Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

Thor: Ragnarok

Ugyanazzal a lelkesedéssel vártam a Thor: Ragnarok-ot, mint a Marvel-rajongók. Mert bár köztudott, mit gondolok a marvelizmusról, a film két kiváló előzetese nagyon kíváncsivá tettek; úgy tűnt, Taika Waititi rendező megtalálta az asgard-i villámistenre legjobban rászabható tónust, sztorit és vibrációt. Ugyanakkor keresztbefont ujjal reménykedtem, hogy valami többet is nyújt majd a trilógia 3. része, mint CG-akcióbanzájt és öncélú viccözönt.

Kutyafuttában a történet: Thor elrángatja mostohafivérét, Lokit, hogy végső búcsút vegyenek az elmúlásra készülő apjuktól. Ám Odin halálával kiszabadul fogságából Thor soha nem látott nővére,

Hela, akit egykor a Halál Istennőjeként ismertek. Testvéreitől megszabadulva Hela elfoglalja az asgard-i trónt, véres hadjáratok sorozatát tervezve, hogy leigázza az ismert világokat. 

Eközben Thor a távoli Sakaar bolygón reked, ahol gladiátorként rabságba vetik. Mielőbbi szökésén serénykedve viszont nem várt szövetségekre bukkan - köztük egy bizonyos zöld behemót zúzógépre. 

Vegyesebbek nem is lehetnének az érzéseim a Ragnarok-ról. Energikus, jól ütemezett produkció, amely valahogy mégse tud a maga tengelye körül forogni, a fő profilját adó humor pedig nagyon hullámzó színvonalon mozog. Pedig a vicceket többnyire ügyesen időzíti, nem riadva vissza tőle, hogy a szereplők fő vonásaira mutogasson (pl. Hulk primitív vadsága, Banner doktorija, Loki hajlama az árulásra). A Thor: Sötét Világgal szemben a 3. rész néhol már paródiaszinten élcelődik a saját fantáziavilágán, ami remekül áll neki, nincs ezzel semmi gond. 

Félúttájt mégis fárasztóvá válik a szinte folyamatos poénözön, mert nincs ellensúlya a tartalmában. Túlpuhított, ahogy Thor kritizálja hibáikért Hulk-ot, Lokit és foglyul ejtőjüket, Valkűrt, hogy maga mellé állítsa őket. Itt erősödött föl a gyanúm, hogy ez a poéneső csak ponyva, ami alatt semmit se kezdtek a témában rejlő lehetőségekkel. A fiatalos-laza imidzs mögött a Ragnarok a bevált Marvel-sablon gyártmánya, és komoly bakot lő vele, hogy pont azt a 2 dolgot hagyja sekélyesen, ami a legérdekfeszítőbb lehetne benne:

1. Helát, aki a Marvel-moziverzum eddigi legfényesebb nemezise lehetett volna; 
2. és magát Ragnarok-ot, a skandináv Világvége-mítoszt, mely Asgard alkonyának krónikája. Nos: Asgard ugyan tényleg megsemmisül, Thor pedig király lesz, úgyhogy legalább nem ott végzünk, ahonnét indultunk. "Nem megállítanunk kell a Ragnarok-ot, hanem előidéznünk!" 

Sugárzik a műről, miféle csökkentett módú tömegigényekre szabták, mint a legtöbb Marvel solo- és ligás filmnél. Azaz: megint mindent a felszínnek, morzsák a belsőnek - vagonnyi fan-service-szel kitömve. Komédia ide, Marvel oda: elpazarolja a Ragnarok a voltaképpeni történetét. Mégha olyan bikaerős humorú vígjáték volna is ez, mint pl. a Kick-Ass vagy a Deadpool, akkor sincs más benne, amitől odafigyelnénk rá, mikor, mi, kivel és miért történik a film egyes pontjain. 

Végigszemlélve a belsejét, 3 dolgot látok, amire a Thor: Ragnarok több figyelmet fordít, mint a 2 előző Thor-mozi:

1. az öniróniával dúsított humorizálás,
2. hogy a színészek nagyobb mozgásteret kaptak a felszabadultabb hangulatért,
3. és a stílusinjekció a 80-as évek akcióvígjátékaiból, ami A galaxis őrzői óta bekerült a Marvel sikerformulái közé.

