Ötven árnyalattal sötétebb

"Ha van fekete részetek, az kell nekem, oké? 

Én csak feketével dolgozom. 

Meg néha: nagyon-nagyon sötét szürkével."

Minden értelmes felnőtt ember tudhatta, mi érkezik meg idén januárban A sötét 50 árnyalata (magyar) címmel: egy WC-papír regény bűnhamis átiratának a még üresebb másolata. Bizonyítja ezt, hogy előbb Sam Taylor-Johnson rendező, majd kis híján Jamie Dornan is otthagyta a szériát, amely soha nem is volt másnak szánva, mint telenovella a nagyvásznon, a létező legvérszegényebb pornográf képvilággal kidíszítve.




Sajnos tartja magát a vén stigma, hogy minél kevesebb főhős(nő) jellemvonása, annál könnyebb a hölgyeknek a bőrébe álmodniuk magukat, és fantáziálni arról, amit átél(het)nek. Ez teszi annyira sekélyessé már az alapanyagot is, amiből a filmeseknek dolgozni kénytelenek. 

Olyan szereplőktől alszunk el, akik nem viselkednek valódi emberként, életüknél csak személyiségük nagyobb 0, sőt: még a kapcsolataik is csak olyan bágyadtan betegesek. Erre lehetett számítani, és nálam is ez a kiindulópont, mikor írok erről az izéről.

Bár 2015-ben majd' minden toplista mélypontját bevette az előd, szerintem még ahhoz képest is gyengébb lett a Darker. Könyv vagy film: A szürke 50 árnyalatát én magam is megvetem, röhejes telenovellaklónt látok benne, amely idomított nézőbázist szolgál ki.

És mégis: ott legalább az ürügy történet araszolt valamerre. A fő páros ismerkedése egymással és egymás világával adott némi tüzelőanyagot, hogy ne csak terjengjen az egész 2 óra hosszat. A végén pedig a lány maga lépett ki a zsákutca viszonyból a hercegével, akinek saját szabályát dobta vissza neki. Egy hamis tündérmesében élhetett egy időre, de észre tért, és továbblépett abból.

Pusztán a tény, hogy Ana visszamegy Chris-hez, kivágja azt az 1 tartócölöpöt, ami ezt a rozoga szoftpornót állva tartotta. Tökéletes súlytalanság lengi be, mikor épp mit gondol vagy érez a lány - ha ugyan bármit -, 

hisz Anastasia Steele nem karakterként volt kitalálva, hanem mint egyfajta Rorschach-tintakép a hölgyolvasók és -nézők számára, amibe azt látnak, amit akarnak. Nem Dakota Johnson hibája ez, de attól ez még szakmai prostitúció.

A legnagyobb sértés ebben a műben az, hogy mennyire nem próbál egészestés moziként viselkedni. Olyan, mint egy TV-sorozat sokadik évadközepe. Az alkotók érezhetően úgy álltak hozzá, mint akik egy kibelezett hullát balzsamoznak, 

ezért érezni olyan szétszórtnak, jelenetkonfettik halmának a Darkert:

• Anastasiát molesztálja a kiadófőnöke, bizonyos Mr. Hyde;  
• Christian egy érzelmileg labilis alávetettje tűnik föl, majd el csak úgy;
• előbbi szópárbajt vív utóbbi ex-szexúrnőjével, Elenával;
• néha maszkabálba mennek;
• és a férfi helikoptere kényszerlandol, ami két perccel később mintha meg se történt volna. 

Gyarló férfiként pusztán két pozitívumot tudok felhozni a franchise mentségére: Dakota Johnson külsejét, és hogy nincsenek ocsmány vagy szembántóan rikító helyszínek.

Ha nagyon(-nagyon-nagyon) mélyre ásnék, mondhatnám, hogy Christian Grey itt már legalább nem akkora egótól duzzadó seggfej, mint azelőtt. Hogy itt már azért küszködik a szadomazo hajlamával, miszerint neki muszáj bántania egy nőt, mert crack-túladagolt anyját idézi föl benne. 

