Ponyvaregény

.

Quentin Jerome Tarantino olyasvalamit demonstrált a Pulp Fiction-nel, amit azóta tenyérnyi alkotás tudott egyáltalán jól utánozni. Fogta a városi alvilág démonizálatlan képét, kiragadott belőle néhány durva, de hihető példázatot, és egy érzelgősségtől mentes, poéndús bűndrámát varázsolt belőle. Megszelídítette és a forgatókönyv szerves részévé integrálta "a véletlent", "az előre nem láthatót". A történet fordulataiban úgy, mint a szereplők szövegeiben végig a friss kiszámíthatatlanság vibrál, hangulat és stílus tökéletesen egybeolvad a movie szerkezetével és mondanivalójával.

A gengszter Marcellus Wallace cserfes bérgyilkosai, Jules és Vincent egy aktatáska visszavételére + a tolvajok likvidálására indul. Mikor egyik célpontjuk fatálisan elvéti őket fegyverével, Jules ezt isteni jelnek betudva megfogadja, hogy kilép a hivatásából. Egy véres baklövés után esélyt is kapnak a Sorstól bizonyítani - főleg persze, hogy a saját nyakukat mentsék:

1. Jules meghiúsít egy éttermi rablást, mikor a támadók a táskát akarják,
2. Vincent pedig Wallace nejét, Miát "menti meg" a véletlen droghaláltól.

Ám hogy végülis melyikük okult a "csodából", azt egy Butch nevű bokszoló fejezete fogja tisztázni.

Magasiskolája ez a mozifilm-készítésnek! A Ponyavaregény a felszínén egy állati szórakoztató, színes és lüktető movie, melyet érdekes nézni és élvezet hallgatni. Aki pedig igényli, annak könnyű belesüppednie az alant megbúvó összefüggésekbe is. A történések, tárgyak, szavak és gondolatok közti kapocsok egyáltalán nem feltűnőek, és nem is csak egyféle olvasatuk lehet. Csatlakozom tehát azokhoz, akik Tarantino főművét tisztelik a Pulp Fiction-ben: baromi izgalmas, bátran játszik a tartalmával, sosem bújik a klisék szoknyája mögé. Ellenben végig mintha gúnyolódna a Hollywood-ra oly jellemző cukormázon és hatásvadászaton.

Annak ellenére, hogy több benne a párbeszéd, mint '94 bármely más művében - és az is főleg csak duma -, a karaktereket nagyonis jellemzi a beszédjük. Minden percben elhangzik 1-1 négybetűs trágár szó (pl. "fuck", "damn", "shit"), de sehol nem ostobák a dialógusok, épp ellenkezőleg. Végig kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni Vincenttel, Jules-szal, Miával és a többi figurával ebben a hihetően vad és veszélyes környezetben. Ennek részben az időrendi sorrend felrúgása az oka: ahogy a több különálló, de azonos közegű kisnovella végül egybefonódik, így megtréfálva az én figyelmemet is.

Ismerősnek tűnt ez a kronológiai technika egy másik kedvenc filmemből. A Ponyvaregény egyik legismertebb, kritikusok által leg-szétcincáltabb vonása, hogy teljes hosszában megbontja az időrendet, nemcsak pár flashback erejéig. Mint később a Sin Citynél, itt is több, önállóan is kerek nagyegység rakja ki a történetet, ahol a legelső kettébontott, és a film 2 végére helyezve fogja keretbe a nagy egészet. Ez a keret egyrészt időfölöttivé teszi a szereplőket, másrészt a movie üzenetére is reflektál (erről majd később).
Még ami szerintem hasonlóság a Sin Cityvel: maga a város, a los-angeles-i alvilág is mintha önálló szereplő lenne. Vizuálisan persze nem annyira stilizált, és talán csak a hangulatvilág miatt gondolom ezt. Nagyon egyetértek vele, hogy nincs éles választófal fő- és mellékszereplők "fontossága" között, még a névtelen alakok a háttérben is a film atmoszféráját erősítik. Még valami: a Ponyvaregényben nemcsak a főszereplők fedik át a részsztorikat, mint a Sin Cityben, hanem a szálak is jobban egymásba sodródnak. Ha egy részfejezet valami fontosat elmulaszt tisztázni, arra egy másik törtrészben kereshetünk választ - a fő kivétel talán Wallace kódzáras táskája (|6|6|6|), melynek tartalmát a képzeletünkre bízták.

 

A Ponyvaregény témája az erőszak, és ráépült életből való szabadulás. Minden nagyfejezet végén egy fő karakter elnyeri a megmenekülést, a megváltást, és az idősík-variálás segít, hogy ez ne váljon egy idő után elcsépeltté. Üdítő szkepticizmussal áll hozzá, hogy mit jelent hivatásból ölni: közvetlenül semmit! Semmi pátosz, erkölcsi határ-átlépés érzete vagy bármilyen szentimentális púder. Ez egy másik dolog, amivel belopta magát a szívembe: bámulatos, ahogy Tarantino elhumorizálgat az emberi élet kiolthatóságával. Mennyire rutinszerűen, de léhán lehet ezt felfogni - mint mikor Vincent véletlenül lövi szét az utasuk fejét -, vagy hogy mennyire túl lehet pózolni - ahogy Jules is önmagát konferálja föl a félig tákolt Ezékiel Biblia-szónoklatával.