Chris Hemsworth otthonosabban mozog az asgard-i hímringyó bőrében, mint valaha - hosszú és immár rövid hajjal is. Közös percei Hulkkal mulattatják az embert, bár nem annyira az ironikusnak szánt poénok miatt. Hulk és Thor is távol maradtak a Bosszúállók kettészakadásakor az Amerika kapitány: Polgárháborúban, így érdekes látni, ahogy újra találkoznak. Ha nem is kacagtam, de azért mosolyogtam rajta, ahogy istenhősünk trónja, sérója, kalapácsa és ereje zöme nélkül próbál szót érteni a melákkal - hol püfölve, hol jópofizva.

Megsajnáltam ellenben Bruce Banner-t, amiért olyan mostohán bánik vele a forgatókönyv. Nem mintha a Marvel neki valaha is adott volna rendes solo-movie-t, de itt a stúdió nyíltan bevallja, mire tartja őt: alig szerepel, lapos és szürke személyiség marad, és cefetül gyorsan túllép a tényen, hogy 2 teljes év odaveszett az életéből! Banner igazából kétszeresen csapdába esett a Sakaar-on: nem elég, hogy lezuhant egy idegen dimenzió bolygójára, de ezt az időt ő Hulkként töltötte.

Alteregója létezett a testükben és elméjükben, míg ő, Bruce a tudatalattiban volt elspájzolva. Lefordítva: a rajongókat csak a Hulk érdekli, belőle lehet játékokat és akciófigurákat eladni, a másik énjét úgyis végigzongorázta már két törölt verzió (a 2003-as Hulk és A Hihetetlen Hulk). Egyebek közt arról sem győzött meg a produkció, hogy ez a Hulk csakúgy beletörődne új élete elvesztésébe, mikor Thor besorozza Bannert. Életében először a tömeg elfogadta valahol, sőt: ünnepelte őt, mint az aréna veretlen bajnokát, a helyi főmufti kedvencét.

Miért adná föl mindezt? Vagy nem is döntést hozott, hanem csak hozzászokatják őt az új környezetéhez, mint afféle háziállatot? És a Marvel nem először sugallja ezt a felfogást a keze alá tartozó szuperhősökről.

Cate Blanchett még kétdimenziós diktátorként is delejező jelenség, és nagyon fáj, hogy Hela műsoridőt és motivációi terén sem kapta meg a neki járó jussát. Nem bántam, hogy a történelmi verzióval szemben itt nem Loki, hanem Thor vérrokona, aki Odin uralmának kezdetén még főparancsnokként szolgálta őt a környező birodalmak meghódításában. De csak még több hódításra és pusztításra vágyott, így Odin ellene fordult. Leginkább az a félig hűvös, félig undorral kevert megvetés tetszik benne, amivel a mostani, békés Asgard-ra tekint. "Odin imádta a birodalmát, de szégyellte, ahogy hozzájutott!"  (Kedvenc mondatom a filmből.)

Akkor melyik a valódi Asgard? A mostani, élhető és felvirágoztatott éden, vagy az csak egy álszent cukormáz a hódító, hatalmi hierarchiára épülő istenbirodalom mögött? Miként a nagyterem Thor-t ábrázoló freskói mögött Hela hódítását ábrázoló képek bújtak meg annyi évszázadon át? Ez a kérdés jobban felcsigázott, mint akármelyik olcsó effektakció vagy anekdota, és elkeserítő, hogy 1 teljes évtized után a Disney-birodalom még mindig nem vállalja Marvel-berkekben (sem) a mélyebb tartalmat, mert félti a "könnyed kis képregényfilmek" profitmágnes receptjét! 