Valahogy így küszködik A sötét is, hogy kezdjen valamit ezzel a nem létező konfliktussal: a felállásban nyilván Elena a múlt rossz-szelleme, Ana meg a boldog jövő reménysugara. A kínlódó férfi pedig végül utóbbi elképzelését választja egy kapcsolatról, mert ugye a szerelem jóval mélyebbre hatoló dolog, mint az aberráció. Nahát...!

Ja! És emlékszik még valaki az emlékezetes szövegre, miszerint Mr. Grey nem szeretkezik, hanem...valami mást csinál? 
Nos, erre kapunk egy visszautalást a papíron drámainak szánt tetőponton:
"Te megtanítottál baszni! Ő megtanított szeretni."

Valahol állejtős nekem, miféle építőkockákból próbálnak írók egy-egy ilyen romantikus regényt, majd abból forgatókönyvet összerakni/összehordani. A Fifty Shades Darker pontosan olyan kártyavár, mint a zsáner legtöbb klubtagja, amikre elég egy nagyot ráfújni, és máris szanaszét hevernek a padlón. Se történet, se karakterek, se energia. 

Matekalapon 0-t adnék az újratöltött Grey-Steel-románcra, ezért egy zárlatos fénykardvinyettát nyomok rá értékelésképpen.

Rendes fickók

"Szegény kislány. Egy apát keresett, és két balfaszt talált."
"Ez hízelgő az egyik balfaszra nézve."

(Két apának mennyi a fele?)



Proszit!

Nostalgiawood végre kiizzadt magából egy "gyökértelen" (alapanyag nélküli) műsort 2016-ban, ami szórakoztató, de nem ostoba. A Rendes fickók Shane Black idei "body-cop" (="haver-zsarus") krimi-thrillere, amely egyszerre teremt élettel teli, színes hangulatközeget és vicces, de karakter-mozgatta történetet. Nem egy kimagasló alkotás, de friss, lüktet, egyszerre van stílusa és fordulatos története, benne olyan hús-vér szereplőkkel, akik nem mennek az idegeinkre minden 5. percben.

1970-es évek, L(os) A(ngeles). 

Holland March csóró detektívet egyik ügye kapcsán megfenyíti Jackson Healy, a jámbor verőember. Később mégis összeáll vele, mikor közös feladatuk akad. Meg kell találniuk Ameliát, egy eltűnt fiatal aktivistát, akit valószínűleg meg akarnak ölni...

Humor- és karakterfronton is meg vagyok elégedve Black munkájával. Bár a mellékszereplőkbe is sikerült azért színt vinni, egyértelműen Russel Crowe és Ryan Gosling párosa adja a film tengelyét. Goslinghoz képest Crowe kicsit visszafogottabban alakít, ez a felállás pedig illik a kapott figuráikhoz. Fantasztikusan tudtak egymásról játszani, nem izzadtságú, ahogy figuráik megkedvelik egymást. Nincs éles kontraszt közöttük, csak a lelki beállítottságuk ellentétes. 

Black korábbi forgatókönyveiből többször emel át ismerős elemeket, de sosem csak másol. March nem egy érzéketlen tahó apa, aki a szájmenését viccesnek hiszi (engem ez irritált pl. Az utolsó cserkész főszereplőjében). Földön járó, jó eszű hantás, aki a túl modoros vagy kétszínű viselkedést laza cinizmussal jutalmazza. Healy sem csak tetteti, hogy érdekli mások gondjai, egyszerűen csak nála első a munka - a józan ész határain belül persze. Mindkettejüknek problémás a múltjuk és jelenük is, vonzza őket az ital, az öntörvényűség, a mindenféle sötét alakok.

A "budy-cop"-felállás lényege, hogy 2 kisstílű alakot egy bizarr bűnügy csiszol barátokká, sőt az egyik a másik családjával is jó viszonyba kerül. Szerencsére a tónus se nem trágár, se nem szépelgő, vállalja a vért, a meztelenséget, a koccanást. A poénok nagyrészt működnek - kedvenceim a tisztogatás a liftnél, illetve mikor tévedésből egy esküvői vacsoraasztalra dobnak egy hullát. 
De egy dolog a hangulatközeg, és más a történet. Féltem tőle, hogy Black öntelt módon nem lát majd tovább a zsarufilmek népszerű sablonjain. Nem ritka sajnos befutott író-rendezőknél, hogy elbagatellizálják a normális sztori megírását, és annak hiányát a stílussal próbálják elkendőzni. 

