Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá. 

 

Dolittle

Attól, hogy ráragasztják egy filmre egy írott mű címét, fő színészére pedig annak címkarakterét, még vállalható se feltétlenül lesz az adott film, nemhogy "méltó" vagy "átgondolt". Antonio Banderas és Robert Downey Jr. túl jó színészek egy ilyen lelki sivár remake-hez: a Dolittle érdektelenül hánykolódik az unalom tengerén, és sem az izginek szánt részek, sem a béna humor nem dobnak mentőövet a süllyedő hajónak. Csak az tartja ébren a nézőt, ha egy-egy jópofizó állatsegéd épp összehord valamit.

A világhírű Dr. Dolittle emberektől elzártan vegetál birtokán, mióta régi kedvese egy hajóútján örökre odaveszett. Semmitevéséből egy hírnök üzenete miatt kényszerül ki: a brit királynő halálos beteg lett, így ő is elvesztheti földje tulajdonjogát. Mivel a kérdéses kór ellenszere egy ritka növény a világ túlfelén, Dolittle pár állatsegédjével útnak indul a messzeségbe – egy tanulni vágyó suhanccal koloncként.

Ez a film levegő: picit terjeng körülöttünk, majd nyomtalanul elillan. Minthogy bája, légköre, egzotikuma kb. a nyitánytól kezdve nincs neki, csupaszon hever előttünk az a nagy, sekélyes semmi, amiről szól a Dolittle. Az anorexiásan sovány történet mintha egy helyben toporogna; valami elképesztő ingerszegény benne a dráma, bugyuta a poéntár, ásítós az akció. 

A személyiségek fakók, akár az agyonmosott ruha: az állatokkal veszekedő doktor egy bóvli-bunkó klónja Downey Sherlock Holmes-ának - amit eleve egy szutyoknak vallok azóta is. "Leg-embert-próbálóbb" cselekedete, mikor egy sárkány hátsójából huzigál ki páncéldarabokat. A többiek meg fajtól függetlenül csak díszletek szájjal; a sehogy megírt főgonosznak minden jelenete után egyből elfeledtem a nevét és arcát. 

Az új Dolittle tehát nálam az év szezonnyitó szemete lett: egy céltalan, unott, seggbuta állatmese, aminek mintha ahhoz sem volna kedve, hogy egyáltalán létezzen.

Biztonsági (Security)

Antonio Banderas és Ben Kingsley legújabb megélhetési project-je. Ennyivel össze is foglalható röviden a Security: átlagfilm akcióval, amely felállít egy kedvelhető, tökös főhőst, és egy szituációt, melyben ő a legkompetensebb, mikor a rosszfiúk megérkeznek.

Eduardo Deacon volt tiszt 1 éve munkanélküliként tengődik családjától távol. Végre kap egy "szar melót" egy áruház biztonsági őrei közé, ám első munkaéjszakáján menekülő kislányt, Jamie-t kénytelen beengedni. A tanúvédelmi programban résztvevő gyereket profi gyilkosok akarják elcsípni élve vagy halva, így az áruház rövidesen hadszíntérré, Eddie és kollégái pedig gerillákká válnak.

Banderas odateszi magát, és bizonyítja, hogy latinos kiejtése ellenére jó színész. Egyértelműen ő tartja életben a produkciót, melyről messzire látni az "iparosmunka"-feliratot. Semmi kiemelkedőt nincs benne, az érdeklődést az alapfelállás tartja életben: elkényelmesedett személyzet és egy szakértő néz szembe kiképzett hóhérokkal, akik 1-2 órája szövetségieket mészároltak le.

Külső segítség csak órák múlva. Összeszedik hát minden csöpp tudásukat instant bomba készítésétől íjászatig (ez most komoly??), és még így is egymás után hullanak el szegénykék a csata folyamán.

Még a végkifejlet is az, amire számítanánk egy ilyen kis szösszenetnél: főgonosz hullik el utoljára, gyerek köszönetet mond a leharcolt főhősnek, aki végül viszontlátja családját. Persze hiába is kérdeznénk olyan dolgokat, mint pl., hogy miért élt távol tőlük: fogjuk rá, hogy a munkaerőpiacon könnyebb családtól külön előkaparni valami éhbéres közmunkát.

A Security 2/5-öt kap tőlem, a Banderas-Kingsley-páros + néhány kemény, illetve valóságszagú pillanat tiszteletére.

A kód

"Lennie kell minden filmben egy dramaturgiai funkció nélküli férfiseggnek."

(Haláli fegyver)

Megkockáztatom, hogy ez a leglehetetlenebbül idióta, röhejplafon fétis, ami csak létezik Hollywood-ban. Főként a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiben alkalmazták előszeretettel a rendezők és producerek.