A régi/belső önmagunkkal szembenézés az a téma, ami nekem összetartja a Ragnarok-ot, mint filmalkotást:

1. Odin élete végéig sem nézett szembe múltbéli hibáival/bűneivel,
2. Thor nem hisz abban, hogy kalapácsa nélkül elég erő lakozik benne, hogy Helát legyőzze,
3. Bannert pedig teljesen eluralta a benne élő Hulk, ahogy pl. Edward Hyde is idővel úrrá lett Henry Jekyll fölött az ő történetükben. 
4. Loki pedig minden benne rejlő alantasságot kívül hord; ő az, akinek nincs külön belső énje. Thor kétszer is a képébe vágja, hogy tud az árulásáról: előbb amiatt, hogy nagyon is tudott Heláról, másodszor meg, hogy vissza akarta hurcolni Thor-t a Játékmesterhez.  

Valkyrie, a rabszolgavadászt márcsak a pia és a hobbimeló érdeklik az életben; vele kapcsolatban díjazom azt, hogy Thor nem tud a múltjáról, mégis felismeri rajta, hogy menekül valaminek az emléke elől. Nem akar szembenézni vele, hogy ő is asgard-i, és Odint szolgáltára esküdött föl.

Loki deríti ki, hogy a valkűrök hadseregét Hela egykor kíméletlenül lemészárolta - csak azért, mert Odin velük akarta eltüntetni a szennyesét. Érdekes, hogy Valkyrie ugyanúgy megveti Asgard urának kétszínűségét, mint Hela, akire szintén gyűlölettel gondol.

Egyrészt örülök, hogy a nőt pont Odinnak ez a félkomoly utóda győzi meg, hogy segítsen kiütniük a visszatért Helát. Másrészt sajnálom, hogy igazán személyes jelenetet nem láthattunk a Halál Istennője és Valkyrie között. Végig ez van: előbb a "humor", majd az akció sulykolása csapolja az időt a szereplők viszonyrendszere elől! 

Nem tagadom, stíluskirályul néznek ki Thor küzdelmei: az is, mikor csak simán bunyózik, és az is, amikor isteni ereje manifesztálódik villámlásként. A Ragnarok hozott a legközelebb hozzá, hogy elhiggyem: még egy ilyen Marvel-protezsált istenfit is padlóra lehet küldeni. Kár, hogy a létező legelcsépeltebb módon ébred tudatára erejének, az Odin-tól kapott emlék-látomás formájában. "A kalapács csak összpontosította az erődet." Pofátlanságnak tartom, hogy Hela a fél szemét kihasítja Thor-nak, a film pedig szinte észrevétlenül átsiklik ezen, hogy megtartsa ezt a "lepuhított" stílust.

Ami még kifejezetten irritált, az Hela eltűnése a filmből. Egyszerűen eltűnik, mikor Surtur - a személyiségtelen CGI-tűzhányó démon a bevezetőből - beteríti. "Asgard nem egy hely, hanem a nép maga." Rendben, hogy Hela együtt pusztul Odin Asgard-jával - a régivel és a még régebbivel egyaránt -, de más szemszögből nézve ez elég kedvszegő megoldás így:

1. Ha Hela most tényleg meghalt, az úgy súlytalan bukás egy karizmatikus nemezistől. 
2. Ha meg nem, akkor így megint a hollywoodi "Á, attól, hogy most látszólag meghal, később még visszatérhet a folytatásban!"-klisét tuszkolják a torkukon.

És ha már így belejöttem a panaszkodásba: Odin meghittnek beállított búcsúja is kiábrándítóan semmilyen lett. Bravó: apa és lánya együtt süppedtek bele A Sose Kibontott Marvel-Karakterek Valhallájába. 

Tényleg a Ragnarok lett az eddigi legjobb Thor, de sajnálom: az ódákba foglalt humorérzéke sem fedi el, mennyi kis részletet elhagy, miközben száguld a kiszámítható végkifejletbe. Tényleg tud szórakoztatni, de gyakran úgy érezem, hogy önmagát szórakoztatja, míg engem, a nézőt kihagy belőle. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha valaki mindenképp a Marvel-féle Thor legizgisebb kalandját szeretné először látni, akkor azt javaslom, ezzel kezdje. 

