az első részben izzasztó jelenés volt. Igen: tudom, hogy a nagytudású remete vájta ki az egyik szemét, de az egész eredettörténete vázlatos. Bill kérésére nem ölte meg a Mennyasszonyt, mikor eszméletlen és védtelen volt.
Őt lekörözte rongyosságban az iszákos ex-kardforgató bárpucoló. Ő se ölte meg, mikor védtelen volt. Hiába a körítés, hogy élve akarja eltemetni Beatrixot, úgy néz ki, mintha a színész elfelejtette volna, hogy fogatáson van. Valószerűbb figura a japán dámánál az első filmvégéről, de jóval kevésbé látszik rajta bármilyen mentális erő vagy éberség.

Sokkoló és borzongató elsőre, amikor a főszereplő kitör az elföldelt koporsóból. De ez úgy, ahogy a filmben mutatják, a való életben teljesen bizonyos, hogy sosem sikerülne. Nem azért, mert nem elképzelhető. Hanem mert ilyen körülmények között ez a bravúr kivitelezhetetlen.

Egy akciófilmnek nem kötelessége eredettörténetet elmondania a főszereplőről. De Beatrixot közelebb érezné magához a néző, ha tudnánk, hogyan állt rá Beatrix a bérgyilkosi szakmára. Csak attól, hogy az érett Bill csábította rá? A kislányát és a normális élet esélyét akarja visszaszerezni, tehát ezt igenis van igényünk tudni. És miután terhesen fejbe lőtték az esküvőn: nemcsak nem hal meg, még a kislánya is épségben megszületett? Talán Bill lefizette az orvosokat, hogy miután felnyitották Beatrix hasát, a gyerek nála maradhasson? Nem érdekel, mi a magyarázat, de ott kell lennie!

Nem látjuk, mikor hány nap vagy esztendő telik el, hogyan nyomoz Beatrix a gyilkosok után. Tényleg csak Uma erőteljes játéka az, ami hihetővé teszi a karakter papírízű motivációit. Mikor a két gyilkos szülő a kislányukkal játszanak, az nagyon hamisra sikeredett. Spéci igazságszérum? És mindezek után boldogan élnek, mintha az anya sose lett volna hidegvérű, pénzért és kéjből öldöklő világcsavargó?

Lehet, hogy Tarantinónak jól bevált egyéni stílusa van, de az itt nem képes önálló világot teremteni, amibe beleélhetjük magunkat. Tudom, hogy a mozi stílusa egyfajta köztes állapot komoly és vicces között, akárcsak Tim Burtonnél a groteszk. De könnyed szórakoztatásnak egyszerűen túl komoly téma az, hogy egy véreskezű, pokoli kínokat, viszontagságokat átélő anya a bosszúért, a túlélésért és lánya jövőjéért harcol. Komoly téma pedig komoly tartalmi kidolgozást igényelne, főleg, ha más filmekből átvett elemeket kell működőképes egységbe építenie.