Hogy így lett-e végül? Nos... részben. Van történet, lekötött, kiszámíthatatlan volt, de az újszerűtől távol áll. A krimiszál tempós és csavaros, bár elég sok a véletlen egybeesés benne. Olyan témák kerülnek elő menetközben, mint a megélhetés, a hétköznapok gyűrődései, sőt az erőszak megengedhetősége. Ezért is örültem az olyan részeknek, ahol March a maszek kopók rutin-teendőiről beszél. Bevallom, kicsit hirtelenkedőnek találtam, ahogy hol-melyik mellékszereplő felbukkan ebben az egészben: Amelia bírónő anyja, az áruló asszisztensnő vagy a gátlástalan bérgyilkos John Boy.  

2 tinilány-karakter van ebben a filmben: March lánya, Holly és a történet szent grálja, Amelia. 


Holly nekem két okból is nagyon tetszett. Egyrészt mert talpraesett, értelmes gyerek, aki hasznára van a duónak. Másrészt mert kiegészíti őket: jelenléte emlékezteti Healy-t, hogy igenis piszkos hivatást is választott magának.
Mikor egyik üldözőjüket - akivel ő már összeakadt - Healy csendben kinyírja, azt mondja: sérüléseibe halt bele. A nyomasztó érzést tetézi, mikor Holly felfedi: rájött, hogy hazudott neki. Ezen a férfin látni, hogy nem lelkiismeretlen vadállat, de itt már maga sem tudja biztosan, hogy őszinte-e. Ha egy gyilkos üldözi, végez vele, és nyugodt szívvel tud róla hallgatni. Akkor ő ettől rossz ember, és csak másoknak játssza a jó fej bunyóst? Vagy tényleg muszáj bepiszkolnod a kezed, ha valaki az életedre tör? Később, mikor John Boyt lefegyverzik, őt Holly kedvéért nem öli meg, de a kérdés attól még nyitva marad... 

Amelia alighanem a legholdkórosabb csitri, akit idén moziműben

láttam. Hiszi, hogy anyja áll az őt üldöző bérgyilkosok mögött, vagy

legalábbis lepaktált velük. Nem az zavart, hogy a lány csak

motorként szolgál a cselekménybe, hanem hogy a magához való

esze sincs meg. Felelőtlen, hisztérikus, képtelen bízni még a

megmentőiben is. 

Végül pedig John Boy azért tud golyót ereszteni a

fejébe, mert a csaj az utcán, ugyanabban a sárga ruciban futkározik

mint 

egy céltábla, és pont az ő kocsiját inti le. "Ki kell jutnom innen!" 

Pontosan honnét, kislány? A városból, vagy a földi létből?

A cím és a poszter is hajaz ugyan a lehetséges nézők szimpátiájára, de a Nice Guys nemcsak azzal próbál lekenyerezni minket, hogy hasonlít a 70-80-as évek akcióvígjátékaira. Engem az ilyesmi nem hat meg. Ez egy nevettető, energikus, soha le nem ülő krimikomédia, szerethető főszereplőkkel, stílusos közeggel és egy bolondos detektívszállal. Azt belátom, hogy simán belefért volna több tartalom, a bajba jutott hölgyike meg a fogkrémes tubusommal verseng ész dolgában. De ezek nem éket vágó hibák: végre elmondhatom, hogy ezen a nyáron is láttam egy jó hollywood-i produkciót.

Marslakó a mostohám

Kim Basinger egy földönkívüli látogatót játszik, akinek feladata megkeresni egy flúgos csillagászt, aki segíthet a szülőbolygójának, egy különleges rádiósugár eljuttatásával. Dan Aykroyd Steven Mills-e amolyan átmenet a szórakozott professzor és az egyik Szellemirtó között, aki belezúg a szőke ciklonba, feleségül veszi, és ezután a szerelem is nagyjából kialakul. Hogy ketten megtartják-e a sztorit vagy legalább a humort? Valamennyire biztos.