Transformers 5. - Az utolsó lovag

A stáblista utáni jelenet Unikronról bizonyítja a legékesebben: amíg a Transformers márkanév profitál, addig Michael Bay és a Paramount mindig ugyanazt a hangos agyrohadást fogják a torkunkon lenyomni "popcorn-flick" címszó alatt. Pénz beszél, kutya (azaz kritikus) ugat. Nyilván szintén csak a pénz miatt lehet olyasvalaki, mint Sir Anthony Hopkins főszereplő az év egyik predesztináltan legnagyobb bélsarában - amelyről bevallása szerint ő sem értette, miről akar szólni.

Pont ezért én sem fogom venni a fáradtságot, hogy előkotorjam az 1 perc után elfeledhető ál-karakterek neveit!


Szóval: Mark Wahlberg a bűnözővé nyilvánított Transformereket mentegeti a romba dőlt chicago-i negyedben, ahol egy 14 éves kislány ugyanezen erőlködik. Az angol lord Anthony Hopkins azonban elhozatja onnét őt és a Merlin-sarj professzornőt játszó Laura Haddockot. A Transformer-Anyabolygó, Cybertron a Földre jön elpusztítani a világot, miután megtalálták majd a közös transzformer-emberi-történelem két ereklyéjét: egy alakváltó medált és a legendás Merlin pálcáját.

Az utolsó lovag a lehető legőszintébb kinyilatkoztatása, hogy egy film teljesen random összehányt elemekből is állhat, ha reklámnevek sokasága díszíti a posztert. Pontosan az a valós történet nélküli effektfesztivál, mint az összes eddigi Transformers-film - kivéve talán annyit, hogy most kevésbé mutogatják a női szereplőket. Lord Hopkins épp az oxfordi professzor végzettségéről tart listafelolvasást, mikor a kamera direkt a szupermodell-testű nő cicijét mutogatja. Ez az a színvonal, amit egy 14 éves, kanos kölyök rendezne házifeladatként a filmművészeti suliban.

Bay és 4 bértollnoka - köztük Akiva "Batman & Robin" Goldsman - gránitvastag pofabőrrel zúdítja ránk ugyanazt a zagyvasághalmot, amivel az előző részek is próbálták kiszúrni a szemünket. Mert ez a világtörténelembe nőtt badarság, hogy a Transzformerek már a camelot-i lovagokat - köztük az alkoholista kuruzsló Merlint -, teljesen súlytalan és logikátlan. Nemkülönben Hopkins hosszas expozéja a titkos szervezetről, amely a világvégéről tudta az igazat, olyan tagokkal, mint Newton, Einstein vagy a profnő faterja (Lara Croft-lenyúlás).

Mindez csak tetetés, hogy elfedjék a tartalom ordító ürességét: a céltalan, primitív CG-káoszt, ahol régi-új rasszista sztereotípiák futkosnak ide-oda, kiknél

• szerethetőség nuku,
• személyiségjegy nuku, 
• következtető-készség nuku,
• normális szöveg dettó nuku.

Hangzatos zagyvaságok és szexista aranyköpések röpködnek a robbanások tűzcsóváival és a törmelékkel. Egymás mellett beszélnek el állandóan, sokszor még a saját állításaikra is rácáfolva (pl. mikor Wahlberg azt próbálja kinyögni, hogy ő mindennek a feltalálója). Mintha a jó Isten összezavarta volna a nyelvértésüket, mint egykor a bábeli toronynál.

Vívmány, hogy Optimus Prime-ot minden addigitól mostohább szerepkörbe döngöli a szkript. Nemcsak kevesebbet szerepel, mint a 2014-es Godzilla címszörnye, nemcsak, mert a legósdibb HASBRO-játékkiadásában több egyéniség szorult (ismét), hanem mert most ő a rosszfiú. Egy mecha-boszorka, aki állítása szerint a teremtője, agymossa azzal a húgyagyú mesével, hogy a Föld maga Unikron, és el kell pusztítani Cybertron feltámadásáért. Nem beszélve arról, hogy a boszi Megatron cinkosa. Wahlberg néhány kérlelő nyögése elég, hogy a fővezér magához térjen, és persze megint nem ússzuk meg a csöpögős szónoklatát az emberiség értékeiről.