Erről ennyit.





Képzeljük el, hogy egy mozis Turkálóban összevásárlunk sietve annyi bűnügyi klisét, amiből épphogy kitelik egy heist-krimi alapanyaga. Most tegyük fel magunknak a kérdést: ha én egy max. középvonal-beli rendező volnék, akkor a pénzen kívül mivel tudnék olyan sztárokat becsábítani a művembe, mint Morgan Freeman vagy Antonio Banderas?
E kérdés több agysejtemet volt képes megmozgatni, mint bármelyik műízű sztoricsavar A kód c. film forgatókönyvéből. Az egész movie egyetlen "rablóból-pandúr" házifeladat, melynek utolsó perceit aztán egyfajta szomorúság lengi be.


Keith Ripley mestertolvaj a fiatal vándorrablót, Gabriel Martint választja ki, hogy társa legyen 2 db 20 milliós műtárgy elrablásában. A helyi nyomozó, Weber régóta üldözi, de Ripley-t egy jó ügyvéd mindig kimenti a sittről. Korábbi tolvajpartnerét, Victor Korolenko-t az orosz maffia meggyilkoltatta, így Ripley nem nézi jó szemmel, mikor Gabriel viszonyt kezd Korolenko ügyvédnő lányával, Alexszel. És mint kiderül: a tolvajduó mindkét tagja takargat valamit a másik elől.



Eleve nem túl szerencsés, mikor elkopott sztoripanelek matekpontos képletét kapjuk meg egy eredeti és izgalmas sztori helyett.
Nagyobb baj viszont, hogy a szereplők egyikének sincs erős jelenléte, de még úgy igazán önazonossága sem. Függetlenül a színészek igyekezetétől: Banderas és Freeman párosa nem működik a vásznon, Radha Mitchell figurája pedig egy kész vicc volt. Másfél óra telik el anékül, hogy bármilyen személyiségjegyet ki tudnánk tapintani rajtuk, így sosem jön létre az a karakterdráma, ami egy jobb történet zamatát megadja.

Mint oly sok zsánerrokonban, itt is ultramodern páncélteremből fújja be 2 tolvaj a drága holmit, érdemi fennakadás nélkül.  Így aztán a rablásos mozik minden bevett csapdakészüléke előkerül: ujjlenyomat-felismerő, hangazonosító, lassan pásztázó lézersugarak, stb. Lehet, hogy nehéz ezt a sok berendezést kijátszani - sőt, biztosra vehetjük, hogy sokkal problémásabb, mint azt Ripley és Gabriel kivitelezik. De feszültség mindebből soha nem keletkezik. A kódban hiányzik az a kiélezett légkör és szuszpenzív rettegésfaktor, mikor a kudarc még a legjobb profit is magával ránthatja a bukásba. Mindenki bukásába. (A zenekészletről meg annyit, hogy teljesen stílustalan, inkább egy banki hirdetéshez illene.)
Módfelett különös, hogy Gabriel piti bűnöző létére mennyire naprakész. Olyan mellékesen beszél frekvenciahamisításról, kódok feltöréséről és a technocuccok beszerzéséről, mintha ezt ő, a mezei ékszertolvaj rutinból kirázná a kisujjából. És az éles bevetéskor lomha, síkidom-felületű lézerpászták elől kell kitérnie, olyan banális instrukciók alapján, hogy: "Menj átlósan!", "Húzd be a karod!", "Le a fejet!". Nem is tudom: ez a módszer inkább az olyan amatőr betörőkre jellemző, mint pl. a Vizes Banda.



Akárcsak a Szenfényvesztőkben, itt is a cinikus sztoricsavargatás uralja a 2. félidőt. A lassan döcögő cselekményt többször hirtelen rántják félre, mint egy 20 éves trabant kormányát, hogy úgy tűnjön, mintha az eseményeknek volna lendülete, hajtóereje. Gabriel Martin egyszercsak felfedi Ripley-nek, hogy beépített zsaru, akit Weber kért Miamiból.
Aztán Ripley is felfedi: régóta tudta - mondván, hogy régóta keni Weber rendőrségi forrásait. Na jó: elvileg az volt itt a végcél, hogy Korolenko halálát megrendezzék, és nyugodtan éljen a maffiától és a törvénytől. De hogy Ripley ehhez miként használta fel Martin kamuzását, az számomra nem derül ki a filmből. Mire volt jó ez a második színjáték? Már azonkívül, hogy megint röhöghetett egy jót az őt üldöző Weberen?