A Marslakó a mostohám egy hol mókás, hol bágyadt, de mindent összevetve bájos komédia. Visszatérően képes nevettetni, vannak megható pillanatai, és a szereplők alapból nem taszítóak. Stílusa számomra afféle átmenetet képez a 1984-es Szellemirtók és Az ötödik elem között. Utóbbit különösen az idegen űrhajó kinézete idézte elém. Komédiáról lévén szó, először majd a poénkészletéről írok a filmnek, mert hát, az benne a lényeg.

A helyzetkomikum abból fakad, hogy Basinger karaktere, Celeste mennyire elsietve és kétballábasan szerez tudomást a földi szokásokról:

• a nők öltözködése,
• a beszélgetési stílus,
• a csók,
• a szex,
• a házasság,

etc.
Vagy hogy nem esszük meg a használt cigarettacsikkeket a hamutartóból.

Basinger szerintem egész ügyesen oldja meg, hogy egyszerre legyen vicces, elbűvölő, ugyanakkor küszködő. Van úgy, hogy járni is úgy jár, mintha dróton rángatnák. Celeste karaktere abszolút középpontjában van a cselekménynek, ő a leginkább cselekvőkész szereplő, ő vonja le a Mills-ek családanyájaként a fontos tanulságokat a movie-ban.
A casting többi tagjából Aykroyd és a lányát alakító lány amolyan "megteszi" kategóriát ütnek meg. Aykroyd sokoldalú színész, ezt percig se tagadom. De a szerepe hamar egy sziporkázó lángelméből, aki lehetetlen tudományos bravúrt visz végbe, leredukálódik a reakcióember szerepkörére. Lényegében azért van ott, hogy reagáljon a női partnere által szállított vicceire. Illetve hogy a szituációk felállásához asszisztáljon.
A tudós élvhajhász bátyját és munkatársát Jon Lovitz alakítja, akit én eddig főként komédiákban láttam eddig (Haláli fegyver, Osztály vigyázz!, Sátánka, Eltanácsolt tanácsadó, illetve egy dupla-epizódban a Married with children-ből). Nincs igazából jelentősége a történetben, de szimplán mint humorizáló fickó, nem lóg ki a többiek közül.

Maga a történet sem igen ragadta meg a képzeletemet. A humorból egyformán jutottak szellemes és kényelmetlen pillanatok is. A történetében szereplő sci-fis elemeken érezni, hogy csak az alapfelállás kedvéért vannak ott: egy nő az űrből érkezik az űrkutató életébe. (Azt azért elismerem, hogy a földönkívüli tanács 3 tagjának kinézete még egész tetszetősen nézett ki.)

A földönkívüli csoportot amolyan klisé utópiaként vázolja fel Celeste, miután lelepleződött. Például kémiailag szaporodnak; primitívnek tartják a testiséget és az evést; 50 évszázad múlva érik utol őket; blablabla...

A lelepleződés egyébként az egészben legdrámaibb is lehetett volna, ha Richard Benjamin rendezőnek igénye lett volna azzá tenni. Ez már az előző produkciójának, A pénznyelőnek sem volt erőssége, de ott kevésbé volt zavaró.
Steven lánya ugyebár rájön Celeste valódi mivoltára, elmenekül, mikor nem tudja meggyőzni apját, és Celeste megmenteti az úttesten, mielőtt elgázolnák. "Elárultad magad, hogy megmentsél!" Az egész vígjáték töményen árasztja magából az átlagosságot, úgyhogy az érzelmesség igenis dobott volna rajta.

Nem lehet pontozni a filmet anélkül, hogy ne beszélnénk a bonyodalom legbizarrabb eleméről: a táska. Celeste táskájában egy egyszerű, óriásgiliszta-szerű lény található, aki a felvilágosításokat adja, szinte bármilyen tárgyat képes azonnal előállítani a táskán belül, és némi természetfeletti erőt is tartalmaz. Amit Celest-nek is csak utólag említ, hogy küldetésük végeztével kinyírja a családot és az egész bolygót. Apró részletkérdés.