A humor egyik fő forrása, hogy a szereplők mennyire unásig ismerik világukat, mégis mekkora slamasztikába kerülnek. Ha tudod mit csinálsz, ha senkinek nem úgymond "baszod át a búráját", nyugtod lehet... amíg valami váratlan dolog be nem kavar. Hihetetlen, hogy egy bűndráma így dúskál véletlen fordulatokban, mégis jól körülfogható a története. A való élet is ilyen. Bármilyen jól kiismered magad az erőszak világában - légy akár kiégett sportoló, gengszterfeleség vagy likvidátor -, bármikor beüthet olyan pech/baki, amitől elveszted az irányítást, és akkor kapálózhatsz kifelé a következmények örvényéből.

• Miután Vincent elvitte Mia Wallace-t vacsorára, a nő kokónak hitt heroinnal kiüti magát, a pasi meg pánikolhat, mitévő legyen.
• Butch épp pucol a városból, mikor a zebrán pont Wallace-ba botlik, akinek bérgyilkosát nemrég szitává lőtte.
• Ami mellesleg dettó véletlen: Vincent hülye fejjel kint hagyta a fegyverét vécézéskor, mialatt a célpontra várt.

És a többi.

Szóval mihez kezdjünk, ha már a kezünkhöz vér tapad, és mentenünk kell az irhánkat? Hogyan szakítsuk meg ezt az öngerjesztő spirált, anélkül, hogy feladnánk a túlélés esélyét? A Ponyvaregény fejtetőre állítja az ősrégi akcióklisét, miszerint ha brutálisan vetsz véget egy konfliktusnak, az onnéttől lezárt ügy. Minden tettnek szerteágazó következményei vannak, és az erőszak korántsem biztos, hogy olyan erőszakot szül, amire te számítottál. A cselekmény körkörösen haladva ugyanahhoz az éttermi rabláshoz ér vissza, ahol elkezdődött, ezzel kifejezve, hogy az erőszak is ördögi kör, amiből nem lehet a fegyverek nyelvén kiszállni. Véglegesen legalábbis nem. 





Jules és Vincent az egyik legszórakoztatóbb bűnöződuó, akiket valaha is láttam. És kivételesen cseppet se bántam, hogy a szereplők szóváltásai ennyire terjengősek. Én ugyan kimondottan a feszes beszélgetések híve vagyok, de az sem jó, ha azok csak kicentizve tolják a cselekményt előre. Itt a látszólag halandzsaszövegsorok között ironikus átcsengéseket találtam itt-ott, amik eszméletlenül szórakoztattak. Pl. mikor Jules Brettet, a táskalopó bagázs "eszét" vallatja:

"Does he, look like, a BITCH?!"
"NOOO...!" 
"Then why'd you try to fuck him like a bitch, Brett?" 
És mit ad Isten: ez "szegény" Marsellusszal később tényleg meg fog történni.




Samuel L. Jackson karaktere egyszerre értelmesebb és teátrálisabb, míg John Travolta Vincentje fásultabb, szétszórt, szimplaeszűbb pasas. Ők ketten profi, gyakorlatias takarítóbrigádot alkotnak, akik véres hivatásukat tökéletesen elfogadták rutinmunkaként. Ahogy az új gyilkosságuk helyszínére tartanak, úgy beszélgetnek mindenféléről, mintha egy átlagos irodai munkahelyre mennének be.  

Sokszor látom, hogy a rendezők annyira erőlködnek valami szimbolizmust beletömni a művükbe, ami meg végül nevetségesen lóg rajta a szereplőkön (akárcsak a későbbi Face Off, szintén John Travoltával). Jules ismertetőjegye a bibliai ál-idézet, míg Vincenté, hogy többször a mellékhelységben látjuk őt. Nem valami vonzó jelképek, de erősen kötődnek a Ponyvaregény üzenetéhez: újrakezdés, a mocsok és salak hátrahagyása, az ürítés. Megfigyeltem, hogy többször felbukkan valamiképp a 3-as szám:

• Brett bandájából 3.-ként ölik meg azt, akinek mellélövöldözését Jules csodának könyveli el,
• Jules háromszor mondja el idézetét, és Vincentet is háromszor látjuk a mellékhelységnél.
• A 3. alkalom pedig megpecsételi, melyiküknek hogyan ér véget a hóhérkarrierje.

Hihetetlenül kijózanító, hogy mikor az éttermet kifosztja egy pár - akik egymást Nyuszimuszinak meg Tökfejnek becézik -, éppen Jules, egy sorozatgyilkos szolgál béketeremtőként. Az elcsépelt passzus, amit gyilkosságai előtt elszaval áldozatainak, valódi érveléssé válik. Feszült helyzet, 3 fegyver mered egymásra: ha egyikük bekattan, gyors vérfürdő fog lezajlani. Azon vettem észre magam, hogy drukkolok Jules-nak, nemcsak mert a legértelmesebb négyük közül, de mert a véres tettei ellenére igaza van. Isten valóban lesújt - ilyen-olyan okozatok útján - az erőszaktevőkre, ha megérdemlik, de itt már tényleg nincs értelme megdögleniük. "Nobody is going to hurt anybody!" "We're gonna be cool."