Nemcsak az húzott fel itt, hogy - mint oly sok hasonló rablásos krimiben - nincs miből rájönni a fordulatokra. Hanem hogy a fordulat sokszor letagad korábbi infókat, amiket 1-1 képsor, flashback vagy dialógus mutatott nekünk. Értem ezalatt főként a nyitójelenetet, ahol Ripley a fürdőben lelőtte Korolenko-t. Lássanak csodát: nem is szívét/agyát lőtte meg - ahogy pedig világosan látszott - csak a lábát. Ez így nem csavar, hanem nyílt megmásítás. Enyhén szólva ciki, mikor egy kriminek nincs semmi többlete, amivel felvághatna, mégis úgy tesz, mintha bőven volna neki.

Romantika terén se működőképesebb A kód. Radha Mitchell-nek eleve nem sok mozgástere jut Alexandra Korolenko szerepében. Hiába próbálja ő és Banderas is menteni játékával a gyengén megírt szerelmi szálat, a teljes érdektelenségből csak a melodrámáig tudják feltornázni. Alex egy sokadik Sharon Stone-klón: az ő alakjában nem egy okos, szellemes jogászt látok életre kelni, hanem a helyi divatlap szexéhes manökenjét. Jól ismeri apja és Ripley közös múltját, mégis sokkal jobban izgatja a diszkótánc, mint a helyi bűnözés. Mikor Gabriel egy lopott ékszert ajándékoz neki, lenyűgözve elfogadja, hezitálás nélkül. Ez azért ijesztő.
A vége felé pedig, mikor kiderül, hogy tudott a csalásról, émelyítő jó-kislány-pofival körbemosolyogja "papáját" és "Keith bácsit". "Habár úgy sejtem, az ügyvédi karrieremnek vége!" A nőt belengő csorgó cinizmuson túl ez a mondat végképp összezavarja a nézőt. Tudjuk, hogy Alex hozta ki Ripley-t a sittről, de nem derül ki világosan, vajon csak ezegyszer tette meg, vagy rendszeresen ő mossa-e tisztára az ügyeit. Utóbbi t'án csak nem lehet, hisz Ripley maga mondja, hogy a lány nem sértett törvényt. Esetleg annak tudom még ezt értelmezni, hogy az Ügyvédi Kamara etikai vétségnek könyvelheti el, hogy Alex egy Ripley-féle sötét alakkal lóg.




Gabriel kétszer mondja a movie-ban, hogy: "Szívesen csinálok hülyét magamból.". Csakhogy ez az őt megformáló színészre is igaz. Banderas-on eleve lötyög a fiatal ál-tolvaj szerepe, amivel a Zorro álarcában még villanthatott bő évtizede. Nem is a korával van bajom, hanem hogy túl érett lelkületű már ehhez a fajta szerephez, és nincs olyan ügyes színész, hogy ezt leplezni tudja - főleg úgy, hogy nem áll mögötte tisztességgel megírt szkript.
Szóval Gabriel megtudja, hogy Alex is benne volt, és itt A kód még utolsó kísérletet tesz arra, hogy érzelmeket csikarjon ki magából. Gabriel átvedlik bússzerelmes ifjúvá, aki esténként lógó orral vedel a helyi diszkóban, ahol Alexszel randiztak. Lássanak csodát: a lány eljön, és a férfi unszolására színt vallanak.
"De talán mondtam már, hogy semmit ne vegyél biztosra."
"Ezen talán változtatnunk kéne. Most rögtön! A nevem Gabriel Martin."
(...)


Én tudom, hogy a rendező így próbálja meghatóvá tenni a zárást, de ez a "happy end" annyira ügyetlen és nem természetes, hogy az már elidegenít. Ez nem igazi kötődés: 2 vonzó emberegyed feltüzeli egymást, és időnként hancúroznak egy kiadósat az ágyban. Ennyiből áll ténylegesen a vonzalmuk.
Nem beszélve arról, hogy a románcnak - és ami azt illeti, magának a film címének - sincs sok köze a nagy egészhez. Alighanem a női nézők kedvéért van jelen ez a szál, és a hozzá tartozó hosszas, hangulatvilágításos szexjelenetek.

A kód tehát Freeman filmes múltjának a gyengébbik fertáján lakik. Egyszer át tud siklani rajta az unatkozó néző. De nagyon kevés van benne, az is mind lehasznált áru más, erősebb produkciókból.

Desperado

Antonio Banderas és Robert Rodriguez a filmrajongók körében etalon neveknek számítanak. Nem kevésbé a Salma Hayek és a Quentin Tarantino nevek. Ők négyen mindent megtettek azért, hogy ez a film pompázzon a latinos temperamentum, az önfeledt golyószórás és a lángok egyvelegétől. Akik kifejezetten ezekre vadásznak, azok minden bizonnyal ódákat zengenek a Desperadóról. Vérbeli latinos akciómozi!