A többi robotszereplő maradt az az irritáló elmebaj, amik eddig is voltak. Űrdongó és az álcák a megszokott CG-pompájukban bohóckodhatnak,

élükön egy új transzformerrel, aki Hopkins lordjának a komornyikja! Az inas-transzformer a film abszolút mélypontja: szüntelen pofázása Chris Tuckert siratja vissza az emberrel, és állandóan rá akarja vetni magát Wahlbergre... pedig a történet szerint pont ez a férfi a megjövendölt utolsó lovag. Igen. Így írták meg. Nem Optimus, nem is egy másik transzformer, hanem Wahlberg figurája. És hogy ezt kellően szemléltessék, egy jelenetben a kardjával felfogja egy transzformer támadását.

Még röviden Megatron új csapatáról. Az amerikai haderők lepaktálnak vele, ő pedig hangosan felmondja, mely csodabogarakat akarja a csapatába verbuválni, mint Viola Davis az Öngyilkos Osztag elején. Ők - mint minden mellékszereplő, ember és robot is -, előbb csak úgy felbukkannak, majd eltűnnek, ahogy épp az íróknak kedve tartja. Befejezésről ne is álmodjunk, a post-credit jelenet pedig újfent értésünkre adja: amíg a film jól reklámozható neveket mantrázik, addig

Mi, magyarok 2-300.000 Ft kiadását egy laptop-ra jobban átgondoljuk, mint ahogy 2-300 millióval dobálóznak Hollywood stúdiói, mikor egy ilyen úgymond "látványmozit" összeraknak. Bay maradt az a hulladékgyáros, aki az ezredforduló óta, sőt: eljutott arra a szintre, hogy már a korábbi Transzformers-rendezéseiből is lopkod. Ezt az embert vagyonelkobzással kellene sújtani azonfelül, hogy örökre eltiltják a filmes szakmától.

Az utolsó lovag remélhetőleg az utolsó bivalyszar, amit a Bayformers az arcunkba pottyantott.

Az ősz legendái (Szenvedélyek viharában)

"Ne feledd, hogy férjes asszony vagyok..."
"Én meg nős, boldog, szeretem a feleségemet, és ha itt volna, most vele lennék. Most nem arról van szó, hogy ki-kit szeret, hanem arról, hogy: segítsünk..."
"Tudod, megesküdtem magamnak, hogy amíg itt leszek, hű maradok a férjemhez..."
"Igen, ilyenkor mindig ezt a szöveget nyomjátok..."

(M.A.S.H.)

Már-már szatirikusan giccsfürdetett, langyosan álszent melodráma! A Jim Harrison regényéből készült filmet egy Edward Zwick nevű úriember rendezte - ugyanaz az illető, aki egy évtizeddel később olyan klasszikusokat hozott össze nekünk, mint a Véres Gyémánt vagy Az utolsó szamuráj. Itt még bizonyosan nem ért be: egy képileg remek, de drámatéren csöpögős, hebehurgya életsztorit vázol fel egy észak-amerikai család sarjáról, aki ott teszi tönkre saját boldogságát, ahol csak tudja. És a körülötte élők ezt vele együtt sínylik meg.

A visszavonult Ludlow ezredes fiait, Alfred-ot, Tristan-t és Samuel-t a városi világtól távol nevelte fel. Az első világháború kitörésére mindhárman bevonulnak a kanadai hadseregbe, ám Samuel meghal a harcmezőn. Mennyasszonya, Susannah azonban a két másik testvér szívét is megragadja. Miután Susannah végül Tristan élettársává válik, kiderül, hogy az igazi konfliktus nem is a családban, hanem Tristan lelkében dúl...