Nem először látom, hogy egy rendező úgy próbálja nyomatékosítani a mondandóját, hogy a gyilkolás mennyire triviális, csak-úgy megtörténő momentum. Tarantino-nak ez végig sikerült a Ponyvaregényben: például annál a résznél is, ahol ő maga játszotta Jules barátját, Jimmyt. A Vincent által szétlőtt "nigger" miatt Marcellusnak egy profi nyom-eltüntetőt kell küldenie Jimmy házához, hogy kihúzza Jules-ékat a szarból. Abszurd, ahogy Tarantino még ebből is képes humort kifacsarni, és mégis: piszkosul mulatságos. Mintha az egész egy sima kocsimosás lenne, pedig vért és agyvelőt pucolnak ki belőle. Kölcsönkapott tiszta ruháikba bújva pedig úgy festenek, mint 2 taknyos kölyök.

A legsötétebb színezetű humor szerintem Butch fejezetét kíséri: a főszereplők élete közül az övé tűnik a legsivárabbnak, és a legdurvább dolgok is körülötte történnek. A kamerakezelésre nem találok jobb szót a zseniálisnál: ahogy Butch visszaoson a házba az aranyórájáért, hosszan látjuk, amint a szinte mozdulatlan, hangtalan környéken közel kerül "a veszélyzónához", ahol várhatóan már vár rá egy férfi - és egy kis fémgolyó. És lehetetlen nem látni a tanulságot abból, ahogy meglepi és szitává lövi Vincentet. Látszólag csak rajtaütött egy kontárként hibázó sorozatgyilkoson, de egyúttal igazolta is Jules korábbi döntését, hogy kiszálljon, és kezdjen tiszta lapot az életével - legyen az bármilyen "egyszerű".

Egyszerűen imádom a jelenetet, ahogy a zálogboltban Butch elszórakozik a polcokon talált holmikkal. Ez a pár perc újradefiniálja a becsületkódex fogalmát: ő és Wallace-t pár perce még Tom & Jerryt játszottak az utcán, most meg 2 szadista őket akarja megdolgozni. Bejött nekem a katana választása, és a sportolómúlt miatt hihető Butch döntése, hogy visszaforduljon: hiába szarik az etikára, nem kellemes hallani és tudni, mi történik odalent. Amúgy meg: nagy muri lesz eljátszani a modern szamurájt...
Minden mozzanat meglepetésként ért abban a bugyorszerű raktárpincében, és abszolút elhittem, ahogyan Wallace végülis eláll Butch kinyírásától. Nemcsak a feltételei és a hangsúlya miatt, hanem mert - énszerintem - Butch úgy tette fel a kulcskérdést, hogy az Marcellus-t a rajta vett erőszakra emlékeztette. "Megmondom én, "mi lesz most én meg teközted". Nincs semmi "én meg te"." Bizarr egy módja ez a tartozás visszaadásának.

 

Minden díj és szakmai elismerésnél beszédesebb szerintem azok a népes nézői visszajelzések, miszerint inkább töltenék el a hetüket az itt megismert sötét figurákkal, semmint a "hétköznapok embereivel". Ők - csakúgy mint a film maga - frissek, ruganyosak, rengeteg a merszük, valódi kikapcsolódást nyújt figyelni, hallgatni őket.

És ahogy a film zsonglőrködik a szókinccsel, az erőszakkal és a váratlanság elemével, eszmélünk csak rá, hogy ez nemcsak egy stílusos történet a jobb útra térésről. A Ponyvaregény maga egyetlen szabados üzenet Hollywood filmcsinálóihoz: Pokolba az előírásokkal!

Merjétek lehúzni a WC-n az elnyűtt formulákat, és ne térdeljetek le a stúdiók pénzcsapja elé, mely szinte biztos alkotói pórázzal jár.

Kezdjetek valami újba.

Alkossatok valami egyedit, ami tényleg a ti szellemetek produktuma.

A Ponyvaregény az én olvasatomban: elsőrangú mozifilm.

Végső analízis (Dermesztő szenvedélyek)

...


Gyakran eltűnődöm, vajon mennyire segíti egy film eladhatóságát, ha hazai forgalomban teljesen más címet adnak neki.

A Dermesztő szenvedélyek melodráma és pszichothriller ötvözete, egy hírneves pszichiáterről, akit két csinos asszony fölhasznál, hogy az idősebbiket felmentessék egy gyilkosság alól. A fickó azonban rájön az átverésre, és kezdetét veszi az árnyjáték hármójuk részvételével.

A produkció legnagyobb eredménye - azonkívül, hogy egyszerre láthatjuk Basinger, Thurman és Gere hármasát -, hogy csavar egyet az ősrégi "bajba jutott hölgy"-szituáción. Kim Basinger Heatherjét ugyan nem raknám 1 szintre mondjuk az Elemi ösztön női antagonistájával, de a maga miliőjén kellően őrült, vonzó és manipulatív.
Egyedül azt nem tudom, mennyire valószerű a "patológikus intoxikáció", amit az alkohol kivált nála (Én ugyanis antialkoholista vagyok, soha 1 cseppnyit sem iszom egyetlen fajtájából sem). Úgyhogy ezt inkább nem is vitatom.