Reklámot hallottak.

Amikor még gyerekkoromban először láttam a filmet, kétségkívül nagyobb hatást gyakorolt rám, mint ma. Fogalmam sem volt róla, hogy ez tulajdonképpen folytatás: az El Mariachi - A zenész c. film sequel-jaként készült. Ahogy ott, Rodrigueznek itt is korlátlan szabadsága volt a project felett: egyszerre vágta, írta és rendezte mindkettőt.

Ezért sem értem, miért nincs jóformán semmi köze ennek a darabnak az elődjéhez: az egész színészgárda majdnem teljesen új, a főszereplőn kívül a karakterek is, a cselekmény pedig csak 1-1 részletet emel be abból, amit a korábbi filmben történt El Mariachival. Annyi az egyezés, hogy van ez a magányos exgitáros, átlőtt bal kézzel, akinek a nőjét kinyírták - ahogy a film elején egy flashback elmondja nekünk. Ennyi. A továbbiakban erre nem is térek ki: irreleváns összefüggéseket keresni azzal a filmmel.

A cselekmény durván: egy Bucho nevű pasas emberei valamiért megölték Mariachi szerelmét. Bucho drogban utazik, összes embere hóhér, és részben a városlakók révén csempészi az árut. Mariachit legújabb kocsmai vérfürdője után egy Carolina nevű nő elbújtatja. Mikor újratalálkoznak, a nő könyvtára leég, így a fickó vele + két társával folytatja hadjáratát, lelövi Buchót, majd lelép a gyönyörű nővel a kocsijában.

A Kill Bill óta nem láttam ennyire leplezetlenül hatásvadász, pusztán a stílusával villantani próbáló művet. Hangulata jócskán van; kísérteties, ahogy a kocsmai prológusban Mariachi barátja egy másik kocsmában tett vizitjéről mesél, és ugyanitt később az elhangzottak újra megtörténnek. Rodriguez olyasmit próbálhatott létrehozni, mint a Dollár-westerntrilógia, ahol szintén nem sok a kapcsolódási pont 1-1 rész között, csak a főhős egyezik.
Ami viszont igazán meglepő volt a számomra, hogy még a Rotten Tomatoes is 61%-os értéket állapított meg a Desperadónak. Ennyire jónak felnőtt fejjel már nem tartom. Erős túlzás, hogy megfelelően meg lett volna írva, a szereplők pedig annyiból állnak, hogy van 1 fontos dolog az életükben, elveszítik, és onnantól a tűző napon feszítenek, mutatós ruhában és/vagy egy kemény stukkerrel. Nem azt mondom, hogy nem festenek jól, ahogy ingerült arccal járkálnak és lőnek egymásra. Csak ez még kevés nekem ahhoz, hogy izgalmasnak tudjak titulálni egy történetet.

Hogy lehet az, hogy egy akármilyen porfészekben, ha van rendes könyvtár és szakszerű kórházi műtő, a rendőrség mintha nem is létezne? Bele tudnám magyarázni, hogy Bucho őket is lefizette; ahogy Carolina  szóvá teszi: "Mindenki megvehető." De akkor miért nem körözik El Mariachit? Kétszer is vérfürdőt rendezett nyilvános helyeken, és többnyire külső szemtanúk is voltak (pl. a fiatalok, akiket Bucho elzavar: "Nem látják, hogy zárva vagyunk, a kurva életit?!"). Akárhogy rejtegeti Bucho a drogügyleteit, egy kocsmányi véres hulla hangos szétlövését nem lehet szőnyeg alá söpörni. Akárhogy retteg egy kisváros, ennyire nem vak birkák.

Tudom, hogy ezek sokaknak mellékes dolgok, de számomra igenis jelentősek. Egy drogkereskedő meg egy rakás bérenc gyilkos önmagukban nem tudnák átvenni a rendfenntartók szerepét, legyen bármennyi pisztolyuk. Élhetetlen volna a város, nem tudna rendesen működni, és akkor nem láthatnánk olyasfajta jeleneteket, mint a nászmenet az utcán vagy a nyüzsgő terek, ahol főhősünk is ellépdel. Minek akarna akárcsak több száz lakos itt élni, ha ilyen "csempéssz nekem vagy szeretteiddel dögölsz" alapon működik az egész település?