Mikor gyerekkoromban először láttam ezt a movie-t, halálra rémültem azon a jeleneten, mikor a gaz gilisztalény óriásszemmé duzzadt. Családi vígjátékhoz mérten ez nem vicces, hanem öncélúan ijesztő. Az újra beindított generátor, mellyel a megismételt sugárküldést próbálják Mills-ék elérni, sugárzásával véletlenül a táska lakóját is - minek szebb szót keresni rá - felturbózza. Végül az óriási szemgolyó kidurran, a sugár átvitele sok-sok fényéves távolságra megtörténik, és Celeste népe megmenekül a... pusztulástól, feltételezem.

A vége szintén átlagos, meghatónak szánt tanúságtétel a földi élet szépségei mellett. Celeste meggyőzi a feljebbvalóit, hogy a földiek nem olyan semmirekellő népség, mint aminek odahaza tartják őket. "Háborúznak és pusztítják egymást." "Igen, de: tudnak szvingezni!" "Szving?" Ezen a szövegsoron mondjuk jót derültem.
A beszélgetés tipikus boldog befejeződéssel zárul, minden családtagnak aszerint, amire vágyott. Steven bizonyságot szerez a földönkívüli élet létezéséről, Celeste emberként maradhat mellette, sógorát az ufók elviszik tanácsadónak (megfelelő számú hölgykísérővel ellátva). Mostohalánya pedig - némi rásegítéssel - javul kicsit a kosárlabda-tudásában.
"Az összes képességed a táskádban volt?"

"Igen. Azt hiszem."

A Marslakó a mostohám tehát szokványos komédia, de azért könnyed kikapcsolódás céljára megfelel.

Végső analízis (Dermesztő szenvedélyek)

...


Gyakran eltűnődöm, vajon mennyire segíti egy film eladhatóságát, ha hazai forgalomban teljesen más címet adnak neki.

A Dermesztő szenvedélyek melodráma és pszichothriller ötvözete, egy hírneves pszichiáterről, akit két csinos asszony fölhasznál, hogy az idősebbiket felmentessék egy gyilkosság alól. A fickó azonban rájön az átverésre, és kezdetét veszi az árnyjáték hármójuk részvételével.

A produkció legnagyobb eredménye - azonkívül, hogy egyszerre láthatjuk Basinger, Thurman és Gere hármasát -, hogy csavar egyet az ősrégi "bajba jutott hölgy"-szituáción. Kim Basinger Heatherjét ugyan nem raknám 1 szintre mondjuk az Elemi ösztön női antagonistájával, de a maga miliőjén kellően őrült, vonzó és manipulatív.
Egyedül azt nem tudom, mennyire valószerű a "patológikus intoxikáció", amit az alkohol kivált nála (Én ugyanis antialkoholista vagyok, soha 1 cseppnyit sem iszom egyetlen fajtájából sem). Úgyhogy ezt inkább nem is vitatom.

Maga a film jó, csak nem eléggé. Az az igazság, hogy az egész művön érezni egyfajta bágyadt melankóliát, ami a thrillerekre jellemző feszültséget nem engedi teljesen kibontakozni. Szolid, hagy időt a karakterépítésre, és rendelkezik azzal a fajta légkörrel, amiből a főszereplők pszichéje, mentális állapota kiérződik a néző számára. A tempóval viszont nem vagyok kibékülve, legalábbis az első fele mindenképpen túl lassú.

A kezdeti fél órában a főhős, Isaac Barr megismeri Diana-t, utána Heathert. Előbbi a páciense, utóbbival pedig rövidesen szeretőkké válnak.
A lassúság valahogy az alakításokban is ott van. Nem arról van szó, hogy a színészek "rosszul" játszanak, hanem hogy energiaszegényen, néhol szinte életunt modorban teszik. Dr. Barron az elején inkább a fonnyadt unalom tettenérhető, mint a szellemi kihívás keresése. Arra panaszkodik, hogy hivatása révén túl könnyen kiismeri az embereket. Változást akar. Akárha Istent hallanám a háttérből válaszolni: "OK, Isaac! Mindjárt kapsz a fejedre olyan tiltott almát, ami garantáltan megfekszi a gyomrodat!" 