Maga a film jó, csak nem eléggé. Az az igazság, hogy az egész művön érezni egyfajta bágyadt melankóliát, ami a thrillerekre jellemző feszültséget nem engedi teljesen kibontakozni. Szolid, hagy időt a karakterépítésre, és rendelkezik azzal a fajta légkörrel, amiből a főszereplők pszichéje, mentális állapota kiérződik a néző számára. A tempóval viszont nem vagyok kibékülve, legalábbis az első fele mindenképpen túl lassú.

A kezdeti fél órában a főhős, Isaac Barr megismeri Diana-t, utána Heathert. Előbbi a páciense, utóbbival pedig rövidesen szeretőkké válnak.
A lassúság valahogy az alakításokban is ott van. Nem arról van szó, hogy a színészek "rosszul" játszanak, hanem hogy energiaszegényen, néhol szinte életunt modorban teszik. Dr. Barron az elején inkább a fonnyadt unalom tettenérhető, mint a szellemi kihívás keresése. Arra panaszkodik, hogy hivatása révén túl könnyen kiismeri az embereket. Változást akar. Akárha Istent hallanám a háttérből válaszolni: "OK, Isaac! Mindjárt kapsz a fejedre olyan tiltott almát, ami garantáltan megfekszi a gyomrodat!" 

Gere és Basinger között szerencsére megvan a szükséges kémia és intimitás, az ágyjelenet sem sikeredett hamisra. Viszont az egyes részek elnyúlása, a ráérő vágás valahogy csökkentik a románc hatását az emberre. Ennyire azért nem volt megható nyomon követni, ahogy Isaac és Heather látszólag egymásra találtak.
A párbeszédek alatt sokszor úgy éreztem, hogy a szereplők nem egymás szavaira felelnek, hanem mintha lenne egy harmadik fülük, és pluszmondatokat hallanak, amiket mi nem. Ez nagyon kizökkentett. Egészen a nő tárgyalásáig nem tudja elérni a produkció, hogy bárki sorsáért izguljak, vagy hogy egyáltalán érdekeljen az adott szituáció. 

Miután Heather végez bűnöző férjével, Jimmyvel (aki elég kétértelműen bánt a lánnyal), kezd érdekessé válni a dolog. Isaac és ügyvéd barátja elérik, hogy Heathert beszámíthatatlannak ítéljék. Így pár hónap múlva elsétálhat.
Csak mellesleg mondom: a szkeptikus szakértőnő a legidiótább figura az egész movie-ban. Az ügyvédnek szinte harapófogóval kell kihúzni belőle konkrét ellenérvet arra, hogy az alkoholt lehet-e hibáztatni. És még az se áll meg. Ez a szipirtyó kb. úgy szakértője a pszichének, mint én a tokaji bornak.

A legjobb fordulat értékét a cselekményben lerontja az, hogy véletlenül következik be. Isaac csak akkor fog gyanút, mikor egy előadáson viszonthallja a virágneveket, melyekről Diana beszélt neki. Ugye megtudtuk, hogy néhai apja ivott és egy tűzben halt meg. Állítólagos rémálmában ezek ismétlődnek: liliom, szegfű, viola, majd mindent elnyel a tűz. Értelmezendő: ártatlanság, szerelmi vágy, rejtett hajlam az erőszakra és pusztulás.

Tetszik, hogy Isaac meglátja az átfedést az apa sorsa és aközt, amiként Heather megjelent a saját életében. De ha Diana már a kezelésekor szólt a virágokról, Isaac miért nem nézett már akkor utána a jelentésüknek? Ez azért elég fontos részlet egy precíz diagnózishoz. 

Kedvelem az olyan felállást, ahol 2 intelligens elme párbajozik, taktikázva, hogy túljárjon a másik eszén. Heathernél van a súlyzó, amivel leütötte Jimmyt, és aminek nyelét Isaac korábban gyanútlanul megfogta. Vagyis rajta a pszichiáter ujjlenyomata: ha bármivel keresztbe tesz a nőnek, az rögtön bevádolná. Olyan ez, mint egy terepjáték. 2 résztvevőnek kell 2 "kincset" megszerezni: egyik a súlyzó, a másik az ingadozó lelkű Diana.

Isaac egyértelműen győz azzal, hogy meggyőzi a Dianát, hogy átpártoljon hozzá. Itt nincs fekete-fehér. Néhol doktor csaknem éppoly számítónak tűnik, mint rosszakarója. De a helyzete miatt ez jogos elégtétel. :) És nem tehetek róla; mulatságos volt látnom, ahogy Heather bevádolja Isaac-ot, ám mikor nem találja a húgától kért bűnjelet, őrjöngeni meg hisztizni kezd: "Hol van a súlyzó?!" "Megkefélted, te szemét!" "Csesszék meg!! Csesszék meg mindnyájukat...!!"