Elég sok a véletlen abban, ahogy megtörténik, illetve nem-megtörténik valami. A meglőtten bujkáló Mariachi pont belebotlik ugyanabba a kisfiúba, aki mindig ott van 1-1 lövöldözése helyszínén. Mariachi nem lövi le Buchót a könyvtárban - vélhetően Carolina miatt -, így éppencsak nem tudja meg, hogy rég ismeri. És a nagy csavar, mikor megtudjuk, hogy Bucho Mariachi bátyja (Cesar, ha jól emlékszem). A "Bucho" tehát felvett név, és azért viseli, mert - most csak spekulálok - a drogüzletei miatt sok a potenciális ellensége, és ezzel is védi magát?
A részletekkel tényleg nem sokat törődnek Rodriguezék. Bucho és Mariachi mindketten úgy tudják, hogy egy ismeretlen valakire vadászik a másik személyében. Egyik egy nő emlékéért, a másik pedig mert a kegyetlen emberei leöléséért a gitáros ürge "a becsületébe gázolt". A becsület amolyan jelvény lehet a mexikói férfiak mentalitása szerint. Bucho az üzlethez felhasználja a helyieket, akik cserébe állandó és közvetlen életveszélyben élnek, ha őneki komoly rosszakarója akad? Nem kikövetkeztetni nehéz mindezt, hanem elnagyolt a gondolatmenet, mely alapján az egész helyzet felépül.

Mariachi háttérsztorija igencsak vékony. Zenész volt, de pár begőzölt bérenc lelőtte a nőjét és átlőtte a kezét. Miért is? Ennyitől én még csak általánosságban tudom sajnálni, hogy ezzel az emberrel ez meg ez megtörtént. Ha esetleg kinyírják valamelyik sarkon, jó, ez velejár. A személyisége annyi, hogy szereti a gitárt, jól bánik a lőfegyverrel és hívő. Az egyetlen jelenet, ahol szimpátiát keltett bennem, amikor dühösen összetöri egy gyerkőcismerőse gitárját. Mint volt zenészt, szíven üti, hogy az a fiú, akit futólag játszani okított, hetente cserélt gitárban segít elrejteni dílerek drogját. "Ez az apád gitárja?! És EZÉRT nem kell dolgoznia?!"

Ezt leszámítva nincs személyisége, tipikus túlpörgött pisztolyhős, akire a női főszereplő rányomulhat, és akitől a rosszfiúk hullhatnak. És a vétlenek? Miért lepi meg, hogy Bucho, akinek emberei a nyílt utcán büntetlenül ölnek, a városlakók elsúghatják, hol rejtőzik? "Megmondta neki, hogy a templomban vagyok!" Akivel csak érintkezik, az Bucho potenciális célpontja. Két gitárostársa is - akikről azt állítja, hogy "lerombolnák az egész várost" - van olyan hülye, hogy ugrik a telefonhívására, kiállni az utcára a géppuska-tűzbe. Azok a képsorok rettentő hamisak: a 3 amigo úgy pózol a pisztollyal, a golyószóró gitárral és a rakétavetővel, mintha nem is filmet látnánk, hanem videóklipeket.

Bucho engem valahogy a Piedonéból Ferdinando, a Báró alakjára emlékeztet: egy kényelmeskedő, fegyverrel hadonászó, emberei élete mögé bújó bugris, öltönnyel és borostával. Jóformán semmi karizmája nincs. Csodálom, hogy miután egy csoport embere közül egyet heccből kinyír, a többi két tucatot meg heccből kinyírni készül, azok őt nem lövik le. Vagy ezek csak a kevésbé bevált emberei, és van még elég őr a ház belsejében, akik még lojálisabbak hozzá? Buchót én nem tudom többnek látni, mint egy nyerészkedő kis akarnok, aki ellen csak idő kérdése, mikor lázadnak majd fel az emberei.

A legelképesztőbb, nyilván megint a "menő stílusra" fogott baklövés a leszámolás majdnem teljes kivágása. Bucho bejelenti, hogy lelövi Carolinát, kiegyenlítendő a számlát, hogy "tiszta lappal induljanak". A fivér előrántja a pisztolyt, lelövi és... fehérség. Mi lett a többi 5-10 emberrel, aki csövet szegezett rájuk? Azt hiszem, Rodriguez meg van győződve róla, hogy csak mert sok volt

• a vér,
• a golyó,
• a duma
• a lassítás,
• és a közelik Salma Hayek idomairól,

a végére a néző már unná ugyanazt látni. Nevezetesen, hogy Antonio Banderas megint szarrá lövi a díszes társaságot, akik persze őt sosem lövik létfontosságú helyen. Tényleg unalmas lenne. Akkor azonban a rendező vegye a fáradtságot, hogy ne elcsépeltre dolgozza ki a jelenetsort, ahol eldől a sorsuk. Ez  egyszerűen léha írás.