Gere és Basinger között szerencsére megvan a szükséges kémia és intimitás, az ágyjelenet sem sikeredett hamisra. Viszont az egyes részek elnyúlása, a ráérő vágás valahogy csökkentik a románc hatását az emberre. Ennyire azért nem volt megható nyomon követni, ahogy Isaac és Heather látszólag egymásra találtak.
A párbeszédek alatt sokszor úgy éreztem, hogy a szereplők nem egymás szavaira felelnek, hanem mintha lenne egy harmadik fülük, és pluszmondatokat hallanak, amiket mi nem. Ez nagyon kizökkentett. Egészen a nő tárgyalásáig nem tudja elérni a produkció, hogy bárki sorsáért izguljak, vagy hogy egyáltalán érdekeljen az adott szituáció. 

Miután Heather végez bűnöző férjével, Jimmyvel (aki elég kétértelműen bánt a lánnyal), kezd érdekessé válni a dolog. Isaac és ügyvéd barátja elérik, hogy Heathert beszámíthatatlannak ítéljék. Így pár hónap múlva elsétálhat.
Csak mellesleg mondom: a szkeptikus szakértőnő a legidiótább figura az egész movie-ban. Az ügyvédnek szinte harapófogóval kell kihúzni belőle konkrét ellenérvet arra, hogy az alkoholt lehet-e hibáztatni. És még az se áll meg. Ez a szipirtyó kb. úgy szakértője a pszichének, mint én a tokaji bornak.

A legjobb fordulat értékét a cselekményben lerontja az, hogy véletlenül következik be. Isaac csak akkor fog gyanút, mikor egy előadáson viszonthallja a virágneveket, melyekről Diana beszélt neki. Ugye megtudtuk, hogy néhai apja ivott és egy tűzben halt meg. Állítólagos rémálmában ezek ismétlődnek: liliom, szegfű, viola, majd mindent elnyel a tűz. Értelmezendő: ártatlanság, szerelmi vágy, rejtett hajlam az erőszakra és pusztulás.

Tetszik, hogy Isaac meglátja az átfedést az apa sorsa és aközt, amiként Heather megjelent a saját életében. De ha Diana már a kezelésekor szólt a virágokról, Isaac miért nem nézett már akkor utána a jelentésüknek? Ez azért elég fontos részlet egy precíz diagnózishoz. 

Kedvelem az olyan felállást, ahol 2 intelligens elme párbajozik, taktikázva, hogy túljárjon a másik eszén. Heathernél van a súlyzó, amivel leütötte Jimmyt, és aminek nyelét Isaac korábban gyanútlanul megfogta. Vagyis rajta a pszichiáter ujjlenyomata: ha bármivel keresztbe tesz a nőnek, az rögtön bevádolná. Olyan ez, mint egy terepjáték. 2 résztvevőnek kell 2 "kincset" megszerezni: egyik a súlyzó, a másik az ingadozó lelkű Diana.

Isaac egyértelműen győz azzal, hogy meggyőzi a Dianát, hogy átpártoljon hozzá. Itt nincs fekete-fehér. Néhol doktor csaknem éppoly számítónak tűnik, mint rosszakarója. De a helyzete miatt ez jogos elégtétel. :) És nem tehetek róla; mulatságos volt látnom, ahogy Heather bevádolja Isaac-ot, ám mikor nem találja a húgától kért bűnjelet, őrjöngeni meg hisztizni kezd: "Hol van a súlyzó?!" "Megkefélted, te szemét!" "Csesszék meg!! Csesszék meg mindnyájukat...!!"

Osztom azok véleményét, akik szerint az utolsó fél óra Heather szökésével és a leszámolással már fölösleges adalék. Olcsó és klisé módja ez lezárni egy pszichikai játszmákról szóló történetet. Meg aztán: a kivitelezése több ponton gyenge.
Kezdve azzal, hogy Isaac egy korábbi felmentett ügyfele segítségét kéri. A férfi elég ügyes, hogy elragadjon egy buszon álló nő kezéből egy papírdarabot, de hagyja, hogy amaz utánatrappoljon, és lelője. Miért nem óvatosabb? Miért nem szólt a rendőrségnek? Vagy ha nem tudta, kivel húz ujjat, miért nem volt Isaac-nek annyi esze, hogy felvilágosítsa?