Osztom azok véleményét, akik szerint az utolsó fél óra Heather szökésével és a leszámolással már fölösleges adalék. Olcsó és klisé módja ez lezárni egy pszichikai játszmákról szóló történetet. Meg aztán: a kivitelezése több ponton gyenge.
Kezdve azzal, hogy Isaac egy korábbi felmentett ügyfele segítségét kéri. A férfi elég ügyes, hogy elragadjon egy buszon álló nő kezéből egy papírdarabot, de hagyja, hogy amaz utánatrappoljon, és lelője. Miért nem óvatosabb? Miért nem szólt a rendőrségnek? Vagy ha nem tudta, kivel húz ujjat, miért nem volt Isaac-nek annyi esze, hogy felvilágosítsa?

És a leszámolás a toronyban. A pszichiáter már épphogy átvenné a győzködött nőtől a fegyverét, amikor éppen odaér a rendőrnyomozó, és felkiabál neki. Erre Heather egyből rükvercbe kapcsol a pszichéjében, és dühösen kijelenti Isaac-nek, hogy "szarik az egész világra". Kissé illúzióromboló. Volt egy egészen izgalmas elme-párharc kettejük között; erre az írók beerőltetnek még egy szökést, egy rossz üldözést, egy véletlen érkezést meg egy újabb hőbörgést. Mindezt pedig megfejelve egy hamisan kinéző lezuhanással.

Felemás érzésekkel intek búcsút tehát a Final analysis-nek. Van itt egy ígéretes film, amit a cselekmény erőtlensége gátol, hogy igazi elmeküzdelemmé fejlődjön. Azt mondanám az értékére: jobb thriller, mint mondjuk a Zaklatás, de zsengébb, mint a Total Recall.

Batman és Robin

Játékreklám.
Paródia.
Gyenge utánzat.
Sokan sokféleképpen illették negatív jelzőkkel ezt a filmet, de a népszerű közvélemény most igencsak megalapozott. Semmi sem komolyan vehető a Batman és Robinban, a '95-ös Mindörökké Batman folytatásában - kivéve talán Alfred, az inas ritka betegségét. Sokak szerint ez minden idők egyik legrosszabb filmje. Szerintem inkább "csak" a legalantasabb szándékkal készült képregényfilmje. 


A Warner Testvérek filmvállalata mindenkit igyekezett bevonni a készítésbe, mindenkit ki akart szolgálni, mindent belesűríteni válogatás nélkül. Rögtön a tervezőmunkába bevonták azt a játékvállalatot, melynek termékeit a movie elkészülte után reklámozták. Így kaptak egy gyors és üzletileg kiterjedt befektetői körre építkező pénzcsináló automatát.
Épp ezért működésképtelen a film: híján van bármilyen egységnek vagy koncepciónak. A film egész neonnal teletömött, szivárványnál is sokszínűbb stílusáról üvölt, mennyire nem történetmondás céljából készült. Hanem hogy eladjon nekünk játékokat, amiket a filmbéli figurákról és képtelen masinákról mintáztak.

A készítők meg sem próbálják palástolni a tényt, hogy a Mindörökké Batman szkriptjét másolják.

1. Batman felöltözik/szerelkezik, előforog a Batmobil és egy futó vicc hangzik el Alfreddel. Csak most Robin révén mindez kettőzve van.
2. Jön egy nagyjelenet, ahol a főgonosz megütközik a címszereplővel, csapdába ejti, elszökik, de a főhős megmenekül.
3. Egy zöld ruhás dilis tudóst elutasít a főnöke Bruce Wayne, ezért átvedlik második főgonosszá, megkeresi az első főgonoszt, és szövetkezik vele.
4. Hamis kinézetű science-fiction-efektekkel mutatják a főgonosz erejének forrását.
5. És van egy tragikus múltú tinédzser, akit Alfred támogat, felfedezi a Batbarlang titkát, és eldönti, hogy segíteni akar Batmannek. Ő végül segédként maga mellé veszi, megállítják a két főgonoszt, akik közül az egyik mentálisan rokkant lesz.
6. Zárómontázsként a szuperhősök ellenfényben futnak felénk.
7. És a teljes másfél óra mentén: rikító neon és nyomoronc poénok minden mennyiségben.

Akárcsak az előzmény, a Batman és Robin szerkezete is már a kezdő képsorok után stilisztikai tömbökre szakad szét. Mindegyik tömbhöz kapcsolódik egy-egy főszereplő.

 MR. FREEZE

Arnold Schwarzenegger harmatos színészi játéka még a legjobb a figurával kapcsolatban.  Hűtőruhája egy idegenre hasonlít a Nehéz napok a Föld nevű bolygón c. sorozatból, kivéve a gumióvszerre hasonlító fejrészt. Freeze fagyasztósugara pedig még annyira se hiteles látvány, mint Rébusz agyhullámai. Még illik is hibbant külleméhez, hogy elsőtől utolsó jelentéig jég-szóvicceket szór.

Terve arra, hogy feleségét megmentse, nagyon hézagos. Soha nem kapunk normális magyarázatot arra, hogy páncélját vagy fagyasztógépét hogyan működtetik gyémántok. Legnagyobb gyémántjai szinte tekegolyó nagyságúak, kisebbekből is annyi van neki, amik csillagászati összeget adnak együtt. Az nem volna elég a kutatásaira?
Nem túl átlátszó, hogy Nora Freeze és Alfred ritka betegsége ugyanaz? A nőt még nem, de a Bat-inast már ki tudja kúrálni. Imádott és magasztalt felesége hibernált halálos beteg, de Freeze-nek mégis van ideje "mozizásra" és kórust vezényelni. 