Ha leállítom az agyamat, és a fantáziámmal kipótolom a hézagokat, akkor talán már élvezhetőnek tudnám mondani a Desperadót. Stílusa az van bőven, de a tartalom gyenge, lyukacsosabb egy szétlőtt hullánál, és fürdik a klisékben. A szereplők pedig csinosan feszítő, de fantáziaszegény céltáblák, hiába dúl bennük a vér és a tűz. 

Zorro legendája

Ha egy focimeccs eredménye döntetlen, hosszabbítást iktatnak be. Közismert szabály. De ha valaki a hosszabbítást kinyújtja, és új meccsnek próbálja beállítani, az már csalás. Ez jut eszembe tanulságként a Zorró legendájából, ami a Zorró álarcát folytatja. Az a film teljesen kerek és lezárt volt. Csupán a biztos bevételi forrásért készült egy évtizeddel később folytatása, ahol a szereplők szintén egy évtizeddel idősebbek.

A Batman és Robin óta nem találkoztam ilyen leplezetlen prequel-kopírozással egy mozifilm részéről. A film egy szabadtéri nagyjelenettel indít: történelmi esemény zajlik (szavazás), a negatív oldal puskatűzre készül, Zorro trükkös belépő után vív egy sort, majd visszalovagol egy barlangba, ahol mosolygó neje fogadja őt. Még a kurta szóváltás Tornádóval is bekerült. A film legvégén a híres lovaspóz is a Zorró álarcába kapaszkodó mozzanat.

Az első házastársi vita az egyetlen, amely megalapozott. Elena dühös, mert férje már 10 éve küzd Kalifornia népéért. És ő valóban szerencsés, hogy nem ölték meg, nem leplezték le, és családi élete nem ment rá az állandó élet-halál harcokra. Az USA-ba való belépés életcélja betetőzése lehetne, de még mindig Zorróként akar ténykedni a szerződés aláírásáig. A montázs, ahogy Zorró a sötét, teliholdas tájban ellovagol otthonról, nagyszerűen asszociál az 50-es évekbeli Disney-sorozatra.

A film derekasan igyekszik több lenni a Zorró álarcának másolatától. Campbell a látványvilág elemeit aprólékosan dolgozza ki: a válóperes okirat, a szerződés pecsétje, a jelmezek korhűsége is rendben van. Armand kettébontható pengéje a legjobb fegyver a dilógiából. A kopasz szolga inas keze és Hoaquin csúzlija viszont nevetséges kellékek. Azt sem értem, minek kellett pipát adni Elena és Tornado szájába is.

Leghibásabb döntése a rendezőnek, hogy családiasabbá imidzselte át a filmet. Hoaquin a legidegesítőbb gyerekkarakter, akit valaha láttam. Szinte mindenkire csúzlival lő, aki nem tetszik neki; nem figyel senkire; az alaptermészete hebrencskedő; egyfolytában rikoltozik, gyatrák a poénjai, és ha az egész egyéniségét nézzük: irritálóbb készakarva se lehetne. Mindennek a tetejébe ostoba is: amikor Zorróval ellovagol, és megszökteti később a börtönből, a férfi annyira esetlenül palástolja magát, amiből egy óvodás rájönne a kilétére. Ahogy pajkosan tiszteleg Zorro kalapjában a vége felé, az több mint gyermeteg pillanat.

És ott van maga Zorro. Campbell annyira igyekezett erős színben tartani az egyéniségét, hogy néhol szánalmas dolgokat forszírozott rá: Armand partiján részegen keringőzik az atyával, csontrészegen alázza meg magát egy elhagyott sikátorban, fennhangon vitázik Szűz Mária szobrával. Ennyire már akkor tudott viselkedni, amikor Diego rátalált a kocsmában, és nem tudta még, mi az a "sárm". Apaként csődtömeg: semmi használható intelme nincs Hoaquinhoz, és amikor megértőnek próbál látszani, gügyögve beszél. Valahányszor veszekszik Elenával Armand partiján, erkélyén és pincéjében, mindig az volt az érzésem, hogy ettől izgulnak fel. Ütősebb lehetett volna Alejandro közös harca exnejével, ha mondjuk nem véstek volna Z és E betűket egyik támadójuk fenekére.

Elenának sem az anyaszerep, sem Diego családneve nem vált előnyére. Most is gyönyörű és elegáns, de semmi szimpátiát nem bír kelteni a nézőben. Az előzményfilmben arányosan volt szelíd és temperamentumos, 30-as éveire viszont dölyfös házisárkány lett belőle. Az egész zsarolás-udvarlás-féltékenység vonulat egy latin szappanoperát idéz föl az emberben. Az USA-kormány két munkatársa megzsarolja Elenát, hogy váljon el, és kémkedjen nekik Armand után. Vagy leleplezik Zorro titkát. Ezzel csak egy baj van: Elena csapnivaló titkosügynök. Nem mondom, szép teljesítmény elviselni a brümihilda házvezetőnőt, vagy kutyákkal a nyomában lefutni a szőlészetet. De annyira gyenge, lihegő műmosollyal hízeleg Armandnak, ami kizárt, hogy ne tűnne fel a férfinek.