Külsőségeiben ez egy szép film, Hollywood ősi trükktárának egy csomó jól bevált kellékével felszerelve. Egyrészt lágy és révedező zene, ami hol fülbemászó, hol viszont egyszerűen csak patetikus aláfestést nyújt egy-egy jelenet számára. Aztán itt vannak az alapból festői erdei tájakról készült felvételek: nem csodálom, hogy John Toll operatőrt Oscar-ral jutalmazták. Akár eső, akár nappali fény, akár napnyugta: mindenféle időjárás jól áll a filmnek.
Végül: mindenféle sztereotípia ember és állat részéről, ami csak ebbe a környezetbe odaképzelhető:

1. A vérengző grizzlymedve;
2. A szenvedő jószág, akit kegyelemből muszáj lelőni;
3. A kőarccal bámuló indián mellékszereplő;
4. A naiv legfiatalabb testvér;
5. Az értelmiségi legidősebb fivér;
6. A vérmes, kigyúrt középső testvér,
7. akinek vadsága vonzza a kifinomult, városi szépséget;
8. és a könnyen morcossá váló apafigura.

Dramaturgia terén ez a film csak helyenként morzsánként működik. Végig úgy éreztem, mintha egy 100 részes latin szappanoperát zsúfoltak bele egyetlen filmbe. Semmi valódi dilemmát nem hordoz azonkívül, hogy ki kit szeret életének melyik periódusában. A karakterek híján vannak minden valós motivációnak, előbb követik az indulataikat, minthogy a szűk látóterű, kishitű gondolkodásukon kelljen változtatniuk. Miért is érdekeljen a sorsuk...?
Egyedül talán Ludlow ex-ezredes világképét nevezhetnénk indokoltnak: sok csatát végigharcolt, ismeri a háborúk borzalmait és köztudatba plántált hazugságait. Gyakorlatias ember, aki ragaszkodik az elveihez. Igyekszik akárcsak szóban is távol tartani a testvéreket a háborúktól, mert tudja, hogy azokban irodista politikusok küldik a nép fiait nagy eszmék nevében a vérontásba. Ő felfogta ezt. Utódainak kevesebb eszük volt.

A testvérek érzelmi viharai egyszerűen élősködnek a néző idegein, ahogy a rendező csűri-csavarja azokat! Zwick alapvető hiányossága, hogy nem tudja éreztetni az eltelt idő, időszakaszok nagyságát, így az események összefolynak. Nincsenek eléggé felépítve a karakterek, dróton rángatják őket egyik állapotból a másikba, míg végül teljesen elveszítjük az érdeklődést irántuk.
Itt van rögtön Samuel: nevetségesen félszeg kölyök még felnőtt férfiként is, aki idealizálja a nőket, de sejtelme sincs az igényeikről. Ez a karakter csak azért létezik, hogy a halála jelezze a fiatal évek idilljének a végét. Ennyi. És persze Samuel halálával kiesik az egyensúlypillér a másik 2 testvér közül. Tristan és Alfred ugyan nem vetélkednek, csak azt érezni: már nem olyan felhőtlen az egyetértés köztük.


Tonnaszámra váltakozik kapcsolatok sehonnét jött kialakulása és megszűnése - mikor milyen ürügyből kifolyólag. A színészi játék még úgy nagyjából rendben volna, de pont ezt teszi nevetségessé és ráakaszkodóvá az érzelmi bohózatokat. Rengeteg révedés, sóhaj, sírás és lelkizés, de valódi érettség és mögöttes gondolat soha nem nyilatkozik meg. Senki nem gondolkodik, nem törekszik őszinte hittel a boldogságra, csak sodródik vagy indulatból cselekszik.
Tristan és Susannah végre megkapják egymást... majd a férfi elcsavarog a senki földjére. Gyomorforgatóan cinikus az az álmagyarázat, miszerint Tristannak "bűntudata" volna, amiért a család mostanra széthullott. És itt ez a levél, melyben az őrá évekig váró Susannah útját kiadja: "Amink csak volt, halott. Ahogy én is. Menj hozzá máshoz."  És Tristan legközelebb már Alfred nejeként látja őt viszont. Ez végképp meggyőzött, hogy egy nagyvásznas telenovella rabolja az időmet, ahol majdnem az összes érzelmi kapocs megalapozatlan.