Fegyvertára - akárcsak Batmané - tobzódik a könnyfakasztóan röhejes cuccokban:

• A rakétákkal ellátott, űrbe fellőhető járgánya;
• Műanyag szárnyai, amikkel siklórepülhet;
• Reflektorokkal agyonvilágított halloween-tökfej-alakú búvóhelye;
• Halálra vacogó magán-hokicsapata, akiket egy "Mr. Fehér Karácsony" nevű táncikáló fabábu énekére tanít a TV-ből, a mikrofont pedig egy fehér kombinés néger kéjhölgy rázza;
• Egy ún. fagyasztógépe, ami pont belepasszol egy nemrég épült csillagász-obszervatóriumba, közösen működik azzal, pedig alkotójának csak az utolsó harmadig eszébe se jut odamenni. A fagyasztógépet belerakva a távcsővel le lehet fagyasztani egy egész várost.

DINAMIT TRIO

6 gumipáncél, ami kidomborítja az emberi test legapróbb porcikáját is mellbimbótól a lábuk közti részig. El vannak látva Bat-korcsolyával, Bat-hitelkártyával, Bat-olvasztólézerrel. Az ő inventóriumuk szintén olyan futurisztikus járműveket tartogatnak, mint: Bat-repülő-szörfdeszka, Bat-hómobil, Bat-bike, Bat-jeges-felületen-sikló-kétkaros-jármű lézertükröző reflektorral.
Sokatmondó a főszereplő színészek utólagos viszonyulása a movie-hoz. George Clooney bocsánatot kért egysíkú alakításáért, Chris O'Donnell pedig elsőként jött rá a színészek közül, hogy film helyett voltaképp játékreklámban szerepelnek.

Michael Gough az egyetlen, aki normálisan alakít, de a vacak írói munka az ő szálát sem kíméli. A halálos beteg Alfred titokban akarta tartani Bruce és Dick titkát, de a biztonság kedvéért:

1.   lemezre másolt minden létező anyagot róluk;
2.   egy hárombetűs pofonegyszerű szóval levédte;
3.   rábízta Barbarára, hogy még véletlenül se nézze meg;
4.   "betáplálta az agyi algoritmusát a Bat-computerbe", hogy az majd elmagyarázza Barbarának, hogy egy teljes gumi-denevérruhát készített neki, ha esetleg mégis kedve szottyan belenézni a lemez tartalmába.

MÉRGES SZÖMÖRCE

Fogj egy túl gyakran rikácsoló, csapzott hajú tudósnőt; nézesd végig vele, ahogy főnöke egy rajzfilmszerű-efekttel gumicsövön keresztül felpumpál egy vézna alakot agyatlan verőgéppé; boríts rá egy szekrényt tele vegyszerekkel; és várd meg, amíg szexi, mérgező csókú dominaként liánon kinő a földből. És megkapod Poison Ivyt, civil nevén dr. Pamela Islyt. A karakter minden nyilvános szereplése negatív csúcsot mutat fantázia terén:

1. Az obszervatóriumban fennhangon szidalmazza az emlősöket egy TV-adásban, amit az egész világon élőben közvetítenek;
2. A virágbálon egy rózsaszín gorillaruhában táncot lejt, majd egy csapat Tarzan-formájú férfi hátán bevonaglik a többi licitre váró hölgy elé. Feromonport hint mindenkire, amitől a tömeg elaléltan szédeleg, Batman és a pénztelen Robin pedig licitálni kezdenek, hogy melyikük töltsön vele egy forró estét;
3. Grandiózus terve, hogy Freeze-lel lefagyasztatja Gothamet, majd a világot, hogy aztán minden földrészt a szupernövényeivel népesítene be, melyek két centimétert nőnek egy másodperc alatt;
4. Transzvesztita sminkkel és tornyozott frizurával csalja be Robint a liánokkal teli kertjébe, de amikor megcsókolja, kiderül, hogy a férfi gumiajkakkal védekezett. Emberevő növényében percekig henyélt, de amikor visszaterül rá, a műanyag levelek rácsukódnak, mintha valami miatt meg akarná enni őt.

(...)

Ha nem hangzana el a denevér szó a filmben, alighanem fel se tűnne a nézőnek, hogy nem az Óz, a nagy varázsló remake-jét látja. Paródiaként hozzáállva  tartalmas szórakozást nyújt bárkinek. Ami a leginkább zavaró benne, hogy ezt az 1989-es Batman harmadik utódjának szánták. Alfred és betegsége a sztori egyetlen stabil pontja, ahol ez a szándék ténylegesen tetten érhető.

Kill Bill + Kill Bill Volume 2

Quentin Tarantino azon rendezők egyike, aki saját, jól bevált stílusában készíti filmjeit. A Kill Bill viszont az a fajta alkotása, amit nem tudom rászánni magamat, hogy méltassak. Tudom, hogy egy filmalkotást a saját kontextusában és stílusában ajánlatos szemlélni, bármi is legyen az.