És a leszámolás a toronyban. A pszichiáter már épphogy átvenné a győzködött nőtől a fegyverét, amikor éppen odaér a rendőrnyomozó, és felkiabál neki. Erre Heather egyből rükvercbe kapcsol a pszichéjében, és dühösen kijelenti Isaac-nek, hogy "szarik az egész világra". Kissé illúzióromboló. Volt egy egészen izgalmas elme-párharc kettejük között; erre az írók beerőltetnek még egy szökést, egy rossz üldözést, egy véletlen érkezést meg egy újabb hőbörgést. Mindezt pedig megfejelve egy hamisan kinéző lezuhanással.

Felemás érzésekkel intek búcsút tehát a Final analysis-nek. Van itt egy ígéretes film, amit a cselekmény erőtlensége gátol, hogy igazi elmeküzdelemmé fejlődjön. Azt mondanám az értékére: jobb thriller, mint mondjuk a Zaklatás, de zsengébb, mint a Total Recall.

Batman

Meg se próbálom felvázolni a produkció forrásanyagát, elkészültét és fogadtatását. Ezeket a Batman kapcsán könyvhosszan lehet taglalni. 1989-ben a képregényfilm műfaja a 2. nagy mérföldkövét kapta meg az 1978-as Superman után. Ennek a produkciónak köszönhetjük a Denevérember meggyökeresedését a mozivásznon.

A film legnagyobb érdeme, hogy nagy lélegzetvétellel törekszik egy CG-szegény, sötét, mocskos Gotham City, valamint egy homályban rejtőző árnyalak megalkotására. Gotham Cityben egy rejtélyes, denevérszerű alakról terjeng a szóbeszéd, aki az utcákon bűnözőkre vadászik. Ezért 2 újságíró, Vicky Vale és Alexander Knox bizonyítani akarja a Denevérember létezését. Vicky persze nem sejti, hogy az valójában épp az a jóvágású milliárdos, akivel randizik: Bruce Wayne.
A címszereplőt Burton annyira titokzatosnak akarta megtartani, amennyire lehetséges. Hirtelen bukkan elő az árnyak és gomolyag mögül, hogy kiélje bosszúvágyát a város bűnözőin. Annyi pletyka és szóbeszéd kering róla, melyek félelmet és paranoiát vált ki azon csirkefogókból, akik mesterségük folytán ki vannak szolgáltatva egy ilyen önbíráskodónak.

A kedvenc jelenetképem, mikor a Batwing a teliholdban látszódik, és a film legvégén Batman ott áll méltóságteljesen a Batsignal fényénél. Epikus beállítás.

Atmoszférateremtésből a film gyakorlatilag perfektre vizsgázott, és nemcsak az összkép miatt mondom. Olyan apróságokról beszélek, mint a gengszterviselet kalappal és öltönyvirággal, az elavult szellőzőcsatornákból feltörő füst, a film eleji rablás előtt az egyik szegényasszony rikácsolása: "Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Azt hiszed, ez nekem elég?" A gótikus, archaikusan magaslati építészet érdekfeszítő helynek láttatja Gothamet, ugyanakkor a lepusztult, reménytelen nyomor mementója, ahonnan csak a bűn vagy a golyó jelent kiutat.

Joker a legnépszerűbb antagonista a képregényvilágban, rikító és szélsőséges. Burton ezért komplex folyamatban prezentálja, "miből lett a cserebogár". Frappáns és izgalmas látni, ahogy Jack Napier, a maffia végrehajtója az enyhén savas vegyszertől eltorzul, magát meglátva megőrül, s az örökké vigyorgó szociopatává változik - mindezt részben Batman hibájából.
Burtonnek sikerül kellően veszedelmessé tennie Jokert, hogy félni lehessen tőle (mikor épp nem táncikál). Ahogy teljes lila öltözetében kacag, ahogy "művészetnek" nevezi gyilkosságait, ahogy megöli még a hozzá hűséges Bobot is, abban van valami sátáni. A fél városnak pénzt szór az utcán, csakhogy toxikus nevetőgázzal lemészárolja őket. Ugyanígy mikor a végén a holttesténél Gordon megtalálja a kis kacagóbatyut: mindezek tökéletesen láttatják, mennyire elmebeteg, hibbant bűnöző Joker.