Szerencsére azért nem mindegyik. A rengeteg sablonpillanat között néhány olyan helyzet is adódott, ahol együttéreztem a szereplőkkel.
Például mikor Tristan, az új felesége és a közös kisfiuk találkoznak Susannah-val és Alfreddel. Az új feleség az az Isabel, aki még a film elején fogadkozott, hogy Tristanhoz fog hozzámenni egy szép napon. A kisfiút pedig Samuelnek nevezték el, a halott testvér után. Ha nem gondolok arra, milyen kínkeservvel döcögött el idáig a történet, érdekes közjáték, ahogy a volt feleség szembesül Tristan új családjával, és röviden beszélget a kisfiával. Ez volt a kevés pillanatok egyike, amikor igazi embereknek láttam Tristant és a többieket. Nem pedig zavaros elméjű archetípusoknak a Romantica Channelről.



Nem értem, mi a pláne abban, hogy a két legfontosabb nőalak meghal: Isabelt egy véletlen golyótalálat öli meg, Susannah pedig önkezével vet véget az életének. Még több tragédia, de mire föl? Itt már valami krimiszálat is erőltetnek a történet: a 30-as évek elejére Alfred képviselőségig jut, Tristan pedig a szeszcsempészet bizniszébe kóstolt bele. Az O'Banion testvérpárnak előbbi igen, utóbbi nem tetszik, s mikor Isabel meghal, Tristan bosszúból megöli az egyik O'Baniont, és azt a tisztet, aki véletlenül lelőtte a feleségét. A visszajövő másik O'Banion-fivérrel pedig már a Ludlow-család együtt - fogalmazzunk így: - rendezi a számlát.
Mégegyszer megkérdem: mire jó ez? Nem érdekel a könyv: mit ad hozzá a sztori egészéhez az, hogy mindkét nő erőszakos halált halt - és mindkettő úgy, hogy Tristant szerette, a 3 testvér közül a délceget? Pedig a golyóhalál hirtelensége még akár hatásos is lehetne: egyszercsak látnia kell Tristannak, hogy a szeretett párja egyszer csak nincs többé. De ez akkor sincs felvezetve. Ez így olyan, mintha a gyerek nézné az Én kicsi pónimot, erre bevágják, hogy egy ló felrobban az istállóban.



Még egy dolog, amit szeretnék szóvá tenni. Ahhoz képest, hogy Tristan a vadonban nőtt föl, a rengetegben érzi jól magát, és látjuk, ahogy fiúként egy indián befesti az arcát... ezek a beállítások homlokegyenest más mentalitást sugallnak, mint ahogy a film az állatokkal bánik. Tristan kisfiúként kitartóan keresi a bajt - "Ő kereste a saját halálát", ahogy az indián narrációja mondja -, és direkt viaskodni akar egy grizzlyvel. Még külön mutatják is, ahogy levágja az egyik ujját és karmát. Ugyanez az indián a film végén is így narrálja, hogy az idős Tristan megint nekimegy egy medvének a vadonban: "Ez egy jó halál volt." Egy frászt! Gyötrelmes, hiábavaló izgágaság volt egy nyughatatlan erdei embertől.
És mikor fiatal felnőttként lelőtt egy borjút, mert nem tudta kiszabadítani a szögesdrót-kerítésből... ez már szinte reklámszerűen sulykolja, hogy az a helyes, ha egy felnőtt férfi gyilkol. Mindegy miért, csak gyilkoljon, bizonyítsa a rátermettségét, ontsa ki az ellenség vagy a magatehetetlen áldozat vérét. A szüntelen érzelgősség, a nem létező motivációk és az unalmas, ütemtelen sztorivezetés után ez már a kegyelemdöfés volt számomra. Amilyen jól néz ki ez a film, annyira álszent, csöpögős és öncélúan letargikus a belseje.

Tudom, hogy a kritikusi többséggel megyek szembe ezzel az állásponttal, de a Szenvedélyek viharábant én kb. az idei Noé szintjére tagsálom, mint "epikus dráma".