Számomra viszont, ha egy film lényege nem a humor vagy kifigurázás, a rendezőnek el kell tudnia hitetnie velem, hogy amit látok, valóban megtörténhetne. Az nem lehet stílusjegy, hogy csak azért adjak hitelt a filmben látottaknak, mert említik őket, vagy feltűnnek a filmben. Lehet, hogy túl merev vagyok, vagy túl nagyok az elvárásaim. Ha valaki nem akar negatív véleményt hallani a filmről, ne olvassa tovább.



Paródiának vagy művészfilmnek azért nem tudom elkönyvelni a Kill Billt, mert Uma Thurman színészi játéka és Beatrix egész karaktere, élettörténete komoly és áldozatos benyomást kelt az emberben. Ahogy az egyik volt bérgyilkost megöli, és szembenéz a nő kislányával, az igen erős üzenetet hordoz: aki pénzért öl, sose alapíthat úgy családot, hogy mocskos múltja titok maradjon. Teljesen jogos volt a Golden-Globe jelölés a szerepéért.

A bérgyilkosnő Beatrix ugyanolyan mészárosokkal hadakozik, mint önmaga. Új életet akart kezdeni, amit vérfürdővel büntettek, ezért őt se hatja meg, mihez kezdtek utána az életükkel. Ez nagyon sokat ígérő történet. Sok kritikus és néző szerint évtizedének egyik legnagyobb ütőerejű alkotása a film. Én nem tartozom közéjük. A fizika, logika és színészi játék csak dísznek vannak ott, a koreográfia hatásvadász és életszerűtlen. A tényleges cselekményt egyetlen filmben is be lehetett volna mutatni, feszesebben, tempósan.

Az egyes jelenetek nemcsak komolytalanok Beatrix kínjaihoz mérten, de sokuk nem is viszi előre a történetet. A kegyetlenségi faktort elbagatellizálja az elnagyolt és vontatott vágás. Gyakran az egyes történéseket teljesen hamis reakciók kísérik.
Ilyen például a kardforgató viselkedése, akivel Uma anyanyelvén, japánul társalog, vagy az alvilági alakok ülése, ahol az egyiküknek csak úgy hangulatból lenyisszantják a fejét. Nem tudom, hogy ezt viccesnek vagy sokkolónak kellene tekintenem, mert egyik célnak sem felel meg. A Leszámolás Kis-Tokióban a csonkítások, ahogy megtörténnek, az nagyonis komoly és elborzasztja az átlagembert. Itt viszont csak öncélú díszletkellékek.

Az első rész végső harca az évtizedekkel ezelőtti kínai filmek kivagdosása. Az ugrásokról ordít, hogy kötélen rángatják őket, a távol-keleti kosztümök pedig még komikusabbnak láttatják az egész ütközetet. Ha ez akcióparódia lenne, akkor Beatrix életútja és motivációja nem lenne szabad ennyire komor és együttérzést keltő legyen. A gyilkos diáklány gyakori alakja a felnőtt japán filmeknek és animéknek, de sem ez, sem a végső párbaj nem hozza közelebb a szereplőket a nézőhöz, akár karizmájukat, akár tudásukat illeti.

Ügyesen van megfelezve a történet 2 filmre. Jelentős javulás azonban nem történik a hihetőség terén. A 2. rész az 1.-höz képest nagyjából olyan, mint mikor az ember száraz buktát fogyaszt, de a második felére elfogy a lekvár - esetünkben a vér. Minden egyes jelenete el van nyújtva, alig történik egyetlen darabban valami fontosabb dolog. Nem mentség a harcművészet és a bérgyilkosi szakma tematikája: ez így monoton.

A fekete-fehér prológusnál még bizakodtam. A beszélgetés Bill és az álnéven élő Beatrix között érdekfeszítő volt. Billről csak a figyelmes néző ismeri fel, hogy az örvendése mennyire cinikus és álszent. Biztató kezdés. A bérgyilkosok viszont olyan faarccal és szögletes mozdulatokkal sétálnak be az esküvőre, ami lefaragja a mozzanat hangulati ütőerejét.

A másfél óra alatt a szereplők sok műíves pózzal, lagymatag beszédtónussal húzzák az időt. Tarantino a hirtelen akciójelenetekkel, plusz némi toxikológiai ismerettel legitimálja műve vontatottságát. Csak a stílusra figyelmet fordítva még nem válik megérintővé vagy hatásossá egy akciófilm. Ennyire ráérős, vágáshiányos jeleneteket utoljára a Star Trek – The Motion Picture-ben láttam, ahol pl. Kirk kapitány percekig nézte az Enterprise-t, majd a Vger-felhőt. Ott ez az elodázó módszer elmélyítette a hangulatot, itt viszont egyszerűen unalmas. 

A harci jelenetek kellően váratlanok, és még látszik is, ki hova mozdul melyik pillanatban. De gyakran csak öncélúan viaskodnak, sok a fölös pluszmozdulat és riposzt. Mikor Uma két lába betöri a félszemű nő trélerének ajtaját: az a Ping-Pongban a Kiválasztott láb-effektje, amint a réti támadói egyikét rugdossa a hátán (1 vagy 2 másodpercig mutatták). A lőfegyverek csak futó kellékek, holott ez a legbiztosabb módja a gyilkolásnak. Mondjuk a fegyverek és a tölténytárak igen költségesek, és a Beatrix célpontjai egyáltalán nem látszanak gazdagnak.