Irónikus módon éppen ővele kezdődnek a film visszásságai. Nicholson játéka spektrumkitöltő, energikus, de fekete humora időnként túlontúl színpadias. Időnként a bohóckarakter túl sokat "bohóckodik", és emiatt visszaveti a hatást. A többi színész pedig sajnos képtelen tartani az iramot Nicholsonnal, még a címszereplő is háttérbe szorul.

Na ez a másik probléma: az állandó sejtetés történethézagokat teremt. Burton Batmant lehetőleg homályban tartja, de emellett annyira közel hozza Bruce Wayne-t a nézőhöz, ami már kíváncsivá tenne minket a háttértörténetére. Arra, hogy ez a fickó hogyan lett amaz a másik. Nem miért: hogyan. Enélkül a szürke, családias benyomást keltő Keaton képtelen felnőni Nicholson zakkant démonához. Annyi hangzik el futólag, hogy Bruce járt egyszer Japánban, tehát elvileg a sok kiállított műkincse sok külföldi utat jelent. Ennyi még sejtetésnek is túl halovány, hogy külföldön tett szert Legalább ilyen kézenfekvő magyarázat, hogy amerikai múzeumoktól vásárolta őket.

A két fő ellenfél eszközei merő vizuális édességek: Nicholson bohócjátékai (savlövő virág, hosszú puska, óriástorta) csak dísznek vannak. Batman inventóriuma pedig annyira kiaknázatlan, ami már magát a karaktert kezdi ki.

• Ha belépőjekor a köpenye szárnyként lassítja landolását, akkor az - mikor távozva leugrik - miért gyűrődik vissza köpennyé?
• Minek használ füstbombát az eltűnéséhez, ha nem tűnik el benne teljesen a rendőrök szeme elől?
• Miért éppen denevéreket tart és utánoz a kosztümjével?
• Mégis honnan jön elő a Batmobil plusz pajzsborítása, hogy kétszer akkorának látszik tőle az autó?
• Miért vannak puskák a Batmobilon és a Batwingen? A képregényekben Batman nem gyilkol, ez a karakter morális alaptörvénye!
• És mikor Jokerre tüzel, hogyhogy beméri a célpontját, és mindent eltalál, kivéve magát a célpontot?

Alfred és Knox hozzák a legtöbb színészi repertoárt a filmbe Joker után. Az összes többi szereplő - beleértve magát Batmant - alig tud kitűnni a szürkeségből. Vicky Vale szerepe egy sikongató Barbie-babáénak felel meg: ha nincs a kezében fényképezőgép, el nem hiszem róla, hogy profi riporter. Mikor Joker távozik a lakásáról, csak ácsorog ott zavartan. Billy Dee Williams pedig csupán azért Harvey Dent, mert a neve húzóerő a film reklámjához. Semmi köze a valódi Harveyhoz, külsőre és jellemében se. A polgármester egy dirigáló szócső, Gordon pedig túlzottan pocakos a képregénybéli énjéhez kéest.   

A filmnek érdekes saját ötletei vannak:

1. 200 éves évforduló,
2. Jack és Bruce ugyanarra a karaktertelen nőre hajt,
3. Vicky Batman mindkét énjét kutatja az igazság tudta nélkül
4. Joker volt Thomas Wayne gyilkosa.

Mindez együtt kicsit sok véletlen egybeesést feltételez. Nem állítom, hogy ez hiba vagy tévedés lenne. Ha egy film képes beszippantani a saját univerzumába, akkor az ilyesmi elnézhető. De az, hogy a templom tele van Joker embereivel, már nem. Spontán határozta el, hogy oda megy, és nem is láttuk, hogy az emberei bárhol is követték volna őt. A befejezés és a Batsignal az égen stílusos, mégha kicsit túl rajzfilmszerű látványosság is.


Jó film tehát a '89-es Batman, de számomra legalábbis nem az a kultikus mű, mint sok képregényfilm-rajongó számára.