Két jelenetében az is kiderül, hogy a forgatókönyv agyonajnározza a de la Vegákat. Armand nem öli meg Alejandro-t rögtön miután letépték a maszkját. "Ne a gyerek előtt"?? Ez kb. annyira hihető, mint mikor Rébusz intelmére Kétarc eláll Bruce Wayne fejbelövésétől a Mindörökké Batmanben. Pár perccel később: "Bezárhatsz örökre egy toronyba, én akkor is örökre gyűlölni foglak." Ha Armand annyira szadista, hogy tőrt szorít egy embere nyelvéhez, megölte a két ügynököt, és polgárháborút szítana, miért nem végez Elenáékkal?

A többi szereplő többé kevésbé jól lett felvázolva. Giermo és felesége szimpatikus emberek, akárcsak a kormányzó. Zorro tiszteletes cimborájában egy dolog zavar: poros klisé, hogy feszület védi meg a golyótól. Armand segédje és Marie faarcú díszek. Hoaquin tanítóját az előző rész Don Louis-a alakítja, ami máig nem értem, miért volt szükséges.

McEvans, a züllött pap ötletes figura, a nyers brutalitás mintaképe. Csak azt nem értem, hogy nem hasítja szét az ínyét a sok faszilánk, amit kiköp? És ha elkapja Zorro nyakát, miért nem töri el ahelyett, hogy a maszkjával vacakol? Hiába emlegetik fel Elena apját, don Diego és don Raffael karakterei nélkül egy igazán acélos jellemrajz sincs a filmben.

A történelmi korhűséggel nincs gond, a tempóval se gyakran. A vágták, vívások és akciójelenetek a maximumra törekednek, de az állandó akrobatika sok helyen indokolatlan és hatásvadász. Az ötlet, miszerint Zorro egyházi harangszóra érkezik, praktikus megoldás, mivel így Alejandro-nak nem kell állandóan a vidéken utaznia, igazságtalanságok után nézve. Csak kicsit olyan ötlet ez, mint mondjuk a Batsignal.

A Zorro legendája egy átlagos akciófilm, tele akrobatikával és kínos családi percekkel. A családias beállítás erőltetése, az eredeti ötletek kis száma és a de la Vegák pszichiátriai kóresete mellőzhető matinévá silányítja "A Róka" mozis kalandjait.

Zorro álarca

"A Róka" a szuperhős-figurák archetípusa. Ő volt az egyik minta Batman alakjának megalkotásakor. Martin Campbell filmje nem egyszerűen Zorro tetteiről ír. Beleilleszti hősét a történelem kronológiájába, amiként létezhetett volna. Don Diego de la Vega mintha csak egy tankönyvi festményből lépett volna ki, ahogy nemezise, Don Rafael Montero is. Érdekes ez a névpárhuzam San Diego és San Rafael között, de az is lehet, hogy puszta véletlen.

A mítosz gyakorlatilag minden létező elemének és figurájának helyet biztosítanak Diego várkastélyától Garsia őrmesterig/tizedesig. A díszletek és a jelmezek aprólékosan korhűek, a színészek brillíroznak.

Ami Campbell történetében leginkább tetszik, hogy vérprofin hangolja össze a dinamikát a hitelességgel. In medias res: a "klasszikus" Zorro és egész világa kibontakozik, majd alkonyában elbukik, hogy egy későbbi korban újramanifesztálódjon. Új viselő, új kor, újfajta küzdelmek, viszont - mint Montero beszédében elhangzik - ma sincs oka a népnek, hogy a vezetőit szeresse. Montero pedig a legrosszabb közülük, mert megtéveszti a tömeget. Hiába "álarc nélkül" áll a nép előtt, valójában igenis visel egy fiktív álarcot. És a nép hisz neki, mert már nincs miben reménykedniük.

Diego és Alejandro nem tipikus mester és tanítványa, sokkal inkább mint a Batman Beyond-ban Bruce Wayne és Terry McGinnis. Az egyik az idős tanító, aki méltósága mellett gyakorlatias, és egy szilaj zöldfülű, aki ragaszkodik az önálló cselekvés jogához. Kardforgató filmben soha nem láttam ennyire jól árnyalt, illetve ilyen energikusan vívó főhősöket.