Leginkább a szakállas remetemester alakja maradt meg bennem. Nem a kiképzés kegyetlenségét nem hiszem el, hanem a mester egész alakját; ezt a vattaszemöldökös, álszakállát műmájeresen simongató sztereotípiát, amit szintén a régi kínai harcművész-művekből vettek elő. Ez, hogy Beatrixot, a 2. filmbéli tanítványát így megszégyeníti, még akár szívszorító is lehetne, ha nem valami spontán heccből, hanem tényleg leckéztető szándékkal történne. Ha valóban okítólag űzné Beatrixot az ereje határára. Ám a meggyilkolása körülményei elárulják: az öregnek nincs esze.
És amikor felugorva megállt a Beatrix tartotta katana-pengén, elképedtem. Ez ugyanaz, mint mikor A kardfogú bosszúja végén az állatszobor foga keresztülmegy a cégtulaj száján és megáll rajta. A köztes állapot paródia és akciófilm között azért zavaró számomra, mert nem tudom eldönteni, hogy humorosan vagy komolyan álljak hozzá. A Halálos fegyverben a humor és akció egymást segítő és fokozó elemek, de itt a két dolog kioltja, vagy legalábbis akadályozza egymást.

Beatrix számomra az 1. rész és a filmvégi hosszas vallomás dacára sem válik felelősségteljes felnőtt emberré. A jelenet az igazságszérummal elvileg lerombolja illúzióit, mert beismeri: hazugság lett volna új életének minden mozzanata, amiért sosem bírálta el mészárlásaiért a társadalom. Ezért is dühített annyira, hogy a film végén Beatrix megint úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Bill, az arroganciáját palástoló bérgyilkostanár szakasztott olyan, mint egy sötétített Kwai Chen Cain, aki egyszer tábortűz mellett, fúvós hangszerével mesél egy shaolin-templom leégéséről. A titkos technika, amit még Billnek se mutatott meg a mester, szintén részletezésre szorult volna. Olyan, mintha Tarantino azt várná, hogy elhiggyünk dolgokat, csak azért, mert említik és mert hamisan eljátsszák őket. Rugalmatlan vagy sem: taszítónak tartom, hogy egy titkosan őrzött harcművészeti technika,  az ismeret átadása ilyen száraz és lebutított módon van ábrázolva.

A félszemű nő már az első részben izzasztó jelenés volt. Igen: tudom, hogy a nagytudású remete vájta ki az egyik szemét, de az egész eredettörténete vázlatos. Bill kérésére nem ölte meg a Mennyasszonyt, mikor eszméletlen és védtelen volt.
Őt lekörözte rongyosságban az iszákos ex-kardforgató bárpucoló. Ő se ölte meg, mikor védtelen volt. Hiába a körítés, hogy élve akarja eltemetni Beatrixot, úgy néz ki, mintha a színész elfelejtette volna, hogy fogatáson van. Valószerűbb figura a japán dámánál az első filmvégéről, de jóval kevésbé látszik rajta bármilyen mentális erő vagy éberség.

Sokkoló és borzongató elsőre, amikor a főszereplő kitör az elföldelt koporsóból. De ez úgy, ahogy a filmben mutatják, a való életben teljesen bizonyos, hogy sosem sikerülne. Nem azért, mert nem elképzelhető. Hanem mert ilyen körülmények között ez a bravúr kivitelezhetetlen.

Egy akciófilmnek nem kötelessége eredettörténetet elmondania a főszereplőről. De Beatrixot közelebb érezné magához a néző, ha tudnánk, hogyan állt rá Beatrix a bérgyilkosi szakmára. Csak attól, hogy az érett Bill csábította rá? A kislányát és a normális élet esélyét akarja visszaszerezni, tehát ezt igenis van igényünk tudni. És miután terhesen fejbe lőtték az esküvőn: nemcsak nem hal meg, még a kislánya is épségben megszületett? Talán Bill lefizette az orvosokat, hogy miután felnyitották Beatrix hasát, a gyerek nála maradhasson? Nem érdekel, mi a magyarázat, de ott kell lennie!

Nem látjuk, mikor hány nap vagy esztendő telik el, hogyan nyomoz Beatrix a gyilkosok után. Tényleg csak Uma erőteljes játéka az, ami hihetővé teszi a karakter papírízű motivációit. Mikor a két gyilkos szülő a kislányukkal játszanak, az nagyon hamisra sikeredett. Spéci igazságszérum? És mindezek után boldogan élnek, mintha az anya sose lett volna hidegvérű, pénzért és kéjből öldöklő világcsavargó?

Lehet, hogy Tarantinónak jól bevált egyéni stílusa van, de az itt nem képes önálló világot teremteni, amibe beleélhetjük magunkat. Tudom, hogy a mozi stílusa egyfajta köztes állapot komoly és vicces között, akárcsak Tim Burtonnél a groteszk. De könnyed szórakoztatásnak egyszerűen túl komoly téma az, hogy egy véreskezű, pokoli kínokat, viszontagságokat átélő anya a bosszúért, a túlélésért és lánya jövőjéért harcol. Komoly téma pedig komoly tartalmi kidolgozást igényelne, főleg, ha más filmekből átvett elemeket kell működőképes egységbe építenie.