Zorro lánya Zeta-Jones alakításában szintén tetszett. Gyönyörű fiatal nő, aki visszafogott külseje mögött rejtett temperamentummal ötvözi. Elena anyja életkedvét és apja küzdőszellemét is örökölte, táncolni és vívni is megtanult. Montero film eleji mondata: "A vér nem hazudik.", ironikus módon épp a mostohalányán ütközik ki. Most őt kísértheti az érzés, hogy elveszíti "a lányát". Maga Elena pedig önálló, értelmes fiatal nő. Régóta érzi, gyanítja, majd végül ki is következteti: hazugságban nevelték.

Ahogy a valóságban, a filmben is több egymástól eltérő konfliktust szül egyazon helyzet. Diego és Alejandro nemcsak személyes bosszúból, de nem is csak Kalifornia népéért éltetik Zorrót. Saját életüket akarják újrakezdeni egy szabad világban. Ahogy Diego beszélget Elenával Bernardóként, a nézőben összegződik mindannak a súlya, amit Diego élete során kivívott és elveszített. Elenát csak akkor megy "visszavenni", amikor Zorro hagyatékát teljesen átadta Alejandro-nak.

Minden pozitívum ellenére a mű néhány momentuma erősen sántít. Az világos, hogy vitalitás, tűz, tempó szimbólumrendszere megköveteli a vidámság, a tréfa jelenlétét. De annyira teret engedtek a humornak, ami néhol már hangulatromboló. A Muriéta-gyerekek buzdító kiáltásai, a rablás Háromujjú Jack-kel, Alejandro első éjszakája fél-Zorróként és párbaja Elenával túl vannak parodizálva. Erőszakolt gegek a kaktuszhoz kötözött pucér férfiak, Jack rivalkodása, a fél-Zorro beképzelt beszólásai, vagy Elena vívás közben hallatott ordibálása. A ruhája teljesen valószerűtlen módon szakad le, mintha a forgatáson látnánk, nem a kész produkcióban.

Alejandro és Elena között van kémia, a szalsza-táncjelenet fergeteges. Ám némiképp elsiették a folyamatot, ahogy kialakul köztük a vonzalom.

Aztán még néhány apróság:

• Diego szabadulásának jelenete szintén hatásos, ám kissé túl kézenfekvő. Miért épp Montero börtönvizitje után szökött meg? Milyen feltétel volt akkor adva, ami a megelőző 20 év alatt egyszer se? Nehéz elhinni, hogy a korán kívül semmi nyomot nem hagyott rajta, hogy két évtizedig élve rohadt egy gödör alján.
• Szabadulása másnapján rögtön rábukkan Alejandro-ra, aki véletlenül pont magánál hordja a medálját. 
• Mikor Alejandro megszerzi a térképet, miért vesztegeti az idejét Elenával, Garsiával és hogy visszatérjen a barlangba? Hallotta, hogy el fogják aknásítani a bányát! Nem úgy lenne logikus, hogy egyből odamegy a robbanóanyagok elhelyezése előtt?

Az akció-/kaszkadőr-jelenetek ötletesek, a különböző párbajok villámgyorsak. A robbanások és az üldözések mai mérce szerint is megfelelnek. Harrison Love kapitány az emberi vadászkutya figurája, okos és elszánt. Ami gonosszá teszi, hogy a törvényszegőket prédának tekinti, akiknek csonkjait győzelmi trófeaként kobozza el. Ő és Montero mintha a rossz tükörképei volnának Diegóéknak: 2 oldal és 2 nemzedék. És ahogy az első Zorro tette saját nemezisével, úgy "reinkarnációja" is majd a kapitány fejére (arcára) vési a véres Z betűt, mielőtt az elbukna.

Ami még nagyon zavart, hogy a dialógusok sokszor merevek és elcsépeltek. Montero beszédei a szövegkönyv legerősebb mozzanatai. A poénok pedig egyedül Diego szájából érződnek szellemesnek vagy lényegre mutatónak. A film vége szintén csalódást okozott, pedig értem a rendeltetését. De la Vega halála azt jelképezi: ő már évek óta meghalt, csak Zorro szelleme tartotta életben. Olcsó tragédia a történetbe. Az utolsó jelenet keretbe foglalja a filmet, de attól még iszonyú hamis. Alejandro mesélő beszéde és Elena kontrázása merő gügyögés. Őszintén szólva: dicstelen zárás egy ilyen hatalmas munkával készült alkotásnak.

A Zorro álarca maga a Zorro-legendárium gerince. Remek kalandfilm és érdekes történet. Előkészületei és sok-sok jó ötlete ellenére mégis tartogat gyenge, forszírozott, sőt zavarba ejtően giccses perceket. Aki számba veszi és ignorálja ezeket, nagyon élvezni fogja.